Ralf Dahrendorf

Nyomtatóbarát változat

1999 júniusának végén Krzysztof Michalski, a bécsi Embertudományi Intézet lengyel kitalálója összehívta az 1989-es forradalom számos élvonalbeli szereplőjét, hogy tíz év múltán mérleget készítsenek. Bizonyos értelemben jubileumi találkozóra került sor, mivel a legtöbb jelenlevő már az ugyanezen intézet védnöksége alatt kilenc évvel korábban megtartott drámai kongresszuson is részt vett. Most azonban, 1999-ben, olyan szerepekben ültek ott, melyek betöltéséről tíz évvel korábban nem is álmodhattak. Timothy Garton Ash, a forradalom fölülmúlhatatlan krónikása megértéssel és iróniával vezette a pódiumvitát. Orbán Viktort, a még mindig fiatal magyar értelmiségit arra a megindító beszédére emlékeztette, amelyet Nagy Imre, az 1956-os események mártírja újratemetésén tartott. De Orbán, aki közben hazája miniszterelnöke lett, gyorsan átsiklott a múlton, ehelyett a pragmatikus politika elmélete mellett szállt síkra – már ha van ennek elmélete –, mintha Helmut Schmidt vagy Klima osztrák kancellár lenne, aki kissé elveszetten ült Orbán mellett a pódiumon. Ez dühbe hozta a forrófejű lengyelt, Adam Michniket. Még mindig szívesen viselkedik úgy, mint egy kigombolt inggalléros, viseltes pulóvert hordó anarcho-liberális, noha lapja, a Gazeta Wyborcza révén időközben médiacár lett belőle, még ha saját kívánságára nem is résztulajdonosa a tőzsdén is jegyzett vállalkozásnak. Mindezt azonban feledni látszott, amint a jelenlevőket – köztük sok harcostársát a másként gondolkodás korszakából – arra emlékeztette, hogy annak idején egészen másfajta, új politikát akartak, amely erkölcsi alapelvekből táplálkozik és a jó társadalom megteremtését tűzi ki célul. A higgadt és a betegségtől alighanem legyengült Václav Havel, a másként gondolkodó generáció nagy öregje, immáron csaknem tíz éve hazája elnöke, egyetértően bólogatott Michnik tüzes beszédére. Úgy fordította le, hogy van remény az etika és a politika közötti harmónia megteremtésére, és ezt a harmóniát mindenekelőtt a politikai intellektueleknek és az intellektuális politikusoknak kell megteremteniük.

Azoknak, akik nem közvetlenül voltak érintettek ebben a vitában, egyszerre volt kézzelfogható és nehezen érthető az az izgalom, amelyet mindez előhívott. A következő nap Aleksander Smolar, Kis János és mások folytatták a politikai lélekvizsgálatot. Saját tevékenységüket akarták megérteni, valamint egy rejtélyt. Adam Michnik körülbelül a következőképpen fogalmazott: új, egészen másfajta világot akartunk. Ezért tettük kockára a szabadságunkat, és néha az életünket. A végén úgy látszott, mintha győztünk volna. Most azonban látjuk, hogy a világ ugyanolyan maradt. Az emberi természet nem változott meg. Mégis elégedettek vagyunk. Ez jobb világ, mint a nómenklatúra-kommunizmus börtöne volt. De tulajdonképpen mégse az a világ, amelyet akartunk… Ez az én parafrázisom, de talán visszaadja azt a zavarodottságot, amellyel a bécsi vita izgalma táplálta magát.

Van egy másik élményem, amely az absztrakt mérlegeléshez egy darab konkrét tapasztalatot tesz hozzá. 1992-ben történt, amikor Jiri Dienstbierrel Prágában találkoztam. Már nem volt csehszlovák külügyminiszter, még csak cseh külügyminiszter sem, sőt a parlamenti mandátumát is elveszítette a választásokon. Klaus, az új miniszterelnök azt ajánlotta Havel elnöknek, hogy azokat a korábbi barátait, akik már nem töltöttek be tisztségeket, ne fogadja a rezidenciáján. Ennek ellenére baráti ebédre – egytálételt kaptunk és sört – voltunk hivatalosak a Hradzsinba. Utána Dienstbierrel a prágai belvárosban sétáltunk. Az emberek kijöttek az üzletekből kezet rázni vele; mindenütt felismerték és barátságosak voltak hozzá. „Mit panaszkodsz?” – kérdeztem tőle. „Az emberek nyilvánvalóan szeretnek.” „Az igaz – válaszolta –, de nem szavaznak rám.” Arra gondolt, hogy az emberek az eszükkel másokat akartak a kormányrúdnál látni, hiába volt a szívük továbbra is a Laterna Magica nevű másként gondolkodó színház bátor intellektueljeié. Tehát Václav Klausra szavaztak.

