Kőszeg Ferenc esszéje (Tölgyessy és a rendszerváltó pártok alkonya. Beszélő, 2000. április) tekervényes írás, de főbb állításai röviden összefoglalhatók. Az SZDSZ megrokkant; az MSZP-vel kötött koalícióba rokkant bele. A koalíciókötés nem véletlen kisiklás volt, hanem egy évekkel korábbi politikai választás logikus következménye: a jobboldali fenyegetésre hivatkozó összefogás – a Demokratikus Charta – készítette elő s tette elkerülhetetlenné.
Ez a nézet nem ismeretlen. Többnyire olyan elemzők képviselik, akik szerint az SZDSZ máig sem kihevert választási vereségét vezetésének „balliberális elfogultságai” okozták.
Csakhogy Kőszegtől nem áll távol a baloldali liberális gondolkodásmód. Első kézből tudja, hogy az SZDSZ pályáját nem jelölték ki egyértelműen az alapítók politikai meggyőződései. Ezzel a magyarázattal tehát nincs mit kezdenie. De épp ezért szüksége volna valamilyen másik magyarázatra. A „balliberalizmus”-magyarázat hamis, de politikai. Kőszegnek szintén politikai magyarázattal kellene szolgálnia. Ehelyett azonban egy hangsúlyozottan személyes magyarázattal rukkol elő.
Az SZDSZ-nek volt egy kimagasló politikusa, így Kőszeg, aki az MSZP-hez való közeledést kezdettől fogva, ingadozás nélkül elutasította. Ha a „hagyományos pártvezetés” hajlandó lett volna befogadni őt, az SZDSZ talán megmenekül. Csakhogy Tölgyessyt kitaszították. Előbb a frakció éléről távolították el, majd pártelnökként buktatták meg. Ez lett az oka, hogy az SZDSZ nem tudott megállni a Chartától a koalíciókötésig, majd a választási vereségig vezető úton.
Arról, hogy mi lehetett Tölgyessy elutasításának indítéka, Kőszeg összefoglalóan nem nyilatkozik. De azért nem is rejti véka alá a felfogását. Úgy írja le a párt hagyományos vezetését és a körülötte csoportosuló értelmiségieket, mint valami zárt, „falanxszerű” alakzatot, mely csak azt fogadja el, aki fenntartás nélkül igazodik belső köreihez; a saját pozícióval rendelkező, önálló félként együttműködést ajánló kívülállót „kíméletlenül kikészíti”. Erre a sorsra jutott volna Tölgyessy Péter is, aki – mint Kőszeg írja – „a liberális intoleranciát… a saját bőrén tapasztalhatta meg”.
Az egykori demokratikus ellenzékről kétfajta vaskos előítélet terjeng a magyar politikai nyilvánosságban. Az egyik szerint a magát a rendszer ellenzékének feltüntető társaság valójában mindig is a kommunisták meghosszabbított karja volt. Az 1994. évi koalíciókötéssel csupán összenőtt, ami eleve összetartozott. (Liberálbolsevizmus-vád.) A másik szerint az ellenzékiek csak szavakban hódoltak a liberalizmus eszméinek, az emberi jogoknak és a toleranciának. A másságot legföljebb marginális társadalmi csoportok esetében tűrték; a más politikai nézeteket, a más politikai kultúrát soha nem voltak képesek tolerálni. (Jakobinizmus-vád.) A liberálbolsevizmus-vád csapdáját Kőszeg elkerülte. A jakobinizmus-vád csapdájába azonban – fájdalom – belesétált.
Eszébe sem jut, hogy föltegye a kérdést: ha a „liberális intolerancia” vádja igaz módon vonatkozik más liberálisokra, őrá miért nem vonatkozik. Vagy megfordítva: ha rá nem vonatkozik, másokra miért. Esszéje előítéleteket visszhangoz, méghozzá gyanútlanul, távolságtartás nélkül.
Meg fogom mutatni, hogy Kőszeg elbeszélése hamis. Először azt vizsgálom, honnan eredt, hogyan alakult és hogyan befolyásolta az események dinamikáját a politikai nézetkülönbség Tölgyessy és az SZDSZ „hagyományos vezetése” között. A végén igyekszem számot adni arról is, hogy miért nem látja át Kőszeg ezt a folyamatot, noha minden részlete a szeme előtt van.
Az SZDSZ eredeti eszmevilágának négy tartópillére volt: demokratikus jogállam, kapitalista piacgazdaság, emberi jogok, s végül az az ideológiai hagyomány, melyet összefoglalóan magyar progressziónak szokás nevezni. A demokratikus jogállam a párt alapítói számára parlamentáris rendszert jelentett, ahol az Országgyűlés nem csupán törvényeket hoz, hanem állandó, nyilvános ellenőrzést gyakorol a kormány fölött; ahol a mindenkori többség uralmát erős alkotmányos megkötések korlátozzák; ahol a hatalmi ágak elválnak egymástól és kölcsönösen kiegyensúlyozzák egymást; s ahol minden szereplő szigorúan alá van vetve a törvények uralmának. A kapitalista piacgazdaság megteremtésén az állami vagyon döntő részének gyors magánkézbe adását értették az alapítók, a túlszabályozás leépítését, az államháztartás átláthatóvá tételét, a központi újraelosztás erőteljes mérséklését, s ami ezzel óhatatlanul együtt jár, a nyugdíj- és egészségbiztosítás, valamint az oktatásfinanszírozás reformját. Az emberjogi elköteleződés nem csupán a többség számára fontos alapjogokra terjedt ki, hanem a népszerűtlen kisebbségek jogaira és a szegényekkel való szolidaritásra is. Végül a magyar progresszió örökségének vállalása olyan dolgokat foglalt magában, mint az úri Magyarországhoz fűződő nosztalgiák egyértelmű elvetése, mint a vallási és világnézeti kérdésekben semleges állam programja, mint szembeszállás az antiszemitizmussal és mindenfajta rasszizmussal, mint szakítás a Trianon-sérelemre épülő külpolitikával, s a határontúli magyar kisebbségek védelmének nyíltan vállalt elkülönítése a területi igényektől.
