Január egy
Reggel nyolckor eveztem el az Ernstből, zsebemben a kihagyott bulik listájával, agyonstrapált hangszálakkal, mégis kibeszéletlenül, arccal előre, önveszélyesen. Minden harmadik lépésnél kirúgom magam alól a mankót. Kétszázötvenezer mínusszal, szakadt bokaszalaggal indul az év, fél lábbal még a régiben, utolsó gin-tonikomat az utcán gyűröm le, mást nem venne be a gyomrom, ezt is alig. A két maradék velem szolidáris lény bontakozó nászát figyelem. A fölösleges katalizátor? Rendőrautó parkol közvetlen mellénk, akinél épp tart, nem bírja idegekkel, szinte hozzám vágja a kábítószeres cigarettát, aztán elfordul, kifújja a füstöt, közmondásos hidegvérem sem javít a helyzeten. De csak képzeljük a helyzetet. Ami nem jelenti azt, hogy a rendőrautó ne lenne valóságos. Lesz még rengeteg a Falk Miksáig, kihalt teret biztosítanak (Szabadság), „Béla, hozzám!” – ad hírt elhivatottságukról időről időre egy megafon. Én a Rocska fejével gondolkodtam, ő az enyémmel próbált. (Tipikus kétlaki pár: nappaliul szolgáló albérletemet négy villamosmegálló választja el Rocska által bérelt hálószobánktól.) Tehát át a Barátba, utolsó cigarettáim a posztoló kiskatonákra erőszakolom. Otthon az elalvás érdekében próbálom halálba ütni magam. Nem megy.
Január kettő
Egész nap a sebeinket nyalogatjuk nagy élvezettel. A tegnapi két kanál alibi lencse után végre tudok enni. Hajnali hatkor, bontakozó étvággyal, Rocska is felébred a zajra. Kihasználjuk a közös ébrenlétet, és értelmet adunk az évnek.
Január három
Nem emlékszem (tizenegyedikén), megtalálom a naptárt: hétfő volt. Hétfő, de nincsenek bankok. Olyan kihalt az utca. Lukács, Rocska – elment a nap, Rocskával scrabble, a Lukács után alapos mosdás. Délelőtt még felbicegek kenyéradó gazdáimhoz a Várba, hogy sajnáltassam magam. Hátha gyorsabban jön a pénz, adóztatott ösztöndíjam, ha látják, hogy mankóval érkezem aláírni, mert nem győzöm kivárni a postát. Nem biztos, hogy ez a nyerő stratégia, de sohasem volt türelmem másmilyenhez. (Januári járandóságomból máig egy vasat se még, és ma már – most látom – tizenegyedike van.)
Január négy
Idegtépő várakozás az OTP-ben, most kezd hiányozni a mankó, mikor lehuppanok egy székre, és a felháborodott nyugdíjasok elől muszáj vagyok rögtön könyvbe temetkezni, tegnap óta nem hordom, becsípte a végét a hatos villamos ajtaja, hárommegállónyi burleszk. Teljes a hasonlat: bokaszalag-szakadás, mint szülés: a fájdalom megvolt, lila és dagadt, óvatosan fürdetem, kenegetem, mankóim hasakkal konkurálnak.
Január öt
„Edzőpartneremnél” scrabble-zek, bár a „valóságban” ő nevez annak, és az eredmények egyelőre őt igazolják. Semmi pénzem, a cigarettából is kifogytam, a karácsonyi ajándék szivarra fanyalodom (máskor élvezet lenne két fél doboz cigaretta között), aztán mégis kölcsönkérek taxira. A határidő marad, csak többel tartozom. Játék közben elpanaszolom, milyen hülyeségekbe torkollt a szilveszter, azaz még egyszer kifejtem mozgáshiány szülte elméletemet a pártalapításról. Hagyom magam meggyőzni, hogy nem is akkora hülyeség, rohanok megírni, ami azt is jelenti, hogy Rocska félálomban tölt három alvásra szánt órát, én meg állandó szellőztetés közepette elszívok temérdek tartalék Sopianae-t.
Január hat
Ma örülök annak, hogy tegnap dolgoztam. Este a szokásos Csütörtök Szeretett Tevénknél. Rocska nem jön, kimentem, hiányolják. Krisztián magyaráz – ezzel most ennyire tudnék azonosulni. Kifogyok a szóból – fuvart provokálok.
