Babarczy Eszter

Nyomtatóbarát változat

Előszó

Az aszkézisnek helyet kell találni a világon, pontosabban kinek-kinek a maga világában. Ha nem gyakoroljuk időről időre, pusztán csak a gyakorlás kedvéért, az önmegtartóztatás szélsőséges formáit, akkor örök félelemben kell élnünk, nem feltétlenül a pokol meg az ördögök miatt, bár ez ellen sincs különösebb kifogásom, ha másképp nem megy valakinek, hanem azért, mert különben az ember nem áll készen.

Hogy pontosan mire kell készen állni, nehezebb kérdés, bizonyos értelemben éppen az a lényeg, hogy mindenre készen kell állnunk, tekintve irtózatos védtelenségünket, pontosabban azok irtózatos védtelenségét, akik kimerészkednek a szocializáció (vagy a bandafőnök) kijelölte körből és a maguk szakállára kezdenek explorációba.

Hogy a lélek készenlétéhez kell némi aszkézis, ezt a sztoikusok találták ki, de nyilván sokan kitalálták már előttük is, utánuk pedig újra és újra megint. A magasnak nevezett kultúra, meggyőződésem szerint, egyéb dolgok között a lélek fegyelmét szolgáló aszkézis. A lélek gyönyörét is szolgálja, persze, de főként a közbeiktatott aszkézis révén. Ennyiben tényleg a valláshoz hasonlít, pontosabban misztikus praxisokhoz, és Nietzsche mesternek sok figyelemre méltó gondolata volt ez utóbbiak tekintetében.

A vállalt, megélt, végigdolgozott unalom az aszkézis egy neme. A várakozás-jellegű unalomra gondolok, amelyben figyelmünk ingerszegény vagy csak lassan feldolgozható ingereket nyújtó tárgya valamiféle abszurd, hősies lojalitást ébreszt az emberben, hitet és reményt, hogy a végén lesz a dologból valami. Lassú, kínzó involválódás, tartós szerelmi következményekkel.

Mindezzel annyit akartam volna mondani, hogy rendben van, ha némileg unatkozunk kultúrafogyasztás közben.

Helyzetismertetés

Úgy tűnik azonban, hogy ez az áhítatos unatkozás kiment a divatból. A huszadik század elején divatba jöttek az izgága és vad dolgok, amelyek az aszkézis szerelmi következményeihez inkább a metaforikusan gazdag ingerzuhatag révén igyekezték eljuttatni a kínzást vállaló jelölt lelkét.

Most meg kiment a divatból ez is, hacsak nem tekintjük az extrém sportok divatját az expresszionizmus igaz örökösének. Az unalmat viszont, ha jól látom, szintén nem sikerült restaurálnunk, így hát a lélek aszketikus gyakorlópálya nélkül maradt. Engem ez aggodalommal tölt el.

Problémafelvetés

Elhatároztam tehát, hogy néhány beavatottat megkérdezek arról, mi a véleményük az unatkozásról. Beavatottnak az számít, bár ez csak afféle jobb híján való definíció, akiről feltételezhető, hogy a lélek gyönyörteli aszkézise nem ismeretlen számára. Unatkozni persze sokféleképpen lehet, és a szimpla, véletlenszerű unatkozást, amely leginkább az elkerülhetetlen megnáthásodáshoz hasonlít, nem tartom érdekfeszítő tárgynak, különösen nem olyannak, amelyben vizsgálható lenne azon magasrendű dialektika, amelynek révén a lélek örömet lel saját unatkozásában, a komplexitás szintjére emelve az olyas lelki szimplicitásokat, mint az egyszerű ingerhiányból, késleltetésből vagy vágymegtagadásból eredő frusztráció szülte izgalmi állapot.

Hová tűnt az az unalom, amelyet nem kerülünk, hanem keresünk?

Kifejtés

A kilencvenes években a magasrendű unalom termelőinek száma nem csökkent, sőt növekedett. A magasrendű unalom fogyasztásának volumene viszont nem nőtt ezzel arányban, sőt, mintha sorsszerű és megállíthatatlan sorvadásnak indult volna. Nota bene, nem is az a baj, hogy túltermelés van, hanem az, hogy az aszkézis iránti kereslet mozgatórugói funkciójukat vesztett, lankadt fémhulladéknak tűnnek egyéb, működőképességüket és ruganyosságukat egyre fokozó rugók mellett.

Mivel a kultúra aszketikus ágára – ellentétben talán a hedonikus ágakkal – az jellemző, hogy az aszkézis termelői egyben az aszkézis legnagyobb fogyasztói is, mi mást kérdezhettem volna, a fenti fordulaton és ennek következményein eltöprengve, mint ezt: unjuk egymást? Szóval szánunk-e időt arra, mi, aszketikus termelők, hogy magasrendűen unjuk egymást, vagy annyira unjuk egymást, a szó szimpla, érdektelen és kellemetlen értelmében, hogy az elkerülés stratégiáját választjuk, s megelégedünk azon aszketikus ingerekkel, amelyek önnön keblünkből erednek? Hacsak nem tértünk át, önmagunk előtt is titokban tartva ezt a szánalmas fordulatot, a kultúra hedonikus fogyasztására.

Mert kérdem én, ha mi nem fektetünk jelentős energiákat egymás magas rendű, méltóságteljes unásába, hogy azután ezen energiák visszasugározzanak ránk és – azon szerencsésekre is gondolva, akik tanítványokat gyűjthetnek maguk köré – tanítványainkra, akkor ugyan mit várhatunk a potenciális keresletet alkotók fennmaradó részétől?

Hát nyilván nem fognak magasrendűen unni minket pusztán a szép szemünkért, pusztán azért, mert ott vagyunk. Hanem hát mitől ér valakit az a kiváltság, hogy a lélek készenlétének fejlesztése érdekében emberek fognak rágódni rajta vagy egynémely produktumain? Hogyan szolgálhatjuk meg ezt a nagy tisztességet? Azt kérdezném beavatottaimtól, hogy mi a csuda kell ahhoz, hogy hajlandók legyenek unni egymást, már a szó jobb értelmében?

Válasz

Csönd a válasz. Bevallani, hogy lelkesedés nélkül, a profi aszkéta fáradt mindentudásával unjuk egymást, saját lelkünk próbára tételét nem hogy meg nem kockáztatva, de egyenesen kizárva, ez nem volna ildomos. Más egyéb válasz viszont nem kínálkozik. Ugyan, drága öregem, vén kurvák vagyunk, azért dugunk, mert ez a szakmánk, nem az élvezetért. Élvezze más, ha bírja, aszketikusan vagy sem, kinek mi a perverziója.

Nem, nem. Itt még nem tartunk. Hanem hát éppen ott, ahol renyhe szívvel figyeljük, ahogy a titok nyitja, a mélyből sugárzó aszketikus nyeremény fénye kialszik.

Utóirat

Különben lehet, hogy minden egészen máshogy van, csak konzulenseink téves információkat adtak, mert az ellenség zsoldjában állnak. Mindenesetre tartsuk rajta a szemünket az aszkézispiac alakulásán. Jöhet egy kis hausse.

• Kultúra