Václav Klaus esete érdekes ebben az összefüggésben. Végül is a tudományos akadémia makrogazdasági intézetének igazgatója volt. De az akadémián azon kevesek közé tartozott, akik nem írták alá a Václav Havel szabadonbocsátását követelő híres petíciót. Most miniszterelnökként a gyakorlatban képviselte neoliberális gazdaságpolitikai elveit, vagy legalábbis (ahogy ma már tudjuk) a gyakorlat melletti harsány reklámban. A Szabadság kora című új könyvének egyik mélyre hatoló fejezetében Timothy Garton Ash leírja egyik találkozóját II. Václavval, az „éles eszű gazdasági elemzővel” és „merész politikai kereskedővel”, majd pedig azt a hármas vitát az értelmiségiekről, amelyben I. Václav, vagyis Havel is részt vett. Tulajdonképpen nem vita volt ez, hanem egy egyszerre csodálatos és különös félreértés, amely az 1994-es prágai PEN kongresszuson alakult ki.

Az egész Havel elnöknek az értelmiségiek politikai felelősségvállalása melletti védőbeszédével kezdődött. A „függetlenség” rossz recept, hiszen a függetlenséget politikailag kell megvédeni; ennélfogva szükség van elkötelezettségre. Havel megállt, és annyit elismert: „Nem azt javaslom, kedves kollégák, hogy mindannyian legyenek köztársasági elnökök, vagy hogy mindannyian egy párt alapítására törekedjenek.” De az mégiscsak szükséges, hogy az értelmiségieknek legyen egy „úgyszólván összeesküvő maffiájuk”, amely nemcsak szitkozódik és panaszkodik, illetve – és ez még rosszabb – ezoterikus reflexiókba zárkózik, hanem „amely maga is szembeötlő nyilvános és politikai faktum”.

Timothy Garton Ash ezúttal elhatárolta magát Havel barátjától, és védelmébe vette az értelmiségi függetlenséget. Sőt mi több, szerinte „a független értelmiségiek és a professzionális politikusok között a viszony szükségszerűen konfrontációba hajló (ha nem is szükségszerűen ellenséges)”. „The politicians’s job is to work in half-truth” – a fordításnál számítanak a nüanszok. A politikusnak az a dolga, hogy féligazságokkal dolgozzék, de lehet, hogy csak arról van szó, hogy a féligazságok világában hasson. Bárhogy is gondolta, megfogalmazásával mindkét beszélgetőpartnerét egyformán megsértette. Havel az Igazságban élni követelményének szerzője, és az nem segített Garton Ashen, hogy kiemelte az élet, az egész élet, és a pártokban, tehát az egész részeiben való működés vagy tevékenység különbségét.

Václav Klaus feldühödött. Garton Ash „politikai beszédet” tartott, és „nincs rosszabb, mint egy értelmiségi, aki politikai beszédet tart”. Klaus maga a „független értelmiségi” kategóriáját divatjamúltnak tartotta. „Vannak értelmiségiek, akik politizálnak, és vannak, akik nem. A szakértők tanácsát a politikus mindig szívesen veszi. De annak semmi értelme sincs, hogy továbbra is a »független« értelmiségiek különleges szerepéről beszéljünk.”

---

Kinek van igaza a három vitázó közül? Első megközelítésben az ember hajlik arra, hogy a témakör klasszikusával, Mannheim Károllyal – a húszas években írott Ideológia és utópia Mannheim Károlyával, nem pedig a későbbi korszellem-analitikussal – egy kis ideológiakritikát gyakoroljon. Bizonyos értelemben a három vitázó mindegyike elméletet kínált saját egzisztenciájához. Havel, a politikus értelmiségi most értelmiségi politikus volt, mi több, köztársasági elnök, aki a napi politika vizei fölött lebeg. Klaus ezzel szemben a saját elméleteinek alkalmazására törekvő szakértő, teljes egészében napi politikus volt, ráadásul nagyon pártos. És Timothy Garton Ash az egészet a brit értelmiségi lét biztos távolából figyelhette meg. Magában véve minden stimmelt abból, amit elmondtak, csak az a kérdés, hogy mi stimmel belőle igazán.

