Nyomtatóbarát változat

Mélyen tisztelt családtagok, püspök úr, polgármester úr, katolikus egyház képviselője püspök úr, és házigazdánk, az egyetem rektora!

Szép és értékes szobrot állítunk vissza megérdemelt helyére ezen az ajándékba kapott kellemes őszi napon. Nagy hatású, megragadó alkotást veszünk ma újra birtokba, és adjuk át az értő debreceni közönségnek. 1926-ban, amikor Klebelsberg Kunó felavatta, így beszélt Kisfaludy-Stróbl Zsigmond talán legkiválóbb műve előtt: „Méltóságteljes testtartás jellemzi, az alak bal kezével könyvre támaszkodva áll. Különlegessége a tekintet. Megérinti és megállítja a nézőt. A szem fizikailag üres, de a szobor magassága, elhelyezése és a fényviszonyok miatt nem az ürességet érzékeljük, éppen úgy, mint a Rodin keze munkáját magán hordozó Balzac-szobron.”

Köszönetet szeretnék a magyar kormány nevében mondani azoknak, akik a szobrot nehéz körülmények között hol szenespincében, hol a múzeum udvarán megőrizték. Köszönetet mondok azoknak, akik újrafelállításáról döntöttek, és köszönetet mondok Györfy Lajos úrnak, hogy volt olyan kedves és restaurálta.

Egy nemes testtartású, régi idők magyar tekintélyét, műveltségét és méltóságát megidéző történelmi alkotás fel- vagy visszaállítása önmagában is elegendő lenne, hogy ide siessünk, és osztozzunk a debreceni polgárok örömében. Jövetelünknek azonban más, számosabb, meglehet nyomósabb okai is vannak. Kedves barátaim! Elsősorban az igazságtétel. A méltányosság és a becsület védelme vezette ide lépéseinket. Ne feledjük, a magyar államalapítás ezredik évfordulójának évében járunk. Különleges pillanat ez mindannyiunk számára. Csak minden harminchatodik magyar nemzedéknek adatik ez meg. Elgondolkodtató és számvetésre késztető idő. Arra rendeltetett, hogy a magunk tökéletlen, esendő, mégis együtt érző és őszinte módján megkíséreljünk igazságot szolgáltatni mindenkinek, akit illet, igaz beszéd és igaz emlékezés által. És ez a történelmi elégtétel az elsők között járt ki gróf Tisza István miniszterelnök úrnak. Rá gondolva Kányádi Sándor sorai jutnak az eszembe, aki így írt: „Az igazság ritka, de nem költöző madár a mi tájainkon, amolyan velünk telelő. Van idő, amikor hangját veszítve hallgatás erdejében fészkel, vagy lelkünk északos oldalában húzza meg magát a hazugság ráidomított vadászsólymai előtt.”

Tisza István miniszterelnök úr a sorsnak kiszemeltje volt, de nem kegyeltje. Modern gazdaságot akart, és maradisággal vádolták meg. Igazi, korszerű, a törvénykezésen és az önkormányzatokon nyugvó szabadságeszméje volt, és a szabadság korlátozását vetették a szemére. Mélyen hívő református ember volt, és sokan a hittársak közül nem bocsátották meg neki a korát megelőző ökumenikus gondolatot. S ami talán a legtöbbet mond, mélyen, az utolsó lehetséges pillanatig ellenezte a magyarok hadba lépését, és mégis, miniszterelnöksége java idejében neki kellett az akarata ellenére háborúba lépett Magyarország hajóját navigálnia, ráadásul őt tették felelőssé azokért a háború okozta szenvedésekért, amelyektől éppen ő akarta leginkább megkímélni az országot.

Kedves barátaim! Igazi magyar sors az övé. Tudta, hogy meg fogják ölni. Nemcsak onnan, hogy egyszer már rálőttek. Támadták jobbról, és támadták balról. A magyarkodóknak nem volt elég hazafias, az idegenlelkűeknek nacionalista volt. Dühödt ellenségei és odaadó hívei egyaránt voltak. Csak közönyt nem tudott kiváltani maga iránt. Nagyvad volt, az utolsó ebből a fajtából. Kilőtték, több nem volt belőle. Károlyik és Kun Bélák jöttek csak utána. Hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg újra méltó formátumú, elhivatott kezekbe, Bethlen miniszterelnök úr kezébe került az ország kormányának a rúdja.

Kedves barátaim, de nemcsak az emléke előtti főhajtás igazította utunkat. Szeretnénk az ő vezérgondolatait is fölidézni, hogy magunkkal vihessük őket. Ki-ki saját városába, falujába, iskolájába, de különösképpen a nagy székesfővárosba. Magunkkal vigyük őket, s szükség szerint újra és újra mérlegre tegyük. Segítséget, irányadást remélve saját munkánkhoz. Mert mit is mondott ez a kiemelkedő magyar miniszterelnök a szabadságról? Azt mondta, hogy a szabadság abban rejlik, hogy részt vegyünk a törvények megalkotásában és az önkormányzat terén részt vegyünk a törvények alkalmazásában is, de azután a saját közreműködésünkkel alkotott és alkalmazott törvényt tisztelni kell mindenkinek. Mit is mondott ez a kiemelkedő miniszterelnök a hatalomról? Azt, hogy az emberi ész önhitt uralomra vágyódása csak addig tart, míg gondolataink a felszínen mozognak. S mit mondott ez a kiemelkedő miniszterelnök az elhivatottságról? Százszor inkább morzsoltatom össze magam az események által, semhogy a tétlen félreállás vagy a gyávaság vádját kelljen a lelkiismeretemben elviselni. És mit állított ez a kiemelkedő miniszterelnök a történelmi materializmusról már jóval a lenini puccs előtt? Azt, hogy nem igaz, hogy a gazdasági önérdek kormányozza az emberiséget. Nem igaz, hogy az osztályérdek a társadalmat ellenséges táborokra szakítja szét, nem igaz, hogy az osztályok gyűlölködő harcában áldozatul esnek az emberiség ideális javai. Alkotói lelki sivárságát visszatükröztető agyrém, felületes, tudatlan, üres ideológia a történelmi materializmus. Lidércnyomás, amelyet az élet napfényének ragyogása az éjszaka homályába űz, káros miazma, amelyet a magyar népléleknek ki kell magából vetnie. Mindezek fényében, tisztelt hölgyeim és uraim, már nem kell meglepődnünk azon, hogy kortársai és méltó utódjai Tisza István nevét Széchenyi mellett emlegették.

S végül, tisztelt hölgyeim és uraim, idézzük meg Tisza István miniszterelnök úr talán legfőbb tanácsát, melyet ránk, az ő utódjaira, minden mai magyarra rábízott. Így írt: amely nemzet maga nem becsüli meg önmagát, hogy akarja, hogy becsülete legyen mások előtt. Amely nemzet nem tud bölcsen élni jogaival, nem tudja alkotmányos jogait bölcs politikai cselekvésre, politikai akcióra felhasználni, a felett a nemzet felett azután napirendre tér a történelem.

Tisztelt hölgyeim és uraim, rektor úr, püspök urak, polgármester úr, tisztelt hozzátartozók, minden kedves debreceni polgár!

Legyen erőnk, hogy megbecsüljük magunkat. Legyen erőnk becsülni a lehetőséget, amelyet a gondviseléstől kaptunk, hogy újra tekintélyes, utódokban, lélekben, anyagiakban gyarapodó Magyarországot teremthetünk. Adja a jó Isten, hogy a XXI. században számos hozzá hasonló, elhivatott vezető nevelkedjék a magyarok között.