Rendszerváltás, demokrácia, értelmiségiek
Vajon mi az, amivel többet tudunk 1989-ről tíz évvel a közép-európai forradalmak után? Mindenekelőtt sokkal többet tudunk a következményekről. Ma már tudjuk, hogy ezek a forradalmak olyan nagyléptékű következményekkel jártak, melyek 1989-et 1789 mellé sorolják a világtörténelemben. A Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában és Kelet-Németországban lezajlott békés forradalmak nem csupán Közép-Európát alakították át, és vezettek el a pártállami rendszerek bukásához a régióban, hanem az egész világ politikai térképét átrajzolták. 1989 a hidegháború végét is jelentette, amely a negyvenes évek második felében szintén ezekből az országokból indult ki. Az 1989-es földcsuszamlás közvetlen hatással volt más régiókra is, Dél-Afrikára, Délkelet-Ázsiára vagy Közép-Amerikára, ahol a politika alakulását mindaddig a Szovjetunió és az Egyesült Államok, a kapitalizmus és a kommunizmus, a „Nyugat” és a „Kelet” közti globális versengés torzította el. Valójában nehéz olyan országot találni, amelyet ne érintett volna a hidegháború vége.
A Közép-Európában lezajlott fordulat felgyorsította a Szovjetunió felbomlását is. Alig néhány hónappal később a balti államok kinyilvánították függetlenségüket. Gorbacsovnak és kollégáinak 1989-ben Közép-Európában azzal az illúzióval kellett leszámolniuk, hogy 1989 ugyanaz lesz, mint 1968 Prágában, csak ezúttal pozitív lesz a végkifejlet: Berlinben, Prágában, Varsóban és Budapesten az „emberarcú szocializmust” építő „reformerek” maradnak hatalmon. Nem sokkal később újabb csalódás érte őket. Gennagyij Geraszimov külügyi szóvivő a szovjet impérium külső, közönségesen csak Kelet-Európának nevezett gyűrűjével kapcsolatban még könnyed tréfával jelentette be a Brezsnyev-doktrína végét. Az új politikát Sinatra-doktrínának nevezte, pontatlanul idézve az idős dalnokot: „Mindenki úgy csinálja, ahogy akarja” – mondta. Ám a Gorbacsov-csapat továbbra is azt hitte, hogy a Sinatra-doktrína csak a birodalom peremére érvényes, magára a Szovjetunióra nem. A balti államok kiszakadása azután gyorsan elvezetett a transzkaukázusi államok és Ukrajna leválásához, végül pedig Jelcin Oroszországának megszületéséhez.
Kevésbé közvetlen és nyilvánvaló az összefüggés a bársonyos forradalom és Európa másik többnemzetiségű, kommunista államszövetségének, Jugoszláviának a szétesése között. Slobodan Milosevic már jóval azelőtt megfosztotta Koszovót az autonómiájától, hogy a lengyel kerekasztal egyáltalán megalakult volna. Tito egykori állama szétverésének megvolt a maga belső és félelmetes dinamikája. Azonban vitathatatlan, hogy a kommunizmus vége Közép-Európában megelőlegezte annak a pártnak a szétesését is, amely addig összetartotta Jugoszláviát. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége végül 1990 januárjában, 14. kongresszusa alkalmából bomlott fel. De nehéz pusztán ennek következményeként magunk elé idézni azt a véres háborút, amely az ország szétesését kísérte, és amely úgy folyt, mintha a Nyugat és Kelet még akkor is egymással nézett volna farkasszemet.
Mindezeken kívül 1989 alapvető identitásválságot idézett elő abban a politikai mezőben, amelyet az 1789-es forradalom óta „baloldalnak” volt szokás hívni. Ez sokakat arra sarkallt, hogy komolyan fontolóra vegyék Steven Lukes politikai filozófus velős tömörséggel megfogalmazott kérdését: „Mi maradt (vagyis mi a bal)?” [Lefordíthatatlan szójáték. Az eredeti szövegben a kérdés: „What’s left?” Ez egyszerre jelenheti, hogy „mi maradt?”, és hogy „mi a bal?” A ford.] Kissé bővebben: mi maradt a baloldal számára, miután utópikus jövőképe szertefoszlott? A meginduló vitáknak volt néhány igen érdekes, ironikus fordulata.