Timothy Garton Ash nyilván tudja, hogy a prágai félreértést a történelmi körülmények magyarázzák. Mivel ehhez a témához majd még visszatérek, hadd idézzek tőle legalább még egy mondatot. „Azok között az »abnormális« körülmények között, amelyek Közép-Európa nagy részében az elmúlt két évszázadban a normalitást jelentették, az értelmiségiek olyan szerepek vállalására voltak elhivatottak, vagy érezték magukat elhivatottnak, amelyeket a nyugati értelmiségiek nem vállaltak.” Garton Ash mégis kitartott saját – „nyugati” – álláspontja mellett akkor is, amikor Havel 1998-ban Oxfordban újból kijelentette, hogy értelmiségiek úgy is fejthetnek ki politikai tevékenységet, ha hivatalt vállalnak, meg úgy is, ha tükröt tartanak a hatalmon lévők elé. Garton Ashnek szimpatikus az intellektuális tükör képzete, de a hivatalnak nincs számára csábereje.

Az ilyen dolgok mérlegelése hallatán eszünkbe juthat Max Weber, akit az említett vitapartnerek többször idéztek is. Pedig Weber csak azért hasznos érvelésünk szempontjából, mert saját tételei – legalábbis azok, amelyeket a Politika mint hivatás című 1918-as végesincs beszédében fejtett ki – igen zavarosak és zavarba ejtőek. Weber beszéde, mondhatnánk, minden esetben hasznos volt. A mezei képviselőnek és a pártkatonának ott van benne a hasonlat „a kemény deszkák erőt és türelmet igénylő átfúrásá”-ról, míg a magasabbra hivatottnak „vezérnek és nemcsak annak, hanem – a szó szoros értelmében – hősnek is” kell lennie. A racionális pragmatikusnak azzal a mondattal siet segítségére, hogy a „politikát a fejjel csinálják, és nem a test vagy a lélek más részeivel”; de az sem jár rosszul, aki populistább beállítottságú, mivel nem sokkal később azt írja: „bizony: a politikát ugyan a fejjel csinálják, de egészen biztosan nem csak a fejjel”.

És aztán ott vannak azok az „eldönthetetlenül ellentétes maximák”, amelyeket Weber „elvi etikának”, illetve „felelősségetikának” nevez. „Nem mintha az elvi etika a felelőtlenséggel és a felelősségetika az elvtelenséggel lenne egyenlő.” Ez azért valami. De Weber számára mégiscsak mély különbség van a tiszta elvek és gyakorlati következmények etikája között. Borzalmas tézis ez, amely a szent tehetetlenségére és a reálpolitikus opportunizmusára egyaránt igazolásul szolgálhat. A kettős morál elmélete ez, amely a politikusokat és a politikát egyaránt felmenti az erkölcsi elvek betartásának kötelezettsége alól. Nem azt jelenti ez, hogy a politikát a másodlagos erényekre bízzuk, és ugyanakkor minden tartalommal bíró erkölcs apolitikus marad?

Weber itt reménytelenül összezavarodott. Jobban tette volna, ha az „igazságban élni” és a „féligazságokban hatni” megkülönböztetést anticipálta volna. Mert minden amellett szól, hogy egy igazságot – és ennélfogva csak egy etikát – tételezzünk fel mindenki számára, egy etikát, amelyet mind a szent, mind a politikus betartani tartozik. Lehet, hogy a politikus tevékenységének körülményeiből fakadó szükségszerűséggel hajlik az erkölcsi elvek megsértésére; de ettől nincs joga egy saját morálra, amely a tiszta tantól védve van. Az erkölcstelenség erkölcstelenség, és más semmi, akkor is, ha bizonyos körülmények között kényszerből fakad. Legalábbis ebből a szempontból Václav Havel egész életén keresztül tanúsított magatartása egyöntetű, mégpedig „igazságban” az, és előnyben részesítendő mind Václav Klaus „felelősségetikájának” hűvösségével, mind Timothy Garton Ashnek azon hajlandóságával szemben, hogy az „eldönthetetlenül ellentétes maximákat” elfogadja.

Weber hosszú előadásában nem értelmiségiekről beszél. A szó egyszer fordul elő, az 1789-es francia forradalom konventjében ülő jogászokkal kapcsolatban, „akik nélkül az a különleges szellem, amely ezeket a radikális értelmiségieket és törvénytervezeteiket éltette, teljesen elgondolhatatlan lenne”. Vagy értelmiségiekre gondolt, amikor később „steril ingerültségről” beszélt, amely hamisan szenvedélynek adja ki magát, vagy a „szélzsákokról”, „akik nem érzik igazán, amit magukra vállalnak, hanem romantikus szenzációkkal részegítik le magukat”. (Hogy Weber bizonyos előszeretettel viseltetett az iránt, amit „felelősségetikának” nevezett, félreismerhetetlenül kiderül előadásából, miként alighanem már 1894-es freiburgi székfoglaló előadásából is.) Több értelme van, sőt „értékmentesebb” is megkülönböztetni azokat, akik mondhatni a tiszta tant – beleértve a morált – képviselik, mégpedig elsősorban szavakban, azoktól, akik tetteikben abból csak darabokat, féligazságokat tudnak megvalósítani. Ez (ha az ember német pátosszal akar fogalmazni) a szellem és hatalom viszonyának témája, ez az értelmiségiek és politikusok viszonyának témája.