Január hét
Rocska – úgy mondja – haza megy. Holnap én is Dorogra, igaz, hazának azt már régen nem nevezem, de innen sem hazulról megyek. Aztán mégis ma indulok, semmi kedvem a péntek esti széteséshez. (Még nap közepén teljessé tettük a napot.) Egyik lábam itt, a másik még mindig nem a régi: Medve Koma felrak a vonatra, leszálláskor húgomék várnak.
Január nyolc
Egy vegetatív nap. Döglöm a tévé előtt, kiszolgáltatom magam, néha rászólok a húgomra, mért hagyja, hogy az anyám szolgáljon ki. Alig dohányzom, viszont elpattintok négy zacskó olajos magvat, zabálás film alatt, olvasás film alatt, kussoltatás film alatt, aztán rosszul leszek, félálomban az ismerős, azt-hiszem-hogy-felébredtem álom, amitől ijedtemben idejében felébredek: újabb film. Hajnali öt, mire fogat mosok.
Január kilenc
Jólesik a lustálkodás, hamar beletompulok, de elhatároztam, ma jövök (megyek) vissza. Ha másért nem, mert dolgoznom kell (ezen), két kávé a megfelelő mennyiségű cigarettával, mire újra üzemkész vagyok, a buszon aztán újra a kábaság, támlának feszített térdek, zsibbadt embriópozíció. Barát utca: Dorogon felejtettem a kulcsom. Egy pillanatra bevillan a nomád életforma már elfeledettnek hitt rémülete. Pakk a szomszédba, megkínálom őket a hazaiból. Lemerül a kártyám, mire kiderül, hogy Medve Koma, akinél aludni tervezek, a busznál vár rám, illetve az utánam küldött kulcsra. Irány a Puskin, biztos bázis a Barát és Medve Koma lakhelye közt félúton, ott újabb telefon, Medve Koma épp leparkol a Barátban, ne mozduljak. Közeledek a mához. Megnézzük a Tágra zárt szemeket, aztán étterem (csak csipegetek), mellettünk három skinhead beszélget a maffiáról: ha belépsz, és azt mondják, ölj meg valakit: megölöd, ha hatéves gyerek: megölöd, ha a saját gyerekem: megölöm, különben engem ölnek meg. Medve Komáék cselédszobájában alszom. Előtte még elintézünk fél üveg Tequilát.
Január tíz
Reggel ki a buszhoz, mert anyu („annyira szeretném, kisfiam, ha egyszer azt mondanád: édesanyám”) persze nem adta fel a kulcsot, csak pánikba esett, interurbán riasztotta az elmúlt hetet végvárában kiheverő Rocskát, aki kétségbeesésében valamit félreértett, mielőtt továbbította a vészjelzést, vagy mégis Medve Koma a hülye. Tehát: kulcs. Végre otthon. A délelőtti kontrollt már lekéstem, mire összeszedném magam, van eszem, indulás előtt odatelefonálok a Péterfybe. Legközelebb csütörtökön (holnap – ugyanis már tizenkettedikén írom a mát). Átkúszom az Irodába e-mailezni, lassan mindent azon intézek, még ha nekem nincs is otthon. Hány szép estém tanúi voltak e falak, mikor még lakásnak neveztetett a közrefogott tér. Barátaim kapitalizálódtak, ugyanazok az arcok: Mogul, Csabi, Luki és Cica, de már látszik rajtuk a több hónap megfeszített munka, most is az folyik, különben úszott a befektetés. Unszolásomra elszívunk egy spanglit, de így sem találom a helyem, hosszas telefonálgatás után végül egyedül nézem meg az Örökmozgóban az Alphaville-t (ad notam: a Varázsceruza a Horizont moziban). Kilencre haza, lenyomasztva, felvillanyozva. Egy ilyen input után persze írni vágytam. Nem ment, whiskyk, mégúgyse. Pakolászás, egy egyedül lejátszott scrabble-parti, éjfélre felébredek, háromig nem tudok aludni, de hasznosnak lenni sincs energiám vagy agyam, mennyire fog örülni Rocska, hogy nélküle rosszul telt a nap. Háromkor lefekszem. Tán aludni.
Január tizenegy
(Tegnap.) Elkezdtem a naplót írni, egyéb érdekes nem történt.