Vegyük például a „harmadik út” esetét. Az is Gorbacsovék egyik illúziója volt, hogy Közép-Európa forradalmai nyomán valamiféle „harmadik utas” fejlődés indul, amelyik nem kapitalista, de a régi vágású kommunizmusra sem hajaz. Ha nem hitték volna, hogy a reformkommunisták – megannyi új Alexander Dubcek – képesek lesznek olyan rendszert formálni, amelyik különbözik a Nyugattól éppúgy, mint a régi szovjet modelltől, nem noszogatták volna a lengyel, magyar, keletnémet és cseh pártvezetőket arra az útra, amelyik a reformból villámgyorsan vezetett forradalomba – vagy legalábbis reformadalomba [eredetiben refolution. A ford.], a reform és a forradalom sajátos keverékébe, ahogy azt akkoriban bátorkodtam nevezni.[1]
E forradalmak anti-kommunista vezetői ezzel szemben azt hangoztatták, hogy nincs „harmadik út”, és hatalomra jutva villámsebesen lehorgonyoztak a szabad piac–demokrácia–jogállamiság nyugati modelljénél. 1999-ben viszont tanúi lehettünk annak, ahogy a kissé körvonalazatlan „balközép” vezető politikusai, Bill Clinton amerikai elnök, Tony Blair angol miniszterelnök, Gerhard Schröder német kancellár és Massimo d’Alema olasz miniszterelnök (korábban kommunista politikus) rendkívüli találkozóra gyűlnek össze Washingtonban, hogy koccintsanak az új eszmekörre. És vajon mi ennek a neve? Harmadik út! Igaz, ez alatt pusztán a szociálisan érzékenyebb, megreformált kapitalizmust értették.
A másik furcsa csavar az, hogy miként járult hozzá a marxista rendszerek bukása a marxista elemző iskola feltámadásához Európában. Nem csak öreg dialmatosok veszik észre, hogy a posztkommunista világ nyers, korai kapitalizmusa nagyon is emlékeztet arra, amit Karl Marx hajdan leírt. Az új lengyel magáncégekben gyakorlatilag nincsenek szakszervezetek. Az újdonsült tulajdonosok jobban szeretnek egyenként tárgyalni az alkalmazottaikkal. Mindenkinek magáért kell helytállnia. Ugyanilyen fontos, hogy a kapitalista gazdaság könyörtelen és fékezhetetlen globalizálódása, amelynek a hidegháború vége igenis lendületet adott, inkább igazolta, semmint érvénytelenítette a marxista elemzés számos elemét (noha az egykoron vázolt „megoldásokat” nem). „Elzárkózó, önfenntartó nemzetgazdaságok helyett – írta Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban – minden irányba kiterjedő kapcsolatrendszert, a nemzetgazdaságok egyetemes, az egész világot behálózó egybefonódását fogjuk látni.” Nos, százötven évvel később valóban ezt látjuk – méghozzá egy antikommunista forradalom következményeként.
Többet tudunk tehát a következményekről, de többet tudunk az okokról is. Alig tíz év után már rendelkezésünkre áll lényegében az összes belső dokumentum. Az 1917-es orosz forradalom esetében erre több mint hetven évet kellett várni. Ezek hihetetlen mértékben gazdagítják azt a képet, amelyet az akkori szemtanúk – köztük jómagam a Laterna Magica (Varázslámpa) című könyvemben – vázoltunk. A cseh dokumentumokból, amelyek például könyvem írásakor még nem álltak rendelkezésre, számos érdekes momentumra derül fény a bársonyos forradalom kezdetéről. Ma már például tudjuk, hogy az a diák, akiről először azt jelentették, hogy a november 17-i tüntetésen megölték, valójában a titkosrendőrség ügynöke volt. A neve Ludvik Zifcak. 1999 elején készítettem vele egy riportot a BBC sorozata számára a forradalom óta eltelt tíz évről. Zifcak ma zálogos egy félreeső morva kisvárosban, Bruntalban. Megerősítette, hogy valóban az volt a parancsa, hogy „haljon meg”, miközben más titkos ügynökök, akik szintén diáknak álcázták magukat, a nyugati újságírók körében terjesztették a halálhírét. Az volt az elképzelés, hogy ez kisebb helyi zavargáshoz vezet majd, ami ürügyet szolgáltat az erősebb kezű kommunista vezetőknek a hatalom átvételére. Ez tehát egyike volt azon ritka eseteknek, amikor az összeesküvés-elmélet valódi összeesküvést takart, még ha ez az összeesküvés örömteli gyorsasággal kudarcba is fúlt. Azt remélték, mondta Zifcak, hogy megmenthetik a kommunizmust. Valójában sietették a bukását.