---

Most már tehetünk egy első kísérletet, hogy megválaszoljuk azt a kérdést, amely a kelet-közép-európai vitapartnereket Bécsben izgalomba hozta. Vannak olyan helyzetek, forradalmi átalakulások a történelemben, amelyekben a hétköznapi politika csődöt mond. Többre megy ki a játék, mint amennyivel a dolgok megszokott intézményes menete bánni tud. Már az a politika sem elég, amely magát a morál által befolyásolni hagyja, amely tisztességes; a döntések maguk morális természetűek, ezáltal veszélyesek is. Nemritkán életről és halálról van szó. Sokra megy ki a játék, sőt mindenre megy ki. Ezek olyan helyzetek, amelyekben a normális megkülönböztetések minden más normalitással egyetemben eltűnnek. Értelmiségiekből politikusok lesznek, és politikusokból értelmiségiek. A tiszta tan az egyetlen recept, amely segít. Kivezet a kátyúba került valóság forradalmi átalakulással terhes feszültségeiből, de nagy, talán valóra válthatatlan reményeket ébreszt. Mindenesetre olyan emberek jelennek meg a porondon, akik a nyilvános térben egyébként inkább úgy hatnak, mint akik eltévedtek, rossz helyre kerültek, ügyefogyottak. Hogyan nevezzük őket? Szellemi hatalmároknak? Hatalmi szelleméreknek?

Az ilyen forradalmi átalakulás okozta helyzetek ritkák, és nem tartanak sokáig. Ez az a két kijelentés, amely mérlegeléseink hátralevő részét uralni fogja. De 1989 ilyen helyzet volt. És megvolt a maga komikuma is, legalábbis a hétköznapok ünnepélyes komolyságával összehasonlítva. Adam Michnik azon kevesek egyike, aki külsejével még mindig erre emlékeztet. Andrej Plesu, aki most román külügyminiszter, gyakran képtelen a napi politikát komolyan venni, mivel a forradalmi politika szakasza annyira halálosan komoly volt. Orbán Viktor nem akarja, hogy arra az időkre emlékeztessék, amikor ifjú liberális volt. Még látom lelki szemeim előtt az egy helyben ülni képtelen Dienstbier külügyminisztert, ahogy a prágai kongresszusi központban egy Mitterrand-beszéd alatt – amely a céh minden pompájával körül volt véve – állandóan felugrált első sorban lévő székéből, hogy kívül elszívjon egy cigarettát és megigyon egy pohárka töményet. Akkoriban Havel egész éjszaka a lakása közelében lévő halvendéglőben ült első feleségével, a felejthetetlen Olgával, és mindenkivel leállt vitatkozni, akinek kedve volt hozzá.

Csak kevesen élték túl a normalizációt úgy, hogy megtartották hivatalukat: Havel csak nehezen, és nem minden kár nélkül, Plesu humorral, Orbán úgy, hogy hátat fordított a nagy pillanatokban szerzett tapasztalatoknak. A szabadság első órájának cselekvői közül sokan hamarosan pontosan annak tűntek, ami megadta nekik az esélyt: a határszituációk mestereinek, akikből azonban hétköznapi időkben valószerűtlen szereplők lesznek a politikai színpadon. Tehát Jiri Dienstbier a tipikusabb eset. Vagy gondolhatunk Jens Reichre vagy Richard Schröderre is Németországban. Hétköznapi időkben ők nemcsak valószerűtlenek, hanem bizonyos tekintetben jelentéktelenek is, noha a radikális átalakulás időszakában jelentékenyebbek voltak bárki másnál. A barátaim között csak egy van, aki az átmenettel megbirkózott: Bronislaw Geremek, a külügyminiszterként és korábban már bizottsági elnökként aktív másként gondolkodó és középkori történész.

Miért nem tartós a szellem és a hatalom ritka egysége? És mi marad belőle? Fontos, nehéz kérdések ezek. Hogy a második kérdéssel kezdjem, annyit mindenesetre el lehet mondani, hogy a radikális átalakulás szokatlan korának eszméi néha politikai közösségek alapító mítoszaivá válnak. A Federalist Papers még ma is nemcsak tanulságos, hanem szükséges olvasmány, és szerzői, Alexander Hamilton, John Jay és James Madison az itt tárgyalt körbe tartoznak. Száz évvel korábban Anglia már átélt egy negyven évig tartó radikális átalakulást, az elején a komor és aggodalmas Thomas Hobbes-szal, a végén a derűsebb és reményteli John Locke-kal.

