Bíró Andrást több mint tíz éve ismerem, s több alkalommal volt szerencsém vele a világ dolgairól, s különösen a romák helyzetéről, az Autonómia Alapítvány helyzetéről, meg saját munkámról elmélkedni. Kritikus és őszinte viszonyunk az oka talán, hogy megkért, ha tehetem, reagáljak elgondolásaira. Így kaptam hát kézhez esszéjét, ha jól emlékszem, szóban még az írás provokatív szándékát is jelezve. Hadd szorítkozzam azonban szigorúan csak a leírt szövegre.
Bíró András esszéje első olvasatra sodró lendületű írásnak tűnt, ám nem tudtam rögtön megválaszolni, mi is tényleges üzenete, így hát újra el kellett olvasnom. Második olvasatra egyes kifejezésekre már fel-felkaptam a fejem, széljegyzetekkel látva el a margót. Harmadik olvasatra – immár jegyzetelve – úgy éreztem, megfejthetem az írás szándékát. Két imperatívusz (javaslat, óhaj) köré rendezhető az írás mondanivalója. A Lecsúszás fejezet vége felé írja Bíró András: „Bármiként légyen is, mindenképpen hasznos lenne nyílt dialógusban kibeszélni a témát” (mármint a romák magántulajdonhoz való viszonyát), hiszen Bíró szerint „...a több évszázados vándorlás a paraszti létből történt kirekesztettség, a mindennapi létbizonytalanságra adott egyik válasz, tehát a túlélési stratégia egyik, és gyakori, de nem egyedüli eleme éppenséggel az alkalmi tyúklopás volt, de volt és van ebben az aktusban egy fontos pszichológiai elem is, egyfajta elégtétel, igazságkeresés a sanyarú sorssal szemben (...) A leghatékonyabb ellenszer természetesen a rendszeres jövedelemhez való hozzáférés.” A Sokkterápia fejezetben a következő szövegrész olvasható: „Talán az ezredforduló szimbolikája előmozdíthat egy olyan reprezentatív civil tanácskozást, amely új résztvevőket is bevonva, a diagnózis és a terápia közös átgondolása után, közös cselekvésben állapodna meg. (...) Ehhez azonban olyan jelentős szervezeteket kell megnyerni, amelyek érdekeltek a gettóba zárt téma felszabadításában...”, és ezzel párhuzamosan szalonképtelenné kell tenni a cigányozást-zsidózást. S ehhez a gondolathoz illeszkedik a következő is: „a demokratizálódás egyik elemi összetevője, a honi cigány kisebbség iránti magatartás normalizálása”, és – mint ahogy korábban írja – a tartós munkanélküliség megszüntetése, illetve az oktatás helyzetének javítása is.
Ugyan nem arra kell gondolnunk, hogy a két idézett szövegrész úgy ér egybe, hogy a diagnózis szerint a romák lopnak (szegénységből és elégtételből), és ha ezzel felhagynak, a többség is felhagy a szalonképtelen beszédmóddal, s kialakítja a terápia közösnek gondolt kereteit. Ha így volna, hibás volna az ajánlott alku, mint kiindulópont. Mert amíg helyesnek gondolom a többség szalonképtelen beszédmódjának megváltoztatását, sőt etnikai sztereotipizálásának megváltoztatását, addig helytelennek gondolom azt a kiinduló tételt, hogy a romák lopnak (megélhetésből, vagy akár elégtételből). Helytelennek gondolom, mert szalonképtelen megközelítésnek tartom. Nem a romák lopnak ugyanis, hanem egyes emberek lopnak, akik történetesen lehetnek romák is. Nem a roma kulturális törekvés megnyilvánulásaként lopnak, hanem önálló entitásként, önálló emberként. Ellenkező esetben a rájuk vonatkozó megállapítás, sőt kijelentés etnicizáló, sztereotipizáló. Ha így volna, akkor a polgárjogi gondolkodó úgy tesz az etnikai sztereotipizálás ellen, úgy érvel az illő beszédmód ellen, hogy közben maga is sztereotipizál, vagyis az előítéletes gondolkodás elemeinek enged teret. Így volna ez akkor is, ha a kijelentését jó szándékúnak, megértőnek és tisztázónak is szánná.