Ugyanakkor a múló idő maga is sajátosan torzítja az emlékezetet. 1990-ben meglepő gyorsasággal ment végbe a történelem újraírása. No nem azon a szándékolt, orwelli módon, ahogyan ez a kommunizmus idején bevett volt, inkább az emberi emlékezet sokkal kifinomultabb, spontán, ám annál hatékonyabb munkálkodása révén. Nyugati politikusok hirtelen arra „emlékeztek”, hogyan is jósolták meg már jóval előbb a kommunizmus végét. Kiderült az is, hogy Keleten viszont szinte mindenki valamilyen „ellenálló” volt. A rendszer bukása után látványosan gyarapodott az ellenzék. Volt kommunista vezetők meghökkentő és figyelemre méltó memoárokkal álltak elő. A német újraegyesítés után például mind Eduard Sevardnadze, volt szovjet külügyminiszter, mind Alexander Jakovlev, Gorbacsov első számú tanácsadója személyes beszélgetéseink során azt mondták nekem egymástól függetlenül, hogy ők már a 80-as évek közepén világosan látták, hogy ez fog történni. Van erről valamilyen dokumentum? – kérdeztem azonnal. Természetesen nincs, ez érthető, hiszen akkor ezt még nem lehetett hangosan kimondani, még szűk, apparátusi körben sem, hiszen az megrendíthette volna Moszkva kapcsolatait a kelet-európai csatlósállamokkal. (A történész dolga azért is nehéz, mert ez valószínűleg igaz.)
Ezenközben a megnyíló archívumokból egyre több olyan dokumentum került napvilágra, amely a kommunista államok rejtett gyengeségére világított rá. Ezek az adatok tovább gyarapították azon érvek gyorsan növekvő halmazát, amelyek azt a vélekedést támasztották alá, miszerint a szovjet birodalomnak éppen akkor kellett összeomlania, amikor összeomlott. Jó példa erre az, amikor fény derült a korábban titkos adatokra az egekbe szökő keletnémet államadósságról, amelyet alig voltak képesek hónapról hónapra törleszteni. Kiderült, hogy volt egy Alexander Schalk-Golodskowski nevű titokzatos Stasi-ezredes, akinek az volt feladata, hogy megpróbáljon Nyugatra eladni mindent, ami mozdítható – régi festményeket, ékszereket, fegyvereket. Csak így tudták fizetni a következő héten esedékes részletet.
Na ugye, kiáltottak fel a politikusok és újságírók. „Kelet-Németországnak 1989-ben kellett buknia, hiszen lám, tönkrement.” Ezek valóban érdekes felfedezések. Az a tény, hogy a keletnémet rezsim fülig eladósodott a kapitalista Nyugatnak, bizonyára nem bátorította az akkori vezetést, hogy kemény kézzel megvédje a rendszert saját népe ellenében. Igen ám, de ez az információ annyira titkos volt, hogy még a keletnémet vezetők többsége sem tudott róla. Áldozatul estek saját hazugságaiknak. Különben is, az államok nem szoktak csak úgy tönkremenni, mint egy vállalat. Extrém esetben például egyszerűen nem fizetnek, ahogy ez Latin-Amerikában történt. Továbbá a csődbe ment ország nyugodtan vegetálhatott volna tovább, ha a szovjetek továbbra is készek lettek volna akár erővel is megvédeni kelet-európai birodalmukat, és ha Nyugat-Németország kész lett volna továbbra is újabb hiteleket adni, hogy fenntartsa Kelet-Németországban a „stabilitást”.