A francia forradalom tiszta tana – liberté, égalité, fraternité – még ma is döntő befolyással van a politikai vitákra. Nem biztos, hogy Kelet-Közép-Európa 1989-ben ezekhez hasonló alapító mítoszt teremtett. François Furet végül is hordozó eszme nélküli forradalomról beszélt. Mégis úgy vélem, hogy a morál és politika összekapcsolódásának pillanata maradandó nyomokat hagy maga után. Ki tudja Mazowiecki, az első nem kommunista lengyel miniszterelnök arcát elfelejteni? Vagy Václav Havel átköltözését a halvendéglőből a Hradzsinba? Egyébként – és ez több mint mellékgondolat – a kudarcot vallott radikális átalakítási kísérletek rossz pillanatai is hagytak nyomokat maguk után: Berlin 1953, Budapest 1956, Prága 1968.

De marad a kérdés, amellyel kezdtem, és vele az emberi dolgok strukturális melankóliájának egy mozzanata: miért nem tartós az, ami a legjobb a nagy, radikális átalakulásokban? Marion Dönhoff grófnő írja megható beszámolójában Peter Yorck von Wartenburg grófról, az 1944. július 20-i összesküvés egyik fiatal résztvevőjéről: „Amikor az ember elképzeli azt a rengeteg tépelődést, azt a sok erkölcsi-politikai mérlegelést és politikai vitát, amely akkor azért folyt, hogy – ha nem is a világot, de – a saját népüket megváltoztassák, akkor feltolakodik a kérdés: végül is mi maradt meg ebből tulajdonképpen?” Dönhoff grófnő kíméletlen válasza: „Az 1945 utáni kaotikus valóságban nem sok.” Időközben a kortársnak kell bennünket emlékeztetnie: „Soha többé nem élték nálunk az életet olyan egzisztenciálisan mint 1945 előtt, olyan tudatosan, és olyan hosszú ideig az élet és halál közötti keskeny mezsgyén. A politika abban az időben teljes embert igényelt.” Ma, a hétköznapi időkben, ezt a kockázatot alig lehet elképzelni.

Drago Jancar szlovén íróval folytatott egyik vitájában Adam Michnik azt a talányt akarja megfejteni, hogy miként lehet zöld ágra vergődni azzal az átmenettel, ami a radikális átalakulás korszakából a mindennapokba vezet. Most – mondja Michnik – az irodalom és politika kapcsolatát fel kell oldani. „Ezért merül fel mindannyiunk számára a kérdés, hogyan éljünk tovább, hogyan kötelezzük el magunkat a politikában, és hogyan maradjunk mégis kultúremberek.” Michnik egy kis optimizmussal kísérletezik. A másik, a nem csak hétköznapi, megmarad. Az út ugyan nyugat felé vezet; „de nem olyan Nyugat lesz, mint amilyen Nyugaton van, mivel nekünk másmilyen a kiinduló pontunk, másmilyen az életrajzunk, még a piacunkon is más törvényszerűségek érvényesülnek, mint a nyugatin”. Hogy aztán ezzel párttársa, Balcerowicz, a lengyel pénzügyminiszter és közgazdászprofesszor, egyetért-e? Szlovén beszélgetőpartnere, Jancar is máshova teszi a hangsúlyt, talán oda, amit az előbb strukturális melankóliának neveztem. „A világ olyan sokáig egyszerű volt.” Ennek most vége. „Beköszöntött az az idő, amikor a káosszal, az ellentmondásokkal és a paradoxonokkal kell szembenéznünk. Azaz a valósággal.”

Marad a fájdalom, amely ellen nem akarok tablettát felírni, mert ilyen tabletta nincs. És marad a hétköznapiság. Dönhoff grófnő (aki egyébként a végén, ha más okokból is, mint Max Weber, de inkább a hatalom, mint a szellem mellett foglalt állást) ezzel kapcsolatban is tett egy mélyre hatoló megfigyelést. Egy Helmut Schmidtről szóló cikkében annak a beszélgetésnek a mellékzöngéiről elmélkedett, amelyet Fritz Raddatz, Siegfried Lenz és Günter Grass folytatott az akkori szövetségi kancellárral. „A hatalom és a szellem közötti antagonisztikus ellentmondásnak kell lennie annak, amely a politikusok és az értelmiségiek közötti viszonyt megmérgezi.” A politikusok, véli, mérgelődnek az értelmiségin, „aki állítólag senkinek sem felelős, aki mindig csak kritizál, anélkül, hogy valaha is be kellene bizonyítania, hogy jobban tudná csinálni”. Az értelmiségiek pedig nem bíznak a politikusokban, akik „kérdéses eszközökkel egy kifogásolható vállalkozást folytatnak”, és noha a szabadságról beszélnek, a végén „többnyire az autoritásnál keresnek menedéket”.

