Götz Eszter

Nyomtatóbarát változat

Az 1993-as év egyik fontos bemutatója Kárpáti Péter Akárkije volt a Kamrában. Kevesen vették észre a jelentőségét, viszonylag feltűnés nélkül zajlott a premier, néhány jó és még több unalmasan korrekt kritikát kapott Zsámbéki Gábor nagyszerű rendezése és a színészek kiegyensúlyozott, gazdag alakítása – elsősorban a főszereplő Csákányi Eszteré, de Sinkó László, Varga Zoltán, Máthé Erzsi és Soós Edit szerepformálása is különleges élményt jelentett. Maga a darab, a fiatal, akkoriban már befutott drámaíró különös műfaji szintézisteremtő kísérlete nagyobb revelációként hatott a kortárs drámairodalomban, mint az előadás. A dramaturg Kárpáti írói tehetségét akkor még csak néhány éve fedezték fel, elsősorban Zsótér Sándornak köszönhető, hogy a Szingapúr, végállomás című darabjával betörhetett a hazai színpadra. Aztán néhány év leforgása alatt sikeres szerző lett, finom metaforáit, szimbólumképző erejét és határtalan költői melegségét, empátiáját, mellyel az embertelen emberi állapotok, az élhetetlen valóság felé fordult, több színházi műhely is szívesen fogadta; pályája gyorsan ívelt felfelé. A Pesti Színházban műsorra tűzött Az út végén a folyó meglehetősen vegyes kritikát kapott, de a közönség és a szakma számára is egyértelmű volt, hogy igazi drámai anyag született. Az Akárki bemutatásának évében már kötete is megjelent, 1995-ben a magyar dráma napján elnyerte a Színházi Dramaturgok Céhének díját, ugyanebben az évben a Vígszínház drámapályázatán is elvitte a pálmát – nem utolsósorban Spiró és Esterházy elől.

Az Akárki bizonyos szempontból benne volt a levegőben. Legalább annyira, mint amennyire az előző századelőn, amikor Hoffmanstahl átiratában először elevenedett meg a középkori moralitás. Akkor, 1911-ben, Reinhardt rendezésében világszenzációt keltett a mű. A grandiózus külsőségek között a Schumann-cirkusz arénájában, Alfred Roller díszletében színre vitt drámai haláltáncot ugyan a kritikus értelmiség kissé fanyalogva fogadta – mégis, az előadás egyfajta aranyalap volt Reinhardt későbbi rendezéseihez ugyanúgy, mint a századelő színházi nyelvújító kísérleteihez.

Kárpáti is az angol, illetve németalföldi változatban fennmaradt eredeti moralitáshoz nyúl vissza, de nagyon letisztult, alaposan átgondolt kortárs drámát formál belőle. A műfajhoz tartozó általánosságokból azzal a meglepő fordulattal lép ki, hogy az ő Akárkije – nő. Vagyis alakjából tökéletesen hiányzik a világi dolgokkal szembeni férfias fölény. Nem egy szilárdan uralt, céltudatosan vezetett életútból lép át a személytelen öröklétbe, hanem egy ösztönök irányította és csak félig-meddig tudatosan élt sorsból eszmél fel a halál közelségében.

A kritika a darab bemutatása idején nem figyelt fel erre a lényeges elemre. Nem érzékelte pontosan, hogy Akárki nőbe oltva, egy Emma nevű, negyvenes, lestrapált, elvált és elhanyagolt ingatlanügynöknő képében, súlyos ítélet a jelenkorról. Mert ha ebben a világban, ami alapvetően – kisebb kivételektől eltekintve – fehér, jobbkezes, 87 IQ-s férfiaknak lett kitalálva, egy ilyen figura képviseli az ittlét és a túlvilág közötti hidat, az a téma egészét szembeállítja mind az eredeti moralitással, mind a Hoffmanstahl-átirattal. A mindannyiunk helyébe illeszthető Emma ugyan érzékeny, figyelmes és végtelenül tiszta, de nincs különösebb koncepciója a saját sorsáról. Sem az érvényesülés vágya, sem a fontosságtudat nem egyenesíti ki életútját egy irányba. Emma „csak" van – egészen pontosan a darab elején rájön, hogy csak VOLT. S ekkor, egyetlen nap alatt – a klasszikus dramaturgia aranyszabályai szervezik a darab szerkezetét – a halálos betegség tudatában megpróbálja feltérképezni, milyen is volt. Ámokfutásba kezd, hogy megelőzze a végzetet, megpróbál vélt elintézetlen dolgainak végére járni. Ha nem is képes az egyes fázisokat komplex egységben látni, nem sikerül megtalálnia azt a fonalat, amelyre tisztán és megnyugtatóan felfűzhetők élete eseményei, legalább az utolsó pillanatban rendet rakjon. Valahogy úgy, mint a várandós kismamák a terhesség utolsó napjaiban: ösztönösen lázas takarításba fog.

