József Attila 1926-os versének első sorában tulajdonképpen nincs semmi különös, semmi látnivaló. Azazhogy mi nem látunk benne semmi különöset. Azazhogy nem látnánk benne semmi különöset akkor, ha nem versként olvasnánk a metaforát, ha pusztán a látványra, a puszta látványra figyelnénk, és nem a látás módjára, a költő látásának és láttatásának módjára. Ámde nem tudjuk nem meglátni a lenyűgöző tényt: szerzőnk szavakkal teszi teljességgel láthatóvá – belső szemeinknek – azt, ami egyébként – külső szemeinkkel – teljességgel láthatatlan.
És mintha ez jelentené minden valamirevaló szépirodalom kezdetét: olyan dolgok váratlan felbukkanása, amelyek egyébként vagy nem látszanának, vagy nem is látszhatnának, vagy éppen azért nem látszanak és nem is látszhatnának, mert egyszerűen nem is léteznek. És mint tudjuk, átlátszó oroszlánok nincsenek. De ha lennének is, fekete falak között semmit nem látnánk belőlük. József Attila sora tehát kétszeresen is értelmetlennek tűnik: költőnk olyan dologról beszél, amely nem létezik, és úgy is beszél róla, hogy még csak tudomást se nyerjünk a létezéséről. No de akkor miért beszél róla? Talán mégiscsak észre akar vétetni velünk valamit, ami egyébként kétszeresen – eleve és a körülményekből fakadóan – nincs? Felkínálja nekünk a duplán semmit? Vagy talán éppen a felkínálás gesztusával válna valóságossá az, ami pedig a valóságban – nem lehetséges? Lehet, hogy éppen a kettős tagadás rafináltan metaforikus alakzata tehet csak láthatóvá számunkra olyan dolgokat, mint amilyen például egy láthatatlan oroszlán fekete falak között? Lehet, hogy a kettős tagadás retorikai alakzata rokonságban állna a kettős tagadás grammatikai alakzatával, amely, mint tudjuk: éppen hogy hangsúlyos állítás? Lehet, hogy az „egy átlátszó oroszlán él fekete falak között” típusú metaforikus kijelentések a „nem tudom nem látni az oroszlánt, bármily átlátszó, és bármily fekete falak is vegyék körül” típusú mondatok fényében válik leginkább értelmezhetővé? Lehet, hogy a költészet mindig is ilyen lehetetlen körülményekből születik, mint amilyen például a kettős tagadás duplán, azaz grammatikailag és retorikailag egyaránt súlyosbított alakzata? Lehet, hogy a nem létező dolgokat kétszeresen tagadó, vagyis radikálisan igenlő költészet számára nincs lehetetlen? Lehet, hogy a költészetben bármi lehetséges? Lehet, hogy a költészet mindig is azt teszi lehetővé, ami látszólag lehetetlen? Lehet, hogy a költészetben minden lehetetlen – lehetséges? Lehet, hogy a költészetben csak az lehetséges, ami egyébként a valóságban lehetetlen? Lehet, hogy a kettő eleve kizárja egymást: a lehetségest ellehetetlenítő valóság kizárólagos valóságossága és a valóságost ellehetetlenítő költészet megengedő lehetségessége? Kibékíthetetlenül nézne hát farkasszemet egymással a valóságban ellehetetlenült lehetséges, amely maga a kizáró valóságos, és a költészetben ellehetetlenült valóság, amely viszont így nem is annyira a megengedő lehetséges, mint inkább a kizáró lehetetlen? Vadul vicsorogna hát egymásra a valóságban aligha létező és a költészetben nagyon is létező oroszlán? Mely utóbbi nem elég, hogy átlátszó, ráadásul fekete falak között él, és így mi nem is láthatjuk. Legalábbis addig nem, amíg a valóságos világban keressük külső szemeinkkel. Ám ha belső szemeinkkel a költészet világába tekintünk, azon nyomban kirajzolódik előttünk egy határozottan átlátszó oroszlán, mégpedig igencsak fekete falak között.
