Mivel magyarázható, hogy éppen most került sor a monoki polgármester és a szerencsi kistérség polgármestereinek jogilag is rendkívül vitatható kezdeményezéseire? Hiszen már tíz-tizenöt éve benne van a levegőben az a rasszizmussal átszőtt előítélet, hogy a szociális segélyből élők munkakerülők, akiket munkára kellene kényszeríteni.
Van annak már akár ezer éve is, amióta létezik az a felfogás, hogy a szegénység nem pusztán enyhítendő állapot, hogy a szegényeket nemcsak segíteni kell, hanem megregulázni is. Valamilyen formában munkára, rendes életre kell őket kényszeríteni. Ennek voltak olyan klasszikus intézményei, mint például a dologházak, amelyeket jól ismerhetünk Dickens műveiből. Ezek az intézmények a regulázó, szabályozó elemet kombinálták a segítséggel, a minimális létszükségletek biztosításával. Nagyon furcsa közgondolkodást eredményez ez a hagyomány. Amikor a lustaság vagy a munkakerülés problémaként merül föl, soha nem szoktunk a lottónyertesekre vagy a plázacicákra gondolni. A lusta, a dologtalan, aki érdemtelenül kapja a pénzt, az mindig az a szegény, akivel különben elég sok baj van, mert tényleg irritáló a léte, mert tényleg nem normális az, amilyen körülmények között él. Ebben az esetben tényleg nagyon-nagyon hosszú ideje összekeveredik két törekvés: egyfelől, hogy meg kell rendszabályozni őket, másfelől, hogy valahogy mégis segíteni kell rajtuk. Ugyanez a hosszú idő persze eléggé világosan bebizonyította azt is, hogy a megrendszabályozásokkal bizonyos indulatokat, dühöket és lakossági igényeket le lehet szerelni, ki lehet elégíteni, de a problémát megoldani nem lehet. Ezektől nem lesz kevesebb szegény, nem lesz kevésbé irritáló a létük, nem lesz elviselhetőbb amiatti szégyenünk, hogy néha szembesülnünk kell vele, milyen emberek élnek a mi világunkban. Ennek megoldása szempontjából vagy bármilyen más probléma megoldása szempontjából ezek teljesen hatástalan és eredménytelen eszközöknek bizonyultak.
De miért pont most tört elő a mélyből a regulázó hajlam?
Nem a mélyből, ez a fajta hozzáállás mindig is létezett. A közveszélyes munkakerülés, a munkanélküliség még húsz évvel ezelőtt is büntetőjogi kategória volt, és furcsa túlélési formái vannak az effajta gondolkodásnak. Hogy pont most került előtérbe, abba természetesen belejátszanak azok a politikai körülmények, amelyek megkönnyítik az ilyen típusú következtetések levonását. Az egyik ilyen politikai körülmény az állami kiadások problémája, az államháztartási egyensúly problémája. A bevételekhez képest túl nagyok a kiadások, és sokan úgy vélik, hogy a jóléti szociális kiadások okozzák a bajt. Ez eléggé vitatható állítás, különösen a kimondottan szociálpolitikai tételek vonatkozásában, és ezen belül is különösen a segélyek vonatkozásában. Magyarország más európai uniós tagországokhoz képest GDP-arányosan viszonylag keveset költ ilyen célokra. Ha mindent beleszámolunk a szociális kiadásokba – a nyugdíjat, a családi támogatásokat és így tovább –, akkor kétségkívül viszonylag sokat költünk, az EU átlagánál többet, de nem sokkal többet. Tehát megjelentek a jóléti kiadások lefaragására irányuló törekvések. De ezek a törekvések politikai prüdériákkal és mellébeszélésekkel párosulnak. Még élnek a kádári nosztalgiák, az emberek úgy gondolják, hogy a jóléti kiadásokból a középrétegek jólétét kell megteremteni, és a két nagy párt hozzáállása ezt az illúziót erősíti. Pedig az lehetetlen, hogy a középrétegek haszonélvezői legyenek az újraelosztásnak. De a magyar választók ezt nem ismerik fel, elvárják a pártoktól az ígérgetést, a pártok pedig, különösen a két nagy párt, ígérget is, különösen a választások előtt. Mindenki ugyanazért a pénzért küzd, ezért természetesnek tűnik az a következtetés, hogy miért mi, rendes emberek fizessünk, vagy ne kapjunk annyit, amikor van ez a sok rendetlen, lusta, érdemtelen ember, akiktől el lehet venni a pénzt.