Annyi bizonyos, hogy magunk mögött hagytuk a radikális átalakulásban előforduló helyzeteket, és elértünk a hétköznapokhoz. Ezek már nem Václav Havel-féle idők, hanem Václav Klaus-féle idők, vagy még jobb, ha úgy mondjuk, hogy Timothy Garton Ash-féle idők. Az értelmiségiekről általában Marxtól Mannheimig vagy Bacontől Bendáig olyan sokat elmondtak, hogy már régóta alig lehet valami újat hozzáfűzni. Annyit mindenesetre a jelenlegi összefüggésben megjegyezhetünk, hogy hétköznapi körülmények között – és ez alatt a hétköznapi szabadság körülményeit értem – az értelmiségiek mindig egyfajta fleet in beingnek is tekinthetők, amelyet szükséghelyzetben be lehet vetni. Az értelmiségiek a szabadság tartalékos hadserege – illetve jobb, ha nem hadseregről beszélünk, a fleet in being után ez már a második katonai metafora lenne. Mondjuk inkább azt, hogy az értelmiség a szabad társadalmak immunrendszere, amely akkor lép akcióba, ha veszély fenyeget. Latens, hétköznap alig észlelhető funkció ez, amely nehéz kérdéseket vet fel.

Mindenekelőtt Németországban. Sokan véltek külön utat felismerni a német értelmiség szerepével kapcsolatban: például nem régen Maarten Brands holland történész egy sokatmondó címmel rendelkező munkájában: A vendégfogadó gazdái »Az elmulasztott lehetőségről« – Német értelmiségiek és a politikai deficit. Németországban egy törésvonalak által szabdalt politikai társadalommal (így Brands) „egy szívós szellemtörténeti tradíció” áll szemben. Legfőbb jellemzője az, hogy arra koncentrál, „aminek tulajdonképpen meg kellett volna történnie, de nem történt meg”, ennyiben tehát az elmulasztott lehetőségekre. Brandshoz közel áll a „független értelmiségiekről” alkotott Garton Ash-féle felfogás, de egy nüansznyi különbséggel, amely inkább Václav Klausra – vagy Helmut Schmidtre – hajaz: „A politikában az értelmiségiek végső soron olyan úszók, akik csak szárazon úsznak.” De például mint politikai gondolkodók és elemzők így is nyújthatnak valamit. Ilyenek viszont nincsenek Németországban, ahol „a »széplelkűsködés« és a hatalmi politika mesalliance-a” uralkodik. – Ez legutoljára az újraegyesülés alkalmával vált világossá, amely „zsákutcában” találta a német értelmiségieket. A nemzetet nem szerették, de az „alkotmányos patriotizmussal” nem termeltek ki olyan eszmét, amely a jövő kellőképp teherbíró alapja lehetett volna. „Az apolitikus tradíció bizony szívós. Az abszolút fogalmakban való gondolkodás imamalmai még mindig őrölnek.”

Ki tagadná, hogy az évszázad nagy radikális átalakulásai sok német értelmiségit – legalábbis azokat, akik az országban maradtak – találtak kevéssé dicsőséges állásponton? Heidegger és Hitler, Brecht és Sztálin – erre nem lehet büszke a német értelmiség. Arra a zavart hallgatásra sem, amely Brezsnyev és Honecker kései nómenklatúra-kommunizmusát kísérte. Hogyan lehetséges, hogy olyan sokan belenyugodtak a megosztott Németország – és Európa – felezett szabadságába, sőt néha még ma is visszakívánják? Egyesek szemében Gierek és Jaruzelski nagyobb hős, mint Walesa és Mazowiecki, Michnikről és Geremekről már nem is beszélve. Hruscsovot nagyra tartják, Gorbacsovot istenítik, de azokat a keveseket, akik Oroszországban a jogállamot és a demokráciát védelmezik, nem ismerik, a gulág áldozatairól és a másként gondolkodókról pedig alig beszél valaki. Tulajdonképpen a többség számára teljesen rendjén való volt a két „saarlandi”, Lafontaine és Honecker közötti haverkodás, miként az NDK Államtanácsa elnökének formailag tökéletes bonni fogadása, valamint az NSZEP és az SDP közötti informális intim kapcsolat is – méghozzá elméleti kérdésekben, tehát az értelmiségiek területén. A német értelmiségi tudatban 1989 nem olyan éles cezúra, mint másutt Európában, és főleg nem a nyílt társadalom diadala miatti fellélegzés pillanata.