Azt hiszem, ha kimerítően teljesíteni akarnám a címben jelzett vállalásomat, talán a szöveg meghaladná Bíró András esszéjének terjedelmét. Sok apróságot nem értek, másokat másként gondolok, de talán ezeknél fontosabb, hogy a szöveg egy olyan problémát vet fel, amellyel szerintem többen már régóta küszködünk. Ez nevezetesen az, hogy mi magunk hogyan járulunk hozzá a cigányság etnikai osztályként való megkonstruálásához, illetve a cigány téma gettósításához. És mindezt tágabb összefüggésben gondolom, mert a maga módján a jó szándéktól vezérelt civil szféra aktivistája, a szociológiai, vagy antropológiai kutatást végző társadalomtudós miközben szolidaritásról, társadalmi egyenlőségről, a cigányokat ért diszkriminációról beszél, talán maga is hozzájárul a cigány-problémavilág megerősödéséhez és immár kilátástalanná válásához.
Valójában arról van szó, hogy olyan virtuális cigányvilágot konstruálunk, s próbálunk meg a társadalom által cigánynak mondott társadalmi, etnikai és kulturális csoportok bonyolult rendszerében úgy rendet teremteni – létrehozva akár a „statisztikai” cigány alakját –, hogy közben sokszor hivatkozást és érvrendszert adunk azok kezébe, akik nem illő módon beszélnek a cigányokról. A mi magunk cigányokról való beszédmódja is bizonyos mértékig szintén sztereotípiák közt reked. Maga az a tény – és ez most elsősorban Bíró András szövegére vonatkozik –, hogy a cigánynak nevezett emberek egységesen cigányként jelennek meg, és a róluk szóló társadalomtörténeti elmélkedés nem akceptálja a cigánynak nevezett csoportokon belüli etnikai és társadalmi differenciálódást, azt a viszonyrendszert, melyben az egyes cigánynak mondott csoportok magukat nem szívesen sorolják egy adott etnikai csoporthoz, illetve sokkal inkább azért küzdenek, hogy a társadalom róluk való gondolkodása cizellálttá váljon – talán csak jobban elmélyíti a problémát. Nemcsak arról van szó, hogy a cigánynak mondott etnikai csoportok világosan megkülönböztetnek romani nyelven beszélő, a tudomány által oláh cigányként definiált romákat, magyar anyanyelvű, magukat inkább muzsikusnak mondó magyar cigányokat és egy nyelvújítás előtti román nyelvet beszélő, magukat beásnak mondó cigányokat, hanem e csoportokon belül is rendkívül differenciálódnak a magukat etnikailag vállalók, az etnikai különbségeket hangoztatók és a helyi társadalomba való integrálódásra vágyók. Számomra világos, hogy még ebben az elnagyolt rendszerben is a három cigánynak mondott csoport etnikus helyzetét alapvetően a többség (a tudomány, a civilszféra, a közigazgatás, a politika és általában véve a közvélemény) etnikus kijelölése, valamint ezzel közösen, a kisebbség tényleges etnikus vállalása határozza meg. Az elmúlt évtizedekben az a tendencia erősödött fel, hogy a kijelölés révén éppen a társadalom zárja etnikai gettóba a cigánynak gondolt embereket. Az, hogy kit tekint cigánynak, egy többváltozós rendszer. Cigánynak nevezi az úgymond „rasszjegyek” alapján cigánynak tűnő embereket, de egyre inkább cigánynak tekinti a leszakadt, elszegényedő, többgyermekes családokat is. Egy konkrét példát idézve: Az iskolák kiegészítő etnikai vagy felzárkóztató fejkvótát igényelhetnek. Ennek során cigánynak minősítenek gyerekeket, vagy úgy, hogy az etnikai hovatartozást megkérdezik, s akkor etnikai fejkvótát kérnek, vagy úgy, hogy felzárkóztatásra ítélnek gyermekeket – jobbára cigányokat –, s akkor nem kérdezik meg a gyerekek hovatartozását, de ezeket a gyerekeket cigánynak tekintik. Tehát az iskola a törvény adta lehetőségekből kiindulva, „jó szándék” által vezéreltetve zár gettóba gyerekeket, s ennek megfelelően másképp is kezeli őket. Természetesen az iskolában is kialakul egy sztereotipizált cigánykép, amely a gyerekekhez való viszonyulás révén eredendően esélytelenebbé teszi az oktatási rendszerben a gyerekeket.