Könnyű bármely esemény bekövetkeztére a kelleténél is több okot találni, feltéve, hogy a dolog már megtörtént. Bizonyára komoly strukturális okok vezettek 1989-hez. A Kelet gazdasága egyre inkább leszakadt a nyugatihoz képest. Az enyhülési politika pedig lehetővé tette, hogy az átlag kelet-európai polgár észre is vegye az egyre mélyülő szakadékot, és kellőképpen fel legyen háborodva miatta. Ugyanakkor nem árt észben tartani azt, amit Henri Bergson a „retrospektív determinizmus illúziójának” nevezett. Az interpretációk, amelyek 1989 eseményeit és kimenetelét elkerülhetetlennek ábrázolják, valószínűleg messzebb vannak az igazságtól, mint az, amit kortársi tudatlanságunk sűrű ködében látni véltünk. Az igazság az, hogy 1989 fúlhatott volna éppolyan vérengzésbe, mint amilyenre Kínában került sor július 4-én, a történelmi jelentőségű lengyel választások napján. Az első felvételeket a Tienanmen térről éppen akkor láttuk a tévében, amikor a választási eredményekre vártunk. „Tienanmen”: hányszor hallottam ezt a szót suttogni Kelet- és Közép-Európa fővárosaiban a következő hónapokban! Európában másképp történt, és ez a politikai vezetők két csoportjának volt köszönhető: az ellenzéki elitnek és Gorbacsov csapatának. 1989 ismét bebizonyította, milyen nagy is az egyének szerepe a történelemben.
Kétlem, hogy még sok feltáratlan adat lapulna 1989-ről a levéltárakban. Ami marad, az a rivális értelmezésekről szóló végeérhetetlen vita. 1989-ről már e röpke tíz év alatt is teljesen ellentétes értelmezések születtek. Francis Fukuyama a „történelem végéről” beszélt, míg bírálói a történelem visszatéréséről. Bruce Ackerman, a Yale politológus professzora szerint 1989 a „liberális forradalom” laboratóriumi kísérlete volt. A híres német szociológus, Jürgen Habermas szerint viszont nachlonde Revolution, azaz ún. „felzárkózó forradalom” (catching-up revolution) volt. George Weigel amerikai író egyenesen úgy ünnepelte, mint a „végső forradalom megtestesülését”, ami, már ha érdekli Önöket, azt jelenti, hogy „az ember a jóság, az igazi jóság felé fordult, amely végső soron maga az Isten”. Mások, köztük a francia forradalom nagyhírű történésze, Francois Furet, viszont azt állítják, hogy egyáltalán nem is volt forradalom. Furet szerint a közép-európai „események” pusztán oroszországi történések mellékhatásaként mentek végbe, ideológiai értelemben és végső hatásukban pedig inkább tekinthetőek restaurációnak, mint forradalomnak.
Laterna Magica című könyvem egyik állítása ismét csak súlyos viták tárgya. Azt írtam, hogy a forradalmárok, vagy a forradalom utáni garnitúra „semmilyen alapvetően új eszmével” nem gazdagította a 90-es évek Európáját. (Furet többek között ezért gondolta, hogy nem is volt itt igazi forradalom.) Ezt a tézisemet sokan vitatták azóta, régi barátaim, a forradalom résztvevői, többek között Martin Palous cseh filozófus. Ám mind ez idáig nem sikerült felfedniük számomra, mi is volt az az új eszme az emberi társadalmak berendezkedéséről, amelyet 1989-nek köszönhetünk. Sőt. Ehelyett az történt, hogy egynémely olyan elem, amelynek ilyen szerepet tulajdonítottak – a politikai egyeztetés új mechanizmusai, a „fórum”, a „civil társadalom”, amelyek a régi típusú pártpolitizálás, a baloldal és a jobboldal Nyugaton megszokott steril pártcsatározásai helyébe léphetnek – nos, ezek rövid idő alatt elenyésztek. Olyan politikai struktúra és berendezkedés, illetve ezek helyi variánsai váltották fel őket, amelyek szinte bárhol a világon megtalálhatók, és már korábban is léteztek. Ezekben az országokban ma mindenütt hagyományos, nyugati típusú pártpolitizálás zajlik, habár igaz, hogy a pártok, az összetételük és a jellegük egyedi vonásokat mutat. Gyakran könnyen besorolhatóak az 1989 előtti politikai felállás alapján: Lengyelországban a poszt-Szolidaritás pártok állnak szemben a posztkommunista pártokkal. Kicsit talán ironikus, hogy azok a forradalmak, amelyeket értelmiségiek vezettek, nem új eszméket hoztak, csak a valóságot rendezték át. Összevetettem 1989-et 1848-cal: akkor pont fordítva történt.