A szabad demokraták soha nem alkottak egységes tömböt. Az itt vázolt eszmevilágon belül számottevő nézetkülönbségek osztották meg őket. A pártban kezdettől jelen volt egy erőteljes baloldali – szociálliberális – áramlat, s egy ugyancsak határozott körvonalú jobboldali – konzervatív-liberális – irány. A két csoport más és más módon gondolkodott társadalmi igazságosságról, az állam szociális feladatairól, a párt által megcélzandó választóközönségről. Akkora volt a távolság közöttük, hogy ha Magyarországon lett volna modern szociáldemokrácia és modern kereszténydemokrácia, valószínűleg nem tartoztak volna ugyanahhoz a párthoz: ez akkoriban nyilvános beszéd tárgya volt. Mégis, az SZDSZ irányzatait nem kizárólag a többi politikai képződményhez való viszonyuk tartotta össze. A szabad demokrata szellemiség négy tartópillére valamennyiünk számára meghatározó jelentőségű volt. Erre épült a konszenzus, mely lehetővé tette az egységet a sokféleségben.
A négy pillér közül kettő, a demokratikus jogállam és a kapitalista piacgazdaság Tölgyessy számára is evidencia volt; ma is az. Politikai világképében ezek jelentették, jelentik az értékeket, melyekért küzdeni érdemes, s melyekről semmi szín alatt nem szabad lemondani. A magyar progresszió hagyományának és az emberjogi álláspontnak viszont soha nem volt különösebb szerepe a gondolkodásában. Írásai, nyilatkozatai nem utalnak arra, hogy komolyan foglalkoztatták volna a nacionalizmusban, a klerikalizmusban, az antiszemitizmusban és cigányellenességben rejlő politikai veszélyek, vagy hogy vonzódott volna az emberjogi gondolat egalitarizmusához. Alkotmányjogászként soha nem kommentálta a személyi szabadság vagy a diszkrimináció nagy kérdéseit, melyek a politikai közéletben alkotmányértelmezési vitákat kavartak; politikusként soha nem indítványozott lépéseket kitaszított, megalázott embercsoportok jogainak, egyenlő állampolgári státusának védelmére.
Kétségtelen, kezdetben nem is állt szemben a magyar progresszió ügyével, s az emberjogi gondolattal sem. Ha erős ellenérzést váltottak volna ki belőle a szabad demokrata eszmevilágnak ezek az – induláskor különösen hangsúlyos – összetevői, nem választhatta volna az SZDSZ-t 1989-ben. Csatlakozásra azonban más inspirálta: az, hogy az SZDSZ megalakulásától fogva következetesen elutasította a harmadikutas ötleteket és a felemás kompromisszumokat mind a demokrácia, mind a piacgazdaság terén. A szabad demokraták készek voltak vállalni a konfliktust a pártállami vezetéssel a demokratikus jogállam megteremtése érdekében, és arra is késznek mutatkoztak, hogy vállalják a társadalmi konfliktusokat a piacgazdaságra való áttérés érdekében. Az MDF akkor még a kormány és az ellenzék között jelölte ki a maga helyét, részleges változásban gondolkodott, és mind a többpártrendszer, mind a magántulajdonú piacgazdaság megítélésében bizonytalan nézeteket vallott. 1989-ben, amikor a fő kérdés úgy hangzott, lesz-e gyors és következetes rendszerváltás Magyarországon, a két politikai alakulat közül Tölgyessy csak az SZDSZ-t választhatta.
A tényben, hogy Tölgyessy nem táplált erős érzelmeket (sem pozitívakat, sem negatívakat) a magyar progresszió és a demokratikus ellenzék eszmevilága iránt, benne rejlett a tartós együttműködés lehetősége. De benne rejlett az összeütközés lehetősége is.
A politika: kompromisszumok művészete. Az elvekhez igazodó politikus nem abban különbözik az elvtelen politikustól, hogy az utóbbi alkukat köt, az előbbi soha nem alkuszik. A különbség abban áll, hogy az elvtelen politikus bármit feláldoz egy előnyös alkuért, az elvi politikus pedig lehetőleg nem enged alapvető politikai értékeiből, s inkább ott tesz engedményeket, ahol nem kötik erős meggyőződések.
Tölgyessy soha nem mondta volna a választóknak: szavazzatok ránk, mi majd visszahozzuk az állami gondoskodás régi rendszerét. Soha nem mondta volna, hogy szavazzatok ránk, mi majd parlamenti képviseletet adunk a szakszervezeteknek. Azt azonban nem tartotta lehetetlennek, hogy az állam vallási semlegességéből vagy a nacionalizmus kérlelhetetlen elutasításából engedjen, vagy hogy leszólja az emberjogi érzékenységet, ha ettől politikai haszon remélhető. Amíg nem érkezett el a politikai haszon pillanata, a felfogásbeli különbségek következményei inkább csak retorikai hangsúlyokban mutatkoztak meg. Amikor eljött a pillanat, valódi politikai ellentétté terebélyesedtek.
Kőszeg sem tagadja, hogy Tölgyessy viszonya a magyar progresszió és a demokratikus ellenzék hagyatékához az évek múlásával változott. Beszél arról, hogy idővel, „átvéve a jobboldal megbélyegzőnek szánt megnevezését”, polgári radikálisként kezdte aposztrofálni az emberjogi eszme párton belüli képviselőit. Arról is beszámol, hogy egyre inkább foglalkoztatta, miként lehetne létrehozni a tradicionális, „értékeiben nemzeti és konzervatív” középosztály pártját, mely ezt a mintegy egymilliónyi választót „modernizációs pályára vezetné”. Kőszeg értelmezésében azonban ez az eltolódás válasz volt az SZDSZ „hagyományos vezetésének” chartás politikájára, majd az MSZP-vel való koalíciókötésre. Tölgyessy eredetileg a „liberális közép” térfeléről szerette volna legyőzni a jobboldali kormányt, s csak amikor a szabad demokraták elfogadták az MSZP koalíciós ajánlatát, s ezzel végleg a múlté lett a „liberális közép” esélye, csak akkor kötötte reménységeit az MSZP legyőzésére alkalmas jobbközép párt létrejöttéhez. Egészen eddig – de legalábbis Tölgyessy elnökségének végéig – nem volt lényeges, elvi ellentét Tölgyessy és ellenfelei közt. Így Kőszeg.
Ezen a vélekedésen áll vagy bukik a tézis, mely szerint Tölgyessy nem politikai elvekért folytatott küzdelemben maradt alul, hanem „mint idegen fiút” kitaszították.
