1992 mozgalmas év volt a médiaelnökök számára. Ön hogyan élte meg ezt az évet?
Bennem az egész két és fél év már csak egy nagy, alaktalan massza, hiszen az ember igyekszik egészségesen élni, és elfelejteni a kellemetlenségeket. Számomra inkább a kinevezés utáni első év volt nehéz, egyrészt, mert a Rádiót, ezt a hatalmas intézményt egyáltalán nem ismertem. 1991 nyarára-őszére aztán már nagyjából át tudtam tekinteni a Rádiót, kialakult, mit szeretnénk csinálni, és kiválasztottam azokat az embereket is, akikkel úgy véltem, együtt tudok majd dolgozni. Tehát a rossz érzéseim némileg csökkentek, bár sohasem múltak el, mert az ilyesfajta hivatali munka nem nekem lett kitalálva. Mindennap ott lenni, állandóan értekezleteket tartani, egy sor kellemetlen ügyben dönteni, ebből állt az élet. Ráadásul a műszaki-gazdasági kérdések, amelyek egyébként is kevésbé érdekeltek, és mindig emberi konfliktusként jelentkeztek, általában nem a saját szintjükön oldódtak meg; nekem, az elnöknek kellett volna okos és határozott döntéseket hoznom ezekben az ügyekben – ez nem az én műfajom, nem éreztem jól magam benne. 1991 őszén aztán már egyre inkább a politikai kérdések kerültek előtérbe. Egyre gyakoribbak lettek a tiltakozások, tüntetések, létrejöttek a Rádióban azok a szervezetek, amelyek megítélésem szerint csak látszólag foglalkoztak érdekvédelemmel, valójában a külső beavatkozási törekvések belső segítői voltak. Ez viszont már nem zavart annyira, hiszen akkorra kialakult, mit akarunk csinálni. Emlékeim szerint egyébként én hajlandó lettem volna radikálisabbnak lenni ezekben a politikai huzakodásokban, de tekintetbe kellett vennem, hogy vezetőtársaim nem minden esetben értettek ezzel egyet.
Mondana példát?
1992. január elején elindult az új műsorszerkezet, amelynek természetesen szervezeti következményei is voltak. Erre a Miniszterelnöki Hivatal azt mondta, hogy semmiféle belső átalakulás nem hajtható végre a Rádióban addig, amíg ők jóvá nem hagyták a szervezeti és működési szabályzatot (SZMSZ) – és ezt az igényüket mindenféle múltból előbányászott jogszabállyal támasztották alá. Én minden további nélkül végrehajtottam volna az átalakítást, de hallgattam a kompromisszumkészebb megközelítésekre, amelyek abból indultak ki, hogy hátha jobban el tudunk vegetálni akkor, ha nem nyitunk új frontokat. Én persze nem közalkalmazott voltam, és egyébként sem szeretem, ha fát vágnak a hátamon. Kollégáimnak viszont rádiósként az egzisztenciájuk, munkájuk, hivatásuk múlt ezen. Lehet, hogy ők voltak a bölcsebbek, ráadásul én kezdettől fogva tudtam, hogy számomra ez átmeneti helyzet, előbb-utóbb otthagyom a Rádiót.
A tiltakozás oka ez esetben ugye az volt, hogy a vallási műsorok átkerültek a kevésbé fogható URH-sávra. Ebben még fel tudok fedezni érdeksérelmet. De hogyan fajult ez a Rádió egész létét és tevékenységét érintő nagypolitikai konfliktussá?
