Ötven évvel megtörténte után a holokauszt sokkal inkább jelen van az amerikai köztudatban, mint korábban bármikor. A náci bűnösök kései felkutatásáról szóló hírek, az áldozatok által kezdeményezett kártérítési perek az újságok címoldalára kerülnek. Néhány államban törvény írja elő, hogy a holokauszt kötelező tananyag. Politikusok nap mint nap figyelmeztetnek az emlékezés fontosságára. 1993-as megnyitása óta a washingtoni Holocaust Múzeum a leglátogatottabb intézmény az Egyesült Államokban. Ugyanakkor a holokauszt szó felbukkant az abortuszról szóló vitákban, használata kiterjedt a környezeti katasztrófákra, és még arra is, hogyan sínylődnek a kubaiak Castro uralma alatt.
Hogyan vált a történelem egyik legszörnyűbb katasztrófája ennyire meghatározó elemmé az amerikai köztudatban? Mi a magyarázata annak, hogy az európai zsidóság tragédiája ilyen elementáris reakciót vált ki az amerikaiakból? Peter Novick könyvének ezek az alapkérdései.
Nem Novick az első, aki problematikusnak tartja az amerikaiak viszonyát ehhez a katasztrófához. Számos elemző kérdőjelezte már meg a ritualizált emlékezés autentikus voltát. Másokat a táborokba áradó turisták tömege, és a rájuk épülő ipar, a holokauszt-horror áruba bocsátása riaszt. Az utóbbi időben számos könyv szól erről a problémáról, többek között Tim Cole Eladni a holokausztot: Auschwitztól Schindlerig című munkája, vagy Hilene Flanzbaum szerkesztésében a Holokauszt amerikanizálása című mű, amelyek mind a holokauszt-kultuszt veszik górcső alá, és óvnak attól, hogy a tragédia horrorisztikus giccsé váljon a tömegkultúrában. Novick könyve azonban különbözik ezektől. Őt elsősorban a holokauszt utóélete érdekli, a holokauszt-emlékezet alkalmazásának politikai vetülete. Már ennek is megvan a maga története. Kiindulópontja egyszerű: a holokauszt-kultusz Amerikában nem erkölcsi megfontolásokon alapszik, és nem is tekinthető spontán azonosulásnak az emberek részéről. A holokauszt-örökség kezelése politikai ügy, emlékezetét politikai célok érdekében használják fel. Novick szerint a holokauszt-emlékezetet az amerikai zsidó szervezetek alakítják és manipulálják. Provokatív kérdése pedig az, hogy a holokauszt középpontba állítása az amerikai köztudatban vajon jó-e egyáltalán bárkinek, és jó-e maguknak az amerikai zsidóknak. Novick válasza egyértelmű: nem. Rendkívül kritikusan szemléli a holokauszt-emlékezet alkalmazásának jelenlegi formáit. Bírálja a holokauszt transzcendens retorikáját, amely nem más, mint a horror szakralizálása. A holokauszt egyediségének sulykolása szerinte üres szólam, amely ráadásul lekezelő, hiszen a zsidók történelmi szenvedésének felsőbbrendűségét sugalmazza. Úgy véli, a „holokauszt tanulságaiként” gyakorta citált megállapítások vagy hamisak és banálisak, vagy teljesen hatástalanok.
A könyvet máris rengeteg bírálat érte szokatlan keménységéért és állítólagos cinizmusáért. Valóban, Novick olykor swifti szarkazmussal ecseteli a holokauszt-kultusz szerinte visszás elemeit. Kemény, provokatív hangvétele szándékos: Novick rendet akar vágni a holokauszt körüli intellektuális és politikai zűrzavarban. Ráadásul attól sem retten vissza, hogy az amerikaiak holokauszthoz való viszonyát történelmi perspektívából szemlélje. Hatalmas dokumentumanyag illusztrálja, hogyan, milyen események hatására változott ez az attitűd az elmúlt öt évtizedben. Ennek bemutatására Maurice Halwachs francia szociológus „kollektív emlékezetről” szóló, a húszas években született elméletét hívja segítségül. Halbwachs a „kollektív emlékezet” terminust használja a közösségi vagy törzsi emlékezésre. Megállapítása szerint ez az emlékezet, ha nem is mindig hamis, de mindenképpen torzító jellegű. Ellentétben a történelmi tudattal, amely igyekszik megérteni a múlt bonyolult összetettségét, a kollektív emlékezet mitikus archetípusokra egyszerűsíti a múlt eseményeit. Fő célja nem a megértés, hanem a kollektív önazonosság örök igazságainak megjelenítése, a hűség és a közösség iránti lojalitás erősítése, és bizonyos csoportok érdekeinek szolgálata. A leggyakrabban emlegetett példa ma az 1389-es koszovói ütközet szerepe a mai szerb nemzeti öntudat alakításában, a örök nemzeti mártíromság képzetének felkeltésében.