De érdemes Bíró András konkrét példáját is idézni. „1990 óta 220-240 bejegyzett roma civil szervezet működik, ami önmagában jelzi, hogy a demokratikus változás pozitívan hatott az etnikai alapú szervezkedésre”. Nem kizárólagosan a demokratikus változás hatásaként értelmezem ezt a jelenséget; úgy gondolom ugyanis, hogy érdemes megvizsgálni azt az összefüggést is, amely a szervezetek megalakulása és bizonyos megszerezhető támogatások, lehetőségek, javak között áll fenn. Ha csak arra gondolunk, hogy az Autonómia Alapítvány programja hány helyen generált cigány civil szervezetet, éppen annak érdekében, hogy olyan támogatáshoz jussanak, amelyet a rászorultak a ’90-es évek elején máshonnan és más formában nem szerezhettek meg, akkor nyilvánvalóvá válik e két dolog közötti összefüggés. Ez a folyamat természetesen tovább erősödött a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány megalakulásával is. Nem azt mondom, hogy a szervezetet alapító pályázók számára ez roma bizniszként jelenik meg, inkább arra gondolok, hogy más esélyük nem lévén a munka nélküli családok foglalkoztatására, a megélhetés érdekében demonstrálják cigány hovatartozásukat. Hasonlóképpen van ez a cigány kisebbségi önkormányzatokkal is. A probléma lényegét abban látom, hogy a segítés szándékával ugyan, de bizonyos emberi problémákat mi magunk etnicizálunk azáltal, hogy a megoldás kulcsát az etnikai megjelöléshez társítandó pozitív diszkriminációban keressük. Az iskolában tanulók le- és elmaradása ugyanis eredendően nem etnikus, hanem társadalmi helyzetükből következik. A munkanélküliségnek, a szakképzettségnek, illetve annak hiányának abban a pillanatban, hogy etnikus értelmezést adunk, felkínáljuk a társadalom számára is a problémák ebben a dimenziójában való kezelését. Ha a problémát minden esetben úgy kezelnénk, hogy általában véve a munkanélküliséget kell felszámolni, illetve munkához és jövedelemhez kell juttatni embereket, vagy szegény sorsú családok gyermekeinek iskolai lemaradását kell megakadályozni, akkor talán mások sem cigányproblémaként fogják ezeket a kérdéseket kezelni. Vagy itt van például az elhíresült székesfehérvári Rádió utcai ügy. Ha az úgymond önkényes lakásfoglalókat, a bontásra ítélt házban lakókat nem romákként kezeli az önkormányzat, a romák érdekében fellépő Roma Polgárjogi Alapítvány, s ennek nyomán a sajtó nem cigányproblémaként kezeli a konfliktust, hanem valóban az itt élő emberek problémáját mint önkényes lakásfoglalókét és kiköltözni nem akaróként értelmezi. A történet etnicizálódásával az a baj, hogy újból kialakul egy kép emberekről, akik történetesen romák, mely kép áttevődik más romákra és ezzel a romákról „forgalomban lévő” etnikus sztereotípiák tárháza bővül. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a sérelmet szenvedett emberek ügyében fel kell lépni, számukra segítséget kell nyújtani, és valójában ez az ördögi kör alapja. A társadalom minél több romákat érintő ügyben fogalmaz meg etnikai sztereotípiát, míg az ezekben az ügyekben a romák melletti kiállás csak erősíti a kialakuló etnikai sztereotípiákat.
Hasonlóképpen van ez a romák történetének interpretálásával is. Bíró András tanulmányának van egy történelmi fejtegetése. Ez a fejtegetés jobbára mostani tapasztalatok visszagörgetésével teremt egy olyan statikus képet, amelyben a romákról szóló úgymond történeti tények megint csak a gettóba zárás akaratlan lehetőségét teremtik meg. Ez a történet három fázisból tevődik össze.
E szerint van a status quo időszaka, amikor a relatív stagnáló paraszti háztartás számára stagnáló szerszámkészlettel s technikával termel (szolgáltat) a cigány vándoriparos. Megélhetésének alapját a szolgáltatási szféra adja. A cigányok elzárkóznak a befogadó társadalmak technikai, gazdasági, szociális dimenziójától. A cigányok szabadságszükségletüket a mozgásban, a migrálásban élik ki. Mindezek következtében konzerválódott a zárt társadalmi életmód. Noha többnyelvűek, saját nyelvük csak a legutóbbi időben nyert írásbeliséget; belső történelmük orális, néhány generáción túl történelmi emlékeik nem kapcsolódnak helyhez, dokumentumokhoz, tárgyakhoz. Jellemzőjük a több évszázados vándorlás, a paraszti létből való kirekesztettség. A többségi társadalom jogi és tulajdoni berendezkedése, idegen, ellenséges maradt számukra. A letelepedettség aránya változatos, az erőszakosan letelepítettek akulturálódnak. Egyedül a zenészek szűk csoportja urbanizálódik.
