Tavaly februárban újra a Kongresszusi Központba költözött a Filmszemle. A médiafelhajtás, a VIP-vendégek forgataga és a nyolcvanas éveket idéző, visszafogottan elegáns dizájn azt sejtette: ez a szemle a reprezentációról szól. Volt azért kontraszt is, bőven. A büfében négyszáz forint volt egy kávé, a kisteremben néhány százezerből forgatott rövidfilmek peregtek. Az öltönyös-nyakkendős urak és kiskosztümös hölgyek közé pulóveres-kapucnis-farmeros fiatalok keveredtek. A filmek többségét huszon-, harmincéves fiatalok jegyezték, a közönség mégis inkább a nagy nevekre figyelt. A napfény íze és az új Jancsó-film mellett a Jadviga és a Glamour premierje színesítette a programot. Forradalmi hangulatnak, nemzedékváltásnak nyoma sem volt, utólag visszatekintve mégis úgy tűnik, ezen a szemlén lett egyértelmű a fiatal és független magyar film áttörése.
Csendes vihar volt, méltó a korábbi évek viharos csendjéhez. A surranópályán, olcsó filmekkel és független producerek segítségével, az évtized végére érkezett be egy csapatra való fiatal, akiknek a munkáit egymáshoz sem sok kötötte, hát még a magyar film hagyományaihoz. Nem is volt semmiféle manifesztum, senki nem tépkedte az öregek babérjait. Forradalmárok és lázadók nélkül születtek izgalmas és új filmek. Készítőik nem álltak be a sodorba, de nem is lázadtak a magyar film nagy mítoszai ellen. Más minták érdekelték őket. Tarantino kegyetlen humora, Lars von Trier Dogmája, az amerikai függetlenek műfajokat marcangoló indulata lebeg a mostani újhullám felett. Ez az új raj a moziban született: filmélményeken szűrődnek keresztül a történeteik és az indulataik, politikai parabolák helyett filmes utalások és zsánerek jelentik a közös pontot az alkotók és a közönség között. Melodráma (Nincsen nekem vágyam semmi), thriller (Gyilkosok), road movie (Balra a nap nyugszik) egyaránt akad a sorban. Sokkal erősebb hátteret jelent ez, mint bármiféle társadalmi réteghez vagy csoporthoz való tartozás. A filmek ettől csiszoltabbnak tűnnek a lehetségesnél: a politikai odamondogatással együtt sok minden más is kilúgozódott.
A főiskolán színészként végzett, jelenleg rendező szakos Mundruczó Kornél filmje, a Nincsen nekem vágyam semmi ennek a hullámnak a taraján lett a tavalyi év meglepetésfilmje. A Filmszemle és Mediawave díjai után a kritikusok megosztott nagydíját nyerte, a Művész moziban is sikerrel vetítették azt az egy kópiát, ami elkészült belőle. Csendes siker volt, ha nem is egyhangú: a közönséget és a kritikusokat egyaránt megosztotta. Sokan idejekorán kultuszfilmként emlegették, mások Trainspotting-utánérzést kiáltottak (nyilván azért, mert az egyik főszereplő olykor Trainspotting feliratú pólóban mászkál), akadt, aki a témája miatt utasította el, vagy épp azért tartotta merész munkának. A Nincsen nekem vágyam semmi heves reakciókat váltott ki, de hát ez is volt az alkotók szándéka. Megzavarni, kizökkenteni, felkavarni és elgondolkodtatni szerették volna a közönséget, nem csak provokálni.