De milyen anyagból gyúrnak egy átlátszó oroszlánt? Valóságos vagy nem valóságos anyagból? Vajon éteri közegből, párálló mesék fátylából van-e szőve? Vagy talán szilárd matériából, szikrázó üvegből metszve? Szétfoszlik-e mohó kezeink között, ha durván megragadjuk? Vagy talán csörömpölve összetörik, ha a sötétben beléje botlunk? Hogyan bánjunk egy olyan oroszlánnal, amelyről – azon túl, hogy nem látjuk – még csak azt sem tudjuk, miből van? Ha lerohanjuk, akkor vagy szertefoszlik vagy összetörik, ha pedig csak nézzük, akkor nem látjuk. Pontosabban akkor nem látjuk, ha kizárólag az anyagszerűségére figyelünk, és nem a megcsináltságára. Hiszen a költő többnyire olyan anyagokkal dolgozik, amelyek nem lelhetők fel a környező valóságban, de nem állíthatók elő a laboratóriumokban sem. Hiszen a költészetnek nem annyira metallográfiája, mint inkább alkímiája van. A költői képben körvonalazódó oroszlán mint anyagi létező megragadhatatlan. Másfelől viszont az éteri matériából párolt sörényes tünemény igencsak nehezen értelmezhető. Kell hát valami megfogható ahhoz, hogy ha nem is megragadni, de legalább meglátni tudjuk a fekete falak között somfordáló, ráadásul átlátszó oroszlánt. S ez a megfogható valami természetesen csakis a vers tényleges anyaga, pontosabban közege lehet (hiszen versanyagról az eddig elhangzottak nyomán azért mégsem beszélhetünk): a költészet radikálisan metaforikus természetű nyelve, amely nem valóságos anyagból gyúrt valóságos dolgokat képez le a lehető legpontosabban, hanem látványosan nem létező összetevőkből álló, így tehát nem létező dolgokat hív mégiscsak életre.
A fenti okfejtés természetesen könnyen értelmét veszítheti akkor, ha az átlátszó oroszlánt olyan fekete falak közé képzeljük, mely falakon nyitott ablakok is találhatók, mely ablakokon ráadásul vakító fény tör be a helyiségbe, mely fény végül megtörik az egyébként láthatatlan oroszlán tükörsima testfelületén, láthatóvá téve így őt mégiscsak. A látványt tehát nem maga a dolog kínálja, hanem a dolgot értelmezve övező optikai kontextus. No de mivel nem valóságos oroszlánról és nem valóságos falakról van szó, az ablakok sem lehetnek valóságosak, következésképpen a rajtuk bezúduló fény sem valóságos fényforrásból ered. Valóságos dolgok helyett költött metaforákkal van dolgunk, melyek legutolsóbbika, a helyiséget bevilágító fény forrása akár a vers olvasójának tekintetét is jelölheti. Ám ha így van, még akkor sem tudunk megnyugtató választ adni a provokatív kérdésre: mire jó, ha belső szemeinkkel arra figyelünk, amit külső szemeinkkel nem láthatunk? Hacsak nem ekképpen: arra, hogy szeszélyes passzióból időnként olyan világba kiránduljunk át, amely viszont jóval több, mint valamely képzeletszülte magánvilág, s ugyanakkor radikálisan más, mint a valóságosan közös világ. Ehelyett olyan lehetséges világban lelhetünk ideiglenesen otthonra, amelyben az átlátszó oroszlánon kívül másokkal is találkozhatunk: a további képzelt-képtelen lényeken túl olyan szerzőkkel és olvasókkal, akikkel ugyanakkor a valóságos világban is otthon vagyunk. Ám míg ott kényszerből, addig itt szabad választásból. S talán végső soron ezt jelentené számunkra, olvasók számára egy átlátszó oroszlán fekete falak között: szabadságot, amely lehetőség a láthatatlan meglátására.
- Kultúra [6]