A következő korszak Bíró András szerint a felemelkedés időszaka, nagyjából a hatvanas évektől, amikor beindul a cigányság társadalmi mobilitása. A havi rendszeres jövedelem, a tartós fedél, az iskolai oktatás erősödése és az analfabetizmus csökkenése, az egészségügyi és társadalombiztosítási jogok kiterjedése előidézi a cigányság felfelé proletarizálódását. A cigányság felülről történő integrálása felerősíti az asszimilációs tendenciákat. A tradicionális szakmák szerepének csökkenése, az akulturáló tömegkultúra szűkítette a cigánycsoportok közti különbségeket, különállást. E korszak alapjellemzője a középrétegeződés, az új roma archetípus megjelenése.
A harmadik korszak a szöveg szerint a lecsúszás időszaka, amikor a munkához szokott középkorú roma réteg méltánytalan helyzetben találja magát, ami azért is tragikus, mert a felemelkedés időszakának relatív biztonságérzete az egyik legősibb roma képességet ölte ki, a leleményességet, a minden helyzetben való talpra állás adottságát. És itt következik a már citált megélhetési lopás tényének rögzítése.
Mi is a probléma ezzel a történelmi fejlődés (illetve stagnálás) képpel? A status quo korszak alapvetően a vándor cigányokról kialakított képet általánosítja és terjeszti ki a cigányok egészére. Az eszmefuttatás kategóriái – noha nem a sztereotipizálás szándékával fogalmazódnak meg – mégis sztereotipizálnak, s ilyen formán valódi folyamatokat fednek el, az olvasó számára pedig kész, de hamis megoldási sémákat kínál fel. Így például a romák „szabadságszükségletükre a mozgás, a migráció, a válasz”, vagy „a többségi társadalom jogi és tulajdoni berendezkedése idegen, ellenséges maradt”, más helyen az „egyik legősibb roma képességként” említi a „leleményességet, a minden helyzetben való talpra állás adottságát”. Bíró András szerint a cigányság körében konzerválódott a zárt társadalmi életmód; a letelepítés, letelepedés, akulturációt jelent. E cigánykép – túl azon, hogy az oláh cigányoknak tulajdonított kulturális jellemzőket terjeszti ki immár minden cigánynak mondott csoportra – romanticizáló, a cigányokat egzotikusan ábrázoló, s a baj legfőképpen abban ismerhető fel, hogy a mai „romaproblematikát” történetileg eleve elrendeltnek tekinti. Bíró Andrással szemben én legalább két roma történeti vonalat tartok érdemesnek említeni, már a XVII. századra vonatkozóan is.
Egyik vonala a legkorábban letelepedett, a falusi munkamegosztásba bekapcsolódott, foglalkozásváltásra kész, a magántulajdont megismert, az egyetemes paraszti értékrendet elfogadó cigányok története. A több évszázada egy helyben lakó kovács, sármunkás, zenész nemzetségeknek van a saját történetükre vonatkozó elképzelésük, helyhez és tárgyakhoz való kötődésük.
A történet másik vonala a vándorlók históriája. Ezekről valóban keveset tudunk, de azt igen, hogy egy-egy kompánia letelepedése dokumentálható, s ettől kezdve történetük a letelepedettek történetének részét képezi. Vándorlásukat kevésbé a szabadságvággyal, mint inkább egyfajta gazdasági racionalizálással és a vándoriparosságból következő megélhetési szükségszerűséggel magyaráznám.
A cigányok története valójában azonban ma még a cigányok megrendszabályozásának, a róluk alkotott rendeletfolyamatoknak a története. Ilyenformán nem annyira a cigányokról, mint inkább a többség cigányokról való gondolkodásának történetéről van szó. Ami a tradicionális szakmák történetét illeti, már az 1893-as első magyarországi cigányösszeírás tanulsága arra int minket, hogy ezek jelentősége a XIX. század utolsó harmada nagyipari termelésének következtében visszaszorul. A XX. század első felét én az agrárproletarizálódás folyamataként értelmezem. De talán ez most nem olyan fontos.
Visszatérve arra az önreflexióra, hogy hogyan járulunk hozzá a roma téma gettósodásához, illetve az etnikai osztály kialakulásához, engedtessék meg néhány új szempont felvetése.