Meglehet, csak az a baj, hogy rossz irányban vizsgálódunk. Ennek a forradalomnak az újdonsága önmaga volt. Nem a „mit”, hanem a „hogyan” újszerűsége, nem a végkifejleté, hanem az eszközöké. 1989 vadonatúj találmánya a nem forradalmi úton végbement forradalom modellje. Amikor ezekről az eseményekről beszélünk, minduntalan jelzőket biggyesztünk a „forradalom” szóhoz. „Békés” forradalom. „Evolutív”, „önkorlátozó” vagy „bársonyos” forradalom. Ez azért van így, mert az ellenzéki mozgalmak vezetői előre elhatározták, hogy olyasmit fognak csinálni, ami eltér a forradalom klasszikus modelljétől, amelynek mintája 1789 és 1917, és persze az 1956-os magyar forradalom volt. Emlékszem még, hogy az emberek mennyit beszéltek a prágai Laterna Magicában tartott összejöveteleken arról, hogy korábbi forradalmak elkerülhetetlen része és velejárója volt a forradalmi erőszak. Ez esetben tudatosan törekedtek ennek az elkerülésére.
Talán Lenin nagy kritikusa, Eduard Bernstein nevezetes kijelentése lehetne ezeknek a forradalmaknak a mottója: „A mozgalom minden, a végcél semmi.” A közép-európai ellenzéki elit stratégiáját alapvetően az 1945 utáni korszakból leszűrt történelmi tanulságok határozták meg, a tudat mélyebb rétegeiben pedig 1789 és az azt követő forradalmak tanulságai. Ez a tanulság pedig nem volt más, mint hogy a végkifejletet nem lehet elválasztani a módszerektől és eszközöktől. Az alkalmazott módszerek meghatározzák a végeredményt. Nem hazudhatjuk át magunkat az igazságig. Adam Michnik megfogalmazásában: akik Bastille-ok lerombolásával kezdik, új Bastille-ok építésénél fognak kikötni.
Az 1989-es „modell” szerint az ellenzék a végsőkig ragaszkodott az erőszakmentesség elvéhez, miközben bámulatos leleménnyel sikerült tömeges méretű polgári engedetlenségi mozgalmakat, megmozdulásokat szerveznie, ügyesen mozgósította a nyugati sajtót, képes volt maga mellé állítani a nyugati közvéleményt és kormányokat, a döntő pillanatban pedig kész volt arra is, hogy tárgyalóasztalhoz üljön és kompromisszumot kössön a hatalommal, miközben sikeresen hárította el a hatalom gyámkodási és beolvasztási kísérleteit. Az eszköztár a békés tüntetésektől a gyárfoglaló sztrájkokon át a titkos megbeszélésekig szinte mindent felölelt. A tömegtiltakozások keltette nyomást az ellenzék vezetőinek sikerült a párbeszéd és a kompromisszum, végül a hatalom békés átadása szolgálatába állítania. 1789 jelképe a guillotine volt, 1989-é a kerekasztal.
A modell, bár talán sehol sem kopírozták le, bizonyosan máshol is komoly hatással bírt. Dél-Afrikában mindkét oldal vezető politikusai azt mondták nekem, hogy az ő békés, tárgyalásos átmenetükre óriási hatással volt az, ahogyan ez 1989-ben Európában történt. Tudok arról, hogy a burmai ellenzék vezetője, Aung San Suu Kyi elmélyülten tanulmányozta a bársonyos forradalmakat, igaz, hogy ő egyelőre hiába keres megfelelő partnert a hatalom oldalán. És vajon túl merész volna azt állítani, hogy az 1989-es modell visszaköszönt az északír konfliktus rendezésében?