Novick úgy véli, hogy a holokauszt Amerikában hasonlóan hatékony szimbólummá vált. A holokauszt jelképvilágát mai értékek és ideológiai szándékok alakítják, és adott érdekek, ügyek szolgálatában áll. A tézis alátámasztására Novick könyve számos meggyőző bizonyítékot sorakoztat fel. Nem a holokauszt-emlékezet bevett forrásaira, memoárokra, irodalmi és képzőművészeti alkotásokra összpontosít, hanem a holokauszt mint politikai jelenség mindennapi forrásaira: a hivatalos retorikára, a közvéleményre, az általánosan bevett képzetekre. Csak a nagyközönség számára is ismert filmek érdeklik, a Schindler listája vagy az Anna Frank naplója. De a fő forrás a sajtó, a televízió, hivatalos állásfoglalások, és az amerikai zsidó szervezetek dokumentumai. Ezek a források olykor zavarba ejtő képet rajzolnak a holokauszt-emlékezet amerikai történelméről. Különösen a háború utáni éveket taglaló fejezet kelthet megdöbbenést. Novick finom, mégis drámai elemzéssel tárja fel a hallgatás okait.
Az nem új felfedezés, hogy a háború után Amerikában a holokausztot hallgatás övezte. A téma hiányzott a közéleti diskurzusból. Az Amerikába érkező túlélők megdöbbenéssel tapasztalhatták a tragédia iránti látszólagos közönyt. A bevett magyarázat a hallgatásra ez idáig pszichológiai természetű volt: az amerikai zsidók bűnösnek érezték magukat, hogy nem tettek többet az európai zsidók megmentéséért, ezért nem akartak beszélni róla. Vagy: a tragédia olyan elképzelhetetlenül szörnyű volt, hogy mindenki úgy érezte, nem is lehet róla beszélni. Novick elveti ezeket a közkeletű pszichologizáló magyarázatokat, és sokkal kézzelfoghatóbb okokra mutat rá. Mindenekelőtt rámutat arra, hogy kezdetben a holokausztot nem tekintették olyan tragédiának, amely alapvetően és minőségileg különbözött volna azoktól az atrocitásoktól és szörnyűségektől, amelyek a háborúban érték az embereket. Időnek kellett eltelnie, amíg a soa mint önálló történeti jelenség, körvonalazódni kezdett. A „holokauszt” terminus nem is volt használatos az 50-es évekig. Bár a háború után számos kép és dokumentum került nyilvánosságra a felszabadított koncentrációs táborokról, kezdetben senki nem gondolta azt, hogy ezek a borzalmak speciálisan a zsidókkal lennének elsősorban összefüggésben. Eisenhower elszörnyedt a látottakon, de amikor a táborokról beszélt, úgy írta le őket, hogy azokban „a nácik politikai foglyokat őriztek”. Margaret Bourke-Whites döbbenetes buchenwaldi képein nem zsidókat láttak, hanem a „nácizmus áldozatait”. Ráadásul, amint Novick rámutat, történetesen az amerikaiak által felszabadított táborok foglyainak többsége nem is zsidó volt. De amikor az első híradások érkeztek a zsidó áldozatok tömegéről, még akkor úgy hitték, hogy a megsemmisítés ugyanúgy érintett más csoportokat is. Raphael Lemkin lengyel zsidó, a „genocídium” szó feltalálója, az ENSZ népirtásról szóló konvenciójának egyik kidolgozója is úgy értékelte, hogy „a nácik ki akarták irtani a lengyeleket és az oroszokat, meg akarták semmisíteni kulturálisan és demográfiai értelemben is az elzászi francia lakosságot és a Karintiában élő szlovéneket. Majdnem sikerült elérniük azt a céljukat is, hogy kiirtsák az európai zsidóságot és cigányságot”. A nép-irtás ilyetén általánosításában, azaz lényegében „zsidótlanításában”, amint Novick kimutatja, nagy meglepetésünkre az amerikai zsidó szervezetek is jócskán kivették a részüket. A magyarázat az, hogy a háború utáni politikai légkör aggodalommal töltötte el őket. A háború után nem sokkal a Szovjetunió megítélése megváltozott: hős fegyvertársból világot fenyegető veszély lett. Ezzel párhuzamosan a megvetett, aljas ellenség Németországából a demokratikus szövetséges Németországa lett. A zsidó szervezetek is alkalmazkodtak a megváltozott politikai környezethez. Novick számos memorandumot, kommünikét idéz, amelyekben a zsidó szervezetek arra szólítják fel képviselőiket, hogy ne mondjanak ellenséges, „irracionális” dolgokat Németországról, és inkább ne beszéljenek a nácik faji alapú népirtásáról.