Lehet, hogy a vallási műsorok esetében taktikai hibát követtünk el. Például azért, mert nem tettük világossá mindenki számára, hogy addig csak a Petőfi rádióban voltak vallási műsorok, mégis, a romániai Tempfli püspökkel az élen, többen azt követelték tőlünk, hogy tegyük vissza a Kossuth középhullámú sávjára a vallási műsorokat. Ráadásul a Rádió pénzéből még egy egyházi adót, a Pax rádiót is tízmillió forinttal akartuk támogatni. Mi egyrészt abból indultunk ki, hogy a Rádiót technikailag is modernizálni kell. Másrészt úgy gondoltuk, viszonylag tiszta profilú adókat kell csinálni, így az URH-sávot is meg lehet tölteni új tartalommal, ami a hallgatók jobb eligazodását szolgálja. Amikor aztán láttuk, hogy ez nagy ellenállásba ütközik, visszaléptünk, korrigáltuk az elképzelésünket. A politikai támadás viszont ez után erősödött fel, ami nyilvánvalóvá tette, hogy itt másról van szó. Az ok valószínűleg az volt, hogy a kormányzó pártnak kezdettől fogva nem tetszettek azok a személyek, akiket én a rádióadók vezetőiként kiválasztottam.
Szalay Zsolt, Vicsek Ferenc, Szirányi János és Varga Lajos Márton, illetve Gálik Mihály, akit még 1990-ben választott ki ügyvezető igazgatónak.
Igen. Én azon az állásponton voltam, hogy ez a Rádió belügye, a politikai pártok viszont saját embereiket szerették volna vezető beosztásban látni. Erre én egyáltalán nem voltam vevő. De volt egy másik ok is, ami nagyon korán a viszony elmérgesedéséhez vezetett, talán már 1990 őszén. Én soha semmilyen párttal nem kerestem a kapcsolatot, nem is tartottam ezt feladatomnak. Ha eljöttek a Rádióba, fogadtam őket, Csurka Istvánt is beleértve. Ez történt akkor is, amikor jelentkezett a kormány, hogy szeretné, ha a Krónikákban mindennap külön időt kapna. Ezt én butácska elképzelésnek tartottam, és mereven elzárkóztam tőle. Az volt a véleményem, hogy ötlete persze mindenkinek lehet, de a Rádió műsoridejének felosztásához semmi köze a kormánynak. Ha hajlandók lennénk is teljesíteni a kérésüket, csak azzal a feltétellel, hogy az ellenzék is ugyanennyi időt kap. Ezt ők nagyon rossz néven vették. Bár azt elismertem, és ezzel szerintem nem is volt probléma, hogy amennyiben nem a kormánypárt propagandájáról és a kormány magyarázkodásáról van szó, hanem az Országgyűlés által már elfogadott döntések megismertetéséről, az állampolgárok tájékoztatásáról, annak mindenkor helye van a Rádióban.
Azt mondta, nehezen viselte a Rádión belüli, mindig személyes konfliktusként megjelenő problémákat. De ha Csurka István vagy Kulin Ferenc bement magához, hogy politikai előnyöket csikarjon ki a kormánynak vagy a legnagyobb kormányzó pártnak, az is személyes konfliktusok formájában zajlott, hiszen a szemükbe kellett mondania, hogy nem, és miért nem. Ez hogyhogy nem zavarta?
Egyszerű a magyarázata. Józan paraszti ésszel úgy gondoltam, hogy műszaki vagy gazdasági kérdésekben talán nem olyan nehéz eldönteni, melyik a jobb vagy kevésbé ráfizetéses megoldás. Ez persze nem így volt: akár valamiféle gazdasági elképzelésről, akár műszaki megoldásról volt szó, mindig személyek álltak vitában egymással, és az atyaúristennek nem lehetett megtudni, melyik a jó változat. A legegyértelműbbnek látszó műszaki kérdésben is 4-5-féle koncepcióval álltak elő, és mindenki a saját igazát bizonygatta, ami olykor valóban eltérő elképzeléseket takart, olykor viszont kiderült, hogy inkább csak személyes ellentétek diktálják a szembenállást. Nehezen tudtam tehát áttekinteni a lehetőségeket. Politikai kérdésekben nem volt ilyen problémám.
Ezek a politikusi látogatások milyen légkörben zajlottak, milyen hangnemben folytak?