Emma rohamokkal kísért rohanásának stációi egyfajta kronologikus rendben megidézik az életét. Első feladata az istápolt anya további sorsának eligazítása, őhozzá megy – de az addig beteges, lányára rászoruló anya hirtelen önálló, öntudatos, sőt szerelmi kalandba lépő nőnek bizonyul. Aztán a barátnő következik, aki viszont van annyira fásult, hogy egy eladópult mögül nem képes felmérni a helyzet mélységét. Majd Emma az elvált férjnél (ürügy: „te vagy az egyetlen ügyvéd ismerősöm") igyekszik törvényes mederbe terelni nemsokára árván maradó lánya ügyeit. A férj új felesége és Emma rövid jelenete az előadás kisebb csúcspontja. Miközben Emma hány a volt férj fürdőszobájában, a fiatal új feleség csak annyit fog fel az egészből: a lerobbant „előd" valamiféle igényt tart a férjre, ha csak a megértés szintjén is. Itt egy következő dráma körvonalai rajzolódnak ki, s ez nagyon fontos: Kárpáti itt biztosítja, hogy a haláltánc körforgása Emma tragédiája után is folytatódni fog, a misztérium nem az egyes történethez tapad, hanem az egészet átfogja, és bizonyos pontokon finoman, erőltetés nélkül átragyog a hétköznapokon. Erről szól valójában Zsámbéki rendezése is, erről a finom transzparenciáról, egy szűk kapu résnyire nyitásáról. Nem vállalkozik fölöslegesen a kapu mögött nyíló örvény mélységmérésére, sem a kapu topográfiai elhelyezésére. Csupán ezt az egymásra vetülő kétféle létet világítja át egy tompított fénnyel.

A rendcsinálásban végül maga a lány, a tizenéves, lázadó, türelmetlen félig-gyerek, félig-felnőtt következik; ő Emma legnagyobb feladata. De róla is váratlanul derül ki, hogy korántsem olyan gyámoltalan, mint azt az anya gondolná, sőt éppen a szüzessége elvesztésén munkálkodik, igen tudatos és precíz akciókkal. A misztérium itt ismét átragyog a cselekményen, a lány partnerként ugyanis a tüdőgondozóból ismert szerelőt találja meg, akiről Emma is, a néző is tudja már, hogy ugyanolyan gyógyíthatatlan betegséget hurcol, mint az anya. De a lánynak csak nővé avatásában van rá szüksége, a figura mélyebb rétegei nem nyílnak meg számára. Bebizonyítja magának, hogy felnőtt nő, itt kezdődik az önálló élete. Itt válik egy következő lehetséges Emmává.

A tablón végigtekintve kiderül, hogy Emma-Akárki különösebben nem hiányzik senkinek. Nincs olyan élő, akinek számára ő nélkülözhetetlen. A mintavétel eredménye tehát visszafelé érvényteleníti Akárki egyediségét, nélkülözhetetlen és pótolhatatlan voltát. Ő mint élő és mindenkitől különböző ember, ezek szerint sosem létezett. Akárkiből Bárki lett. Zsámbéki Gábor rendezése azonban nem engedi, hogy a darab kegyetlen következetessége átírja az ősi bölcsességet, a „mindenki Egyetlen és Megismételhetetlen lény" igazságát. Csákányi Eszter alakításában Emma olyan áttetsző lelki karakterré lesz, öntudatlanul végigrohant élete annyira esendő és puha, mint egy fészekből kiesett kismadár. Kiérlelt színészi eszközeivel nagyon pontosan lavíroz az öntudatra ébredés nehézségei között. Zsámbéki pedig segítségül okosan használja a szöveg kínálta szimbólumokat; végigviszi, de nem erőlteti a darab egészére, sem vizuálisan, sem szerkezetileg. Az eltörött velencei tükör, amit Emma a hóna alatt szorongatva cipel egyik stációtól a másikig, az önreflexió utolsó reményét is meghazudtolja. Ugyanakkor azonban a tükör ottléte egyértelműsíti a hiányt, ami az ember létezése és létének megindokoltsága között nyílt.

A darab végén Emma önként választja meg halálát, beugrik a modern sírgödörbe: a metró sínjei közé. Ravatalán körbeveszik azok az alakok, akiket életében egy igen precíz érzelmi-társadalmi analízis eredményeként a szerző Akárki köré sorolt. Odaát már a misztériumé a teljes igazság, a stilizált mozdulatok, az allegorikus figurák tablóvá merevednek. De Emma-Csákányi lekászálódik a ravatalról, körbepásztáz, felméri az új környezetet, majd egy ironikus szerzői ötlettel visszalép az életbeli Emma fanyar karakteréhez: „ma túl nehéz napom volt". A hétköznapok áttörhetetlen erejű megszokása áttört a misztériumon, és visszaszólt az örök-ből az esetleges-be.

Az 1993-as bemutató után még három évig volt műsoron az Akárki. Jöttek nagyobb szenzációk, bemutatók és politikai botrányok; a színházban és a közéletben halkan tűnt el Kárpáti Péter darabjának tanulsága. A rendszerváltásba gyorsan beletanult magyar társadalom előtt nagy feladatok álltak, újra kellett tanulni a demokrácia, a többpártrendszer, a politikai etika, a közös felelősségtudat és az újra feltalált hagyományok szabályait – miközben az elszegényedés egyre nagyobb méreteket öltött. A zaklatott körülmények között elsikkadt a Kárpátinál felvetett öntisztázás kérdése. Nem nőtt a tudatosan átgondolt életek aránya, sem a magánszférában, sem a nyilvánosság előtt nem lett gyakori jelenség az autentikus személyiség. Másféle divatok járnak. Kárpáti darabja attól különleges, hogy igazi színházi anyagot tudott faragni ebből az egyszerre filozófiai és aktuálpolitikai tételből. Zsámbéki Gábor is jól artikulálta a feladványt. Csak a közönség nem tartotta elég fontosnak.

• Beszélő évek – 1993