A meghatározó befolyású zsidó szervezetek ezzel kapcsolatos óvatosságát az Egyesült Államokban újjáéledő antiszemitizmus is növelte. Különösen ódzkodtak attól, hogy a zsidók mint örök áldozatok jelenjenek meg a köztudatban. Blokkolta őket a „zsidók azok kommunisták” közkeletű vádja, amely az antiszemita propaganda része volt már a háború előtt és alatt is. A McCarthy-meghallgatásokon bevádoltak jelentős része is zsidó volt, nem beszélve az olyan elhíresült kémügyekről, mint a Rosenberg házaspár esete. Mindezek nem javították a politikai légkört, amelyben a holokauszt emlékezete ismét csak a zsidókra irányíthatta volna a figyelmet, és ezt el akarták kerülni. A második világháborús menekültekről szóló törvény tervezetében a zsidó szervezetek képviselői igyekezték homályban hagyni, hogy az egykori deportáltak túlnyomó többsége zsidó: „sok ezer dollárt költöttünk arra, hogy elhitessük, hogy a deportáltak között nem csak zsidók vannak” – írta egy zsidó aktivista.
Novick az 50-es évek végének taglalásakor új elemet vezet be a hallgatás magyarázatára. Eszerint a legtöbb ember ekkor azért nem beszélt a holokausztról, mert az már meg sem fordult a gondolataikban. A háború utáni példátlan gazdasági fellendülés légkörében, amikor szinte társadalmi kötelezettséggé vált a felhőtlen optimizmus, senki sem akart a háború borzalmaira emlékezni. Az amerikai zsidók is inkább azon fáradoztak, hogy ők is kivegyék a részüket ebből a fellendülésből, és kihasználják az alkalmat, hogy teljesen amerikaivá váljanak. Norman Podhoretz a zsidó gondolkodásról szóló esszéjében, amely 1957-ben jelent meg a Commentary című folyóiratban, például említést sem tesz a holokausztról.
A holokauszt csak a hatvanas években kezdett megjelenni a köztudatban. Ebben Novick szerint szerepe volt a hidegháború enyhülésének, és néhány olyan meghatározó eseménynek, mint a jeruzsálemi Eichmann-per. Kevésbé ismert, hogy Eichmann elrablása és pere kezdetben inkább antiszemita indulatokat ébresztett az amerikai sajtó egy részében. Ez magyarázza az amerikai zsidó szervezetek korábbi óvatosságát. Ám végül maga a per vakító fényességgel világított rá a nácik faji alapú genocídiumára, és a nyers antiszemitizmus nyilvános kifejezése egyre inkább elfogadhatatlanná vált. A „végső megoldás” valódi tartalma, vagyis hogy a náci népirtás elsődleges célpontja a zsidóság volt, ekkor vált közismertté.
A per az amerikai zsidók holokauszthoz való viszonyában is fordulatot hozott. Nemcsak a megértésében, hanem annak felismerésében is, hogyan használhatják föl azt stratégiai céljaik érdekében. Az amerikai zsidóság, Izrael és a holokauszt témája összekapcsolódott. Az Eichmann-per idején éppen az izraeli politikusok voltak azok, akik azt hangoztatták, hogy Izrael a Shoah megváltó örököse, Izrael állam létét a zsidók elpusztításának szándéka legitimálja. Az amerikai zsidóság magáévá tette ezt a nézetet. A Közel-Kelet bekövetkező válságai nyomán pedig Izrael és a holokauszt összekapcsolása túlfűtött ideológiai tartalommal telítődött. Az 1967-es hatnapos háborúban felmerült a veszély, hogy Izrael megsemmisül. Ez újabb holokauszt rémét vetítette elő, noha Izrael gyors győzelmet aratott. A soa azonban később, az 1973-as jom kippuri háború idején vált véglegesen a halál és újjászületés szimbólumává, amikor a háború kimenetele sokkal kétségesebb volt. Ezután a holokauszt az ellenséges külvilág által fenyegetett zsidók védtelenségének és sebezhetőségének emblémájává lett. Az amerikai zsidók úgy tekintettek Izraelre, mint a megsemmisítésre szánt zsidók utolsó, törékeny mentsvárára. „Soha többé!” – ezzel a jelszóval kezdődtek a kampányok és pénzgyűjtő akciók az amerikai zsidók körében 1967 után Izrael megsegítésére.