Emlékezetem szerint mindig barátságos volt a hangnem. Sohasem volt számon kérő jellegük a tárgyalásoknak, arra sem emlékszem, hogy szankciókat emlegetettek volna. Például: számomra ugye az jelentette az utolsó cseppet a pohárban, amikor 1992 végén a Rádiót és a Televíziót mint önálló költségvetési rovatot megszüntették. Ez egyértelműen azt jelentette, hogy a két intézmény torkára tették a kést, hiszen attól kezdve a miniszterelnökség diktálta volna minden lépésünket. Mondhatták volna egy fél évvel korábban is, hogy vigyázzak, ne kényszerítsem őket ilyesmire, de nem fenyegetőztek. Csak csendben megcsinálták. Szerintem a képviselők egy része sem fogta fel, amikor megszavazta a javaslatot, hogy miről van szó.
Ezek szerint az is meglepetésként érte, amikor 1992 tavaszán kiderült, hogy a miniszterelnök úgy gondolja, maga alkalmatlan?
Akkor már nagyon áldatlan állapotok uralkodtak: újságcikkek, tiltakozások, tüntetések, rengeteg magánlevélnek álcázott fenyegetőzés. Úgyhogy nem lepődtem meg különösebben. Ráadásul Kulin Ferenc megkeresett előtte, és azt mondta, hogy a menesztésemről már megszületett a döntés. Ezért volt az a véleményem, hogy az a bizottsági meghallgatás csak formalitás. Ha a kormány már döntött, akkor minek játsszam el ezt a játékot a kulturális bizottságban. Ráadásul számomra egyértelmű volt, hogy a kormánynak jogilag nincs rá módja, hogy leváltson. Engem ugyanis nem a kormány nevezett ki, így le sem válthatott. Elmondtam már másutt, hogy 1990-ben, a jelölésünket követően egy sürgős távirattal berendeltek a miniszterelnökségre. Hankiss Elemér éppen külföldön volt. Beballagtam, és Antall József közölte velem, hogy akkor ő most engem kinevez. Én ezt visszautasítottam. Mondtam, ne nevezzen ki, hiszen az egész elképzelés arról szól, hogy a kormány jelöl, a köztársasági elnök kinevez. Egyébként Hankiss Elemérrel már az elején tisztáztuk, hogy nem kormányhivatalnokok vagyunk, és csak ezzel a feltétellel vállaljuk el a munkát. A jogérzékem tehát azonnal berzenkedett a miniszterelnöki kinevezés ellen. Kínos és ingerült beszélgetés volt. Végül Antall József vállat vont, hogy jó, akkor legyen úgy, ahogy akarom. Nem volt éppen jó kezdés. Utólag visszagondolva az egész olyan volt, mintha megpróbáltak volna csőbe húzni, hogy jó, ha ez a fickó annyira elnök akar lenni, akkor most megkapja a magáét, kinevezi a kormány, és később, ha akarja, le is válthatja. Aztán az eskütétel is eléggé furcsán alakult, mert bár a köztársasági elnök nevezett ki bennünket, ő nem volt ott. Az újságíróknak is szemet szúrt, hogy Göncz Árpádot mintha nem hívták volna meg. Egyszóval nem volt meglepetés számomra, amikor közölték velem, hogy el akarnak távolítani: másfél év alatt kiderült, hogy nem vagyok lojális elnök, nem vagyok vevő a kormány ötleteire. Ugyanakkor tudtam, hogy elindíthatják a formális procedúrát, de a felmentéshez nincsenek meg a jogi eszközeik.
Ezért nem volt hajlandó végigcsinálni a meghallgatást?