Fiúprostik világában játszódó szerelmi sokszög-történet prostitúcióval, homo- és heteroszexualitással, szadomazochista játékokkal, transzvesztita szereplőkkel, vérrel és erőszakkal – ennek a töredéke is elég lenne ahhoz, hogy Magyarországon botrányt kiáltsanak. A Nincsen nekem vágyam semmi mégsem botrányfilm, abban az értelemben legalábbis, hogy nem a témájával akarja sokkolni a közönséget. A történet közege a nézők többsége számára nyilván ismeretlen, idegen. Mundruczó filmje azonban nem a másság manapság divatos „felmutatása” jegyében született. Nem a másságról beszél, hanem arról, ami mindannyiunkban megvan: a szenvedélyről és az indulatról. A Nincsen nekem vágyam semmi véres szerelmi dráma az odaadásról és a kiszolgáltatottságról, az erőről, az indulatról és a tehetetlenségről. A környezetből csak annyit mutat meg, amennyi feltétlenül szükséges. A fiúprostik szubkultúráját arra használja, hogy a történet mélyén szunnyadó elementáris indulatokat, vágyakat és érzelmeket hitelesítse. Ha semleges, hétköznapi közegben játszódna, közel sem lenne ilyen ereje. A film hősei a saját testükből élnek, ehhez szigorúan uralniuk kellene az érzelmeiket, a logikájukat és az ösztöneiket. Ez az uralom azonban egy ponton csődöt mond, és ekkor láncreakcióba lépnek az addig kordában tartott ösztönök, vágyak és indulatok.
A főszereplő srác kegyetlen pontossággal használja a testét, és kíméletlen fegyelemmel használja ki a környezetét, mindazokat, akik függenek tőle, szeretik őt, és kiszolgáltatottak neki. Állandó kliensének, egy jómódú, középkorú, családos férfinak köszönhetően mindig van pénze, biztonsága és támasza. Minden hét elején búcsút vesz barátnőjétől, és a lány testvérével együtt elindul a városba, dolgozni. A lánynak fogalma sincs arról, hogy a fiúk prostiként keresnek pénzt, a fiúkat nem érdekli, hogy a lány mit gondol, mit csinál hét közben a falu széli kis házban. Ez a négyesfogat nincs egyensúlyban, nem is lehet, fel is borul néhány fatális véletlen következtében.
Kemény történet, lendület és fegyelem kell az elmeséléséhez. Mundruczó filmje nagyon zárt dramaturgiával dolgozik, nincsenek mellékszálak, csak a klasszikus drámai akció-reakció viszonyok formálódnak. Egyszerű vonalvezetésű a cselekmény, viszont nagyon gazdag és eklektikus a stílus. Vad színekben, izgalmasan komponált képekben meséli el a történetet. Furcsa, ritkán tapasztalt ritmusa van a filmnek: nyugodalmasabb részek után hirtelen tempót és tónust vált, majd újra lassabb sebességre kapcsol. Folyamatos a hangulatcsúszka, egy átlagos filmmel ellentétben, amelynél az ötödik perc után tudjuk, hogy milyen hangvételre, miféle fordulatokra és stílusra számítsunk, a Nincsen nekem vágyam semmi állandó érzelmi és hangulati kihívásokkal szembesíti a nézőjét. Ilyen hirtelen hangulatváltás a rendőrségi kihallgatás vagy a „duguláselhárítás” groteszk etűdje. Mundruczó érezhetően meg akarja dolgozni a közönségét: inkább vállalja, hogy sokan heterogénnak és eklektikusnak tartsák a filmjét, csak az elsődleges hatás meglegyen. A stílus és a dramaturgia egyenetlenségei épp azért nem idegesítőek, legfeljebb zavarók, mert lendület és eredetiség van mögöttük.
Szokatlanul erősek és elevenek a dialógusok. Ezek az elharapott, rövid monológok, viták és veszekedések ugyanazt a lüktető, zaklatott ritmust követik, mint a stílus és a hangulat hullámmozgásai. Rába Roland, Nagy Ervin és Csuja Imre egyaránt mindenféle sallang, túljátszás és érzelgősség nélkül talál bele a szerepébe, pedig vad, hangos és haragos jelenetektől nagyon finom, nagyon lírai betétekig mozog a skála.
A Nincsen nekem vágyam semmi indulatos film, nem törődik a védekezőreflexeinkkel. Olyan témákat érint, amiket magyar filmek csak ritkán szoktak, nem finomkodik, és nem maszatol. Vállalja a melodrámát mint klasszikus formát, vállalja saját eklektikusságát, mert provokálni akar, érzelmeket próbál kihajtani a nézőből. A kicentizett konfliktusokkal és sokszoros biztonsági burkolattal ellátott magyar filmek mezőnyében ennél kevesebb is elég lenne. A sikerhez és a megütközéshez egyaránt.