[1]
„A sorsnak kiszemeltje, de nem kegyeltje volt.”
Orbán Viktor
Gróf Tisza Istvánnak Kisfaludy Stróbl Alajos által 1926-ban készített szobrát avatta fel újra Orbán Viktor miniszterelnök október 31-én Debrecenben. „Tisza István a sorsnak kiszemeltje volt, de nem kegyeltje. Modern gazdaságot akart, és maradisággal vádolták meg, igazi, korszerű, a törvénykezésen és önkormányzatokon nyugvó szabadságeszménye volt, és a szabadság korlátozását vetették a szemére, mélyen hívő református ember volt, és hittestvérei közül sokan nem bocsátották meg neki a korát megelőző ökumenikus gondolkodást.”
Magyar Nemzet, 2000. november 2.
A Tíz éve szabadon című konferencián Schmidt Mária, a XX. Századi Intézet főigazgatója és a kormányfő tanácsadója „kifogásolta azt, hogy a Horthy-korszakot egyre többen próbálják negatív színben feltüntetni... hangsúlyozta, a Horthy-korszakban polgári demokrácia volt, ezért is érthetetlen számára a »hangadó értelmiség« vélekedése a Horthy-korszakkal kapcsolatban.”
Népszava, 2000. november 2.
Már felidézni is nehéz, de alig három évvel ezelőtt a Fidesznek ideológiája sem volt, csak jövőképe, ahogy ez tettre kész, optimista, pragmatikus ifjakhoz illik. Mára nemcsak ideológiája van, hanem irodalmi ízlése és színházesztétikája is, kedvenc képzőművészeti alkotási módszere (figuratív), na meg főleg történelemszemlélete. De miért adja fel a Fidesz önként a múltba fordulás kedvéért a csillogó szemű, ragyogó jövőbe néző fiatalok pártjának image-ét?
Az image-váltásnak lehetnek racionális okai is. Lehet azt gondolni, hogy a jobboldal fölötti hegemónia megőrzésének feltétele a hagyományos jobboldalt érdeklő kérdések politikai tematizálása, és hát ezek a kérdések gyakran történelmiek. Azt is lehet gondolni, hogy a fiatalság projektálásának hatékonysága idővel megkophat, sőt nevetségessé válhat. A trónkövetelőknek jól áll a fiatalság, de a hatalmon lévőknek illik megkomolyodniuk, tekintélyt sugározniuk.
Mégis azt gondolom, hogy a Fidesz-kormány történetírói munkássága javarészt szándékolatlan következménye annak a hatalomgyakorlási filozófiának, amelyet a „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” végiggondolatlan jelszava meghirdetett. Szándékolatlan következménye annak a téves – és hataloméhes ifjútörökök számára rendkívül hasznos – meggyőződésnek, hogy Magyarországon nemcsak kormányváltásra, hanem minél teljesebb elitcserére van szükség, mivel a magyar társadalom egy összefonódott politikai, gazdasági és szellemi elit igája alatt nyög. Ezért az új kormánynak nemcsak a politikai szférában vannak feladatai, és még nem is csak a gazdasági életben kell újraosztania a lapokat, hanem fel kell vállalnia az egyensúlyteremtést a tudományos, kulturális és művészeti életben is.
Ez a terv elég bizarr volt abban a formájában is, ahogy először megfogalmazódott. Nehéz belátni, hogy miért korrekcióra szoruló anomália, ha az alanyi költők, a filozófiatörténészek és szobrászok pártszimpátiáinak megoszlása nem felel meg a legutóbbi parlamenti választás eredményeinek. De e törekvés belső logikája, a kultúrkampfos kiszorítósdi dinamikája szükségszerűen teremtette meg a mai, kabaréba illő helyzetet. A miniszterelnök egy nyolcvankét éve halott elődje képét polírozza, egy nyolcvanegy éve halott költővel polemizál, ideológiai ügyekben befolyásos tanácsadója a „hangadó értelmiséget” korholja, mert az nem akarja magáévá tenni a hivatalos álláspontot egy ötvenhat éve véget ért korszakról. És Orbán Viktor pártja aligha képes már felfogni, hogy ez mérhetetlenül kínos és nevetséges.
Nem képes felfogni, mert a Fidesz fokozatosan, a maga számára észrevétlenül vált az „igazságos” versenyfeltételek megteremtésére törekvő erőből a hiteles – nemzeti, keresztény, konzervatív – gondolkodás bajnokává. Az ősbűn elkövetésével – a szellemi élet autonómiájának semmibevételével – rálépett egy síkos lejtőre, amelyen nem lehetett megállni. Ha a kormánynak joga van az értelmiségi elit leváltására törekedni, mivel ez vélhetőleg vitriolos kritikusa lenne, miért ne lenne joga azoknak a kulturális és tudományos tartalmaknak a lecserélésére is törekednie, amelyet ez az elit többségileg képvisel? Ha van szoclib kulturális és tudományos elit, amely nemzetietlen és kártékony, miért ne lenne szoclib versláb és forráskritika, amely ugyancsak nemzetietlen és kártékony? És miért ne lenne jogos a szoclib történetírással szembeszállni, amelynek múltképe nem felel meg a Happy End Kft. által fókuszcsoportokon tesztelt jövőképnek? Ha tudjuk, hogy majdnem minden történész sajnos még mindig szoclib, a szoclibek pedig mind hazudnak és hamisítanak, miért ne hallgatnánk meg a dilettánsokat és sarlatánokat, akik nyilván csak a szoclib címkézés áldozatai?
Szóval Tisza István már rehabilitálva van. (Hogy szükség volt-e Tiszát a magyar történettudománytól megvédeni, most hagyjuk.) De a miniszterelnöknek még van dolga. Nem született még kormányzati állásfoglalás a Kossuth–Széchenyi-vitában, nincs még elítélve a Zrínyit felöklelő vadkan, nincs még egyensúly teremtve a finnugristák és a sumerológusok között, nem kapnak elég publicitást a Jézus Krisztus magyarságát bizonyító tények. És ott van a kényes Koppány-ügy. Amelyben a kormány csak Szörényi Levente úttörő kutatásaira támaszkodhat.
- A képek üzenete [6]