Úgy gondoltam, hogy a parlamentet egyrészt a jogszabályok kötik, másrészt azok a tradíciók, amelyeket kialakít magának. Nem kívántam részese lenni egy olyan konvenció megteremtésének, amelynek alapján bármikor elkezdhetik firtatni bárkinek az alkalmasságát, holott erre semmiféle jogszabály nem hatalmazza fel őket. Ez a törvény kijátszása lett volna, hiszen nekik arra volt lehetőségük, hogy kezdeményezzék a kinevezőmnél, Göncz Árpádnál a felmentésemet, arra már nem, hogy ha a köztársasági elnök nem ment fel, ők saját hatáskörükben mondják ki az alkalmatlanságomat. Minden országgyűlési bizottságnak joga van meghallgatni bárkit, de nem azzal az előre eldöntött céllal, hogy a leváltását kierőszakolja. Ezért tiszteletemet tettem a kulturális bizottságnál, hiszen meghívtak, de előtte saját kútfőmre támaszkodva, anélkül, hogy bárkivel konzultáltam volna, leírtam egy oldalban az álláspontomat. Ezt felolvastam a bizottsági hölgyeknek és uraknak, majd távoztam. Nem kívántam részt venni ebben a kísérletben, tényleg pofátlanságnak tartottam az egészet. Lehet, hogy nem ez volt a jó megoldás, valószínűleg Hankiss Elemér csinálta jobban, amikor vállalta a hercehurcát, amivel csak még rosszabbul járt a kormány.
Valóban maga javasolta Hankiss Elemérnek 1992 decemberének végén, hogy elég volt, kérjék a felmentésüket?
Igen. Úgy láttam, nincs értelme tovább csinálni a dolgot. Az már tényleg bohóckodásszámba ment volna, hogy minden seprűnyélvásárlást külön engedélyeztetnünk kell a miniszterelnökséggel. Márpedig a kormány addigra bebizonyította, hogy hajlamos ilyesmire is. Tehát megmondtam Elemérnek, hogy én nem csinálom tovább, ő persze úgy dönt, ahogy akar. Látszólag ugyanabban a helyzetben voltunk, de a részleteket tekintve az ő helyzete rosszabb volt, hiszen ellene még ez az áldatlan fegyelmi eljárás is megindult. Ő, úgy emlékszem, ragaszkodott volna hozzá, hogy ne adjuk fel, szeretné folytatni a kormány okítását. Én ugyan nem győzködtem őt, de nem voltam hajlandó tovább csinálni.
Göncz Árpád 1992-ben háromszor tagadta meg, hogy aláírja a felmentésükről szóló papírt. Előtte konzultált magukkal?
Lehet. Nem emlékszem. Bizonyára találkoztunk vele, előttem van a szobája, de hogy mikor voltam ott, ’91-ben vagy ’92-ben, meg nem tudnám mondani.
Ezek szerint nem járt ott gyakran.
Á, nem! Egyik politikushoz se voltam bejáratos. Egyébként szerintem ezek az előterjesztések-elutasítások nem elsősorban rólunk szóltak. Komoly közjogi ütközés volt a miniszterelnök és a köztársasági elnök közt. A kormány centralizáló törekvéseinek akadálya volt az elnöki hatalom. Ehhez csak ürügy volt a mi felmentésünkkel való kísérletezgetés. Ezért aztán föl se merült bennem, hogy Göncz Árpád hajlandó lesz aláírni a felmentésünket, hiszen miért hajolt volna meg a miniszterelnöki akarat előtt, ha egyszer az ellentétes volt az elveivel. Nem ilyen embernek ismertem.
Mert hihetetlenül sok és goromba támadás érte miatta.
Ez kétségtelen, de bennem tényleg föl se merült, hogy Göncz Árpád „föláldozna” minket, vagy bárki mást a saját nyugalma meg a politikai békesség miatt. Egyébként sokkal több létjogosultsága lenne annak, ha tőle kérdezné meg, nem érezte-e cserbenhagyásnak, amikor úgy döntöttem, hogy én nem csinálom tovább.
Volt még egy, különösen a következményeit tekintve fajsúlyos esemény 1992-ben. Miután az előző évi alelnökjelölési kísérletek megbuktak, ugyancsak Göncz Árpádon, ’92-ben kompromisszumos megoldás született Csúcs László és Nahlik Gábor kinevezésével. Hankiss Elemérhez hasonlóan maga is konfliktussal kezdte az új alelnökkel való együttműködést: távolléte esetére nem őt nevezte meg általános helyettesének, amit a legfőbb ügyész aztán törvénysértőnek minősített. Vagyis maga eleve bizalmatlan volt Csúcs Lászlóval szemben. Miért?