A hetvenes években újabb változás következett be. Ahogy kezdett felnőni az 50-es évek demográfiai robbanásakor született generáció, már nem Izrael állam megmentése volt a mozgósító erő és cél, hanem az amerikai zsidó identitás megmentése. A holokauszt emlékezete már nem a cionista eszme politikai támaszaként funkcionált, hanem az amerikai zsidóság önmeghatározásában vált kulcselemmé. A 70-es évek végére az amerikai zsidók az Egyesült Államok legsikeresebb kisebbségi csoportja lettek: magas műveltségű és respektusú, dinamikusan fejlődő és egyre inkább asszimilálódó csoporttá. Mit is jelent Amerikában zsidónak lenni? – kérdezhették akkor, amikor a kevert házasság már teljesen megszokottá vált, a vallási kötődés pedig elhalványult. A holokauszt volt az egyetlen kínálkozó válasz. Novick azonban rámutat arra, hogy ez a válasz nem magától, nem spontán módon adódott. A zsidó intézmények, melyeket aggodalommal töltött el a zsidó önazonosság-tudat lassú eróziója, tisztában voltak azzal, hogy a holokauszt milyen erkölcsi tőkét jelent, és azzal is, milyen szerepet játszhat a közösség „kollektív emlékezetének” megerősítésében. Az Amerikai Zsidó Bizottság elnöke, Bertram Gold az általános nézetet visszhangozta: „A fiatal amerikai zsidók azért nem érzik magukat eléggé zsidónak, mert a holokauszt emlékét nem vésték be a második világháború után született generációk tudatába.” A Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központ mecénása pedig így nyilatkozott: „Sajnos Izrael állam léte vagy a zsidó oktatás önmagában már nem elég hatékony a zsidó identitástudat fenntartásában. A holokauszt viszont mindig működik.”
A soa tehát arra szolgált, hogy használható múltat lehessen általa létrehozni. Féltékenyen őrzött és hatásosan képviselt múltat. Novick ezek után a kisebbségi politika mai amerikai fejleményeit elemzi. A kulturális közeg megváltozott. Az etnikai elem társadalmi identitás egyre fontosabb tényezőjévé válik, a történelmi katasztrófa pedig az etnikai alapon meghatározott társadalmi csoportok létét és céljait legitimálja. Az „áldozat” státusa az erkölcsi ártatlanság és a feddhetetlenség bizonyítéka. Novick nem véletlenül a vietnami háborútól eredezteti ezt a változást, abban a csalódottságban és széttöredezettségben, amely azóta az amerikai társadalom egyik meghatározó vonása. Ebben a közegben a holokauszt nem egysze-rűen a modern zsidó történelem része, hanem történelemfeletti, transzcendens erkölcsi tartalommal töltődik, amely a gonoszág fokmérője. Ennek következtében azonban más csoportok is sorban jelentik be igényüket a maguk holokausztjára, amely óhatatlanul konfliktust provokál a holokauszt egyediségének tárgykörében. A holokauszt egyediségének szószólói határozottan visszautasítják, hogy más katasztrófákra is alkalmazzák a népirtás terminust. Stephen T. Katz, a holokauszt egyik vezető történésze, később a washingtoni Holokauszt múzeum igazgatója például úgy érvelt, hogy a pekó indiánok lemészárlása azért nem tekinthető nép-irtásnak, mert sok pekó indián túlélte azt, és „ma is önálló csoportként tartják őket számon Connecticutban”. Novick, miközben elveti, hogy a zsidóknak joguk lenne kisajátítani az elnyomás és szenvedés szótárát és jelképrendszerét, felhívja a figyelmet például Louis Farrakhan és követői durva, gyűlöletet keltő és bántó kijelentéseire, melyek szerint a „fekete holokauszt százszor rosszabb volt, mint az úgynevezett zsidó holokauszt”. De, teszi hozzá Novick, a zsidó kisebbség egyes képviselőinek törekvése, hogy a zsidók részére foglalják le a „történelem legtöbbet szenvedett áldozata” címet, érthető visszatetszést kelt más kisebbségek sokkal józanabb és mértéktartóbb vezetőiben is.