A vélekedés azonban hamis. Az elvi nézeteltérés nem a következménye, hanem az oka volt a chartás politika, majd a koalíciókötés eltérő megítélésének. Tölgyessy nem 1994 után, hanem 1991 őszén, elnökválasztási kampánya során került összeütközésbe az SZDSZ ideológiai hagyományával. S már 1990 nyarán, frakcióvezetősége idején is volt politikai színezete a közte és a párt „hagyományos vezetése” közt kirobbant konfliktusnak; igaz, akkor még nem a vita tétje, hanem a körülményei adtak neki politikai színezetet. Először erről mondanék valamit, majd rátérek az 1991-es vitára.
Maga Tölgyessy utóbb úgy adott számot az 1990-es összeütközésről, hogy ő annak az elvnek az elismertetéséért küzdött, mely szerint parlamenti demokráciában a napi politika színtere a parlament, a napi döntések a képviselőcsoportban születnek, a képviselőcsoportot pedig a frakcióvezetés irányítja, nem a pártvezetés. A kérdés az volt szerinte, hajlandó-e a pártelnök (e sorok írója) tudomásul venni ezt.
Ez az értelmezés nem áll nagyon távol attól, ahogyan én látom a történetet. Ami magát az elvet illeti, azzal nem nehéz egyetérteni. De az elvi egyetértés önmagában kevés. Demokratikus pártokban a parlament elé kerülő ügyek egy részét – azokat, melyek jelentősége messze túlnyúlik a napi politikán – a pártvezetés is megvitatja. Akkor mondhatjuk, hogy megnyugtató módon lezárult a hatáskörök elválasztása, ha abban is sikerült megállapodni, mi tartozik a „napi politika” körébe, s mi függ össze olyan szorosan a párt „általános irányvonalával”, hogy az már szükségessé teszi a vezető pártszervek állásfoglalását.
Hosszú múltra visszatekintő pártok esetében a szokás többé-kevésbé egyértelműen eligazít. 1990 nyarán az SZDSZ nem rendelkezett iránymutató hagyományokkal, s ezért nincs abban semmi csodálni való, hogy a frakcióvezetés és a pártvezetés viszonya vitákat váltott ki. Abban sem lett volna semmi furcsa, ha a kompetenciák elhatárolása keserű összecsapások során megy végbe. Ám ahhoz, hogy egyáltalán végbemehessen, az ellentétnek valóban a frakcióvezetést kellett volna szembeállítania a pártvezetéssel.
A képnek, melyet Tölgyessy a vitáról adott, az felelt volna meg, ha ő a frakcióvezetésre támaszkodva tartja távol a pártelnököt és az ügyvivői testületet a parlamenti politika körébe tartozó ügyektől. Valójában a frakcióvezetőség kezdettől fogva ki volt szorítva a döntéshozatalból, s ezért a kérdés soha nem úgy vetődött fel, hogy mi tartozik a frakcióvezetőségre, s mi a pártvezetésre, hanem úgy, hogy eldönthet-e Tölgyessy mindent egy személyben. (A Kőszeg által emlegetett – szerinte mintegy tizenöt, valójában huszonkét vagy huszonhárom tagot számláló – szóvivői testület nem volt azonos a frakcióvezetőséggel, melynek öt tagja volt, és amelynek hatásköreit már csak létszáma okán sem vehette át.)
A körülmények balszerencsés összjátéka folytán kapott ez az eredetileg szervezeti és eljárási jellegű konfliktus politikai színezetet. A demokratikus parlament épphogy megkezdte működését, az új rend intézményi kereteinek kiépítése zajlott, s ráadásul elválaszthatatlanul az MDF–SZDSZ megállapodás végrehajtásától. Tölgyessy rendszeresen egyeztetett Antall-lal, később nagyobbrészt Kónya Imrével a beterjesztendő törvényjavaslatokról, ami az adott helyzetben természetes lett volna. Nem volt azonban természetes, hogy a saját pártjában semmilyen testülettel ne tárgyaljon arról, amiről Antall-lal és Kónyával beszél, s hogy vezető társai számára is rendre akkor derüljön ki, miben egyezett meg – ellenzéki frakcióvezetőként – a miniszterelnökkel és a vezető kormánypárt frakcióvezetőjével, amikor megmondta a képviselőknek, hogy mi következik a megállapodásból. Ez a visszás gyakorlat politikai balsejtelmeket szült, s minél elszántabban igyekezett Tölgyessy mind a pártvezetést, mind a frakcióvezetést távol tartani a döntésre váró ügyektől, annál súlyosabbakat.
A rossz előérzeteket az idő nem igazolta. De nem állítható, hogy alaptalanok lettek volna.
A frakcióvezető lemondatásába torkolló konfliktus természetesen rávetette árnyékát Tölgyessy egy évvel későbbi elnökjelöltségére. Ám az 1991 őszén kirobbant pártharcok nem az 1990-es kötélhúzás puszta folytatása voltak. Október 4-én Tölgyessy interjút adott a Népszabadságnak, s ebben röviden vázolta elnöki programját. A vázlat egyetlen új elemet tartalmazott: „Patriótább párttá kell lennünk, szót kell értenünk az egyházakkal is.”
Kőszeg bagatellizálni igyekszik e mondat jelentőségét; „szerencsétlen fordulat”-nak nevezi, és azt sugallja, hogy alkalmi epizód volt, komoly alap és folytatás nélkül. Én ezt felszínes olvasatnak tartom. A bejelentés valóban szerencsétlen volt annyiban, hogy provokálta a szabad demokrata értelmiség érzékenységét, és olyanokat is szembefordított Tölgyessyvel, akik egyébként várakozó állásponton lettek volna. Az a párt, melynek patriótábbá kell válnia, nem eléggé patrióta. Az SZDSZ-t megalakulásától fogva hazafiatlansággal vádolták – elsősorban jobboldali – ellenfelei. Ez a vád most váratlanul a párton belülről hangzott el, olyasvalakinek a szájából, aki az első számú pártvezető tisztségére pályázott. Tamás Gáspár Miklós azonnali, szenvedélyes tiltakozása tökéletesen érthető volt: „Kikérem magamnak, hogy az SZDSZ-nek patriótább pártnak kell lennie. A szabad demokraták igenis patrióták voltak, és ma is azok. Eddig csak a legrosszabb fajta ellenfeleink vonták kétségbe ezt.”
Ha Tölgyessy másképpen fogalmaz – például azt mondja, hogy az SZDSZ-nek utat kell találnia a hagyományos nemzeti és vallási világnézetű választókhoz is –, szavai nem lettek volna sértőek. De az nem áll, hogy politikai jelentőségük se lett volna. Ominózus mondatával az elnökjelölt új, az eddigi kísérletektől radikálisan különböző megoldást javasolt a párt régi problémájára.
