„Ha Moszkva álláspontja világos lenne, azonnal cselekedne és visszavágna” – így informálta egy magas beosztású szovjet tábornok rejtjeles üzenetben a Litván Kommunista Párt (LKP) egykori vezetőit mindjárt másnap, amint az éppen csak megválasztott Legfelsőbb Tanács, amelyben a többséget a Sajudis jelöltjei alkották, kihirdette a Litván Függetlenségi Nyilatkozatot. Az 1990. márciusi üzenet nem volt légből kapott, a Litvániában állomásozó szovjet haderő igen nyomós érveket szolgáltatott: a gépesített lövészeken, a katonai iskolák hallgatóin, tiszteken, a konvojok egységein és deszantosain kívül, akiknek a készenlétbe helyezéséhez egy nap szükséges, a dokumentum 14 javítómunkára ítéltekből álló kolóniát is említ. Megadja az elítéltek létszámát: 8397 fő. Minden jel szerint azt tervezték, hogy ezt a kontingenst is felhasználják.
A tábornokok csalódására a Kreml késlekedett, ugyanakkor az egész 1990-es év folyamán fokozódó nyomás nehezedett Litvániára (l. a dokumentumokat). Tavasszal a szovjet deszantosok néhány elrettentő akciót hajtottak végre különböző egészségügyi intézményekben, egymás után foglalták el a Szovjetunió Kommunista Pártja tulajdonának mondott épületeket. Április közepén Litvánia már érezte Moszkva gazdasági blokádjának szorítását, egyik üzem a másik után állt le. A kormány minden reggeli ülését azzal a bejelentéssel kezdte, hány napra elegendő készlet maradt az életbevágóan fontos termékekből, illetve nyersanyagokból. A Moszkva-barát politika végrehajtóinak magját a még 1989 decemberében az LKP-ból kivált reakciós csoport alkotta, amely első titkárává Burokeviciust, a tudományos kommunizmus professzorát választotta. A Brazauskas vezette, az új széljáráshoz gyorsan alkalmazkodó LKP, és Burokeviciusnak az ortodoxokat tömörítő SZKP–LKP akkoriban jól megfértek egy fedél alatt. Hiába voltak eltérőek a nyilatkozataik, az egykori pártbéli elvtársakat vagyoni szálak fűzték egymáshoz. Az SZKP–LKP Központi Bizottsága 1990 decemberéig több mint 20 Moszkva-barát szervezetet alapított, amelyek képviselői bujtogatták az orosz anyanyelvű lakosságot, gyűléseiken elítélték a Legfelsőbb Tanács elnökét, Landsbergist, a törvényes hatalom megdöntésére buzdítottak, és Gorbacsov határozott beavatkozását követelték. Burokevicius a KGB és a Kreml által irányított pártjának apparátusa komolyan készült a hatalom átvételére is. Ezt bizonyítja az a kommunisták által kidolgozott alternatív gazdasági rendszer, amely a Moszkvában bejegyzett Szabad Vállalkozók Szövetségén keresztül volt hivatott működni. Ebbe a szövetségbe beletartoztak a jelentős hadiüzemek, amelyek mindig is Moszkva direkt irányítása alatt álltak, a tengeri kikötők és a repterek, és bizonyos „vörös” kolhozok vezetői. A kommunistáknak még saját kereskedelmi bankjuk is volt, amelybe Moszkva óriási pénzösszegeket utalt át.
A tervek szerint ezekből a pénzekből kellett felvásárolni a litván vállalatokat: a gazdasági blokád feltételei közepette a hitelekért cserébe azt követelték, hogy lépjenek be a Szabad Vállalkozók Szövetségébe. Abban bíztak, hogy így tönkretehetik Litvánia pénzügyi rendszerét és gazdaságát. Pontos forgatókönyv készült arra is, hogyan vegyék saját kezükbe Litvánia oktatási rendszerét, ezen a fronton nagy szerepet szántak az orosz tanítási nyelvű iskolák tanárai szervezeteinek. Az SZKP–LKP létrehozta saját belügyi struktúráit, propagandahálózatát: Moszkva és vilniusi kiszolgálói állandóan azzal fenyegetőztek, hogy elszakítják Litvániától keleti részét és Klaipeda környékét.
Az 1991-es év nyugtalanul kezdődött Litvániában. Áremelésekről szóló pletykák terjedtek, tovább fokozva az idegességet az amúgy is nehezen élő emberek között. A Legfelsőbb Tanács megpróbálta ugyan megakadályozni a kormány hirtelen áremelési szándékát, de január 7-én a félig üres üzletekben az emberek mégis csaknem háromszorosukra nőtt árakat találtak. Az SZKP–LKP Központi Bizottsága elérkezettnek látta az időt a „forradalmi” cselekvésre, s hogy a kánonoknak megfelelően sürgősen munkásfelvonulásokat, petíciókat szervezzen.