Január tizenkettő
Dehogynem. Már nagyon nyomasztottak a megíratlan napok, ám volt egy fontosabb munkám, ami nem ment. Ha bármi mást írnék, tudtam, csak nőne a bűntudatom, inkább tetrisezem, hátha közben megjön ehhez a fontosabbhoz is a kedvem. Végül elszívtam egy spanglit, és egyberántódott mindaz, amin temérdek terméketlen munkaórában gondolkodtam. Annyira féltem, hogy félbehagyom, és akkora volt bennem az öröm, amiért elkezdtem, hogy telefonon iderendeltem Medve Komát és Karakot scrabble-zni, és könyörögtem, legalább két-három órát késsenek, hogy befejezhessem. Iszonyúan betéptünk. Kevés maradt meg az estéből, mert beszéd közben is a január eleji bejegyzéseken járt az eszem. (Minden valamirevaló hajókatasztrófát maga a mentőöv úszik meg legnagyobb eséllyel. Kihalásszák és hadrendbe állítják.) A nap maradék részét átlukácsoztam. Ezt már ma írom, de tegnap is írtam ebben az időben.
Iszonyúan kijózanodhattam: minden második betű félreütés, de a mondatszerkezet rendben. Reggel, mint minden reggel, az őrült intézkedés, baráti telefonok tucatjai, mire végre ébren vagyok. Nyomorultul berollnizom az aprópénzt (550 Ft – a javát már kimazsoláztam), a Postán sajnos nagyon elfoglaltak, de a második OTP-ben van aprópénzváltás. Szükségesnek tartom elindítani a tréfás Mikor utoljára csináltam ilyet… – kezdetű mondatot. Veszek a printerbe festékszalagot (külön történet), kaukázusi kefirt reggelire, és sajtot a délutáni spagettihez. Megjön Cica, elmegy a nap, közben Cica is egyszer, aztán visszajön, addigra itt van Suszter, akinek azért lett ez a neve, mert az a bizonyos fontosabb munka az ő kiállításának megnyitószövege. Megragasztjuk az ágyat, teljes felfordulás, scrabble-zünk, nyerek, elmennek. Holnap orvos, holnapután megnyitó, addig négyezer forint, Cicától kértem kölcsön rövid távra, és nem engedtem, hogy egy odavetett kétszázassal elkomolytalanítsa a kérést. Utolértem magam. Lefekszem aludni. Ma van. Illetve már fél négy.
Január tizenhárom
Írom (pótolom) tizenhetedikén: Tegnap elfelejtettem felhúzni az órát: sánta vágta a Péterfybe, hogy végre odaérjek, két sarokkal a cél előtt kapcsolok: otthon felejtettem az ambulánslapot, vissza érte (vadiúj walkmanem ment meg a teljes idegösszeomlástól). A vizsgálat ehhez képest rövid és cseppet sem megnyugtató. Hazafelé bevásárlás (igyekszem a lehető leggyorsabban seggére verni a tegnapi kölcsönnek), de teli szatyorral sem bírom ki hazáig, rántott máj éhgyomorra a Degesz Étkezdében. Pár óra rosszullét, melyből egy üveg rozé elszopogatásával sikerül kiküzdenem magam, közben telefonálgatok, többek közt a Péterfybe, ott maradt a könyvem. Két kiállítás-megnyitó és a szokásos Csütörtök. A kiállításokból leginkább az elfogyasztott bor- és pezsgőmennyiségekre emlékszem, azokra is azért, hogy megértsem (másnap) mitől lettem Szeretett Tevénknél olyan elvadult hülye, amilyen. Persze nemcsak én voltam krakéler kedvemben, a hisztérikus hangulatú közeg is kellett ahhoz, hogy a legrosszabbat hozzam ki magamból, persze nem történt semmi jóvátehetetlen, láttak már ilyennek, mégis. Önmagam nyomasztása elől a Lukácsba menekülök, kiizzadni a bűntudatot, hogy koncentrálni tudjak a mára, ami már:
Január tizennégy
Beöltözöm sakktáblának (kockás ing, kockás zakó) és elindulok megnyitni Suszter: Matt című kiállítását. Két-három pohár és elmúlnak a finom remegések, még kettő, és a kedvem is megjön; amíg túl nem vagyok a felolvasáson, többet nem szabad. Jól sikerült és jól folytatódott, a megnyitóról át a Centrálba, pozitív csalódás: Szeremlei bort mérnek, aztán Vox, ahol valami lőrét, úgyhogy inkább whiskyzem, egy spangli, két spangli, hogy jutottam haza?