Az SZDSZ nagy pártként került ki az 1990. évi választásokból, de köztudott volt, hogy szavazóinak csupán egy kisebbsége azonosult a liberalizmus elveivel. Ez valójában megfelelt reményeinknek: soha nem a magyar liberálisok kicsiny világnézeti pártjának képzeltük az SZDSZ-t, és nem is egyetlen, az ország liberális átalakulásában érdekelt réteg (mondjuk, a sikeres vállalkozók) érdekképviseletének, hanem olyan pártnak, amely több társadalmi rétegben is képes megtalálni és magához kötni a liberális program lehetséges támogatóit. Tudtuk azonban, hogy az első szabad választások még csak a kezdetet jelentették ezen az úton. Támogatóink egy számottevő része azért szavazott ránk, mert az előző rendszer ellen szavazott. Világos volt, hogy ezen az alapon nem fog újra ránk szavazni; még egy rendszerváltó választás nem lesz. Ráadásul a rendszerellenes szavazatok közt sok – nem tudhattuk, pontosan mennyi – volt a puszta protestszavazat: olyanoké, akik minden intézményi renddel szemben állnak, és mindig a birtokon belül lévők ellen szavaznak. Őket nevezték az SZDSZ-ben az idő tájt „radikálisok”-nak. Veszélyes helyzet egy demokratikus párt számára, ha túlságosan függ a „radikálisok” támogatásától; könnyen elsodródhat a populista szélsőségek felé.
Tisztában voltunk vele: ahhoz, hogy az SZDSZ támogatottsága tartósan egymillió fölött maradjon (ideális esetben elérje a másfél milliót) biztos támogatói bázisunkat megnyugtatóan ki kell szélesíteni.
Elnökségem idején az SZDSZ baloldali liberális megoldásokat keresett a feladatra. A nyugatos értelmiség és az önálló vállalkozók körein túl azokat a szavazókat szerettük volna tartósan a párthoz kötni, melyek Európában a szociáldemokrácia hagyományos választó közönségét adják, mindenekelőtt szakképzett munkásokat és műszaki alkalmazottakat. Két gondolatunk volt arról, hogy ez miként valósítható meg.
Egyfelől abból a feltételezésből indultunk ki, hogy a rendszerváltás politikai folyamata nem ér véget a parlamenti választásokkal: az Országgyűlés birtokbavétele után következik a hatalom középső és alsó szintjeinek meghódítása. Nemcsak az önkormányzati választásokra gondoltunk, hanem arra is, hogy az állami vállalatok nagy részében esedékessé válik az üzemi tanács újraválasztása. Abban bíztunk, hogy minél alacsonyabb szinteket ér el a folyamat, annál inkább mozgásba jönnek a társadalom nagy tömegei, melyek az átalakulást eddig feszült figyelemmel, de passzívan követték. Kívántuk, hogy ez megtörténjen, mert megfelelt volna a demokráciáról alkotott felfogásunknak, és egyszersmind reméltük, hogy ha megtörténik, az segíteni fog az SZDSZ táborának megszilárdításában.
Ez a számítás már 1990 nyarán látványosan megbukott. Az MDF-es ipari miniszter hirtelen kitűzte az üzemi tanácsi választásokat, mindössze három hetet adva az előkészületekre. Az SZDSZ minden kapacitását mozgósította; gyűléseket rendeztünk, gyárkapuk előtt röpcéduláztunk – erőlködésünk visszhangtalan maradt. Még annyit sem sikerült elérni, hogy legalább a miniszteri trükk politikai eseménnyé váljon; a legtöbb helyen szép csendben megválasztották a felülről javasolt embereket, akik aztán általában megerősítették a hivatalban lévő igazgatót. Az önkormányzati választás története más volt; az SZDSZ itt fennállásának legnagyobb sikerét aratta – de a helyi közösségek ennek az eseménynek a nyomán sem lendültek mozgásba. Csak a taxisblokád törte meg egy múló pillanatra az általános irányzatot.
A magyar társadalom átengedte a politikai cselekvést azoknak, akik négyévente megmérkőznek a szavazataiért, s csupán egy nem túlzottan számos kisebbség került a tartós mozgósíthatóság állapotába: a „radikálisok”, akik minden – antidemokratikus vagy demokratikus – hatalommal szemben állnak, s akik ezért kizárólag szélsőséges pártokban találhatják meg a helyüket. Éppen azok, akiknek az SZDSZ nem akart a foglyává válni. A remény, hogy az SZDSZ egyszerre lehet a jogállam pártja és a mobilizálódó rétegeké, rövid idő alatt szertefoszlott.
A másik elgondolás valamivel tovább élt. Az európai politikai hagyományok azt sugallták, hogy a bérből élők abban a pártban ismernek önmagukra, mely erős szakszervezetekkel él együtt. Az SZDSZ előtörténete szorosan összefüggött a független szakszervezeti mozgalom történetével, sok tagunk volt tag a Liga valamelyik szervezetében is. Kézenfekvő volt politikánk középpontjába állítani a szakszervezeti kérdést. Külön kis titkárságot állítottunk fel a szakszervezeti kapcsolatok ápolására. Városi csoportjainkat arra biztattuk, hogy segítsék a Liga szervezkedését. A SZOT utódszervezetei nagyobbrészt még mindig betöltötték az érdekvédelmi teret, de úgy ítéltük meg, hogy csak a tehetetlenség és a gazdasági erőfölény tartja fenn őket. Ezért szerettük volna elérni, hogy a törvényhozás tiltsa meg a szakszervezeti tagdíj automatikus levonását a munkabérből, és az MDF képviselőcsoportjával összefogva keresztülvittük a kormány ellenállásán a szakszervezeti vagyon zárolását. Átütő fordulatot azonban itt sem sikerült elérni. Az utódszakszervezetek gyengülését nem kísérte a független szakszervezetek erősödése; a növekvő munkanélküliség s a privatizáció a szakszervezeti mozgalom általános hanyatlását eredményezte átrendeződés helyett. Erőfeszítéseink ismét csak a társadalom gyönge szervezkedési kedvén hiúsultak meg.