Ez a kérdés csak innen, 2000-ből kérdés. 1992-ben ugyanis minden újságolvasó számára világos volt, hogy ha a kormány komisszárokat ültet a televízió- és rádióelnök nyakába, föl se merülhet, hogy indokolt volna a bizalom, mert lelkes és együttműködő új munkatársat kaptunk.
Nem ismerte Csúcs Lászlót, honnan tudta, hogy komisszár lesz?
A nevét se hallottam korábban. De kaptam egy tervezetet a miniszterelnöki hivataltól, amelyben az állt, hogy minden döntésem csak az általuk javasolt és a köztársasági elnök által kinevezett alelnök ellenjegyzésével lesz érvényes. Az volt az indoklás, hogy ő nálam sokkal jobban ért a pénzügyi-gazdasági dolgokhoz – ami biztosan így is van. Minthogy azonban nincsen olyan döntés, amelynek ne lenne valamiféle anyagi vonzata, ez azt jelentette, hogy a Rádió első számú felelős vezetője semmiféle döntést nem hozhatott volna az alelnök jóváhagyása nélkül. Érthető volt tehát a bizalmatlanságom, és nem is működtem vele együtt: semmiféle feladatot nem adtam neki, arra hivatkozva, hogy a miniszterelnökség sorozatosan nem volt hajlandó elfogadni az SZMSZ-t. Azt mondtam, ha nincs érvényes SZMSZ, amely rögzíthetné a feladatkörét, akkor nincs is érdemi feladata. Ennek ellenére a személyes viszonyunk tűrhető volt, ott ült minden értekezleten, döntéshozó fórumon, kikértem a tanácsát gazdasági kérdésekben – ha a kinevezésében nem lett volna ott ez a politikai hátsó szándék, még azt is el tudom képzelni, hogy jól együttműködtünk volna.
Azon gondolkozom, hogy Csúcs László vajon eleve ennek a politikai hátsó szándéknak a végrehajtására vállalkozott-e, vagy az hozta ki a sodrából – annyira, hogy aztán az Ön lemondása után kő kövön nem maradt a Rádióban –, hogy maga háromnegyed évig mellőzte őt.
Nyilván neki sem volt kellemes az a helyzet, amibe a kinevezését követően a Rádióban került, de hát nem kellett volna elvállalnia egy ilyen feladatot. Ő a hivatalviselésben és az adminisztratív apparátusok működését illetően is tapasztalt ember volt, amikor tehát belement abba, hogy az első számú felelős vezető csak az ő ellenjegyzésével hozhat érvényes döntést, pontosan tudta, mire megy ki a játék. Olyasmi van a világban, hogy egy alelnök döntése csak az elnök ellenjegyzésével érvényes. No de fordítva! Ő mégis elvállalta.
És ha arra gondolt, hogy itt van egy gazdasági ügyekben járatlan rádióelnök, maga, aki mellett csak akkor lehet felelősséggel elvállalni az alelnöki posztot, ha módja van ellenőrizni a gazdasági kihatású döntéseit?
A Rádióban komoly gazdasági apparátus volt, gazdasági igazgatóval az élén, tehát szó sem lehetett arról, hogy én felelőtlen döntéseket hozok. Az elnöknek vagy az alelnöknek egyébként sem műszaki vagy gazdasági specialistának kell lennie. Ezek közéleti pozíciók, itt nem a szakértelem az elsődleges követelmény.
1991 szeptemberében megjelent a Kónya-dolgozat, 1992 augusztusában a Csurka-dolgozat. Az sem volt biztató az Ön számára, hogy ez utóbbitól már elhatárolódtak az MDF úgynevezett nemzeti liberálisai, vezető testületei, de maga a miniszterelnök is? Hiszen mindazt, ami a Rádióval és a Televízióval akkoriban történt, sokan a szélsőjobboldali Csurka-szárny nyomásával magyarázták.