Január tizenöt
Anyu takarít a Barátban, én az ágyon nyögdécselek. Ha már sem segíteni, sem az üres üvegeket eltüntetni előle nem vagyok/voltam képes (ahogy ő sem tudja elviselni, hogy ilyen disznóólban éljek/élek), legalább most édesanyámnak nevezem. Szegény anyu! Összepakolok némi ruhát és kazalnyi cetlit, holnap Rocska után utazom Zegre. Átvillamosozom Edzőpartneremhez, scrabble, teljes diadal, háttérben a siralmas Heti Hetes, megjön Cica is, vodkák, pletykák: aki csak egy kicsit is mélyebben van, mint mi hárman (persze itt sem egyértelmű a sorrend, mindannyian a legmélyebben lévők akarunk lenni), az már szétnarkózta/szétitta az agyát. Ilyen egy jó este: nem csináltam semmit, mégis megvan (kitart) a teljesítményélmény, alig mozdultam, mégis eljutottam abba az állapotba, amelyben lenni szeretek (de nem tovább), ráadásul ingyen. Cicánál alszom. Egy kis elemzősdi lefekvés előtt, szerintem az ő két legjellemzőbb tulajdonsága a higgadtság és az intellektualizálás (én mondjuk okoskodásnak neveztem, de kijavított), az enyém pedig a rinyálásra és dicsekvésre való hajlam, szerinte (vagy hízeleg) inkább az önigazolási kényszer és a virtuozitás. Úgy legyen. De meddig?
Január tizenhat
Telefon Rocskának, később megyek, mert még beiktatok a napba egy Lukácsot, ahol is elvész az időérzékem, úgyhogy a későbbi busz is ugrott, újabb telefon, aztán visszahívás: Rocska pityereg, ha nem akarok menni, ne is menjek, én fenyegetődzöm: ha nem hagyod abba, Pityóka lesz a neved („az mind te vagy, de én mi vagyok”), abbahagyta. Előtte még felugrom Szeretett Tevénkhez, csütörtökön ottfelejtettem a táskám, benne nélkülözhetetlen jegyzetek (azóta sem kezdtem velük semmit). Gyerekzsivaj, helló, eperkrisztiánbácsi, szalad a lakás, székekből, pokrócokból, könyvekből épült ház – az én időmben még bunkernek neveztük az ilyet. Éjszakai buszozás, az ilyesmit nagyon élvezem, a műszerfal fényei, magány, megyünk bevetésre. Megérkezem, kihalt pályaudvar, Rocska sehol, cigarettára gyújtok, tudom, hogy jönni fog, tehát elképzelem, hogy mégse – minden nélkül a semmi közepén. Megérkezik a szivárvány minden színében pompázó Rocska, a nagy öröm közepette valahogy (az orrommal) kiverem a kontaktlencséjét, spuri. Felavatjuk a végvári ágyat.
Január tizenhét
Délután ébredek, és a nap további részét is Rocska szobájában töltöm, kivéve azt a pár percet, míg előcsalogat a kényszerítő szükség, a kisebbik rossz. Alapprobléma: még ha üresen hagyom is a papírt, sem írtam le a semmit. Mi történt? Semmi különös. Virrasztok Rocska mellett, most (tizennyolcadikán, a gép előtt) elnyomok egy cigarettát, csak az ízéről oldalakat lehetne írni.
Január tizennyolc
Másodszor kerülök fedésbe magammal. Korán ébredek, Rocska sehol (egy barátjánál), szöszmötölök a cetlijeimmel, mire elindulna valami, megjön Rocska, kimozdulunk, veszünk olajos magvakat (hogy ne dohányozzam annyit) és gyertyát (hogy ne érezzük annyira), kikölcsönzünk két videót (Macskafogó, Jákob lajtorjára), mire választunk, megnyílnak az ég csatornái, gyorsan vissza a lakásba. Most leírom azt a szót, hogy: most.
Január tizenkilenc
Közjáték: ma végre kiderült, hogy nem kell életem első (és sejtésem szerint egyetlen) politikai publicisztikája az ÉS-nek, ugyanis (mint megtudom) nem publicisztika – ahhoz túl szubjektív, túl indulatos (mint én), és kevés köze van a tényekhez (mint nekem). Rég nem éreztem már ezt: minél hamarabb kikeveredni a beszélgetésből, megértést tanúsítani, úgy tenni, mintha titkon számítottam volna erre – pedig már jó régen nincsenek titkaim. Rögtön tudtam: betűt veszni nem hagyunk, egy naplóba ez is belefér (szubjektív, mint minden), legfeljebb kevesebben olvassák, de hát az ÉS-nek is csak azért küldtem, mert napilapnál (ahová eredetileg szántam) esélye sem lett volna. Tehát:
Alapító okirat
– újévi kimagyarázkodás –
Bármit mondok, vélemény. (Egy.)