Miért van ez így? Erre Brandsnak (aki egyébként ezekről a dolgokról nem beszél) sincs válasza. Csak azt jegyzi meg joggal, hogy a német értelmiség már régóta „államosított intelligencia”. „Sok német értelmiségi volt állami szolgálatban, és csak kevesen működtek szabad értelmiségi pályákon.” A hivatalnoki státusz pedig nem ad függetlenséget az egyetemek, a „közszolgálati médiumok”, és más nyugdíjas értelmiségi munkahelyek ajándékba kapott autonómiájának megható ideológiája dacára sem. Mégis elhibázottnak tűnik nekem ez a sötét kép, legalábbis abban a vonatkozásban, hogy milyen szerepet töltenek be az értelmiségiek a hétköznapi időkben. E tekintetben Németország, a háború utáni szabad Németország nem sokban különbözik a régebbi demokráciáktól, sőt bizonyos vonatkozásokban még jobb is náluk.

Mit akar még az ember? Theodor Heuss személyében volt legalább egy szövetségi elnök, aki Václav Havel minden kritériumának könnyedén eleget tett. Több utódja is feladatának tekintette, hogy a szellemi és politikai Németországot összebékítse. Heuss liberális volt, de voltak dicséretes példák minden oldalon. Carlo Schmidt például, a baudelaire-i szociáldemokrata, a háború utáni Németország egyik legfontosabb alkotmányozó atyja. Vagy az első kancellárok, Adeanuer és Erhard, akik ugyan nem sokat törődtek az értelmiségiekkel, de amikor Gerd Bucerius életrajzát írtam, aki kiadó és hosszú éveken keresztül a CDU képviselője volt, feltűnt nekem, hogy nemcsak mindkettőjüket kedvelte, hanem politikai mandátummal rendelkező értelmiségiként független kritikával is illette őket.

Voltak mások is. Az a csoport, amelyet én némileg félrevezetően „protestáns maffiának” neveztem – Carl-Friedrich és Richard Weizsäcker, Ludwig Raiser, Klaus von Bismarck, Werner Heisenberg, Georg Picht, Helmuth Becker, Hartmut von Henting és az először kereszténydemokrata belügyminiszter, majd szociáldemokrata szövetségi elnök Gustav Heinemann – már korán követelni kezdett egy átgondolt, és ennyiben új, nyitási politikát a külvilággal, elsősorban a Kelettel szemben, valamint egy ugyancsak átgondolt reformpolitikát otthon. Marion Dönhoff, aki maga is ehhez a csoporthoz tartozott, a manifesztum 1961-es nyilvánosságra hozatala után a csoport nyolc tagját az „ész lobbistáinak” nevezte. Ez is egyszerre értelmiségi és politikai szerep.

Megítélésem szerint a háború utáni német korszak nagy szellemi eseményei között kell számon tartani a mindig politikai jelentőséggel is bíró irodalom ébredését, amelyet a Gruppe ’47 képvisel szimbolikusan, valamint a jelenkortörténet kutatási területként és tantárgyként egyaránt imponáló fejlődését. Már csak azért is bajos neveket említeni, mert olyan sokat lehetne. Az írók közül Böll és Grass csak kettő azokból, akik a politikai klímát befolyásolták. A Bracher, Fischer és fiatalabb utódjaik környezetében tevékenykedő történészeknek köszönheti Németország, hogy jobban, a jelenre vonatkoztatottan érti a sikeres kezdemények és az elmulasztott lehetőségek történetét.

A gyakorlati politika határához közeledve sem hiábavalóan keres az ember. Willy Brandt korán elkezdte példaképe, John F. Kennedy példáját követni, és megbízta Waldemar von Kroeningent, hogy az 1961-es választásra alakítson egy „tudományos tanácsadókból” álló kört. Stuttgartban és Tübingenben Kiesinger miniszterelnök – a későbbi kancellár – szívesen folytatott intenzív beszélgetéseket professzorokkal Németország jövőjéről. Néhányukat még állami tanácsosnak is ki akarta nevezni, mígnem a bonni politika leszoktatta az ilyen extravaganciákról. A hatvanas évek oktatási reformja kétségkívül a szellem és a hatalom együttműködésének eredményeként jött létre. Munkálataiban nemcsak a „protestáns maffia”, vagyis Picht és Becker vett részt, hanem prominens katolikusok is, például Hans Meier és Erlinghagen atya, valamint kevésbé vallásosan motivált reformerek is. Ezenkívül léteztek és léteznek fontos intézményei a politikakutatásnak és politikai tanácsadásnak: állami intézmények, mint például a berlini Tudományos Központ, és magánintézmények, mint például a Kurt Biedenkopf által alapított bonni Gazdaság- és Társadalompolitikai Intézet.

