1992. március 5-i hatállyal a Magyar Alkotmánybíróság több hónapos procedúra után, Sólyom László előterjesztése alapján, egyhangú döntéssel alkotmányellenesnek nyilvánította az Országgyűlés által 1991. november 4-én elfogadott, a kommunizmus idején politikai okokból elkövetett súlyos bűncselekmények üldöztetéséről szóló (ún. „Zétényi–Takács”) törvényt. A Magyar Köztársaság elnöke által kért előzetes – vagyis még a törvény kihirdetése előtt lefolytatandó – alkotmányossági vizsgálat eredményeként az Alkotmánybíróság kimondotta, hogy a nevezett törvényszöveg sérti a jogbiztonság követelményét, minthogy már elévült bűncselekményeket kíván újólag büntethetővé tenni, illetve az elévülési idő érvényességét olyan szempontok alapján módosítaná, amelyek egy jogállami rendszerben elfogadhatatlanok. A határozat egyik pontja külön kimondja, hogy a hazaárulás bűntettének jogi konstituálása esetén alkotmányellenes úgy eljárni, amint ezt a törvényszöveg teszi, vagyis hogy figyelmen kívül hagyja a védelmezendő jogi tárgyban – mármint a haza fogalmában – az 1944 decembere és 1990 májusa között eltelt időszak során többszörösen is végbement változásokat.
Az Alkotmánybíróságnak ez az emlékezetes és nagy hírnévre szert tett, előzőleg mind az ellenzék részéről, mind a kormánypártok oldaláról feszült érdeklődéssel várt állásfoglalása – a 11/1992-es határozat – tulajdonképpen pontot tett a kommunista rendszer politikai bűneinek megtorolhatóságáról akkor már csaknem egy év óta folyó parlamenti és közéleti vita végére. Zétényi Zsolt és Takács Péter 1991. május elején nyújtotta volt be azt a törvényjavaslatot, amelyet az Országgyűlés kormánypárti többsége fél évvel később, az ellenzék egy részének heves tiltakozása, más részének rosszalló tartózkodása mellett végül is elfogadott. A vita hullámai az AB döntése után sem ültek el, először is azért, mert politikailag az ügy korántsem jutott nyugvópontra, másodszor pedig azért, mert kormánypárti oldalon az AB verdiktumát még jogilag sem kezelték befejezett tényként. Zétényi Zsolt, Csurka István, Zimányi Tibor és mások kezdeményezésére 1992 szeptemberében még egy törvénytervezet született, amely egy kiskapun keresztül próbálta visszahozni azt az ítélkezési lehetőséget, amelyet az AB márciusi döntése elvetendőnek ítélt, s az Országgyűlés 1993. február 16-án – érvényes többséggel – ezt is elfogadta. Engedtessék meg, hogy e második próbálkozás részletezésétől itt eltekintsünk, s csupán annyit idézzünk fel, hogy 1993. június 30-i hatállyal az AB ezt is elutasította. A procedúra ugyanaz volt, mint az előző évben: a törvény alkotmányosságának előzetes vizsgálatát Göncz Árpád, a köztársaság elnöke kérte, az Alkotmánybíróság pedig újólag – ezúttal azonban nem egészen egyhangúan, hanem egy különvélemény ellenében – helyt adott az alkotmányossági aggálynak.