Az ehhez hasonló keserves viták beárnyékolták a washingtoni múzeum alapítását is. Novick bemutatja a múzeum küldetésével és feladatával kapcsolatos konfliktusokat, amelyek éppen az egyediség kérdésében robbantak ki. Helyet kell-e adni ebben a múzeumban például annak a hárommillió lengyelnek, akiket szintén a nácik gyilkoltak meg? Vajon a holokauszt áldozatai-e a náciknak áldozatul esett nem zsidók? Az örmények lemészárlása 1915-ben Törökországban kimeríti-e a népirtás fogalmát? És vajon meg lehet-e az örmény népirtást említeni a múzeum prospektusában anélkül, hogy a holokauszt egyediségét lerombolnánk? Nem kétséges, hogy a múzeum értékes oktatási központ és a történelmi emlékezet fontos intézménye. Az a tény, hogy a fővárosban építették, azt demonstrálja, hogy a múzeum alapvető amerikai értékeket hivatott erősíteni. Ám kérdés, hogy ez nem rak-e túl nagy terhet az intézményre. Novick, akárcsak Edward Lieventhal, úgy véli, hogy Carter elnök azért fogadta el a múzeum tervét, mert ezzel remélte visszahódítani a közel-keleti politikája miatt csalódott zsidó szavazók és támogatók rokonszenvét. Novick azzal sem ért egyet, hogy a holokauszt-kultusz a konzervatív izraeli politikusoknak kedvez, akik hátráltatják a közel-keleti béketeremtést. Azt is kifogásolja, hogy a holokauszt hangsúlyozása eltereli a figyelmet az amerikai történelem azon sötét lapjairól, a rabszolgaságról és az amerikai indiánok lemészárlásáról, amelyekkel szembenézni erkölcsi kötelessége lenne az amerikai társadalomnak. Helyesen állapítja meg, hogy a holokauszt ma vázolt képe lehetetlené tesz bármilyen összehasonlítást más emberi katasztrófákkal, ami kényelmessé és felelőtlenné tesz bennünket. Amikor az első hírek érkeztek Ruandából, a Clinton-kormányzat sietett leszögezni, hogy az ottani mészárlás még nem volt népirtás.
Minden vallásos kultusz hajlamos a giccs gyártására: kegytárgyak, zarándoklatok, megszentelt események. Novick érzékletes képet fest az „Élők menetéről”, amikor szervezett út keretében amerikai zsidó iskolák tanulóinak ezrei vonulnak fel a lengyelországi koncentrációs táborokban, majd onnan utaznak tovább Izraelbe, hogy ott ünnepeljék a függetlenség napját. Lengyelországban pedig a hatás kedvéért fegyveres őrök „védik” őket, akik folyamatosan figyelmeztetik a gyerekeket, hogy folyamatos veszély fenyegeti őket a helyi lakosság részéről, és hogy a hajdani gázkamrák néhány órán belül üzembe helyezhetők. Novick joggal háborodik fel ezeken a jelenségeken. Ám politikai érdeklődése figyelmen kívül hagy néhány nagyon fontos kérdést. Semmit sem árul el arról, hogy véleménye szerint a holokauszt emlékezetét hogyan kellene autentikus és méltó módon ápolni. A pszichologizáló megközelítés elvetése pedig képtelenné teszi arra, hogy számításba vegye a kollektív szadizmus, a bürokratikus gyilkolás és a társadalmi előítéletek működésének kérdéseit, amelyek a holokauszt-diskurzus rendkívül fontos és megkerülhetetlen problémái, ha a holokauszt jelenségéről, jelentőségéről és a holokauszt-emlékezet tétjéről beszélünk.
A holokauszt nem használható ideológiai állítások és erkölcsi magasabbrendűség igazolására. Ez visszaélés az emlékezettel. Azonban túlságosan leegyszerűsítő és sematikus állítás, hogy az amerikai zsidók az európai zsidók elpusztításának emlékét használják arra, hogy a maguk kollektív identitását kialakítsák, és hogy a holokauszt a mai amerikai köztudatban kizárólag ezt a szerepet tölti be. Novick elemzése meggyőzőbb lenne, ha többet mondott volna arról, hogy ha nem ezt, akkor mit is kellene kezdenünk e tragédia emlékével.
Fordította: Mink András
A tanulmány eredeti címe: The Uses of Hell. Megjelent a New York Review of Books 2000. március 9-i számában. Az itt közölt szöveg az eredeti mű rövidített fordítása. A könyv eredeti címe: Peter Novick: The Holocaust in American Life. Houghton Mifflin, New York, 1999.