Nemcsak érdemtelen szegényekről van szó, hanem a közvélemény szerint főleg cigányokról. Úgy látszik, a rasszizmus is komoly szerepet játszik ebben a felbuzdulásban. Elvégre a szerencsi kistérség felhívását a Jobbik és a Magyar Gárda terjesztette.
Persze. Ha velünk, rendesekkel olyan nem rendesek állnak szembe, akiknek ez arcukra is van írva, még könnyebb a bűnbakképzés. Érdemes abba is belegondolni, hogy a bűnbakképzés sem vadonatúj találmány. A XX. század története leírható úgy, hogy mikor ki volt az, aki a társadalom átfogó problémáját szimbolizáló bűnbakként jelent meg. Ez lehetett a zsidó vagy lehetett a kulák vagy lehetett bárki más. Ez a fajta pozicionáló közbeszéd – amelyik nem problémákat akar megoldani, hanem szét akarja választani a világot a rendesekre, a jókra, az igaz magyarokra meg a rendetlenekre, a liberálbolsikra, a cigányokra, a melegekre – nem az utóbbi hónapoknak a fejleménye. Némiképp a politikai kurzus és diskurzus is ebbe a mederbe terelődött. A politikusok ahelyett, hogy problémákat akarnának megoldani, megpróbálják a jó oldalra vagy a többség oldalára pozicionálni magukat, a többieket pedig áttolni a rossz oldalra. Ez nem a politikusok találmánya, a kereskedelmi média leegyszerűsített világa, emberképe már régóta ezt a típusú gondolkodásmódot kínálja. Ami nagyon erőteljesen az emberi butaságra játszik. Ha van egy bonyolult probléma, és itt egy eléggé bonyolult problémával állunk szemben, akkor nem kell megérteni a problémát, nem kell a tényekről beszélni, nem arról kell gondolkodni, hogy milyen áron milyen előnyökhöz lehet hozzájutni, hanem elég ezeket a leegyszerűsítő, bűnbakképző, eléggé primitív mechanizmusokat alkalmazni. Ezek sok embernek kapaszkodót nyújtanak, azt hiszik, elég jól eltájékozódnak a világban, meg tudják magukat különböztetni a rosszaktól, a büdösektől, a cigányoktól, a segélyen élősködőktől.
Az utóbbi hetekben az embernek az lehetett a benyomása, mintha a szociális segély lenne a magyar államháztartás legsúlyosabb problémája, mintha az államháztartási hiány olyan fundamentális eleme lenne, amellyel kapcsolatban mindenképpen rendet kell csinálni. Konkrétan mennyi pénzt fordítanak segélyezésre, és hány embert érint?
A szociális segélyekre Magyarország 2007-ben összesen évi hatvanmilliárd forintot költött. A pénzbeni transzferek évente összesen olyan háromezer milliárdra rúgnak (ebben nincs benne az oktatás és az egészségügy), tehát a hatvanmilliárd ennek a két százaléka. Nem spórolunk meg sokat, ha ennek a két százaléknak mondjuk húsz százalékát megspóroljuk. Ha valaki az államháztartáson belül a jóléti kiadásokat akarja csökkenteni, akkor nincs mese, a nyugdíjhoz, a családtámogatásokhoz, a foglalkoztatáspolitikai támogatásokhoz és a gázártámogatáshoz kell hozzányúlni. Csupa olyan tételt soroltam fel, amelyek egy nagyságrenddel nagyobbak, mint a szociális segély. 2007-ben 180 ezer ember kapott rendszeres segélyt, azóta valamelyest nőtt ez a szám. A szám azért növekszik, mert a rendszeres segélybe a munkanélküli-segélyből való kifutással lehet bekerülni. Magyarországon a munkanélküliség eléggé masszív és tartós, tehát nem arról van szó, hogy az emberek elveszítik a munkahelyüket, majd újból találnak munkát, hanem különösen a kistelepülésen élők, különösen a képzetlenek körében tartós, masszív munkanélküliség van. Ezért most 200 ezer körülire becsülhető a rendszeres szociális segélyezettek száma. Pénzben egy családnak – tehát nem egy embernek: egy együtt élő családon belül egyetlenegy ember kaphatja meg a szociális segélyt – 2007-ben az átlagos összeg 26 800 forint volt havonta. A segélyezettek esetében az átlagos családméretet négy fő fölé becsülhetjük. Tehát 7000 forint körüli egy főre jutó pénzről beszélünk.
