Darvasi László könyvében a róka nem a mesebeli ravasz állat, nem is a Parti Nagy Lajos-féle rókatárgy (a magyar kilencvenes évek sokértelmű emblémája), hanem bizony hányadék. Olyan gyomortartalom, amelyben előfordul egy bizonyos szederfajta, amely „csak a nagy réten túl terem”. Ennek alapján meg lehet találni egy holttestet az erdőben, és azonosítani lehet a gyilkosság tettesét az én-elbeszélővel, akit a címadó novella elején a kosárfonó fiaként, a vége felé a kopasz hányósként emleget a többi szereplő. De ne vágjunk a dolgok elébe! Egyelőre elég annyit megállapítani, hogy a történet elbeszélője mindjárt az első, szándékosan túlbonyolított mondatban lerókázza a rózsát, emiatt pedig (illetve, mert „egy igen vallásos városban élek”, úgymond) letartóztatják; s ahogy a rejtély bonyolítása mindinkább tartalmazza a megfejtéséhez kellő tudnivalókat, úgy bontakozik ki a történet sémájával együtt Darvasi víziója, amely szép, ugyanakkor borzalmas, mégis nagyon, de nagyon szép, viszont nagyon, de nagyon borzalmas, és így tovább.
Na szóval: egyrészt „Jaj, be szép a Szép”, másrészt, egyszersmind „Szép a rút”. És rút a szép. Nem mintha Darvasinak több köze volna Adyhoz és Shakespeare-hez, mint más kiváló költőkhöz, akikhez szintén nincs túl sok köze. Megindító az az igyekezet, amellyel a német kritikusok – többek közt A veinhageni rózsabokrok németre fordított írásai alapján – Darvasit megpróbálták hozzákapcsolni különböző világirodalmi nagyságokhoz. Ezeket a tiszteletre méltó erőfeszítéseket ezúttal bízvást mellőzhetjük: hét esztendő távlatából, éppen A veinhageni rózsabokrok alapján, világosan látszik, hogy Darvasi az Darvasi. Vagyis valami lényeges dolgot kitalált, és csak ennek tükrében értékelhetők az irodalmi hatások vagy párhuzamok, továbbá ezzel magyarázható mind a szokatlanul gazdag recepció, mind pedig ennek erős megosztottsága.
Ha azt állítanám, hogy A veinhageni rózsabokrok az első „igazi” vagy „jellegzetes” Darvasi-könyv, az legalábbis durva egyszerűsítés volna, hiszen Darvasi félreismerhetetlen prózaköltői beszédmódja már A portugálokban is ki volt munkálva, s azóta tíz év alatt, bár sokat változott egyes megoldásaiban, a szövegműködtetést nézve nagyjából ugyanaz maradt. Az viszont tény, hogy az áttörést az 1993-as kötet hozta meg. Darvasi ekkor már semmiképp sem tekinthető kezdőnek, ez a harmadik könyve, de még fiatal. Nemcsak az évek számát tekintve az, hanem könyvének is van egyfajta fiatalos frissessége: sokkal nagyobb mértékben működik benne a fantázia, mint az írói tapasztalat. A tavaly megjelent nagy regényben, A könnymutatványosok legendájában ezek az arányok már némileg másképp alakulnak.
Mai szemmel nézve hajlamosak lehetünk az egész eddigi Darvasi-életművet A könnymutatványosok… előkészítésének tekinteni. Kétségtelen, hogy a regény Darvasi pályája első felének (vagy inkább harmadának) összegzése és tetőpontja, s mint ilyen, magába szívja az előző teljesítményeket is. Általában így van ez mindazoknál az íróknál, akik a beszédmód és egyéb elbeszélői technikák folyamatossága mellett bővítenek perspektívát és kompozíciót. Ha azonban komolyan vesszük a visszatekintést, és egy pillanatra elfeledkezünk Darvasi 1993 utáni könyveiről, úgy azt vesszük észre, hogy A veinhageni rózsabokrok is az összegzés igényével készült. Ez az a könyv, amelyben Darvasi lemond a szerepről (anélkül, hogy megszűnt volna a szó tágabb értelmében költőnek lenni), és elfoglalja cserébe a pozíciót (amelyből érett elbeszélőként szólalhat meg). Emiatt – hogy tehát egyszerre mutatkoztak benne innovatív és összegző törekvések, hogy egy végiggondolt és jól kimunkált prózapoétikában lehetett „a történet rehabilitációjának” programját felismerni – A veinhageni rózsabokrok a kilencvenes éveknek, ha nem is legjelentősebb, de biztosan egyik legjellegzetesebb magyar könyve. Úgy is lehet mondani, hogy közvetlenebbül tartalmazza keletkezésének korszakát, mint akár Darvasi legtöbb nemzedéktársának munkái, akár saját későbbi – a megírás szempontjából A veinhageni rózsabokroknál egyenletesebb – novelláskötetei.