Tradicionális SZDSZ-szavazó vagyok, már nem is tudom, miért. Ha most hétvégén rendeznék… A nagyon jóból a kisebbik rossz. Talán csak azért politizálok, hogy hagyjanak végre békén (evvel), és biztos, hogy csak akkor, amikor berúgtam. (Az ellentmondás kényszere; nem tudja a jobb félteke, kitől lopja érveit a bal.) Berúgok, és azt gondolom, mindenki csináljon azt, amit akar, egyáltalán ne legyen állam, aztán örülök a felbukkanó rendőrautónak hazafele, mikor csakazértis gyalogszerrel, paranoiásan, és félek tőle, ha a közelembe ér – így neveltek. Úgy neveltek, hogy: vajon bújtattam-e volna, és mi kellett volna ahhoz, hogy súgjak, és megtanultam: ez nem az én életem. Semmi közöm hozzá, csak rám tartozik. Egy nemzedéknyi főzeléken lett úrrá a feltételes mód. Mit csináltam volna – mintha már nem csinálhatnék semmit. Pedig mi többet élünk majd abban, ami abból lesz, ami most van, mint azok, akik csinálják. És (de csak tényleg zárójelben: majdnem) minden hivatásos politikus kapja be a faszt!
Evvel a lökettel mentem neki a szilveszternek, honnan sejtettem volna, hogy – ha már a bokám okán táncolni nem tudok – pártot akarok majd alapítani. Annyira kínos volt összeszedegetni az emlékeket másnap. Inkább háromszor visszaaludtam.
És annyira kínos, hogy pont nekünk (megint csak vélemény: nem vagyok egyedül) nincs véleményünk, vállalásunk, felelősségünk, vagy egyszerűbben: szavunk. Lehet (legyen!) artikulálatlan. A falra fölkent daliák, megmozdulunk, hej, összeroppan… – de nem mozdulunk.
Olvastam épp a Beszélőben (kis rőzsedalok) – Új Generáció ante portas. Hát, hm. (Első reakció.) Bár lennének karrieristábbak, hogy ne legyenek ennyire (hát, hm) egyszerűek! Így: (vissza) büfiztetés. Bauer Tamás fékezőszárny.
Nem táncoltam, muszáj volt gondolkodni, nem voltam egyedül, agitálni is muszáj. „Babám, lennél-e a Radikális Párt ügyvivője, és én a jobbkezed?” Mindenki azt hiszi: részeg vagyok. (Ilyesmi csak egy részeget zavar, ha rájátszik, és már nem tud visszavenni.) Vagy csak túl idealista ahhoz, hogy ideális ideológus. Pedig nem hülyeség:
Az SZDSZ legendás választási eredménye sok egyéb mellett (pl. hogy az egy másik SZDSZ) a Fidesznek volt köszönhető. Az átlag szavazópolgár – akit én mélyen lenézek – óvatos. Óvatosan szavaz. Gravitál. És ahogy a jobboldal közelmúltbeli combosodásáért minden köszönet megilleti (onnan) a MIÉP-et, úgy volt részese az SZDSZ ’90-es eredményének a Fidesz. Radikálisabbnak tűntek, ha másért nem, mert fiatalabbak voltak (kisöcs szindróma), és mert a narancs rikítóbb, mint a kék. A választó óvatos. A létező alternatívák közül választ, aztán a mérsékeltebb (esélyesebbnek gondolt) pártra szavaz. (De hogy miről, azt szélről is súgják.) Az SZDSZ (az egyetlen fajsúlyos kvázi-liberális párt) ma nem létezik. (Mire idáig jutottam, már minden megtámadott táncolni menekült.)