Ki kap szociális segélyt?
Néhány dolgot tényleg el kell mondanom arról, hogyan működik ez a rendszer pillanatnyilag, mert a közvélemény általában nem szokta ezt tudni, azok sem nagyon szokták tudni, akik erről megnyilatkoznak. Vagyis az objektivitásnak ritka magas szintjén zajlik a politikai diskurzus. A rendszeres szociális segélyezésnek az a természete, hogy nem lehet közvetlenül belekerülni. Nem úgy működik, hogy ha nem dolgozom, akkor rendszeres szociális segélyt kapok. Előtte végig kell futni a munkanélküli-karrier különféle állomásait. Először a munkanélküli-járadékba, álláskeresési járadékba kerülhet az ember, és amikor ez kifut, akkor kerülnek át az emberek a rendszeres szociális segélybe. Tehát az a probléma, hogy a segély a munka ellen ösztönöz, abban a formában biztosan nem jelentkezik, hogy valaki a munka helyett a segélyt választja, hiszen nem lehet belekerülni a segélyezetti körbe úgy, hogy valaki önként lemond a munkájáról. Amúgy Magyarországon a 90-es évek eleje óta nincs dokumentálva olyan eset, amikor valaki önként otthagyta volna a munkahelyét. Manapság Magyarországon, ahogy egész Európában, az a helyzet, hogy az emberek nagyon megbecsülik a munkájukat. A segély összegét úgy számolják ki, hogy a minimálnyugdíj 90 százalékát, ez olyan 24 ezer Ft, tekintik alapnak. Ezt szorozzák meg a fogyasztási egységekkel, amely kisebb, mint a család létszáma, mivel egy családban csak egy fő számít egy fogyasztási egységnek, a többi kevesebbnek. Utána meg kell nézni, hogy a családnak mennyi a jövedelme, és ezt a jövedelmet kell kiegészíteni erre a képzett számra. És ennek van egy maximált összege. A maximált összeg a nettó minimálbér, aminél magasabb összegű segélyt senki nem kaphat. Egy bizarr körülményre hadd hívjam fel a figyelmet: a családi pótlék jövedelemnek számít a segélyezettek esetében. Tehát amikor az utóbbi évben vagy korábban is növekedett a családi pótlék, akkor ez mindenkinek hozott a konyhájára, leszámítva azokat, akik segélyből élnek, mert akik segélyből élnek, azok annyival kevesebb segélyt kaptak, mint amennyivel nőtt a családi pótlék.
Mit lehet elvárni a segély fejében?