Az eredeti, Zétényi–Takács-féle törvényjavaslat célja az volt, hogy lehetőséget nyújtson olyan súlyos, emberöléssel járó vagy hazaárulással felérő bűncselekmények utólagos üldözésére és megtorlására, amelyeket a maguk idejében – vagyis a törvényszöveg értelmében 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között – az uralmon lévő kommunista (vagy legalábbis erős kommunista befolyás alatt álló) politikai rendszer csak azért nem torolt meg, mert azokat maga kezdeményezte, illetve vitte véghez. A törvényjavaslat indokolása abból a minden vitán felül álló megállapításból indult ki, hogy a nevezett korszakban a bűnüldözést „jogon kívüli politikai megfontolások” kormányozták, s ezért megtorlás nélkül maradtak olyan cselekmények, amelyek tulajdonképpen még az akkor érvényes jogelvek szerint is bűnösnek voltak minősíthetők. Ha mégsem annak számítottak (sőt), ez csak a fennálló hatalom politikai érdekei miatt volt így. Ugyanerre a megfontolásra épült a törvényszövegnek az elévüléssel kapcsolatos, e törvényben központi szerepet játszó argumentációja. A javaslat készítői szerint nem lehet elévülésről beszélni akkor, amikor a szóban forgó bűncselekmények felderítése, illetve hatósági üldözése meg sem kezdődött. A rendszerváltozásig az elévülés tehát ugyanúgy „nyugvó” állapotban volt, mint maga a bűnüldözés. Az Országgyűlés elé terjesztett és ott elfogadott törvény voltaképpeni célja és legmélyebb értelme az volt, hogy e „nyugvásnak” véget vetve a törvényszövegben szereplő súlyos bűncselekmények utólagos üldözését a bíróságok számára lehetővé tegye. A törvény szövegének fogalmazása szerint „az új Országgyűlést nem a bosszú és a megtorlás, hanem a törvényesség és az igazságtétel szelleme vezeti”. Ebből két következtetés adódott. Egyrészt az, hogy csak a legsúlyosabb bűnök megtorlására kell lehetőséget adni; ebbe azonban az emberölésen kívül a szöveg a „hűtlenséget” és a „hazaárulást” is belefoglalta (noha ezek megítélése, amint ezt az AB is megjegyezte, óhatatlanul rendszerspecifikus). A törvény szövege másrészt kimondta, hogy nem is annyira a büntetés itt a kívánalom, mint inkább a bűn kimondása, tételes megállapítása; ebből következően a büntetés a továbbiakban tetszés szerint enyhíthető, egészen a kegyelmezésig menően. „A bűntett elkövetése óta eltelt jelentős idő, a cselekmény elkövetőjének azóta tanúsított magatartása, megbánása, egészségi állapota igen nyomós enyhítő körülményként, míg a bizonyítékok elenyészése, a tanúk emlékezésének nehézségei és más bizonyítási nehézségek felmentési okként jöhetnek számításba”, olvasható egyebek között a megsemmisített törvény szövegében. A törvény explicit szándéka tehát a bűnösök felkutatásán és megbélyegzésén túl egyfajta történelmi igazságtétel volt, s ennyiben csatlakozott ahhoz az értelmiségi vonulathoz, amely ugyanezt a dolgot (vagyis a bűnök kimondását) már a kommunizmus összeomlása előtt követelte, másfelől része volt annak a mozgásnak is, amely a törvénytelenül elítéltek jogi rehabilitációját és a sérelmet szenvedettek anyagi kárpótlását célozta.
Az 1991 novemberében elfogadott törvényszöveggel szembeni jogi aggályoknál valószínűleg fontosabbak voltak a politikaiak. Ezek abból táplálkoztak, hogy egy ilyen törvény végül inkább a bosszúállás eszköze lesz, mintsem az erkölcsi rend helyreállításáé. A parlamenti vitában ezt a leghangsúlyosabban az SZDSZ vezérszónoka, Mécs Imre fejezte ki, aki emlékeztetett az 1945 utáni precedensre, a háborús bűnök megtorlására, s arra, hogy a magyar társadalom ezt nem megtisztulásként élte át, hanem ellenkezőleg, tőle függetlenül végbemenő bosszúhadjáratként, egyszersmind hárítási lehetőségként. „Most megint ugyanaz történne” – mondotta –, „rámutatnánk pár tucat, pár száz emberre, rámutatnánk, hogy ők voltak a hibásak, ők hívták be az oroszokat, ők akasztottak fel minket, ők rontották el a dolgokat… És ezzel mit érnénk el? Megint lenne egy csomó bűnbak, aki megérdemelten ülne ott – ne vitassuk –, de nem tisztulna meg a magyar társadalom, nem vizsgálná meg azt, hogy hogyan történhetett, hogy egy egész nép járomba dugta a fejét (…), hogyan jutottunk el a legvidámabb barakkig, hogy foszlott szét minden közösségünk.” Az SZDSZ szónoka hangsúlyozta, hogy a hatályos törvények alapján igenis vonják felelősségre a bűnösöket az előző húsz évben elkövetett károkért és gazságokért, arra azonban – vélte –, hogy 35, illetve 45 évvel korábbi bűnöket üldözzön, „a nemzetnek nincsen energiája”.
