A rendszerváltás utáni negyedik esztendőig kellett várni, hogy az első – hazai építészek által tervezett – minden részletében a változás pozitív üzenetét hordozó épület megépüljön Budapesten. Talán nem véletlen, hogy ez a mű egy lakóház, és egy kis létszámú csoport valósította meg.
Mónus és társai keresték a helyüket. Az ismeretlen, átalakuló közegben – úgy érezték – védekezésre szorulnak. „Nem leszünk kiszolgáltatott építészek, ne szóljon bele senki” – mondták, és belevágtak a nagy kísérletbe. Felelevenítettek egy háború előtti gyakorlatot, amikor építészek saját vállalkozásban építettek is. Elhatározták, hogy személyes kölcsönök segítségével felépítenek egy tizenkét lakásos lakóegyüttest. Az elhatározást tett követte. Vettek több szomszédos telket, kijárták a telekösszevonást, kitalálták a koncepciót, a területen kicsit idegen elem elfogadásához módosíttatták a Részletes Rendezési Tervet, majd megkezdték a tervezést, utána a kivitelezést. Az alaptőke természetesen nem volt elegendő, ezért az első lakásokat szerkezetkészen értékesítették. Ezeket tulajdonosaik belül módosították. Az eladásból befolyt összeget visszaforgatták az építkezésbe. Elégedetten tapasztalták, hogy minél közelebb állt egy-egy lakás a befejezéshez, annál könnyebb volt eladni. Mindent kezükben tartottak, ők voltak a befektetők, a tervezők, a művezetők, a kivitelezők és az értékesítést is maguk végezték. Az ötlet megszületése után két évvel készen állt a ház.
A kísérlet rövid mérlege: százszázalékos anyagi és szellemi kockázat, roppant felelősség az egyik oldalon, teljes körű alkotói szabadság és számtalan – a tervezők jövőjét meghatározó – tapasztalat és tisztes anyagi siker a másikon.
Ha csak ennyi lenne, már akkor is írni kell róla. De ennél jóval többről van szó. A telepítés alapgondolata olyan építészeti lelemény, amely vonzotta a sikert. Az épületet a sajtóban átriumházként szokták említeni. Mónusék műve ennél sokkal szellemesebb és sokkal gazdagabb. A folyamat nem választható le a végeredményről. Kezdetben volt két sorban elrendezve hat „L” alakú ikerház (szokványos megoldás), ezeket tetőkkel összefűzték két sorházzá – ez volt a nagy áttörés az új koncepció felé –, majd a sorházakat egy passzázzsal összekötötték-elválasztották, és kialakították a végleges átriumos formát. Az egész együttesben rend van, de nem nyomasztó, hanem felszabadító rend. A tervezők a legalapvetőbb geometriai elemeket használják, vonalakat, négyszögeket, négyszög és háromszög keresztmetszetű hasábokat. Az elemek arányai, kapcsolataik, átfedésük gondosan szerkesztett. Anyaghasználatuk ugyanilyen visszafogott. A (sárga) tégla mint textúra jelenik meg a felületeken, felerősítve a vízszinteseket. A sima, síkbeli vakolt keretek egy-egy téglalapot kereteznek. Tehették mindezt, mert tudták, hogy a gondosan tervezett és telepített növényzet hogyan oldja majd fel – örökké változva, fejlődve, cserélődve – a feszes geometriai rendet.
És tették mindezt akkor, amikor már kibontakozóban volt az a folyamat, amelyben a tudatlan, ámde magabiztos és rátartian ízléstelen megrendelői elvárások kiszolgálása építészeti szemétdombbá változtatta városaink új lakóterületeit. Ez az építészeti szemét nagyon agresszív. A véletlenül odakerülő jobb épületeket körbefogja, megfojtja, lehúzza saját színvonalára. Erre a szemétdombra sajnos a szakma java is odavetette (-vetettük) hulladékát – a valamiből meg kell élni kényszerében. Az ügyes telepítéssel és alaprajzi elrendezéssel a házat a tervezők megvédték az esztétikai hulladéktól (az utcafronttal csak a félig besüllyesztett, füves tetővel rendelkező garázssor kapcsolódik).
Mónusék bebizonyították, hogy a minőség is eladható, nem csak az építészeten kívüli, „szellemi és látványi szempontból silány, retrográd és kínosan nevetséges neobarokk”. (Bojár Iván András, Népszabadság, 1999. június 30.)
A passzázson és az átriumokban járva ismerősnek tűnt a helyszín. Számomra ennek a háznak az építészettörténeti előzménye – természetesen minden formai megfelelés, utalás nélkül, csak a szellem szintjén – az ókori római lakóház, melyet jól ismerhetünk a pompeji romokból, vagy az ugyancsak ókori görög lakóház. A telepítésnek hazai előzményére is rátaláltam: Tessedik Sámuel 1776-os faluterve ugyanilyen ritmus, geometriai fegyelem szerint terveződött.
Az épületben járva már személyesen átélt, ismert hangulatokkal találkoztam. Az alaprajz – naprakészsége mellett – sokat megőriz a polgári lakásépítés eklektikus és bauhausos hagyományaiból egyaránt. Formai és szerkesztési előképe egyértelműen a Bauhaushoz köti. Elegáns és jól funkcionáló térkapcsolatok, külön is megközelíthető, többféleképpen kombinálható, összenyitható a konyha-ebédlő-lakószoba-könyvtár-dolgozó térsor. Az emeleti hálószobák intimitását fokozza a csak onnan megközelíthető füves tető. Visszafogott színezése, a tolóajtók homokfúvott üvegezése nagyon elegáns. Az épületen érezhető, de minőségét nem érinti a kilencvenes évek elejének még szűkösebb anyag kínálata.
Újra bebizonyosodott, hogy az építészeti minőség fegyelmez. Az egész terület gondozott, harmónia és rend uralkodik, de nem tolakodóan. A közös és a személyes zóna határát ki-ki ízlése szerint húzhatja meg. A tervezők is itt laknak, és lakótársaikkal együtt jól érzik magukat.
Sajnos ez a ház és történet is követők nélkül maradt. A szemétdomb viszont növekszik. Kölcsönveszem Bojár Iván András zárszavát a házról írt – fentebb már idézett – kritikájából: „Aki még most sem mer, sőt most gyávul el igazán, üljön a HÉV-re, zötyögjön ki Rómaifürdőre. Lássa meg, hogy van remény.” A számból vette ki a szót. Magam már sokakat kiküldtem.