A jelenlegi törvényi szabályozás is lehetővé teszi az önkormányzatoknak, hogy kötelező együttműködést írjanak elő a tartósan segélyezetteknek a családsegítő központokkal, illetve a munkaügyi kirendeltségekkel. És ezen kötelező együttműködés keretén belül a tőlük elvárható erőfeszítéseket meg kell tenniük maguknak is ahhoz, hogy a sorsukat jobbá tegyék. Így például, ha van közmunka, akkor elvárható, hogy közmunkát végezzenek. De az önkormányzatok általában nem élnek ezzel az eszközzel. Közmunkát szoktak szervezni, de magát az együttműködést nem követelik meg. Mert ennek jogilag szabályozott keretek között kellene folynia, ami túl macerás nekik. A mostani kezdeményezőknek, úgy tűnik, nem fűlik a foguk a jogszerűséghez, ahhoz, hogy ilyen bonyolult, jogilag körülírt folyamatokban gondolkodjanak. Ők azt szeretnék elérni, hogy önkényesen, pofára dönthessék el, ki a rendes ember, ki a nem rendes ember, kinek lehet pénzt adni, vagy kit lehet kötelezni közmunkára, kit nem lehet kötelezni közmunkára. Nagyjából ugyanez vonatkozik a gyerekek problémájára is. A családi pótlék vagy a segély megvonásánál keményebb szankciók is érvényesíthetők a jelenlegi szabályozások szerint. Ha a gyerek nem jár iskolába, ha a szülő nem megfelelően neveli, akkor ki lehet emelni a családból, akkor állami gondoskodás alá lehet vonni. De olyan szabályozott eljárás végén, amelyben kiderülhet, hogy a gyerek iskolába nem járása mögött másokat is terhelhet felelősség a szülőn kívül. Például az elvileg minden településen működő gyerekjóléti szolgálatot vagy magát az iskolát és a pedagógusokat. Probléma az, hogyha a gyerek nem jár iskolába. Probléma az, hogyha valaki tud dolgozni, és volna munkalehetőség, de nem fogadja el, nem próbál meg dolgozni. De ezeknek a körülményeknek a tisztázása egy jogilag szabályozott, rendezett mederben kell, hogy folyjék. A mostani kezdeményezésekben az én szememben az a legirritálóbb, hogy a kezdeményezők a törvények fölé helyezik magukat. Egy polgármester ugyanúgy nem változtathatja meg a szociális segély folyósításának törvényes rendjét, ahogy az első éjszaka jogát sem vezetheti be a saját településén. Felháborító az az igény, hogy a jogalkalmazókra ne vonatkozzanak a jogszabályok. Mindent el lehet érni, amit a polgármesterek kezdeményeztek, de ennek van egy jogilag szabályozott módja. Egy jogállamban tűrhetetlen, hogy önkényesen, pofára, szimatra döntsenek emberek sorsa fölött. A kezdeményezés nem arra irányul, hogy embereket közmunkára lehessen küldeni, hanem arra, hogy embereket önkényesen lehessen közmunkára küldeni, minden jogszabály felrúgásával vagy a jogi norma figyelmen kívül hagyásával.
Még egy utolsó megjegyzés a tényeket illetően: ma Magyarországon van közmunka. Tulajdonképpen borzasztó sok közmunka van. A tavalyi adatok szerint majdnem 100 ezer ember folyamatosan dolgozott közmunkán. Ez picit több, mint ahány ember ma Magyarországon az energiaszektorban dolgozik. A közmunka többletpénz az önkormányzatnak. Jelenleg a Munkaerőpiaci Alapból lehet megpályázni és finanszírozni. Amikor az önkormányzatok a közmunkáért küzdenek, akkor tulajdonképpen pénzért küzdenek, méghozzá olyan pénzért, aminek az elköltésébe gyakorlatilag senkinek semmilyen beleszólása nincs, és amely pénz felhasználásának gazdasági haszna nincs. Egy-másfél százalék azoknak az aránya, akik a közmunka után el tudnak helyezkedni. Tehát a munkaerőpiacra sem juttat ki senkit. Ráadásul fajlagos költségekben duplája, mint a segély: kétszer annyiba kerül egy embernek a közmunkán tartása, mintha segélyt adunk neki. Most képzeljük magunkat bele a helyzetbe: ha engem alkalmaznának úgy hat hétre vagy két hónapra, hogy akkor is kirúgnak a végén, ha rendesen végzem a munkámat, meg akkor is, ha semmit sem csinálok. Akkor melyikünk az, aki olyan nagyon igyekezne dolgozni. Szóval attól, hogy valaki szegény, még nem kéne hülyének nézni. Ha munkáról beszélünk, akkor sokkal inkább rendes munkáról kellene gondolkodnunk.