Beszédmódunkban világosan meg kell különböztetni egymástól a különböző roma csoportokat, azok törekvéseit, és nem tehetünk mindegyik csoportra érvényesnek tűnő kijelentéseket, ha azok mindegyikre nem érvényesek. Tudomásul kell vennünk, hogy vannak olyan csoportok, akiket romának tartanak, de ők saját törekvéseikben más kötődéseket hangoztatnak, tehát a szabad etnikumválasztás értelmében határozzák meg magukat. Sem az asszimiláció, sem az akulturáció bélyegét nem süthetjük rájuk, ha kulturális törekvéseikben történetesen parasztok szeretnének lenni. Tekintve, hogy romának lenni mégsem mindenki számára olyan jó dolog, éppen a társadalmi közbeszédet kell megváltoztatni, és meggyőzni a lehetséges társadalmi közegeket és intézményeket, hogy elfogadják az új státusra jelentkező csoportokat. Ez még annak figyelembevételével is így van, hogy világosan látnunk kell, hogy az egyes csoportok kategóriarendszerében egyszerre lehet jelen a kifelé magyarként, a befelé valamelyik roma csoportként való önmeghatározás. Tanulságos egybevetni az 1984 és ’87 között keletkezett CIKOBI (Cigány Koordinációs Bizottság), az 1992-es iskolai cigánynyilvántartásból kiinduló, cigányok létszámát becsülő adatokat az 1990-es népszámlálás nemzetiségi cigány önbevallásával. Ebben ugyanis szép számmal akadnak olyan települések, ahol a több száz fősre becsült cigány közösség tagjai közül senki nem vallotta magát cigánynak. Néhány településen végzett terepmunka meggyőző erővel bizonyította, hogy a cigánynak minősített közösségek még a kisebbségi önkormányzat alakításának lehetőségét is elutasították, hiszen a helyi társadalom integráns, nem különválasztható részének tekintik magukat.
Ugyancsak érdemes különválasztanunk egymástól a szociális és kulturális dimenziókat. Mint erről már fentebb szóltam, a foglalkoztatottság, a munkanélküliség, az iskoláztatás, vagy akár az egészségügy területén (de általában a társadalmi egyenlőtlenségek tengelyén) nem szabadna etnicizálni a cigányokat is érintő problémavilágot. Megfigyelhető, hogy egyes, magukat nyíltan egyik-másik cigány etnikai csoporthoz soroló közösségek saját önmeghatározásuknál mintegy a szegénység kultúrájának ismérveit vonatkoztatják önmagukra, s ezek mentén írják le etnikus kultúrájukat. Ez alapvetően a többség cigányokról való gondolkodásának visszahatása, ahol a cigányság kultúráját a szegénység kultúrájában látják felismerni, s a szegénység megszűnése ezen értelmezésben már az asszimilációt jelenti, vagyis a hagyományok feladását. Ezzel szemben azt gondolom, hogy létezik az egyes cigány etnikai csoportok kultúrájának újrafogalmazása, amely e törekvésekkel szemben a cigány kultúra lényegét éppen a függetlenségben, az ember értékének meghatározásában és megmutatásában, a reprezentáció kiteljesedésében látja.
A cigányokról forgalomba lévő képek természetesen – noha van egy konstans központi magjuk – folyamatosan bővülnek, jobbára a hamis etnikai sztereotipizáció mentén. Ha a cigányok művészi és médiabeli ábrázolását nézzük, felismerhető, hogy a cigány alakja vagy a társadalmilag leszakadt ember ábrázolásában, vagy az irritálóan gazdag, sugalmazottan a bűnözésből „megtollasodó” közösség láttatásában összpontosul. A Bíró András-i középosztályi cigány emberek ábrázolása szinte egyértelműen hiányzik e palettáról, s tekintve, hogy a politikai döntéshozók, de a civil szféra aktivistái is alapvetően a fenti torz élményvilágból táplálkoznak, talán a cigányok művészi és médiabeli képének újrafogalmazása volna a legfontosabb sikertett. A törekvő, a sikereket elérő vagy a társadalom előítéletének falába ütköző, magukat cigánynak mondó emberek története olyan személyes világot varázsolhatna a cigányokról gondolkodó emberek elé, melyben személyes ismerősöket szerezhetnének, s minden egyént, közösséget a maga egyediségében értékelhetnének, s nem az etnikai kategorizáció technikájával szorítanák etnikai gettóba.
Hivatkozott cikkek
- Roma-dosszié [8]