1.
„A tenger olyan volt, mint a kenőcs, apró hullámai falták a napot... Mintha aranypénzek pattognának a vízen. A velencei kereskedőket... ez hajtja újabb és újabb utakra, ez a pénzpattogás. Mikor hazaérnek, a megszerzett vagyont egy nagy kék bársonyra szórják, döntik a zsákokból az aranytallérokat a többi mellé, s odahívják az asszonyt is.
– No, hasonlít már? – kérdezik ijedten, de az asszony csak legyint:
– Hát nem látod, az a sarka még csupa kék.”
2.
Mi az, érett férfinak lenni ma, Magyarországon? Erről szól Háy János második regénye. Nekem, akit érint a kérdés, főleg erről. Nem nőellenes, de férfiregény.
Saját nagykönyvemben ilyesmiket találok az érett férfiról: negyvenéves, és kincset halmoz. Nem csak pénzt, hanem mindent. Hatalmat, vesztenivalót, feleséget, gyereket. Még hajdanvolt illúzióit is megőrizte tudásként, melyet folyamatosan vált át kincsekre. Egy fiatalembernek még nem állnak jól a közhelyek, de az érett férfi nem fél tőlük, mert tudja, hogy egy közhely kimondása a megfelelő helyen és pillanatban, mennyit ér. Emellett van lelkifurdalása is: megteszek-e mindent? megszerzek-e mindent? Mindezért cserébe otthon tiszteletet és szerelmet kap. Ha ez kevés, vesz magának még egy szerelmet. Emiatt még van egy kis plusz lelkifurdalása is. Egyszóval: érett. Mi volna méltóbb az érett férfihoz, mint a Földközi-tenger keleti medencéjének a térképe (a Fekete-tengerrel együtt) a tizenötödik század utolsó évtizedében?
Ez Velence fénykora. Velence ekkor már évszázadok óta az indiai kereskedelem (drágakövek, festékek, fahéj és selyem) legfőbb városa. Övé az Adria és a dalmát partvidék. Hajói kora tavasszal kifutnak a térképre, előbb lecsúsznak rajta Alexandriába, onnan felkínlódják magukat Sztambulba, majd a legmerészebb velenceiek innen is tovább, át a Fekete-tengeren a Krímbe, ahonnan aztán késő ősszel hússzoros haszonnal térnek haza városukba. Ahol tart a fénykor. Velence a Tenger Királynője.
A velencei kereskedő tehát a tenger királya. Maga is ott utazik hajóján. Csak a telet tölti otthon, alig várja a tavaszt, aztán vissza a tengerre! Felesége pedig hűségesen várja haza férjét, a velencei kereskedőt. Odisszea ez, csak nem spontán odisszea, hanem intézményesült. Évszázados rend. A férfi és matrózai elmennek, bolyonganak, a nők várják őket. Egész Velence vár. Csakhogy...
Csakhogy nekem, mai negyvenéves férfinak – és Háy Jánosnak talán szintén – az odisszeáról nem csak Odüsszeusz jut eszembe, hanem gyerekkorom reklámszövege is: nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál?! Azért tartom az utóbbi évek egyik legfontosabb magyar regényének a Xanadut (és 1999 könyvének), mert igent mond arra a kérdésre: vérre megy-e az én korom irodalma? Másként: létezhet-e ma romantikus regény? „Hajó csúszott az aranyak közé, a piránói kikötő irányában az orr jobbra és balra hányta a pénzeket.”
Pénzzel kezdődik a regény. Az első oldaltól kezdve tétje van.
3.
Coleridge nagy verse szerint Kubla kán tündérpalotát építtetett Xanaduban szerelmének, aki olyan nő volt, akiért bármit megtesz a férfi.
Háy János Xanaduja Piránó. Kisváros, egy napi hajóútra Velencétől. Egy velencei kereskedő elhidegül a feleségétől, kiköt Piránóban, és beleszeret egy helyi kereskedő lányába. Megveszi hát az apjától, és építtet neki egy palotát a piránói kikötőben. Parancsa: mire visszatér, a palota legyen készen, a lány üljön az ablaknál, és várjon rá. A palota elkészül, a lány vár. És ettől fogva a kereskedő minden kora tavasszal útnak indul Velencéből, de Piránóban titokban kiszáll, és őszig a lánnyal él a palotában. A hajót pedig Márió, a kapitány viszi le Alexandriába és tovább, és mikor ősszel (hússzoros haszonnal) visszatér, felveszi gazdáját Piránóban. Rövid telelés a kihűlt családdal Velencében, majd tavasztól újra a piránói lánynál. A cselekmény földi szála az, hogyan kezdi ki ezt a tökéletesen kiépített titkos boldogságot a féltékenység, a pletyka és az idő.
A velencei kereskedő jelleméről egyet s mást megtudunk, de nem igazi főszereplő. Lejátssza a maga szerepét (a történet pénzzel kezdődik, és vérrel végződik), de a Xanadu az egész világról szól. Teljes címe: Xanadu – Föld, víz, levegő. (Vagyis minden! Ahol a Xanadu szó nyilván a negyedik elemet jelenti, a tüzet.)
Létezik egy égi cselekményszál is. Egy kozmikus méretű banalitás, aminek a leírásától reszket minden író, de a leírásáért is reszket. A piránói lánnyal a kereskedő ugyanis belekeveredik egy emberfeletti történetbe, a boldogság világtörténelmébe, amibe nem akart. Ő egy közönséges szeretővel beérte volna, de ehelyett megszerzett egy kincset, amit nem lehet birtokolni. Bevásárolta magának a boldogságot.