Hozzuk létre az Ultraliberális Pártot! Mert ettől (remélhetőleg) az SZDSZ is radikalizálódik – már ebből az irányból is aktivizálódnak a szavazatszippantók. Mert a politika (az SzDSz) építő célzatú kritikája oly kevés. Mert igaz a közhely, az SZDSZ egyre inkább a közvélemény-kutatatási adatokra épít, de: a kérdéseit is teszteli, és az Ultraliberális Párt kérdései (melyeket az SZDSZ mai gyengesége miatt még feltenni is gyáva) ma nincsenek jelen a (szavazó) köz politikai horizontján. A párt létrehozásával megváltozik a rubrikákba rakott X jelentése. Mert sem a parlamenti küszöb, sem a gazdasági térnyerés (és ez látszik majd a röpcédulák minőségén) nem ambíciónk, a pártosodással csupáncsak tudomásul vesszük, hogy egy civil szervezet (jogos) szimpátiája nem hoz szavazatokat. Mert utáljuk a kom… promisszumokat. Mert most alkalmasnak kell lennünk erre is, hogy megálljunk, ne a jövőnk, a lelkiismeretünk előtt. Mert nem kell majd szégyenkeznünk miatta. Se magyarázkodnunk, se belelovalnunk magunkat abba, hogy magyarázkodás közben még igazunk is van. És mert kezünkben az a (tagadhatatlan) sajtófölénynek nevezett íráskészség, amely e torz és elfogult cikk megjelenését is lehetővé tette. Mert nem szabad elhinnünk, hogy az értelmes, agresszív és szép politizálás eleve kudarcra ítélt, és a szavazó csak arra figyel, akinél hatalmat sejt vagy remél. Mert nincsen párt, amelyre gondolkodás nélkül leadhatnánk szavazatainkat. Mert ha mondjuk a teljes körű drogliberalizációról rendeznénk népszavazást (tudjuk: állami monopólium, adó, nagyságrendekkel több pénz a megelőzésre és a rehabilitációra), vagy arról, hogy választhatja-e a halált az a kifürkészhetetlen és megismételhetetlen lény, aki szenved, és már nem akar tovább, úgy bizonnyal vesztenénk (most még leszavaznának), sőt a kellő számú aláírás sem gyűlne össze, hogy… – de ott lenne az aluljárókban a kérdés. (Csak a láncainkat teszteljük.) Nem szavazatokat akarunk, hanem teret a gondolkodásnak. Utána táncolhatunk.
És most vissza a tegnaphoz: nem történt semmi – írtam, pedig olvastam vagy kétszáz oldalt (Mauriac és Bárdos Miki és Jarry), és megnéztem négy filmet videón (A kertben, Jákob lajtorjája, Macskafogó, Szamárköhögés). Ha ehelyett hülyére iszom magam vala-(akár-)kivel, és közben ezredszer elmesélem és végighallgatom ugyanazokat a történeteket, sűrűbb lett volna a nap. Miért? A pia hiányzik, vagy a társasági lét? (Rocskával lenni annyira otthonos, mintha egyedül – egyedül nem voltam x idő óta, nem tudok.) Igaz, ez nem olvasónapló, hanem napló, mégis. Mintha átfolyt volna rajtam a tegnapi töméntelen befogadni vágyott műalkotás, emészteni (gondolkodni) nem is volt időm (nem hagytam magamnak); igaz lenne, hogy aki sokat olvas, nem tud olvasni, ahogy a beszédkényszer sem eredményez valódi mondanivalót? (Valódi?) Vagy egyszerűen gondolkodni is csak papíron (gépben) vagyok képes? A Jákob lajtorjáját – az egyértelműsítő, buta véget nem számítva – nagyon bírtam. Igen, a valóság-para (a helyesírás-ellenőrző javaslata: valóság-pára) kint is, bent is ugyanaz a báránybőrbe bújt farkas – mióta gyakorlom ezt az ébredés lehetőségével megszelídített skizofréniát. Első misztikus élményem is az anyaghoz kötődik, sci-fit is azóta olvasok, kifejlesztettem a tudatos álmodást, majd minden írásom e probléma foglya, miközben tudom – ezzel a mostani eszemmel – hogy az álom nem olyan, mint egy trip, a halál nem olyan, mint egy álom, és Isten (nem-)létének kérdése sem oldható meg azzal, ha tekerek még egy spanglit.
Ma nemcsak az ÉS dobta vissza az írásom, a bankszámlakivonatom is tiszta lap, ösztöndíj sehol, telefon: a Kincstár és a Minisztérium között akadt el az ügy – nem, nem személyes mulasztás (még felelősség se), a rendszer rossz. Hát akkor: a rendszer bassza meg azt, aki a világra hozta, még nem tudtam lakbért fizetni, baráti hitelezőimmel tönkremegy a kapcsolatom, és még okom-módom sincs beledühöngeni a telefonba, mert a sajnálkozó együttérzés hangjai onnan az alázatoskodó kuncsorgás húrjait pendítik meg itt. (Bürökpoharat a bürokratáknak!)