Viszont bebizonyosodott, hogy egy gond mindenképpen volt az 1989-es modellel. Mivel az átmenet békés volt és tárgyalásos úton ment végbe, az emberek nem érezték a forradalmi katarzisát. Ráadásul a tárgyalásos átmenet kompromisszumokat követelt. Muszáj volt adni valamit cserébe azért, hogy a hatalmon lévők önként lelépjenek a színről. A korábbi uralkodó osztály, a nómenklatúra számos tagjának 1989 az új, üzleti karrier kezdetét jelentette, méghozzá a sebesen magánosított, vagyis inkább – legyünk őszinték – eltulajdonított állami vagyonra alapozva. A volt nómenklatúra lényegében hagyta magát kivásárolni a hatalomból. Majd később a posztkommunista pártok, amelyeknek szerte az országban voltak szervezett aktivistáik és irodáik, a régi és az újonnan szerzett vagyont is felhasználva meglehetősen sikeresnek bizonyultak a demokratikus politikai versenyben is. Ez mindenütt meglehetősen nagy frusztrációt okozott. Ha valaki ma Közép-Európában utazgat, az átlagembertől mindenütt azt hallja, hogy „ma ugyanazok az emberek vannak hatalmon”, hogy „a kommunistákból lettek a legrosszabb kapitalisták”, és hogy „többet kellett volna tenni” a múlt helyretételéért.
Németország, Lengyelország, Magyarország és Csehország ma mind keservesen küszködik a múlt terhével. A németek átfogó elszámoltatással kísérleteztek: voltak perek, igazolási eljárások, tisztogatás, parlamenti bizottság, nyilvánossá tették a Stasi-aktákat. A cseheknél volt tisztogatás, és – udvariasan szólva – „átvilágítás”. A lengyelek először azzal próbálkoztak, amivel a spanyolok is Franco után: ami elmúlt, elmúlt. Az ország első nem-kommunista miniszterelnöke, Tadeusz Mazowiecki elhíresült szavai szerint vastag vonalat kell húzni a múlt és a jelen között. De kiderült, hogy ez sem jó megoldás. Az átvilágítás ügye és a titkos rendőri akták súlyosan fertőzik a mai lengyel politikai életet.
Erről a kérdésről nemrégiben két könyvemben is részletesen írtam.[2] Ezért most csak két dolgot akarok mondani. Először is, a probléma elkerülhetetlen. A választott út szükségszerű velejárója. Másodszor: úgy gondolom, bár ez utólagos bölcsesség, hogy mindegyik közép-európai országban föl lehetett, és föl kellett volna állítani valamilyen tényfeltáró bizottságot, amelyiknek joga lett volna amnesztiát ajánlani, illetve megtagadni a büntetlenséget. Habár e bizottságokat nem kellett volna semmiféle bírói, vagy kvázi igazságszolgáltatási szereppel felruházni, ahogyan ez Dél-Afrikában történt. A tényfeltáró bizottságok előtt a letűnt rezsim politikai vezetői, vagy azok, akiket valamilyen bűncselekménnyel vádolhattak, számot kellett volna, hogy adjanak a tetteikről. A szélesebb közvélemény így tájékozódhatott volna a múltban elkövetett bűntettekről, és átélhette volna azt is, amint ezek az emberek nyilvánosan megkövetik az áldozatokat. Egy ilyen eljárás jelképes határvonalat húzott volna az új korszak és a múlt között anélkül, hogy felejtést, vagy akár megbocsátást hirdetett volna. Talán ez a legtöbb, amit egy nem forradalmi forradalom után el lehetett volna érni.
Összefoglalva: ha azt kérnék tőlem, hogy távirati stílusban foglaljam össze a forradalom új modelljének sajátosságait, azt mondanám: békés és tömeges polgári engedetlenség, amelyet az ellenzéki elit közvetít a hatalom felé; a külvilág figyelme és nyomása; tárgyalásos, kompromisszumos átmenet; és végül tényfeltárás.