A boldogság történelme a Xanadu szerint a következő: az idők elején az Úr mérgében eldugta egy angyallány lelkét egy angyalfiú elől, aki azóta is keresi őt hol ember, hol angyal képében, de nem kaphatja meg, mert mihelyt megtalálja, a lány lelkét valaki továbblopja egy másik testbe... Vándorol a lány lelke korról korra, és mindig elérhetetlen marad. Így járt vele Kubla kán és költője, Coleridge, és most hősünk is, a kereskedő. És így jártak vele más férfiak is. De ezt a lányt keresték a királyok is, ha várost ostromoltak. Mert minden kornak van egy kincsvárosa, ilyen volt Xanadu, Bizánc, ilyen a regény Velencéje, de ha valaki magának akarja megszerezni, a kincsváros azonnal elenyészik: Nevezhetik akár királynőnek, a világok ékkövének, kezil elmetnek, aranyalmának vagy dzsigerdilennek, a szív gyönyörűségének... Lány, város, boldogság, hatalom – mind ugyanaz a kincs. (A férfi elérhetetlen kincsei.)
Olvasmányélmény a Xanadu stílusa: hogyan kerülgeti a giccs lehetőségét Háy János. A giccset persze könnyen lehet iróniával hatástalanítani, de vajon nevezhető-e Háy stílusa ironikusnak? Akkor már inkább használnám a nyegle jelzőt. Égi dolgokat cserélget össze földiekkel. Gyakran használja Gárdonyi vagy Móra nyelvét (a kötelező olvasmányokét), és azt pongyola, mai beszélt nyelvvel ellensúlyozza. Névelőt ír a király- és pápanevek elé. Gyerekfantáziával magyarázza meg az angyalok glóriáját: csillagokat látnak, mert fejjel nekirepültek a hirtelen épült piránói palota falának, hiszen megszokták, hogy a helyén évszázadokig foghíjtelek volt. Gyakran ír emlékezetes, költős mondatokat is: Az ecset megállt, és nem húzta tovább a hajó útját. Vagy: egy arc mozdulatlanul hevert, mint az ágyon hagyott takaró. Ezzel szemben ugyanennyire emlékezetes (szándékos) képzavart is találunk egy mesében, ahol egy nyomorék lába és falába vitatkozik: főleg az igazi lábnak volt nagy a pofája. És vannak hosszú oldalak tiszta, szép humorral. Például amikor azt fejtegeti Háy, hogy Nagy Károly miatt mennyire reménytelen ügy Károly néven francia királynak lenni.
Háy János stílusa valamiféle irodalmi profán. Feltételez egyfajta irodalmi szent nyelvet azáltal, hogy finoman kerüli. Mintha egy kocsmában magyarázná el a világot, úgy, hogy egy hat elemit végzett félig részeg férfi volna az olvasó. (Vincius, a regény mesélője valóban a piránói kocsmában mesél.) És ugyanígy beszél maga az Úr is az angyalainak: Hasonlatokat meg példázatokat csak azért mondok, hogy jobban megértsétek, mi fog történni veletek. Ha például egy híres kán tündérpalotát épít Xanaduban egy királylánynak, az hasonlít arra, amikor egy pénzeszsák kereskedő palotával kápráztatja el a szeretőjét, de nem ugyanaz.
4.
Háy János első regényében, a Dzsigerdilenben is feltűntek már az angyalok, sőt, az Úr maga is. De Háy most már egy háromszáz oldalas regény egyik fő helyszínévé tette a Mennyországot. Istenkísértés. Viccnek tűnik a regény elején, amikor bejön a kocsmába három angyal, hogy hazahordja az alvó részegeket. Mindig hárman járnak ugyanis az angyalok: egy-egy régi angyal mellé be van osztva egy gazember-angyal (aki emberi életében bűnös volt) és egy álszent angyal (aki szent életet élt a földön). Az Úrnak csak a létszám számít. Vagy még az sem. Nem tud mit kezdeni a világgal. Dühös, ideges öregember. A karikatúrák Istene. Háy számít az olvasó kommersz képzeletére is. Naivitására. Naiv regény lenne a Xanadu? Vagy álnaiv? A naivságot
(a magamét is) megvetem. Az álnaivságot (az iróniát) unom. Végső soron szintén megvetem. Mitől tudom komolyan venni ezt a játékos és nyegle regényt?
A Xanaduban nincsen ördögi. Ördög persze szerepel benne, de minek a félés, ha valaki ördögfi betéved az égi birodalomba, úgyis átjavítják a palota szerelői...? Ez blaszfémia persze, de a blaszfémia nem feltétlenül ördögi. Jobb, mint fel sem tenni ciki kérdéseket (Van-e isten?). Istent hirdetni, de még tagadni is otthonosabb dolog, mint magát a végső titkot kétségbe vonni – az ördögi csakis ez.
Pedig szemernyi istenhitet sem találok a regényben. Csak valamiféle következetes nosztalgiát. Háy Mennyországa valódi Mennyország. Nem valamiféle vicc-menny, hanem átgondolt, megtervezett, konkrét hely. A dantei hit nélkül van ugyan megtervezve, de pontosan és részletesen. Végigjátssza a partit a Mennyel, és a regény végére a Menny erősebbnek bizonyul a viccnél. Márpedig a Mennyország az a hely, ahol jóság uralkodik.
A Xanadu nem állít és nem tagad. De ott áll meg, ahol az ész. És ott esetlenül felemel.
A szerző költő