Január húsz
A tegnapi nap utolsó mondatát már ma találtam ki, pisiszünet alatt a siófoki busz-pályaudvar restijében. Imádom a restiket, a lepusztultságot, a különállást. És ennyi kihagyás után a sör is nagyon jól esik. Rocska kérdése („Nem bírod ki hazáig?”) teljesen elhibázott, mintha akaratom ellenére innék. Egy önanekdota (mesélték): kerthelyiség, én támolygok, ők szedelődzködnek, és szólnak szigorúan: Szedd össze magad, Krisztián – Nem szedem!!! (Ad notam: Te az ízekre vagy kíváncsi, én meg ízekre akarok szakadni.) Azért nem ennyire súlyos, ma jó leszek. A legfontosabb szabály: ha mégsem sikerül jó(zan)nak maradnom, sem húzhatom ki az előbbi mondatot, egyáltalán: semmit se, attól napló. (De akkor mitől publikus?) Tegnap megint para-filmet néztem elalvás előtt (Puszta formalitás), letudni még ébren a rossz álmokat. Előtte scrabble-ztünk, nyertem (mint általában), furcsa, hogy Rocska számára mennyire elmosódott a határ a létező és nem létező szavak között. (Ad notam: Kazinczy scrabble-zik. – „Már megbocsáss, Ferencem, de mi az a: zsiráf?”) Más nem történt (fújjuk el a szövegben diszkréten a gyertyát, mint már annyiszor).
Január huszonegy
Ma nem írtam semmit (ezt már holnapután írom). De először még a Csütörtökről. Olyan voltam, mint egy közös bárány, magamhoz képest néma és látszólag figyelmes. (Karon ülő, büszke sólyom: pásztáztam a beszélgetést, le-lecsaptam, és mindannyiszor megijedtem a saját hangomtól. – Na ez túlzás.) Fél egy fele a legutolsó érkezők kis éreztetés után leteszik magukat, onnantól körülöttük forog. Utazás a figyelem középpontja felé, pár pillanat múlva elindulunk, négyen egy éjjel-nappali pincekocsmában inni el Sámson irodalmi díjának aznap kézhez kapott anyagi részét, illetve amennyit abból sikerül, nekem legyen mondva, nem sokat. Mindenféle hülye beszélgetések, távollevők műveinek alapos leszólása, kis összekacsintások a védelemmel, a szokásos, csak a szokásosnál durvább csörtéim Harkállyal, dicsekvések; mindenkinek igaza van. Taxival a Falkba, fél négy, nem boldogulok a kapuval, felcsöngetem Rocskát, engem hibáztat, amiért már nem passzol a zárba kulcs. Hajnali fél kilenckor ébredek, nem találom a kaputelefonon az egyetlen gombot, alsónadrágban botorkálok át a belső udvaron, Rocska érkezik a boltból, reményvesztetten babrál a zárral, melybe korábban valaki beletörte a kulcsot. (Adalék Rocska életéhez: még tegnap, mikor megkért, kapcsoljam ki, úgyis hozzám van közelebb, a mobiltelefonját, melyen hívhattam volna, ha bajba kerülök, levertem az órát, ezért sajnos elaludt a drága.) A dühös tevés-vevés hangjaira alszom el (nem is annyira otthonos, inkább meghitt), arra is ébredek, de akkor megvigasztalom. A kora délutáni (harmadik) ébredés után a kihagyhatatlan lukácsozás, kapkodva, kávé nélkül. Aztán haza a megbeszélt időre, vizitáló főbérlőmnek kicsengetni, ha késve is, a lakbért. Rocskával pár óra turbékolás, vacsorával egybekötve, aztán ketten kétfele. Én Manóval iszom, fél tizenegykor telefonálok Rocskának, aki már elhatározta, hogy hajnalban indul Zegre, találkozni egy napot külhonból hazalátogató öccsével. Nem javították meg a kaput, tehát külön alszunk, én a Barátban, de még odébb van az. Manóval átbeszélgetünk nyolc-tíz korsó sört, az utolsó néhányat már a szemközti pincében, éjfél után. Megérezzük. Manó kissé pánikszerűen hazaindul, rám hagyományozva utolsó ezresét, amiből, tehát amiből, miután írtam egy rövid verset, kocsmai sarokasztalnál, ahol már időtlen idők óta nem, és miután egy kölcsön mobiltelefonnal megtudakoltam Cica és Medve Koma tartózkodási helyét, és miután jeges szélben lebicegtem a Moszkva térig, és miután, nem bírván az éjszakai buszra való dermesztő várakozást, leintettem egy taxit – az Operánál kifizethettem azt. Itt sérült meg a lábam tavaly, és azóta most vagyok itt először, sör és pirítós. Eldöntöm, hogy Mogulnál fogok eldőlni, ahol mostanában Cica is lakik. Záráskor kicsit változik a forgatókönyv: kulcsot cserélünk Cicával, ő a Barátba visz fel egy igazi cicát – Rocskának persze nem fog tetszeni az ügy, de inkább elmondom neki azon melegében, ne rontsa majd le az olvasmányélményt a meglepődés – én Mogulnál takaródzom egy pokróccal és a télikabátommal, reggel megmutatják, hogy nyílik, és hogy nyílt volna az ágyneműtartó. Cicának elárulom, hogy itt Cicának nevezem, de egyben azt is megígérem, hogy ezután Kandúrnak fogom, rászolgált.