A probléma gyökere a munkanélküliség. A Beszélőben legutóbb megjelent cikkedben [4]* azt fejtegetted, hogy a munkaerőpiacra való visszakerülést a megfelelő kormányzati politika elő tudja segíteni. Változtatni kéne azon a helyzeten, amelyben a segélyezettek a fekete munkaerőpiacon beszerezhető pluszjövedelmeikkel jobban ki tudnak jönni, mint ha legálisan munkát vállalnak. Nem ez-e az, ami a közvéleményt irritálja? És nem ott van a kutya elásva, hogy ennek az irritációnak van valami alapja?
Kétségkívül van alapja. Ha valós problémákkal akarnánk foglalkozni, és nem ezekkel a dühökkel, ha nem arról szólna a közbeszéd, hogy mennyire respektáljuk ezeket a dühöket, indulatokat, rasszizmusokat, lakossági igényeket, hanem tényleg a problémákkal akarnánk szembenézni, akkor még csak nem is a munkanélküliséggel kellene szembenéznünk, hanem az alacsony foglalkoztatottsággal. Magyarország foglalkoztatási rátája Európában a legalacsonyabbak közé tartozik. Politikailag vissza szoktak azzal élni, hogy a fogalmak nem eléggé tiszták. Ha az embereket két csoportra osztjuk, azokra, akik dolgoznak, és azokra, akik nem, akkor a nem dolgozókon belül meg lehet különböztetni azokat, akik keresnek munkát, és rendelkezésre állnak, őket hívjuk munkanélkülieknek, és azokat, akik már nem keresnek munkát, és nem állnak rendelkezésre, őket hívjuk inaktívaknak. Nem a munkanélküliség aránya az igazán érdekes. Az igazán komoly kérdés a foglalkoztatási arány. Az Európai Unió nagyobb jelentőséget tulajdonít a foglalkoztatási rátának, mint annak a kérdésnek, hogy aki dolgozik, mekkora értéket állít elő. Természetesen a hatékonyság is nagyon fontos. De azzal szembe kell nézni, hogy egy ország jóléte szempontjából rettenetesen fontos, hogy hány ember állít elő értéket. Ha kevés ember dolgozik, kevés ember állít elő értéket, ez azt jelenti, hogy az országnak nincsen akkora GDP-je, mint amekkora lehetne. Ráadásul aki dolgozik, abból pénze van az államnak, aki meg nem dolgozik, az pénzbe kerül az államnak. Akkor is, ha segélyezni kell, akkor is, ha rendőrt kell utánaereszteni, akkor is, ha börtönbe kell csukni. Aki nem dolgozik, az így vagy úgy a kiadási oldalon jelenik meg. Az alacsony magyar foglalkoztatási ráta azt jelenti, hogy viszonylag kevesen szponzorálják az államot, kevés a befizető, és viszonylag sok emberre kell az államnak ilyen, olyan, amolyan formában pénzt költenie. Az elsődleges cél nem a munkanélküliség csökkentése, hanem a foglalkoztatás bővítése. Magyarország két szempontból van iszonyatosan rossz pozícióban. Az egyik a munkahelyhiány települési koncentrációja. Magyarországon egyszerűen vannak olyan települések, ahol az önkormányzaton meg a közhivatalon kívül nincs más munkahely. Ezek jellemzően kistelepülések, jellemzően az ország rosszabb helyzetű térségeiben. A másik probléma a képzettség, de a képzettség nem egészen úgy probléma, ahogyan azt sokan elképzelik. Úgy probléma, hogy Magyarországon az egyetemet végzettek foglalkoztatási aránya kb. ugyanakkora, mint az unió átlaga. Az érettségivel rendelkezőknél már van egy-két százalékos lemaradás. Az érettségivel nem rendelkezők körében a nyugat-európai átlaghoz képest is húszszázalékos a lemaradás. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy aki képzetlenebb, annak kevésbé van munkája. Mindenütt a világon magasabb a képzetlenebbek között a nem dolgozók aránya. De Magyarországon ez az egész képzetlen világ még az európai átlaghoz képest is borzasztóan alacsony arányban foglalkoztatott.
