Rossz kávék, rossz vodkák, rossz rendszerek.
Jobbára ez jutott neki.
Pedig már kezdtem elhinni, mégis megcsinálja.
Kitol az idővel, megül valami teraszon, alkoholmentes sör, újságok, néha egy cigaretta. Ott fog túlélni mindenkit. Persze, nyilván így elegánsabb. Angolosan meglógni a Hysteria 2001 elől. Távozni, még mielőtt tényleg ásítozni kezdenénk az unalomtól. Addig maradni, Amíg lehet.
Talán túl jól tudta, mi jöhet még.
„Nem dolgozok. / Időzök.” Munka, az aztán tényleg nincs ebben a könyvben. Nagyrészt olyan versek adják a maltert, amiket általában kihagy az ember, amikor verseskönyvet állít össze, ha csak nem kritikai kiadás szerkesztője. „Tréfák, rögtönzések, személyes jellegű apróságok.” Télikék, ha picit följebb szeretnénk fogalmazni. Sok erős részlet. Néhány jó vers, és egy, ami eléri Petri legjobb verseinek színvonalát: a Proton.
Utolsó kötetét értékelni itt és most nem feladat, annál inkább sem, mert a költő szigorához méltó módon, azaz a lovagiasság szabályai szerint, Márton László ezt megtette, éppen a Holmi-emlékszámban. Szerintem is úgy van, ahogyan ott áll: „Petri értelmezőinek fel kell majd oldaniuk azt az ellentmondást, amely abból adódik, hogy a pálya korábbi, művészileg produktív szakaszai belső feltételrendszerükből adódóan torkollnak a súlyosan problematikus végkifejletbe.”
Gyönge rímek, széthulló szerkezetek, anakronisztikus politikai gesztusok, néhol giccsbe hajló megoldások. Bármelyikre könnyű volna példát találni Petri utolsó kötetében.
Miért rendít meg mégis?
Mert a halál ún. árnyéka vetül rá?
Nem. Hanem, mert arra a csodálatos tényre irányítja a figyelmet, hogy járt itt valaki, akinek még megadatott, hogy egységet teremthet művek és gesztusok, test és mondat, szerep és személyiség között. Innen nézve tökéletesen érdektelen a zseniális és gyönge megoldások aránya. Petri nem tudott hibázni, mert hibáinak pontos helyük van a végkifejlet felől nézve. Szétszednek, a végsőkig destruálnak egy érvényesen soha többé nem képviselhető költői magatartást. Olyan helyre jutott, ahonnan már minden kiröhöghető. A tökélyre törekvés gőgje, a forma banalitásai, a hagyomány nehéz testamentumai. A test hiábavaló iparkodása, a lélek kusza manőverei. A mások által ráakasztott szerep. Saját szobra, amivé annyian akarták faragni.
Petri az esztétikai diskurzus fölé vitte költészetét. Egy szabad emberi lény megismételhetetlen ittlétének dokumentumává formálta, méghozzá úgy, hogy az esztétikai tétekre játszó kockázat a puszta egzisztencia értelmezési tartományában vált nyereséggé. Ez az áttörés mintha elvileg lehetetlen volna. Ő bebizonyította, hogy mégis lehetséges. Autentikus maradt egy álságos közegben: a „kortárs magyar” életben, irodalomban.
A dunaalmási temetőben, a huszadik század utolsó nyarán nemcsak Petri György törékeny testétől búcsúzott a gyászoló gyülekezet, hanem egy illúziótól is. Ahogy Tamás Gáspár Miklós fogalmazott az ÉS-ben megjelent cikkében: „A protestáló hit, küldetéses vétó távollétében a »mindenben kételkedni« épp oly érthetetlen, mint a megváltás krédója.” Petri hiánya – mégis vagy épp ezért? – szokatlanul eleven, jelenléte pedig, ha verseit olvasom, valószínűtlenül intenzív. A hirtelen űrben úgy látszik, ennek a szokatlanságnak és valószínűtlenségnek mégiscsak akad egyszerű magyarázata: Petri György életének és művének hitelessége.
Gyászolni lehet közösségben, ritkán az is előfordul, hogy maga a gyász teremt közösséget a holttest köré gyűlő emberekből. Távozni azonban mindenki egyedül fog. (Mint Proton, azaz Szalmai tanár úr ama kínos érettségi vizsga bankettjéről: „Ilyenkor már le szoktam pihenni. Mulassatok jól.”) Petri példája arra int, minden elvesztett illúzió ellenére, hogy a végső érettséginek igenis van tétje, ráadásul elbliccelhetetlen.
Tíz év múlva nyilván majd másnak látszik az ezredvég magyar irodalma. Jól interpretálható, kiváló művek, minden kánon talál majd kedvére valót. Innen, 2001-ből nézve azonban nem látok fontosabbat Petri utolsó, rossz versesköteténél, mert az individuum méltóságának örök esélyére figyelmeztet.