Január huszonkettő
Végre ma van. Persze jobb volna, ha Rocska is lenne. Azért telefonon eldicsekszem, hogy sikerült utolérnem magam. Miután letettem, hosszan gondolkodtam azon, miért mondjuk mindketten legalább ötször azt a telefonba, hogy puszi, mikor küldhetnénk is. Egész nap itthon, tisztán, köntösben, igaz mostanra már csak egy szál cigarettával. A többit majd holnap, miután megtörtént. (Megtörtént.) Útban új szerelméhez felnézett pár percre Bongyor, egész hónapban tanul, élni sincs ideje (sem ezeken a lapokon hosszabban szerepelni). Visszaadom neki a mankóit, nekem már nincs szükségem rá, neki annál inkább, újra kiment a térde. Az én bokámmal is ez lesz, jósolja, amilyen felelőtlen vagyok. A probléma lényege: nem fáj annyira, mint amennyire kímélni kellene, nem figyelmeztet. Hasonlóképp Rocskával: közös életünk rendezett (benne ülök a jóban), tehát mind nagyobb mennyiségű szeszre, és a lehető legdepressziósabb zenékre van szükségem ahhoz, hogy erővel leküldjem magam oda, ahol írni tudok – mert már csak az segít. (És hogy a képzelt problémák valósággá legyenek, Rocska sem mindig barátja az általam elfogyasztott piának.) Átbattyogok Edzőpartneremhez (Bongyor új szerelmének volt szerelméhez), fényes diadal. Megérkezik Medve Koma, hármasban is játszunk egyet, megint győz a papírforma. Taxival a Trafóba, mire odaérünk, ottani ismerőseink már a Tütüben időznek, utánuk lendületből. Valaki megtanít a fehér rum-ananászlé koktélra. Megint Mogulnál alszom, de most ott alszik Kandúr is, a fogmosási céllal elfogyasztott pálinka közben megegyezünk: bizony, néhány éve még szebbek voltunk.
Január huszonhárom
Dorogi vasárnap. Majdnem elfelejtkeztem anyám névnapjáról. Lent ragadok, erről félálomban értesítem Rocskát.
Január huszonnégy
Egykor érek Pestre, ötig intézkedem, írok egy keveset, aztán átcsábulok Karakékhoz. Rocska marad, beteg, vagy legalábbis bujkál benne valami. A decemberi huszonnégy órás darab (melynek magam is része voltam) szereplői, pálinkázgatunk, aztán ráparázunk a fűre, éjfélkor, részegen autóba, el az emberemhez. Innentől kicsit összefolyik, volt valami affér a szomszéddal, volt félreértés rengeteg, az asszociációimra ráeresztettem magyarázkodó énemet, hogy ne legyek teljesen követhetetlen. Haza Rocskához, felébresztem, de nem bánja meg. Ma megkérdezte tőle valaki, akivel két szót se beszéltem eddig, hogy milyen érzés egy ámokfutóval élni. Rocska az ámokfuttató.
Január huszonöt
Azaz huszonkettedike után megint egy: ma. Elsétálok a galériába, hogy felvegyem jogos (de kissé pofátlanul kikunyerált) járandóságomat a megnyitó-szövegért. El is tapsolom rögvest a Kaiser’s-ben, aztán egész nap főzök. Időközben felhívtam a Beszélőt, és kiderült: máris túlléptem a megadott karakterszámot – inkább a jövőm menjen veszendőbe, mint a múltam.
- Kultúra [5]