Az ember azt képzelné, hogy a fejlettebb gazdasággal rendelkező országokban a rosszul vagy nagyon rosszul képzettek még rosszabb eséllyel kapnak munkát.
A fejlett világban végbement a posztindusztriális fordulat. Manapság a szolgáltatási ágak jelentik a legnagyobb arányban foglalkoztató gazdasági szektort. A szolgáltatási szektor az, ahol sok ember dolgozik. Ebben a tekintetben Magyarország is erőteljesen felzárkózóban van a fejlett világhoz. Már Magyarországon is az emberek közel kétharmada a szolgáltatási szektorban dolgozik. A szolgáltatási szektornak van az a kellemes tulajdonsága, hogy elég nagy arányban képes képzetlen munkaerőt alkalmazni, de van az a nagyon rossz tulajdonsága, hogy az alacsony képzettségű emberek jellemzően nem tudnak nyolcórás, főleg hivatali munkarendben szervezett nyolcórás elfoglaltságot találni benne. Ha az úri nép este akar lerészegedni, akkor a söröskrigliket este kell mosogatni, méghozzá lehetetlen munkarendben, este 7 és 11 között. Ez kényelmetlen és eléggé rosszul fizetett munkalehetőség, de mégiscsak munkalehetőség. A fejlett világban ezekben a szolgáltatási szektorokban tudják nagyobb arányban alkalmazni a képzetlen embereket. De mindenütt, ahol jelentősebb arányban dolgoznak alacsonyabb képzettségű emberek, azt lehet látni, hogy nem teljes munkaidős állásokban dolgoznak. A kereskedelemben vagy a vendéglátóiparban több ember kell akkor, amikor csúcsforgalom van, több pizzafutár kell akkor, amikor az emberek enni akarnak. Nem lehet nyolcórás állásokra szétosztani a pizzafutárok működését. Magyarországon ez az atipikus, részmunkaidős világ úgy, ahogy van, kiszorult a feketemunka világába. Egyszerűen nem ismer Magyarország hivatalosan alkalmazott pizzafutárt. Nincs olyan hivatalos kimutatás, amelyben ilyen munkakört lehetne találni. A munkaügyi szervezet nem közvetít ilyen állást. Felmerül a kérdés, hogy vajon miért feketén megy ez, amire nekem az a banális válaszom van, hogy ugyan mitől menne legálisan. Nem éri meg a munkaadónak legálisan alkalmazni az ilyen alacsony bérű embereket. Nem éri meg a munkaadóknak, mert borzasztóan magasak az adminisztratív terhek, borzasztóan magasak az elvonási terhek, és így tovább. A munkavállalóknak sem nagyon éri meg ezeket a munkákat legálisan elvállalni, mert a részmunkáért járó bér alacsonyabb lehet, mint amit az emberek segélyben megkaphatnak. Ki az a hülye, aki lehetetlen munkarendben keményen dolgozik, hogy pénzt veszítsen? Ezt talán nem kéne elvárni az emberektől. Nem kell kitalálni a langyos vizet, léteznek olyan politikák a világban, amelyek a foglalkoztatás bővítésében eredményekre tudtak vezetni. Ezek a politikák nem az átlagos adómértékek csökkentésével szoktak operálni: ma a világ legmagasabb aktivitású, legmagasabb foglalkoztatási rátájú országai történetesen a skandináv országok, ahol az átlagos elvonási kulcsok eléggé magasak. Az számít, hogy az alacsony képzettséget igénylő, keveset fizető, részmunkaidős munkák bérterhei hogyan viszonyulnak az átlagos bérterhekhez. Azok az országok, ahol dinamizálni tudták a munkaerőpiacot, ahol magasak a foglalkoztatási ráták, ott leszorították az alacsony bérek terheit. Az olyan országok, mint amilyen mi is vagyunk, vagy amilyen Franciaország és Németország, ahol ezt nem tették meg, ott igen nagy bajok vannak a munkaerőpiacokkal és a munkaerőpiacok