Itt válik először nyilvánvalóvá, mennyire teherbíró Darvasi már korábban is kipróbált írásmechanizmusa, a „mintha – de mégsem – de mégis” üzemmód. Darvasi olyan várakozást kelt az olvasóban, mintha ábrázolna (mondjuk egy helyszínt és egy ott játszódó eseményt); egyúttal azonban azt is jelzi, hogy az ábrázolás kritériumait kicsinyes pedantériával sem lehet számon kérni az íráson, ám egy-egy ironikus gesztussal annyira kézzelfogható emlékeztetőket helyez el, hogy akár ábrázolhatna is. Mintha mesebeli vagy történelmi kulisszákat mozgatna; mintha minden, ami történik írásaiban, valahol máshol történne. Viszont a dél-alföldi huszadik századvég primitív és brutális játékszabályait tartatja be szereplőivel. Ezzel szemben, ami ténylegesen, a szó írói értelmében megtörténik a szövegben, az soha nem az akció, hanem a tünemény. „Eltévedt, aranyló szegélyű, hasas, befelé sötétedő felhő úszott a nap felé. A hatalmas árnyék végigsuhant a városon.” Vagy, még ugyanebben az írásban, A witembergi kőtörőkben: „Apám (…) ötven kiló se volt már. A nyitott ablakhoz léptem vele, s egy mandularügy éppen abban a pillanatban bomlott szirmaira. Közel volt az ág, apám átnyúlt a frissen pácolt, barna párkányon, s egy hirtelen mozdulattal letépte.” Ábrázoló jellegű írásokban az efféle tünemények dekoráció gyanánt szolgálnak; itt nem. Itt a tünemény a tét, és az élet-halál ügye (beleértve a mindenkori hullát is, jelen esetben a patak sziklái közé szorult kőtörőt, plusz a felsejlő féltékenységi gyilkosságot), ez a Darvasinál nem túl nagy ügy a dekoráció.
Darvasi nem ábrázol, hanem mutat. Kicsit pontosabban: mutatványoskodik. Ez ma már egyértelmű; arra nem emlékszem, hogy 1993-ban is egyértelmű volt-e. Azt rögtön lehetett látni, hogy a könyv, a szó tizennyolcadik századi értelmében, érzelmes, Kazinczyval szólva, „érzékeny”. Szerintem mai értelemben is érzékeny, csak épp nem árt észben tartani, hogy az érzékenység ezúttal expanzív teremtő erővel társul. Ez a mutatvány.
Darvasi mutatványai a későbbiek során, főleg a Kleofás-képregényben az érzékenység korát idézik fel, sóhajt és könnyet egyfelől, viccé zsugorodó anekdotát másfelől. A pöstyényi förödés közepette Fanni hagyományai. Nem mintha Darvasinak közvetlen köze volna Gvadányihoz vagy Kármánhoz; de A veinhageni rózsabokrok recepciója mégis mintha a magyar felvilágosodás elbeszélő irodalmának dilemmáit fogalmazta volna újra.
Darvasi úgy tesz, mintha olyan narrátort üzemeltetne, aki egyszerre naiv és bölcs. („Azt mondtam, higgye csak el, van olyan pillanat, hogy mindent tud az ember. Csak ezt, mármint hogy mindent tud, nem akkor tudja. Később. De emlékezhet arra a pillanatra, amikor mindent tudott. És ez nagyon szép, nagyon szomorú. Mert erre a pillanatra emlékszik, nem pedig a tudásra.”) Ha azonban lehántjuk az írásokról a stilizált naivitással együtt az elbeszélői szívben visszavérző időt (lásd Kalaf áriája) és az érzékenység egyéb reflexióit is, előbukkan a naprakész országismeret. Nem kötelező, de nem is árt tudni, hogy Darvasi civil foglalkozása újságíró, s hogy különösen a szegedi és környékbeli ügyekről széles körű ismeretei vannak. A kötet legjobb írásai, mindenekelőtt a Vak Bekk, erre a publicisztikus tényanyagra is támaszkodnak, ebből formálódnak Darvasi jellegzetes középkisvárosi kulisszái. A veinhageni rózsabokrokban még jár a villamos, a Kleofás-képregényben már csak mézeskalács van; de még a mézeskalács mögött is felsejlenek a kilencvenes évek jellegzetes ügyei, például a szegedi cukrászgyilkosság. Úgy sejtem, az ebből adódó értelmezési dilemmák nagyban hozzájárultak Darvasi írói népszerűségéhez.
Befejezésül, röviden a kötet figuráiról: a szigorú törpéről, aki ellenőr a villamoson, a bolond gyerekekről, a rumos málnaszörpöt szopogató kövér kislányokról, a zselés hajú stricikről, mindenekelőtt pedig a szűz és kopasz elbeszélő fiúkról, fiatalemberekről: sokadik olvasásra is meghökkentő a megmutatkozás és a megnyilatkozás teljes kongruenciája. Darvasi úgy tesz, mintha feltétlenül bízna a kimondott és leírt szóban (ezért is tud mutatványoskodni), holott pontosan tudja, hogy a textológiai gyanakvás megsemmisítette a szavak erőterét, és mégis – ténylegesen! – olyasféle bizalommal van telítve, mint egy tizenhetedik századi pásztorregény alkotója.
E tény ismerete allegorikus mellékjelentéssel ruházza fel a kötet kopasz hányósait: ők, többek között, az írói érettségnek A veinhageni rózsabokrokra jellemző stádiumát testesítik meg. A többiek, akik a fehér nedvet (konkrétan: kókuszlikőrt) fent beöntik, lent kilövellik, s akik a vadgesztenye-illatú lepedőkkel együtt a titok érzetéről és a fák gyökérzetéről is gondoskodnak („…a titok érzete, mint fák gyökere a fekete földbe, belenő az emberbe. A gyökér tud az égről, ám a viszonzás korántsem biztos”): ők A veinhageni rózsabokrok s a rá következő kötetek tarkabarka, zsúfolt panoptikumának figurái. Darvasi László a kilencvenes éveket lényegében azzal tölti, hogy a panoptikumot freskóvá igyekszik alakítani. Fáradozását az évtized vége felé siker koronázza.