A pécsi egyetem bölcsészkara kommunikációszakos hallgatója, Tóth Kriszta szemináriumi dolgozata témájául az ozorai szintó cigányok történelmének és etikus öntudatának leírását választotta, s még 2000 késő tavaszán elkalauzolt kutatásának helyszínére.
A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium Esélyegyenlőségi Titkársága még 2002 őszén közbeszerzési pályázat útján megbízta a Vision Communications Hungary Kft.-t egy roma kiállítás megrendezésével, amelynek célja egyfelől a romák helyzetének bemutatása a nők szerepén keresztül, a romákkal kapcsolatos közbeszéd javítása és nem utolsósorban a roma integrációt szolgáló kormányzati munka „píárjának” javítása volt. Időközben a megrendelő titkárság Esélyegyenlőségi Minisztériummá nőtte ki magát, tehát mondhatni, a kiállítás is magasabb státuszba került.
Amikor 1992 őszén már a Képek a magyarországi cigányság történetéből album munkálatai közben az 1989-es A társadalom peremén kiállításunk albumát ajándékoztam egy sajószentpéteri sörözőt és zöldségüzletet működtető roma házaspárnak, a feleség a könyv lapozgatása után nemtetszésének adott hangot. Kifogásolta ugyanis, hogy a történeti anyag nem jön el máig, és nem mutatja meg azokat a sikeres és törekvő cigányokat, akik ismerete megváltoztathatná a társadalom többségében lévő, a romákról szóló negatív és előítéletes képet.
1999. június 28-án hétfőn a gyulai kórházban meghalt Faragó Zsigmond kétegyházi lakos. Az 57 éves férfi három nappal korábban, szombaton, unokája kerékpár-csomagtartóján utazott. A sorompónál lévő kocsmánál meg akart állni még egy fröccsre, unokája azonban úgy gondolta, hogy nagyapja már úgyis kapatos, nem kéne többet innia, és ezért tovább hajtott. Nagyapja ekkor leugrott a kerékpárról, elesett, és beütötte a fejét. Pillanatnyi bódultság után felkelt, még bement a kocsmába, lekérte a fröccsét, ám mivel rosszul lett, a kocsmában levő rokonai hazavitték, és felesége lefektette.
Bíró Andrást több mint tíz éve ismerem, s több alkalommal volt szerencsém vele a világ dolgairól, s különösen a romák helyzetéről, az Autonómia Alapítvány helyzetéről, meg saját munkámról elmélkedni. Kritikus és őszinte viszonyunk az oka talán, hogy megkért, ha tehetem, reagáljak elgondolásaira. Így kaptam hát kézhez esszéjét, ha jól emlékszem, szóban még az írás provokatív szándékát is jelezve. Hadd szorítkozzam azonban szigorúan csak a leírt szövegre.
Egyfolytában szemem előtt lebeg egy kép. Egy fekvő formátumú fotón, a kép közepén egy ezüstgombokkal teleaggatott kabátban egy bajuszos, csizmás cigányember áll. Mellette feltehetően gyermekei, egy mezítlábas, kócos hajú egypendelyben lévő kislány és egy szintén mezítlábas, térdig érő nadrágos, sapkás kisfiú. Mögöttük egy sátor, oldalán a ponyva több helyen szakadozott. A kép bal oldalán két kakastollas csendőr feszít, vigyázzba vágják magukat, vállukon puska, oldalukon kard.
Kedves Barátaim, Hölgyek és Urak!
Az elmúlt hétvégén elhatároztam, hogy hétfőn este elmerengek a fesztivál megnyitó szövegén, papírra vetem köszöntő soraimat, hogy rossz szokásomtól eltérően most végre ne kalandozzak el, ne vághassak egyszerre több csapást, amelyek aztán csak azért sem találkoznak, hacsak nem a végtelenben, de azt ki képes kivárni?
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 14 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 16 hét
8 év 16 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 19 hét