dinamizálásával. Nem állami foglalkoztatásról beszélek. Nem arról szól ez a dolog, hogy közmunkába kell a szociális segélyből élő embereket terelni. Nem arról van szó, hogy több állami pénzt kellene nekünk költeni azért, hogy ők dolgozzanak. Én arról beszélek, hogy próbáljunk meg olyan körülményeket teremteni, amelyek között létre tudnak hozni annyi értéket, amennyit létre tudnak. Nagyjából ez lenne a politikai feladat. A segélyrendszereket is ehhez kellene igazítani. El tudok képzelni olyan segélyrendszert, amely a nagyon alacsony béren dolgozóknak ad még valamilyen állami támogatást. Természetesen kevesebbet, mint azoknak, akiknek semmi más jövedelmük nincs. De a kettő legyen több, mint a segély. Így, ha nem is a teljes segélyt spóroljuk meg, egy részét megspóroljuk, mert egy részét azért mégiscsak maga keresi meg annak a pénznek, amiből él. A feketegazdaság kifehérítése érdekében is ezeknek a nem túl jó, sőt, kimondottan rossz munkáknak az ösztönzésében kellene gondolkodni. Az ösztönzés pedig nem korbácsot, nem ösztökét jelent. Az ösztönzésnek alapvetően olyan kondíciók előállítását kellene jelentenie, hogy érje meg dolgozni. Ha nem éri meg dolgozni, akkor akármit kitalálhatunk adminisztratíve, korbácsokat vethetünk be, kényszereket vethetünk be, de nem fog több ember dolgozni. Tehát azt hiszem, hogy az állami kényszerek bevetése helyett alapvetően a piacok befolyásolásában kellene gondolkodni. Lehet azon gondolkodni, hogy miként lehet a keresletet élénkíteni a nehezen foglalkoztatható emberek alkalmazása iránt. Alkalmasint tudomásul kellene vennünk, hogy nem fizetnek annyi járulékot, de hát ez nem olyan dráma. Örüljünk annak, hogy nem a teljes megélhetési költségüket kell nekünk kifizetni.
Arról beszéltél, hogy az ilyen alacsony státusú munkák bérköltségeit valahogy csökkenteni kellene. Ezzel szemben a liberális közgazdászok körében eléggé elfogadott az a gondolat, hogy a minimálbér adómentessége rossz és káros állapot. Ezt a kérdést hogyan látod?
Kérdésed teljesen jogos, mert az alacsony béreket terhelő elvonások csökkentésével párhuzamosan azt is meg kellene oldani, hogy ne az a típusú feketegazdaság nőjön, amelyikben a jelenleg jó állásban, jó fizetéssel dolgozók is alacsony bérűek lesznek papíron. Ennek megakadályozásában az adórendszernek és általában az ellenőrzési rendszereknek eléggé komoly szerepük van. A minimálbér adómentessége azt vonja maga után, hogy sokan minimálbérre vannak bejelentve, a többit pedig zsebből kapják meg. Ezt mindenképpen el kellene kerülni, és vannak is erre mindenféle megoldások a világban. Én az adórendszer kiterjesztését teljesen elképzelhető megoldásnak tartanám. 3 vagy 5 százalékos induló adókulccsal az összes jövedelem adóköteles lehetne, ami azt jelentené, hogy magasabb adósávba kerülnek a jövedelmek, ha halmozódnak. Így differenciálni is lehetne. A jövedelemeltitkolás lehetőségei beszűkülnének, mert minden jövedelmet be kellene jelenteni. A probléma az, hogy nagyon félünk a különféle adatok összekapcsolásától. Ez egy közpolitikai dilemma: az adócsalók személyi szabadságát akarjuk-e védeni jobban, vagy a közérdeket akarjuk érvényesíteni.
Köszönjük a beszélgetést.
A Klubrádió Szabad a pálya című műsorában június 29-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.
Jegyzet
* Krémer Balázs: Milyen út a munkához? [4] Beszélő, 2008. május.