Bár Varsó, Berlin, Budapest és Prága forradalmai ez utóbbi nélkül is sikeresnek mondhatók. Laterna magica című, 1990-ben írott könyvem végén az alábbiakat vetettem papírra: „Az egykori kelet-európai régió kilencvenes évekbeli kilátásairól elég nagy valószínűséggel igen borúlátó képet is rajzolhatunk. A posztkommunista jövő inkább a prekommunista múltra hasonlít majd. Nem Közép-Európa, hanem inkább Zwischeneuropa, gyenge és függő helyzetben lévő államok átmeneti zónája, nemzeti előítéletek, egyenlőtlenség, nyomor és Schlamassel. Ha így lesz, akkor 1989 nem lesz más, mint egy rövid időre felvillanó csillag a múlt és a jövő szenvedéseinek örök éjszakájában.”
Nos, a lakosság széles rétegeinek minden frusztrációja és csalódottsága ellenére ma már világos, hogy ezek a félelmek alaptalannak bizonyultak, legalábbis ami Közép-Európa szívét illeti. Másfelől ennél sokkal szörnyűbb dolgok történtek a posztkommunista Európa más részein. Mindenekelőtt természetesen az egykori Jugoszláviában. Olyan borzalmak, amelyekre legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna. A posztkommunista világot ez az elképesztő szakadás jellemzi a legjobban: Pristina ma sokkal messzebb van Prágától, mint Prága Párizstól.
Viszont azok az országok, amelyeknek a forradalmairól az 1990-es évek első felében írtam – Lengyelország, Csehország, Magyarország és Németország (tegyük hozzá, az egész posztkommunista világból csak ez a négy ország!) –, minden kétséget kizáróan túl van az átmenet nehezén, és a Nyugaton megszokott normalitás, a szabadság, a piacgazdaság, a demokrácia és a jogállamiság kapujába érkezett. (Úgy hiszem, Havel bársonyos forradalma elsősorban az egykori Csehszlovákia cseh részére volt érvényes, Szlovákiának még keresztül kellett bukdácsolnia Vladimir Meciar tekintélyuralmi korszakán, mielőtt elérkezett volna a maga „felzárkózó forradalmához” 1998-ban.)
Vajon véletlen, hogy pont ebben és csak ebben a négy országban ment végbe az, amit bársonyos forradalomnak hívunk? Bulgáriában a fordulat annyira bársonyos volt, hogy senki szinte észre sem vette, és a posztkommunisták gond nélkül hatalmon maradtak. Romániában az átmenet erőszakos és véres volt, ám a posztkommunisták ott is hatalmon maradtak. Nem azt bizonyítja-e ez, hogy az ellenzék vezetőinek alapfeltevése igaznak bizonyult: a választott út és módszerek meghatározzák, milyen lesz a végkifejlet? Persze lehet erre azt mondani, hogy ezekben az országokban csak azért volt a forradalom bársonyos, mert véletlenül ilyen vezetőik voltak. És, folytathatnánk, azért voltak ilyen elitjeik, mert történelmileg eleve közelebb álltak a Nyugathoz: a nyugati kereszténységhez tartoztak és a polgáriasodás szintje is nyugatiasabb volt. Vagyis a sikerüket magyarázhatjuk a mélyebb történelmi összefüggésekkel, mint például a földrajzi közelség Nyugat-Európához, vagy hogy 1989 után a Nyugattól politikai és gazdasági támogatás kaptak – egyébként éppen úgy, mint bárki más. A történelmi okság szokásos érveihez hasonlóan ezekről az érvekről sem lehet biztosan eldönteni, mennyi igazság van bennük. Ezzel együtt a magam részéről nem hiszek abban, hogy az általános geográfiai vagy történelmi adottságok pusztán maguktól kitermelik azokat a nagyszerű embereket, akikről 1989-ben írtam. Arra sem lehetett mérget venni, hogy végül olyan útra lépnek, amelyen még senki nem járt előttük. Mint ahogy arra sem, hogy a választott út sikerre vezet.
„Minden forradalom kudarc” – mondta Orwell. „De persze nem mindegyik ugyanakkora kudarc.” Ez a forradalom azonban kivétel volt. Méghozzá éppen azért, mert minden korábbi forradalomtól különbözött.
Megjelent a The New York Review of Books 1999. november 18-i számában
Mink András fordítása
Jegyzetek
[1] L. Timothy Garton Ash: Revolution in Hungary and Poland. The New York Review of Books, 1989. augusztus 18.
[2] L. a szerző The File és a History of the Present című könyveit.
- Játéktér [6]