Január 8-án kora reggel a kommunisták által felhergelt tüntetők elözönlötték a Legfelsőbb Tanács épületének belső udvarát, s az épp csak szerveződő rendfenntartó erők természetesen nem tudtak feltartóztatni egy ilyen tömeget. Pillanatokon belül ürülék lepte be az állami címert, kövek repültek az ablakokba, a hatalmas kapuk kifordultak sarokvasukból. Azon a reggelen hangzott el a rádióban az első felhívás a szabadság védelmére. A válasz nem késett: a Legfelsőbb Tanács épületéhez megállás nélkül özönlöttek az emberek, távoli falvak lakói is jöttek, néhányuk a háromszínű nemzeti lobogót tartotta a kezében fegyver gyanánt. Amint a rohamosztagosok megjelentek a téren, az emberek tudták, nagy a baj: egy pillanatra sem hagyhatják el a Legfelsőbb Tanács melletti teret, azonnal meg kell szervezni az őrséget. Közben az ország különböző körzeteiből is a szovjet haderő mozgásáról, provokációkról érkeztek hírek.
Január 10-én kihirdették Gorbacsov ultimátumát, amelyben a szovjet elnök felszólította Litvániát, állítsák vissza a Szovjetunió alkotmányát. Landsbergis államfő felhívására azonban megerősítették az ellenállást: azonnali őrséget szerveztek a tv-toronynál is, gyülekeztek a Rádió és a Televízió épülete körül. A szovjet agresszió első csapása a tizenhét emeletes Sajtó Háza ellen irányult: január 11-e reggelén a környező házakból összesereglett emberek bénultan szemlélték, ahogy a tankok, páncélosok, katonákkal teli teherautók az épülethez közeledtek. A Sajtó Háza homlokzatára záporozó golyók oltották ki az első szabadságharcos életét, miközben a megszállók az újságírókat az udvarra hajtották, akár a barmokat.
Szombaton, január 12-én, az SZKP–LKP ideológusa, J. Jermalavicius bejelentette: megalakult a „Nemzeti Megmentés Bizottsága”, s „minden hatalmat a kezébe vesz”. Hétvége volt, s az emberek egyre csak jöttek-jöttek a tévétoronyhoz. Több ezren gyűltek össze – sétálgattak, énekeltek, a fiatalok táncoltak. Egyszerre csak elterjedt a hír, hogy tankok közelednek, s az egyre hangosabb dübörgés hallatán a torony felé futottak, sorokba tömörültek, összekapaszkodtak. Abban bíztak, hogy őket, fegyverteleneket, megkímélik az ágyúcsövek. Lakótelepi tizenévesek, akik életük utolsó napjait a toronynál töltötték, egyetemisták, akik moziból jövet virrasztották át az éjszakát, szomszédok, barátok vitték a hírt az otthonmaradottaknak mindazokról, akiket már csak pár pillanat választott el attól, hogy belépjenek az örökkévalóságba.
Landsbergis és társai megpróbáltak telefonon kapcsolatba lépni Gorbacsovval, orosz demokraták próbáltak rá hatni, de együttes erőfeszítéssel sem tudták megállítani a Vilniusra zúduló erőszakhullámot. 1991. január 13-a éjszakáján – amikor a KGB rohamosztagosai és a szovjet katonák a Rádió és a Televízió fegyvertelen emberektől körülvett épületeit ostromolták – a golyóktól vagy a tankok lánctalpai alatt tizennégy litván szabadságharcos vesztette életét. Több mint 800 ember szorult orvosi ellátásra sebesülés vagy más trauma miatt. Az igazságügyi orvosszakértő adatai szerint 26 sérült szenvedett el súlyos sérülést, 284 közepesen súlyosat, míg 511 ember sérülése könnyűnek nevezhető. Miután a Rádió és a Televízió objektumait elfoglalta a szovjet haderő, az emberek a Legfelsőbb Tanács épületébe vonultak vissza. Hajnalra mintha a térre gyűlt volna egész Litvánia, az emberek a közeli építkezésekről vasbeton szerkezeteket, hatalmas szerelvénylapokat vonszoltak oda, barikádokat emeltek. A szovjet parancsnokok nem szánták rá magukat, hogy a több ezres tömegtől körülvett parlamentre tankokkal támadjanak.