Az idő tájt, amikor az elnöki tisztségtől és az aktív politizálástól visszavonultam, a párt szociálliberális szárnyának – s persze a konzervatív liberálisoknak is – újra kellett kezdenie a gondolkodást: hogyan lehet az SZDSZ szabadelvű párt és ugyanakkor széles választói rétegeket lefedő néppárt. A választ csak egy év múlva, Tölgyessy elnökségének vége felé sikerült megtalálni. Tölgyessy indító nyilatkozata egy másik válasz lehetőségét villantotta fel. Azt üzente, hogy az SZDSZ-nek elsősorban nem azzal a szavazóközönséggel célszerű választói koalíciót keresnie, mely más körülmények közt egy szociáldemokrata párt táborát adná. A lehetséges támogatók a jobboldalon vannak. Az MDF máris sokat vesztett, és még többet fog veszíteni. Ezen az oldalon szabadulnak fel a választói vegyértékek, melyeket az SZDSZ talán leköthetne. De ez csak akkor lehetséges, ha arculata változik: ha „patriótább” lesz, és „szót ért” a nagy egyházakkal.
Az elgondolás nem futó ötlet volt: akkor is foglalkoztatta Tölgyessyt, amikor már nem volt az SZDSZ elnöke. „Társadalmunkban még jó ideig jelen lesznek a késő kádári, illetőleg a tradicionális magatartásmintákat követő csoportok”, állapítja meg 1995-ben, amikor az a kérdés foglalkoztatja, hogyan nőhet fel az MSZP legyőzésére képes ellenzéki erő. „Körülményeink között csupán az a politikai tömörülés lehet a szocialisták versenyképes ellenpólusa, amely (…) mindkét polgári közönség nyelvén meg tud szólalni.” (Lesz-e versenyképes ellenzék? Magyar Nemzet, 1995. március 18.) Persze 1995-ben már rég nem gondolja, hogy az SZDSZ-ből lehetne az a párt, mely a hagyományos magyar középosztály nyelvét is beszéli. 1991 végén azonban még nem zárja ki ezt a lehetőséget. Ominózus mondatával pontosan erre tett javaslatot.
Az SZDSZ patrióta párt volt, de szemben állt a tradicionális nemzeti retorikával, párbeszédet keresett az egyházakkal, de elutasította az ún. történelmi egyházak közjogi igényeit. Ebben kellett volna változásnak bekövetkeznie. Méghozzá nem jelentéktelennek. Az a választóközönség, melyet a „patriótább” és a nagyegyházakkal „szót értő” SZDSZ megszólíthatott volna, igen erős identitású, és az SZDSZ identitásáról is igen erős képet alkot. Ahhoz, hogy a szabad demokratákban a saját lehetséges képviseletére ismerjen, nem lett volna elég a retorikai hangsúlyok csekély mértékű módosítása. Látványos fordulatra lett volna szükség, tüntető szakításra a magyar progresszió és a demokratikus ellenzék hagyatékával és mindazokkal, akik ezt a hagyatékot képviselték. Nemcsak a baloldali liberálisokkal, hanem a jobboldaliakkal is. Nemcsak Bauer Tamással vagy Szabó Miklóssal, hanem Tamás Gáspár Miklóssal és Hack Péterrel is. Az a párt, amelynek arculatát ilyen emberek jelenítették meg a nyilvánosság előtt, nem számíthatott a „patriótább” és „nagyegyházbarátabb” beszédmód iránt fogékony választók szavazataira.
A Népszabadság-interjúban meghirdetett elgondolásnak, ha megvalósul, csak háromféle kimenetele lehetett. Vagy elakad az SZDSZ nyelvezetének mérsékelt módosításánál, ami éppen elegendő ahhoz, hogy a szabad demokrata törzsszavazókat elriassza, ahhoz azonban túlságosan kevés, hogy a jobboldalon új szavazatokat szerezzen. Vagy pártszakadáshoz vezet. Vagy pedig a párt alapítóinak kiszorulásával végződik. TGM nem túlzott, amikor azt nyilatkozta, hogy „Tölgyessy esetleges elnöksége végveszélybe sodorná az SZDSZ-t”.
A „patriótább” és a nagyegyházakkal „szót értő” SZDSZ ígéretéből nem azért nem lett semmi, mintha – miként Kőszeg sugallja – kísérlet sem történt volna az elmozdulásra. Nem a szándék hiányzott, hanem az erő. Tölgyessy tárgyalássorozatot kezdett a nagyegyházak vezetőivel, de nem tudta megakadályozni, hogy az Országos Tanács határozatban erősítse meg a párt elkötelezettségét az állam és az egyház elválasztása, az egyházak jogegyenlősége, az állam világnézeti semlegessége mellett. Azt sem tudta elérni, hogy egy másik OT-határozat – őt idézem – „lebegtesse” az SZDSZ viszonyát a határkérdéshez. És nem sikerült az emberjogi gondolat képviseletét, „átvéve a jobboldal megbélyegzőnek szánt megnevezését” polgári radikalizmusként félreszorítania.
Abban kétségkívül igaza volt Tölgyessynek, hogy az SZDSZ-nek törekednie kell a közte s a politikai jobboldal között húzódó kommunikációs szakadék áthidalására. Ha ebben sikert tudott volna felmutatni, az nem lett volna kevés. De ehhez nem az SZDSZ arculatának megváltoztatására lett volna szükség, hanem olyan helyzetre, amelyben az MDF készséget mutat az SZDSZ gesztusainak viszonzására, az SZDSZ pedig megengedheti magának, hogy gesztusokat tegyen az MDF felé. Csakhogy a dolgok soha nem álltak távolabb ettől, mint éppen Tölgyessy elnökségének idején. Jelöltségének meghirdetése alig néhány héttel követte a Kónya-dolgozatot; 1992-ben jött a Csurka-irat, majd október 23-a Göncz Árpád lehurrogásával és a civilbe öltöztetett határőrök részvételével (történetesen Kőszeg volt az, aki leleplezte őket).
Ahhoz, hogy a szabad demokraták normális viszonyba kerüljenek a magyar politikai jobboldallal, nemcsak arra lett volna – s van ma is – szükség, hogy ők maguk erőfeszítéseket tegyenek a párbeszédre. Egyebek közt arra volna szükség, amiről Tölgyessy elnökségének vége után kezdett beszélni: hogy legyen egy jobboldali párt, mely „az MDF milliós közönségét modernizációs pályára vezeti”. (Lesz-e jobbközép pártja a magyar demokráciának? Népszabadság, 1993. július 7.)