Az MSZP soraiból felszólaló Vitányi Iván annak az aggályának adott kifejezést, hogy a törvény ebben a formában több igazságtalanságot eredményezne, mint amennyi igazságtételt. „Igazságtalanságot, mert az eljárás nehézségei miatt szükség szerint a nagyobb bűnök maradnak homályban, a legnagyobbak hozzáférhetetlenek maradnak, de a kisebbek napvilágra kerülnek. Igazságtalanságot, mert valódi bűnök lesznek bizonyíthatatlanok és ugyanakkor kicsik (…) vagy ártatlanok kerülnek gyanúba.” A szónok különösen arra hívta fel a figyelmet, hogy a legfőbb bűnt, a magyar demokrácia (1947 utáni) megsemmisítését, majd az 1956-os forradalom leverését ilyen jogi eszközökkel amúgy sem lehet megragadni, ehelyett a törvényben körülírt procedúra az egészet „aprópénzre” fogja váltani, s így súlyos aránytévesztéshez vezet. „Feléleszti a megtorlás szellemét, de nem tudja kielégíteni.”
Hasonló aggályok kormánypárti oldalról is megfogalmazódtak. Még a Zétényi–Takács-törvény parlamenti vitája előtt, egy újságcikkben (Új Magyarország, július 11.) a miniszterelnök gondolkodásához közel álló Debreczeni József ezeket írta: „Akik úgy tesznek, mintha itt egy elemi erejű népforradalom söpörte volna el a múltat, mintha valami tisztító vihar teremtett volna politikai, gazdasági, társadalmi és erkölcsi tabula rasát, azok egyszerűen nincsenek tisztában azzal, mi is történt ebben az országban az elmúlt évek során. Akik pedig azt mondják: »úgy kellene elbánni velük, ahogy annak idején ők bántak el velünk«, azoknak fogalmuk sincs arról, miért is küzdöttünk egyáltalán, és hogy meddig is terjednek a demokratikus hatalom lehetőségei egy jogállamban. És különben is: vajon miért a kormánytól várják a vezetésre alkalmatlan igazgatók (…) a törvényszegő közéleti emberek eltávolítását? (…) Miért nem jelentik fel őket az ügyészségen?” Debreceni szerint az igazságtétel csak lépésenként és részben valósulhat meg, s csak az érintettek aktív szerepvállalásának mértékében.
Az MDF és koalíciós szövetségesei nagy ingerültséggel fogadták, hogy az igazságtétel ellen egyáltalában óvások fogalmazódnak meg, s látván, hogy ezek elsősorban liberális oldalról érkeznek (ide sorolom az SZDSZ és a Fidesz mellett a Vitányi- és Debreczeni-féle hangokat is), ebből mindjárt arra következtettek, hogy a liberalizmus és a jogszerűség paravánja mögött tulajdonképpen a régi rendszerrel (az SZDSZ esetében „az apákkal”) való cinkosság bújik meg, s persze a bűnpártolás. A parlament október 15-i ülésnapján például az MDF vezérszónoka, Józsa Fábián, az alábbi szónoki kérdést tette fel: „Gondoltuk volna [másfél évvel ezelőtt] tisztelt képviselőtársaim, hogy e törvényjavaslat tárgyalásának kezdetén, amely egyebek között nem titkoltan az 1956-os sortüzek felelőseinek bíróság elé állítását próbálja meg lehetővé tenni, a radikális ellenzék pártjának két prominense, közöttük az 1989. június 16-i Nagy Imre-temetés ünnepelt ifjú szónoka, felszólal majd annak érdekében, hogy az ügy a Ház napirendjéről lekerüljön?” Az MDF vezérszónoka ezt annál is kevésbé gondolta volna, mert 1990-ben, az első szabad választás előtt „az igazságtétel ügye és ezen belül az úgynevezett elszámoltatás az akkori demokratikus ellenzék valamennyi itt jelen lévő pártjának választási programjában központi helyen szerepelt, szinte versengés folyt közöttük e téren”. A kormánykoalícióhoz tartozó képviselők többsége, s a közvéleménynek az a – lényegében Csurka István által tüzelt – rétege, amellyel ez a többség szinkronban volt, s amelyet ez a többség (mint utólag kiderült, tévesen), a magyar társadalom többségével, a nemzeti közakarattal azonosított, nos ez a saját indulataitól begerjedt kormánytöbbség a legcsekélyebb mértékben sem volt vevő a jogállamiság nevében elhangzó aggályokra, s azoknak a legaljasabb hátsó szándékot tulajdonította. Az 1991-es novemberi, emlékezetes Kónya–Pető-vitán – pontosabban annak közönségében – ez a leszámolásra éhes, gyűlölködő, érveket hallani nem kívánó hangulat jutott kifejezésre.