A főügyészség – amely már a vérfürdő másnapján büntetőjogi pert kezdeményezett – a vizsgálatot csak az 1991-es augusztusi moszkvai puccs bukása után kezdhette meg. Szovjet páncélosokon elmenekültek Litvániából az LKP vezetői, a Vilnius központjában lévő, védelemre is felkészült épületet elhagyták a KGB egységei. V. Landsbergis már 1991 decemberében B. Jelcin orosz elnökhöz fordult a bűnösök Litvániának történő kiadatása érdekében, azonban az ügy nem mozdult előre. A litván szerveknek az 1994 januárjában a belorusz fővárosban, Minszkben végrehajtott sikeres akciót követően sikerült átszállítaniuk Litvániába a szomszéd országban rejtőzködő SZKP–LKP-vezéreket, M. Burokeviciust és J. Jermalavicciust.
A januári perben, amelynek anyaga nem fért el 300 kötetben, több mint 1000 áldozat és 4000 tanú szerepelt. A vádlottak listájára 52 személy került fel, azonban közülük négyre már a per megkezdése előtt a sors mondta ki az ítéletet. 1994. január 3-án a Moszkva folyó partján tisztázatlan körülmények között meghalt S. Caplinas tábornok, a KGB litvániai részlegének egykori vezetője. 1995. március elején rákban meghalt O. Pikauskas ezredes, a szovjet deszant egység vezetőjének első helyettese. Ugyanez a betegség törölte a vádlottak listájáról később az SZKP–LKP egyik ideológusát, I. Kucerovast. A vádlottak többsége, akik ma a volt Szovjetunió területén élnek, a mai napig is elérhetetlenek a litván igazságszolgáltatás számára. Ezek ellen a személyek ellen nem nyújtottak be vádiratot, és a bírósági tárgyalást nem folytatták le.
Tavaly ért véget a csaknem három évig tartó per: a bíróság az 1991. januári események hat résztvevője ügyében hirdetett ítéletet. Szabadságvesztésre ítélték M. Burokeviccust, az SZKP–LKP KB első titkárát és J. Jermalavicciust, a KB ideológiai osztályvezetőjét, J. Kuolelist, a „Szovjet Litvánia” rádióállomás szerkesztőjét, S. Mickeviciust, az SSKP KB litvániai kiadójának igazgatóját, L. Bartosevicciust és a Litván Belügyminisztérium rendfenntartó szolgálata főfelügyelőjét, J. Prokopovicciust. A vádlottak egyike, S. Mickevicius az ítélet kihirdetése előtt Oroszországba menekült.
Ez azonban aligha jelenti a litván igazságszolgáltatás győzelmét. A vádlottak padjára ugyanis távolról sem a litvániai államellenes fordulat legfőbb kitervelői és végrehajtói kerültek. Burokevicius, az SZKP–LKP vezetője például, aki a szovjet generálisok társaságában nagyon is harciasnak érezte magát, még a helyi vezetők között sem volt az első ember. A kommunisták tényleges vezére, a nála bőszültebb szovjetbarát V. Svedas másodtitkár, megjelent ugyan a kihallgatásokon a Főügyészségen, később akadálytalanul eladta Vilnius egy előkelő kerületében lévő lakását, és elhagyta Litvániát. Rögtön a sikertelen 1991. augusztusi puccs után elmenekült A. Naudziunas, a Moszkvából külön kivezényelt generális, aki harciasságával és befolyásával jócskán túltett a kiöregedett ortodox M. Burokevicius professzoron. Számos oka volt, hogy így történt: a nyomozás évei alatt nemcsak a nyomozók, de még a főügyészek is változtak, döntésüket befolyásolta az ez idő alatt bekövetkezett politikai hatalomváltás is. Ez a per mindenesetre nem zárta le Litvánia történetének szovjet korszakát.
Az Agresszió Áldozatainak Egészségügyi Központjába Vilniusban jelenleg 418 sérült jár, közülük 128 a szovjet haderő erőszakos beavatkozásának éjjelén jutott a rokkantak sorsára. Ugyanakkor számos olyan sérült van, aki még ma is orvosi segítségre szorul, de nem keresi fel a központot. Noha ezek az emberek tulajdonképpen sorstársak, a szerencsétlenség mindegyikükre másként hatott. Egyesek megbékéltek az elszenvedett sérelemmel, megtanultak együtt élni tragikus sorsukkal, mások igyekszenek mielőbb feledni a végzetes eseményt. Legtöbbjüket azonban, akár egy időzített bomba, még sok év múltán is újabb fájdalmak emlékeztetik 1991 januárjára: vannak köztük fiatal férfiak, akik az állandó fejfájás miatt munkaképtelenek, családjukat nyomorúságos állami segélyekből tartják fenn, mások hallászavarokkal küszködnek, vagy épp a trauma pszichikai következményeitől szenvednek. Még sincs köztük senki, aki a sorsát átkozná, nem akarnak hősöknek se látszani. A borzalom éjszakájáról egyszerű szavakkal beszélnek: „Mentem, ott voltam, az a fontos, hogy kiszabadultunk Oroszország fogságából. Igazából akkor nem nagyon hittem ebben.”