Tölgyessy Péter politikai magányosságának, úgy hiszem, az a magyarázata, hogy ez a párt azóta sem jött létre. Az MDF soha nem volt olyan párt, mely egyszerre beszélte volna a modern, nyugatosodott rétegek meg az „értékeiben nemzeti és konzervatív” középosztály nyelvét. Az SZDSZ-ből nem lehetett ilyen pártot faragni. A Fideszből talán lehetett volna, de az eredmény finoman szólva nem az lett, amit Tölgyessy remélt, amikor Orbánék 1998. évi választási kampányához csatlakozott, majd beült a parlamenti frakciójukba.
Végül is nem ő találta meg a formulát, melynek jegyében az SZDSZ sikerrel vehette az 1994-es választás próbáját, hanem a Pető–Kuncze vezetés. Ők ismerték fel, hogy a liberális párt azt a szavazót nyerheti meg a programjának, akinek elege van a politika rangjára emelt gyűlölködésből, a véget nem érő tisztogatásokból és az intézményi bizonytalanságból. „Abba kell hagyni azt, hogy az ország egyik fele választás után kirúgja az ország másik felét”, mondta Kuncze Gábor, és az SZDSZ csaknem húsz százalékot kapott.
S most röviden Chartáról és koalícióról. Kőszeg Tölgyessy érdeméül tudja be, hogy elejétől a végéig elutasította a chartás politikát. Mivel a Chartával kezdődött az együttműködés szabad demokraták és szocialisták között, s mivel az együttműködésből együttkormányzás lett, a négyéves koalícióért pedig az SZDSZ súlyos választási vereséggel fizetett, ezért manapság nem szoktak magyarázatot kérni arra, hogy miért is lett volna jó elzárkózni a Chartától. Kőszegtől azonban magyarázatot kérhetünk.
Tölgyessy álláspontja egyszerű volt: a Charta hívei eltúlozták a szélsőjobboldali veszélyt. (Nincs okom a további hallgatásra. Magyar Hírlap, 1994. július 9.) A szocialistákat is magában foglaló összefogásra valójában nem is volt szükség, sőt: „Más irányultságú, más mondanivalójú politikával talán több sikert lehetett volna elérni.” (Üzenni tudni kell! Beszélő, 1991. november 9.)
Kőszeg azonban már 1991/92-ben sem volt biztos abban, hogy a Charta nélkül megállítható-e a jobboldali radikálisok nyomulása, és utólag sem szerezte meg a bizonyosságot. Minden fenntartása ellenére, 1992 szeptemberében Az utcára? Az utcára! címen írt kiáltványt a Csurka-dolgozat miatti nagy Charta-tüntetés mellett (Beszélő, 1992. szeptember 19.).
S visszamenőleg is azt mondja: „Kétségtelen, persze, hogy 1991–1992 Csurka előretörésének korszaka, 1992 ősze a jobboldali radikalizmus legszebb órája volt. (…) Máig sem dönthető el, mekkora szerepe volt a chartista tömegmozgalomnak Csurka visszaszorításában.” De ha máig sem dönthető el, akkor milyen alapon helyesli Kőszeg a Charta mérlegelés nélküli elutasítását?
Most pedig lássuk, milyen érvei voltak Tölgyessynek a koalíció ellen. 1994 júniusában két fő aggályt fogalmazott meg. Az egyik úgy szólt, hogy a szocialisták „a döntően félreformokból és kis osztogatásokból, a döntések halogatásából” álló, hagyományos késő kádári politikát folytatják majd. (A hosszú átmenet. Népszabadság, 1994. június 18.) Az MSZP-ben ugyanis egyszerre több párt található; táborukban tudják az átmenet nyerteseit és veszteseit egyaránt, s ha következetesek akarnak lenni, valamelyik közönségükkel szakítaniuk kell. Mivel ez nem valószínű, ezért arra kell számítani, hogy a szocialisták inkább „a késő kádári szerkezetek megőrzése, feltámasztása, a régi-új kliensrendszerekre való támaszkodás” politikáját választják, „mint a sokféle érdeket sértő, kockázatos modernizációs reformok végigvitelé”-t. (Szocialisták a kapuk előtt. Népszabadság, 1994. április 16.) A Horn-kormány első kilenc hónapja igazolni látszott ezt az előrejelzést. Az utána következő egy esztendő azonban alaposan rácáfolt. Először a Bokros-programmal, mely nemcsak a gazdaság rövid távú stabilizálását végezte el, hanem megindította az államháztartás régóta halogatott átalakítását is. Másodszor a privatizáció felgyorsításával és azzal, hogy a többletbevételeket a külső államadósság törlesztésére – nem belső osztogatásra – fordították. Harmadszor a liberális szellemű nyugdíjreformmal, mely a kockázatközösséget fenntartó, kötelező biztosítás mellett létrehozta az egyéni öngondoskodás intézményeit. Negyedszer az olyan-amilyen médiatörvény megalkotásával, mely mégiscsak utat nyitott az országos kereskedelmi adók megjelenése előtt. Ötödször a magyar–szlovák és magyar–román alapszerződés megkötésével, melyek – hibáikkal együtt is – új alapokra helyezték a magyar állam szomszédsági politikáját, és kedvező feltételeket teremtettek ahhoz, hogy a magyar kisebbség pártja mindkét országban a következő kormánykoalíció tagjává legyen.
Tölgyessy 1994-ben nagyobbrészt azért tartotta ártalmasnak az SZDSZ-re nézve a koalíciós ajánlat elfogadását, mert azt jósolta, hogy az MSZP nem vehető rá a gyors, következetes reformokra. Ezzel szemben a Horn-kormány többet tett a múltból örökölt gazdasági rendszer reformjáért, mint akár az elődje, akár az utódja, és abban az évben, amikor a legfájdalmasabb intézkedések zajlottak, az SZDSZ támogatottsága megbízhatóan magas maradt.
Részletes vizsgálódást kíván persze, hogy mindebben mi volt az SZDSZ szerepe. Ezzel a kérdéssel itt nem foglalkozom. Kőszeg egyetlen állításához fűznék csupán jegyzetet. „A későbbi legendákkal szemben, írja, a Bokros-csomag elfogadására nem az SZDSZ, hanem a fizetésképtelenség réme késztette a miniszterelnököt.” Ez igaz. Azonban az SZDSZ vezetői – tudtommal legalábbis – soha nem gondolták, hogy Horn Gyula az ő kedvükért áll majd oda egy népszerűtlen stabilizációs politika mellé. A kormányba való belépésüket arra a számításra építették, hogy a stabilizáció elkerülhetetlen lesz, s ha egyszer az MSZP rákényszerül az elfogadására, akkor az SZDSZ közel 20 százaléknyi szavazata nélkülözhetetlenné válik, és súlyt ad a szabad demokratáknak. Rosszul számítottak, amikor azt hitték, hogy Békesi mindjárt a kormány felállásakor meg tudja győzni a miniszterelnököt a megszorítások szükségességéről. De jól számítottak, amikor abból indultak ki, hogy a fizetésképtelenség réme ki fogja kényszeríteni a szorító intézkedéseket.