A liberális közvéleményben e vita emléke fokozatosan összeolvadt a Csurka-féle szélsőjobbal való későbbi csatározások emlékével, s ezért feledésbe merült, hogy a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslattal szemben (de mondhatnók úgy is: az igazságtétel kérdésében) az SZDSZ vezérkara és képviselőcsoportja erősen megosztott volt. Az Alkotmánybírósággal ellentétben a szabaddemokrata politikai elit ugyanis tudatában volt annak, hogy itt nemcsak jogi problémáról van szó, hogy a szorosabban vett jogi szempontok mellett figyelembe kell venni a társadalom igazságérzetét is, más szóval hogy valamiféle visszamenőleges számonkérésnek, a magyar nép ellen elkövetett bűnök megbélyegzésének igenis volna létjogosultsága – feltéve, hogy ez jogilag is megfelelő keretbe önthető. A Zétényi–Takács-féle tervezetet az SZDSZ nem tartotta ilyennek, de másfelől – a törvényszöveg explicit indokolását figyelembe véve – teljesen elvetendőnek sem, s ezért aztán a végszavazásnál a csaknem százfőnyi (de ennél kisebb számban jelen lévő) SZDSZ-frakció túlnyomó többsége tartózkodott; a frakció tagjai közül csupán négyen voksoltak nemmel, miközben öten igent mondtak a törvényjavaslatra. Nemmel voksoló az MDF-ben is volt (Szentágothai professzor), heten pedig az MDF képviselőcsoportjából (például Kulin, Elek, Debreczeni) tartózkodtak. Egységes igennel csak a KDNP, egységes nemmel pedig csak a Fidesz szavazott. A november 4-i végszavazásnál a 197 „igen” ellenében 50 „nem” volt, s 74 „tartózkodás”. Ebből is látható, hogy az ellenzők körében nagy volt a megosztottság. Négy hónappal később az Alkotmánybíróság azonban úgyszólván az egész vitát lesöpörte az asztalról, nyomatékosan kinyilvánítván azt az álláspontját, hogy utólagos igazságszolgáltatáshoz a törvényes eljárást szabályozó szövegek szigorító módosítása nem elfogadható jogi keret.
Nem kívánunk – kompetencia híján nem is tudnánk – állást foglalni abban, hogy tisztán jogi értelemben kinek volt igaza ebben a vitában. Ám a magyar és kelet-európai közvéleményt ekkoriban foglalkoztató igazságtételi probléma egy pillanatig sem volt „tisztán jogi”. E sorok írójának véleménye szerint megoldás végül is azért nem volt sem Magyarországon, sem a szomszédos országok bármelyikében, mert a történelmi értelemben vett igazságosság kívánalma a társadalmat mélyen megosztotta. Mécs Imre helyesen mondotta, hogy a megtisztulás és a hárítás két különböző dolog. Ráadásul a társadalom egyik (nagyobbik?) fele a kilencvenes évek elején még azt sem látta be, hogy neki itt bármitől is meg kellene tisztulnia. Szemében a Kádár-rendszer nem a nemzet ellen elkövetett bűnök, hanem a siratni való jó élet korszaka volt. Egy ilyen közhangulattal szemben a büntetőeljárások pedagógiai hatásában reménykedni meglehetősen naiv dolog. Már 1945-ben is az volt.
Amikor egy társadalom ennyire megosztott, akkor alapállásnak a tiszta jog – vagyis a kifogástalan procedúrákhoz való ragaszkodás – hasznos, sőt szinte megkerülhetetlen. Ebből a szempontból az Alkotmánybíróság 1992 márciusában, majd 1993 júniusában üdvös döntéseket hozott. E határozatok megóvták az országot egy olyan politikai számonkérési hullámtól, amelyért későbbi nemzedékeknek esetleg szégyenkezniök kellett volna. (A Fidesz egységes „nem” szavazata valószínűleg reprezentatív módon adta vissza egy egész korosztály vélekedését a terítéken lévő vitáról.) Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az 1991-ben kirobbant vita megnyugtatóan rendeződött volna, vagy hogy tárgytalanná vált. A kérdés egyszerűen a levegőben maradt, s föltehető, hogy ez a tisztázatlanság és ez a rendezetlenség most már a dolgok végleges állapota is. A kommunizmus bűneit – vagy érdemeit – illetően a magyar társadalom a kezdődő új században ugyanúgy nem fog egyezségre jutni magával, mint ahogyan 1945-ben s az azt követő években is elmaradt az össznépi katarzis az akkori „régi rendszert” illetően. Pedig a számonkérés megkezdődött, főleg irodalmi eszközökkel (ideértvén a dokumentumfilmeket is), de olykor még büntetőjogilag is. De épp az utóbbival kapcsolatban elgondolkoztató az a teljes érdektelenség, amely például az ún. sortűzpereket kíséri. Pedig ezek alapját csakugyan megtörtént, sőt senki által nem tagadott tömeggyilkosságok képezik!