Csurka István még a kinevezésem után eljött egyszer a Rádióba, a későbbiekben semmiféle kapcsolatom nem volt vele, csak a tüntető embereiről volt tudomásom. Én a kormány és a kormányzó párt médiaügyekben illetékes embereivel álltam kapcsolatban. Náluk ’92 augusztusa után sem érzékeltem semmiféle változást. Az MDF valóban belső válságot élt meg ebben az időszakban, de a Rádióra nehezedő nyomás ettől egy szemernyit sem csökkent.
Eszerint nem helytálló az az értelmezés, hogy az egész médiaháború az Antall-féle MDF-es centrum harci terepe volt a saját szélsőjobboldala ellen?
Az MDF nemzeti liberalizmusát én már akkor is fából vaskarikának tartottam. De nem látok bele senkinek a lelkébe, és nem is akarok szándékokat találgatni. Tételezzük fel, hogy kizárólag a jó szándék mozgatta őket – én belülről, a Rádióból nem érzékeltem se jó szándékot, se változást. A lehető legrövidebb úton – betartva a jogállam szabályait, de bürokratikus csűrés-csavarással, kiskapukat keresgélve, számomra kifejezetten ellenszenves módon – megpróbáltak kipiszkálni bennünket, Hankisst és engem. Micsoda dolog volt az, hogy Hankiss ellen, mondvacsinált ürügyekkel, arcátlanul fegyelmit indítanak? Önsorsrontó politikai tökkelütöttség volt, amit csináltak. Hiszen láthatták, csak azt érik el, hogy Hankiss neve egyre inkább fénycsóvaként ível fel a magyar éjszakában. És a fegyelmit nem a Csurka-szárny indította! Miért gondoltam volna, hogy az MDF-centrum másként gondolkodik, mint Csurka?
A felmentési kérelemmel kapcsolatos elvi álláspontját értem. De utólag is biztos benne, hogy jól csinálta? Nem lett volna érdemes végigkínlódni a választásokig hátralévő bő egy évet?
Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jól csináltam, akkor meg egyáltalán nem lehettem biztos benne. A felmentésünk után, 1993 január elején volt a MÚOSZ-ban egy sajtótájékoztató, ahol nagyon sok és nem alaptalan szemrehányást kaptam az ott lévőktől. Azt mondták, cserben hagytam a rádiósokat. Azt persze még nem tudták, mi vár rájuk, de sejtésük volt róla. Csak azzal tudtam érvelni, hogy arra az ellenállásra, amelyet addig a kormány beavatkozási szándékaival szemben tanúsítani lehetett, nincs mód többé. Az új költségvetési felállásban nincs hozzá eszközöm, és nem vállalhatok olyasmit, amiről tudom, hogy nem leszek rá képes. Bizonytalanság ennek ellenére volt és van bennem, mert ki tudja megmondani, hogy ha maradok, mi történt volna másként a következő másfél évben. Minthogy azonban a kormány elszántsága, és a tehetetlenségből fakadó dühe is a későbbiekben oda vezetett, hogy már nem nagyon válogattak az eszközökben, nem hiszem, hogy sok múlt volna rajtam. Abban persze biztos voltam, hogy hosszú távon minden ilyen jellegű politikai beavatkozás, mint mindig, most is arra üt majd vissza, aki a szelet vetette. De nem tudnám most sem megmondani, a működésem rövid távon segített volna-e abban, hogy a Rádió munkatársainak és magának a rádiózásnak a helyzete jobb legyen. Mindenesetre a döntésemet támasztják alá a felmentésem után bekövetkezett események, amikor teljes gőzzel megindult a Rádió és a Televízió megszerzése. Amit már csak azért sem felejtettünk el, mert időnként újra kezdődik ez az ütődött, kimondottan a politikai trogloditákra jellemző kisajátítási mánia, noha hosszú távon nyilvánvalóan csak bukni lehet vele. Arról nem beszélve, hogy ez a fajta hatalmi erőszakoskodás a szellemi szabadságharc pozíciójába kényszeríti az embert. Ül egy több ezer fővel dolgozó, elöregedett, rosszul működő hivatal élén, és ahelyett, hogy a rendbetételével foglalkozna, egyszer csak azt veszi észre, hogy a szándékától függetlenül szabadságharcost faragtak belőle.