Folytassam? Talán egészen a Schröder–Blair-féle dokumentumig? Erről azok a valószínűleg élénkebb, és ezért feltehetőleg felületesebb beszélgetések jutnak az ember eszébe, amelyet Londonban folytatnak a politikusok és értelmiségiek. Mindenekelőtt pedig azok a fiatal emberek, akik a Demos Intézetből vagy a Foreign Policy Centre-ből közvetlenül a Blair-kormány minisztereinek irodáiba vándoroltak. (Amikor fiatalt mondok, fiatalt is gondolok, harminc alattiakat, tehát nem a ’68-as generációt, hanem a gyerekeiket.) Németországban ez ritkább, bizonyára azért is, mert időbe telik megteremteni egy államot szolgáló értelmiségi osztályt. De akárhogy is van, a szellem és a hatalom közötti kapcsolatok léteznek. A kérdés inkább az, hogy miért panaszkodnak Németországban olyan sokat az állítólagos rossz viszony miatt.

---

Ez visszavezet témám közepébe. Ha van Németországban elmulasztott lehetőség, akkor az az alapító mítosz megteremtésének elmulasztása. A radikális német átalakulások nem termeltek ki nagy értelmiségieket, semmi esetre sem olyanokat, mint John Locke, Alexander Hamilton vagy Václav Havel. Theodor Heuss? A háború utáni Heuss, aki először Baden-Württemberg kultuszminisztere, aztán a Parlamentáris Tanács aktív tagja, majd első szövetségi elnök volt? Mindeközben kevésbé az 1945-ös radikális átalakulás alapító mítoszát testesítette meg, hanem inkább a kontinuitást, a német liberális tradíció legjavához való kapcsolódást. Vagy éppen ez a Német Szövetségi Köztársaság alapító mítosza?

A lehetőségmulasztás kínosságának az ország intellektueljei legalább félig tudatában vannak. Talán ezért éreznek állandóan heves vágyat a radikális átalakulásra, és ezért vélik felfedezni a fasizmus visszatértét az idegengyűlölet minden megnyilvánulása mögött, a demokrácia végét minden rendkívüli állapotról vagy menedékjogról hozott törvény esetében. Günter Grass is szívesen viselkedik így. De mivel 1968-ban magam is beültem az üvegházba, és a húsvéti zavargásokban a rendszer válságát fedeztem fel, nincs jogom a kritika köveivel dobálózni. Az általam gyakran idézett kelet-közép-európaiak ezt jobban tudják: nagy, radikális átalakulásokat nem lehet szavakkal előidézni. Amikor elérkeznek, akkor tudja az ember, hogy micsodák. Amikor nem érkeznek el, a legtöbb ember örül a hétköznapiságnak, az értelmiségieknek pedig a szlovén Jancarhoz kell tartaniuk magukat és szembe kell nézniük „a káosszal, az ellentmondásokkal, a tévelygésekkel és a paradoxonokkal… Vagyis a valósággal.”

Megjegyzéseim címében van egy kérdés: szüksége van-e a politikának értelmiségiekre? Most már nem nehéz válaszolni rá. Igen, a politikának szüksége van eszmékre, és a politikának szüksége van mércére. Mindkettőt azok szállítják, akik a szavakkal bánnak. Csakhogy nem áramvonalasan csomagolják be őket, a csomagon kiálló kampók vannak. A csomagban hétköznapi időkben is benne van a sejtés a radikális átalakulásról. A kritika és a válság minden intellektuális tevékenységnek része. És talán – ki tudja? – van még valami, amit az utolsó nagy átalakulásból tanulhatunk. Engem mindenesetre nem hagy nyugton az 1989-es forradalom előharcosainak tapasztalata. Lehet, hogy túl rezignált, mondhatni túl egyszerű az emberi dolgok strukturális melankóliájáról beszélni? Václav Havel a minap vette át Varsóban Adam Michniktől a Gazeta Wyborcza által alapított „Első évtized díját”, a szabadság első évtizedének díját. A New York Review of Booksban Paying Back the West címen megjelent Havel köszönő beszéde. A Nyugat, érvelt Havel, szívesen fogadott bennünket. Mivel viszonozzuk? Csak azzal a különleges tapasztalattal tudjuk, amely nekünk a birtokunkban van, a Nyugatnak pedig nincs. „Ezen annak a megértését értem, hogy érdemes felelősségteljesen és jó lelkiismerettel cselekedni.” Megint: a politika és a morál egysége. „És ha nem vagyunk elég meggyőzőek legalapvetőbb tapasztaltunk továbbadása során, akkor azt kockáztatjuk, hogy hiába szereztük meg ezt a tapasztalatot.” E tekintetben nemcsak az ajándékozó gondja, hanem a megajándékozott kötelessége is számításba jön.

Neményi László fordítása

• Játéktér