A sortűzperek kapcsán még egy utolsó, jogi természetű megfontolásról kell szót ejtenünk. Mint ismeretes, ezek törvényszéki tárgyalását az a nemzetközi konvenció teszi lehetővé, amelyek értelmében az emberiesség ellen elkövetett háborús bűncselekmények nem évülnek el. Az olvasó talán arra is emlékezik, hogy a magyar bírói kar körében megoszlottak a vélemények arról, hogy 1956 történéseit lehet-e – nemzetközi értelemben – háborús állapotnak tekinteni; volt olyan törvényszék, amely erre a kérdésre nemmel válaszolt. Ha azoknak a bíráknak van igazuk, akik a kérdést igenlően válaszolták meg, ez – akárhogy forgatjuk is a dolgot – értelem szerint a Zétényi–Takácsék argumentumát támasztja alá. Hiszen – a jogi minősítéseket és a procedurális vonatkozásokat itt figyelmen kívül hagyva – lényegében ők is abból indultak ki, hogy 1944 és 1990 között emberiesség elleni bűntettek történtek, s ezeket nem lehet megtorlatlanul hagyni. A benyújtott törvénytervezetekben háborúról ugyan nem volt szó, de a korszak polgárháborús jellegéhez nem fér kétség: a leninizmus kezdettől fogva így értelmezte az „osztályharcot”, s éppen mostanában egy divatos történész az 1914 utáni fél évszázadot „európai polgárháborúnak” keresztelte el. A kommunizmus idején politikai okokból elkövetett – s mint tudjuk, szisztematikusan elkövetett – bűncselekményeket tehát még tisztán jogilag is lehetett volna közelíteni egy olyan értelmezéshez, ahol már nem a hatályos magyar jog szabályai az irányadók, hanem ilyen vagy olyan nemzetközi konvenciók. (A félreértések elkerülése végett: senki se olvasson ki az itt mondottakból valamiféle utólagos rosszallást az Alkotmánybíróság 1992-ben és 1993-ban hozott határozataival szemben. Sólyom László és bírótársai igenis hivatásuk magaslatán álltak, amikor azokat a határozatokat meghozták. Az európai jogfejlődés azonban az elmúlt 55 évben, sőt a mögöttünk lévő évtizedében is produkált olyan újdonságokat, amelyek számonkérhetővé és megtorolhatóvá tettek korábban számonkérhetetlennek tekintett bűncselekményeket.)
A jogtól az igazságossághoz visszakanyarodva hadd tegyek még egy utolsó megjegyzést. 1992-ben a szabadelvű Magyarország hívei túlságosan olcsó megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy az akkori kormánypártok által benyújtott és többségileg támogatott igazságtételi törvény alkotmányellenes. Tudniillik attól, hogy az Alkotmánybíróság jogilag pontot tett a vitára, az igazságtétel igénye nem szűnt meg. Fentebb kételyeimet hangoztattam a politikai bűnperek nevelő hatását illetően. A kétely különösen erős olyan esetekkel kapcsolatban, ahol a bíróság elé citált személynek már az életkora is szánalmat gerjeszt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a korábbi rendet egy új, élhetőbb és szándéka szerint emberiesebb renddel felváltva nincsen szükség az előző korszakban elkövetett kirívó visszásságok és bűnök erkölcsi megbélyegzésére, az azoktól való elhatárolódásra. 1992-ben a jogállamiság hívei csatát nyertek, de háborút veszítettek.
A csata hevében ugyanis megfeledkeztek arról, hogy a kommunizmus elveivel és gyakorlatával való szimbolikus szakítás még korántsem következett be, s hogy ebben a liberálisoknak nem a kerékkötő, hanem a kezdeményező szerepét kellett volna játszaniok.