Más kérdés, hogy ebből a számításból az következett volna, hogy 1996 tavaszán, kora nyarán vizsgálják felül a koalíció létrejötte mögötti feltételezéseket. A megszorító intézkedések ideje lejárt, Horn lemondásra bírta Bokros Lajost, és az MSZP-nek immár nem volt szüksége az SZDSZ szavazataira. A revízióra nemcsak azért lett volna szükség, mert mostantól az a veszély fenyegetett, hogy a szabad demokraták semmilyen további céljukat nem tudják elérni a kormányban, Horn Gyula pedig azt tesz velük, amit akar, hanem két további okból is. Egyrészt, 1994 és 1996 között Hornék zavarosak voltak abban, hogy milyen államot akarnak. Nekiláttak a korporatív alkudozási rendszer kiépítésének, de a privatizáció felgyorsításával meg is ingatták a legfőbb alkupartnerek – a volt államszakszervezetek – pozícióit. 1996-tól azonban már csak a korporatív rendszer építgetése maradt. Másrészt, már 1995-ben egyre-másra robbantak ki az MSZP korrupciós botrányai, az olajgate-ügy, az egészségügyi önkormányzat ügyei, Pál László kinevezése a MOL élére meg a többi. Sejteni lehetett, hogy a meggyengülő SZDSZ-ről végül egyetlen sablon marad a közvéleményben: a tehetetlenség a szocialisták mohóságával szemben. Az SZDSZ 1996 nyarán veszítette el az 1998. évi választásokat, nem 1994-ben, amikor a kormányba belépett.
Tölgyessy másik ellenérve úgy szólt, hogy az MSZP-vel kötött koalícióval „eltűnhet az önálló szabadelvű pólus. (…) A háromosztatú hatalmi szerkezetnek minden bizonnyal vége”. (A hosszú átmenet.) Ez az állítás feltételezi, hogy a magukat liberálisként meghatározó pártok – a Fidesz és az SZDSZ – szövetsége az 1994. évi választáskor valóban létezett. Tölgyessy számára fontos volt e koalíció léte: ehhez fűzte a reményt, hogy az MDF-kormányt középről lehet legyőzni, s hogy a magyar demokrácia súlypontja áttevődik a politikai élet centrumába. Ezt az óhajt az SZDSZ-ben mások is osztották; olyanok is, mint e cikk szerzője, aki sok minden másban nem értett egyet Tölgyessyvel. Tágította volna a szabad demokraták politikai mozgásterét, ha valódi szövetség tud létrejönni köztük és a Fidesz között. Csakhogy erre nem volt lehetőség.
Igaz, 1993-ban a Fidesz váratlanul választási koalíciót ajánlott az SZDSZ-nek. Ez meglepő fordulat volt, mert egészen addig Orbánék élesen elutasítottak mindenfajta szorosabb összefogást, s rendre az SZDSZ és az MDF közé helyezték magukat. De Orbán nyomban az együttműködési megállapodás aláírása után nyíltan megmondta, hogy őt a liberális összefogás elsősorban egy harmadik párt – az MSZP – elszigetelése miatt érdekli. Miközben a választási egyezség megszületett, a Fideszből kiszekírozták az SZDSZ-szel való őszinte együttműködés híveit. Eldőlt, hogy a Fidesz és az MDF közös szégyenét, a székház-ügyet meg sem próbálják tisztázni. Választási programjában a Fidesz már „nemzeti elkötelezettségű, mérsékelt liberális párt”-ként határozta meg önmagát, megtéve az első lépést a magába roskadó MDF üres helye felé.
Az SZDSZ és a Fidesz összefogását soha nem lélektani okok gátolták meg. Kezdetben elsősorban az akadályozta, hogy mindkét párt ugyanarra a választóközönségre pályázott. Amikor a Fidesz eldöntötte, hogy stratégiát vált, és az MDF híveit veszi célba, az összefogás akadálya az lett, hogy a megcélzott szavazók élesen elutasították a szabad demokratákat. A Fidesz amúgy is hihetetlen erős fordulatot kényszerült venni, hogy feledtesse egykori antinacionalista és antiklerikális gesztusait; erre semmi esélye nem lett volna, ha továbbra is együtt mutatkozik az SZDSZ-szel. S végezetül a parlamenti erőviszonyok is amellett szóltak, hogy – ha a szabad demokraták kimaradnak a kormányból – a Fidesz az MDF-fel és a KDNP-vel alkosson szoros szövetséget. A három párt együtt több képviselővel rendelkezett, mint az SZDSZ. Külön-külön azonban egyedül az MDF frakciója érte el az SZDSZ-frakció létszámának a felét. Az SZDSZ-szel szemben a Fidesz jelentős parlamenti tényezővé válhatott volna. Az SZDSZ oldalán erre nem volt esélye.
A koalíciókötés technikájáról Tölgyessy tanulságos bírálatot mondott: éles szemmel vette észre, hogy az SZDSZ-t a programpontok és az együttkormányzás eljárási garanciái érdekelték, a szocialistákat pedig a hatalmi pozíciók. Igaza lett abban, hogy az erőviszonyok kiegyensúlyozását szolgáló biztosítékok terhessé teszik a napi kormányzást, és megzavarják a miniszterelnököt jogköreinek gyakorlásában. De fő érvei, melyek azt az álláspontot voltak hivatva alátámasztani, hogy a legjobb technikával megalkotott koalícióba sem szabad belemenni, fő érvei az utólagos fejlemények ismeretében sem meggyőzőek.
A koalíció történetével Kőszeg nem nagyon foglalkozik. Az előző évekről azonban sok mindent elmond; kevés olyan tényre hivatkoztam, melyet ő maga is ne adott volna elő. A politikai véleménykülönbségek tényeit is megemlíti. Mégsem gondol bele a nézeteltérés dinamikájába. Miért vajon? A választ, úgy hiszem, abban találjuk meg, ahogyan Kőszeg a Pető Iván elnökké választása utáni folyamatokat leírja. Elmondása szerint Pető megválasztását könyörtelen „tisztogatás” követte az SZDSZ-ben, melynek során a tölgyessystákat „kíméletlenül kikészítették”. Ezt az eseményt nem külső szemlélőként írja le. Az általa főszerkesztett heti Beszélőt is az áldozatok sorában látja. Már 1990 őszén „sokan tölgyessystának bélyegezték” a lapot, panaszkodik írásának vége felé, „sőt némelyek a Beszélő árulását emlegették”. Egy másik helyen meg ezt találjuk: „Ekkor [1992-ben] az SZDSZ elitje leírta a Beszélőt”, mivel a lap „élcelődni mert, hogy a Magyar Bálint emlegette »antiliberális satu« legföljebb technikailag különbözik a Tölgyessy-féle »konzervatív ollótól«”.
Az állítólagos tisztogatásról Kőszeg semmilyen adattal nem szolgál. Jó lelkiismerettel mondhatom, hogy az csak a képzelet világában létezett. Egyetlen kinevezett politikai tisztségviselőt váltottak le; ő akkor a párt szervezői apparátusát irányította, jelenleg pedig az OT elnöke. Harminc területi szervező közül kettőnek mondtak fel. Semmiféle tagrevízióra, kizárási hullámra nem került sor.
Ellenben igaz, hogy a heti Beszélő az 1990-es választási kampánytól kezdve meg-megújuló konfliktusban állt az SZDSZ „hagyományos vezetésével”. Sebek estek mindkét oldalon, és úgy látszik, némelyikből még most, annyi év után is vér szivárog. Ha az ellentétek története egy átfogóbb leszámolási kampányba illeszthető, akkor adva van egy magyarázat, melyben Kőszeg a jelek szerint meg tud nyugodni. Ez a magyarázat egyszerű, és főként nem kíván önvizsgálatot. Hisz mi jót várhattak a Beszélő szerkesztői azoktól, akik a párton belüli összes ellenfelüket kíméletlenül elintézték? Ha azonban nem volt tisztogatás, akkor a magyarázat tarthatatlan.
De nemcsak ez a baj vele. Még ha működnék is, bizony nem tesz jót Kőszeg önbecsülésének. Sértődött, panaszkodó embernek mutatja őt, aki elmerül az önsajnálatban. Szerencsétlen flótásnak, akit jól kikészítettek. Ennél sokkal nagyobb formátum ő, jelentős események kiemelkedő szereplője. Megérdemli önmagától, hogy a nehezebb utat válassza, s megpróbáljon áttekintést szerezni a helyzet fölött, mely a heti Beszélő szerkesztőit rendre összeütközésbe sodorta az SZDSZ vezetésével.
Kőszeg, Solt Ottilia és Havas Gábor 1990-ben vállalták, hogy a párt színeiben országgyűlési képviselők lesznek, és azt gondolom, döntésüket igazolta az idő. Jobb lett a köztársaság első parlamentje attól, hogy ott voltak, és szót emeltek a szegények, romák emberi méltóságáért és érdekeikért. Közben hátukra vették a hetilappá vált Beszélőt, és mindent egybevetve ez a döntésük is jónak bizonyult: a lap összes hibájával együtt a politikai liberalizmus első számú fóruma volt, márpedig nélkülük nem élte volna túl 1989-et. De a két döntés nem jól illeszkedett egymáshoz. Kőszegék – nagyon helyesen – független lapot akartak csinálni, nem pártújságot. Csakhogy közben nem független újságírók voltak, hanem egy párt vezető emberei. Rossz struktúrájú döntést hoztak tehát – bár jó lelkiismerettel mondhatják, hogy a tisztább szerkezetű döntések sokkal kevesebbet értek volna. Nem ők voltak az egyedüliek, akiket a rendszerváltás olyan helyzet elé állított, melyben a legjobb döntés csak rossz struktúrájú döntés lehetett. 1989-ben kizökkent az idő. Évekbe tellett, míg helyrezökkent.
Segít, ha megértjük ezt? Segíthet. Beláthatóvá teszi, hogy a Beszélő kudarcai nagy formátumú közszereplők jelentékeny vállalkozásának kísérő jelenségei voltak. Beépített csapdáival együtt is vállalhatóvá teszi a történetet – sopánkodás nélkül, büszkén vállalhatóvá. Olyan keretet ad, melyben az egykori barátok és küzdőtársak talán végig tudják vitatni közös történetük tényeit. Egyetértésre valószínűleg így sem jutnánk, de ez nem olyan nagy baj, ha addig sikerül eljutni, hogy előítélet-mentesen írjuk le egymás cselekedeteit.
Elöljáróban azt írtam, Kőszegnek politikai magyarázattal kellene szolgálnia, ám ehelyett egy merőben személyes magyarázattal áll elő. Mint látható, nem a megközelítés személyességét kifogásolom. Arról van szó, hogy a történet személyes vetületéről is csak úgy adhatunk megérthető, lélektanilag hihető képet, ha komolyan vesszük a szereplők politikai indítékait, és hajlandók vagyunk belegondolni kölcsönös helyzetük struktúrájába. Ha idáig eljutottunk, akkor kezdődhet el a tények közös feldolgozása. Nem tudom, van-e Kőszegben kedv és erő, hogy elinduljon errefelé. De azt tudom: el kell indulnia, ha azt akarja, hogy elbeszélése valóban személyes legyen, ne személyeskedő.
Befejezésül valamit jelenidőben. Az SZDSZ a mai napig nem heverte ki kormányzati részvételének és a rá következő súlyos vereségnek a traumáját. Ráadásul kis pártként kell a csaknem ötször akkora MSZP-frakció árnyékában önálló ellenzéki tényezővé válnia. Mindenképpen nagyon nehéz jó válaszokat találni erre a helyzetre, s nagyon nehéz ellenállni a rossz válaszok csábításának. Még nehezebb, ha a párt szellemi környezete hamis tanulságokat von le az SZDSZ történetéből.
Kőszeg, úgy tűnik, ezt a jelen idejű problémát leírta. Ahonnan ő visszapillant, onnan nézve az SZDSZ-nek már bealkonyult. Én ezzel az ítélettel nagyon óvatosan bánnék. Az SZDSZ ma gyenge, önmagában elbizonytalanodott párt – de vele mégis a magyar liberalizmus van jelen a parlamentben. Hogy ez a puszta jelenlét milyen sokat jelent, hamar megtudnánk, ha bekövetkeznék az, ami ma még elkerülhető.
- Vita [8]