Létezik-e egyáltalán az, amit úgy emlegetünk, hogy európai nyilvánosság? Szerintem nem, és némiképpen szkeptikus is vagyok a tekintetben, milyen gyorsan teremthető meg. Ha egy pillantást vetünk a páneurópai média megteremtésére irányuló kezdeményezésekre, azt látjuk, hogy mindegyik megbukott, vagy igencsak döcög (The European, L’Européen, és EuroNews). Hogy kissé cinikusan fogalmazzunk: európai nyilvánosság legfeljebb csak a szórakoztatás vagy sport terén van (MTV, Eurosport stb.), de politikai szinten semmiképp. A nyomtatott és az internetes kereskedelmi média valóban egy tágabb, európai nyilvánosságon belül működik, de ezt is pontosabb lenne inkább nemzetközinek vagy globálisnak, s nem európainak nevezni.
Szkepticizmusomat támasztja alá az a mód is, ahogyan konkrétan az Európai Unió történetének éppen most folyó negyedik bővítését kezeli a média. Pedig a téma óriási horderejű: Európa átszabásával az is átalakul, ami nem Európa – elsősorban Oroszország, de Ukrajna és Belorusszia is – s az is megváltozik, ahogyan ez a nem-Európa látja az Európai Uniót.
Az Európai Újságíró Központ (EJC) az elmúlt öt évben több mint száz tanfolyamot szervezett közép- és kelet-európai újságíróknak és szerkesztőknek, ahol az a kérdés is rendre szóba került, hogyan tudósít a bővítésről a nyugat-európai média. Jelen írásomban itt szerzett tapasztalataimat foglalom össze, hangsúlyozom, csak nagyvonalakban, az árnyalatokat mellőzve.
Első és legfontosabb megállapításom az, hogy a tagállamok tömegmédiája alig és egyáltalán nem tájékoztat szisztematikusan a bővítésről. Az alig pislákoló érdeklődés megfelel annak, ahogyan a tagállamok kormányai maguk is kezelik ezt a kérdést: minek foglalkozni olyan folyamattal, amelynek a vége távolinak tűnik. Mondjuk ki nyíltan: a médiában tapasztalható sztereotípiák és előítéletek oka az, hogy az EU-tagállamok kormányai nem tekintik prioritásnak a bővítési folyamatot.
A bővítés eleddig az „elit” ügye volt, s ennek megfelelően csak az Európai Unió politikai döntéshozó centrumának véleményére fogékony „elitista” média foglalkozott vele komolyan. Márpedig ez nagyon nem jó. Az Eurobarometer által a tizenöt tagállamban elvégzett közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy a jelenlegi tagállamok lakosságának átlagosan 43 százaléka támogatja a bővítést. A legnagyobb támogatottságot élvező csatlakozni kívánó ország Málta (49 százalék), amelynek tagságát a franciák 36 százaléka támogatja, a görögöknek pedig 72 százaléka. Magyarország támogatottsága 36 százaléktól (Franciaország) 65 százalékig (Dánia, Svédország) terjed; Lengyelországé 23 százaléktól (Ausztria) 70 százalékig (Dánia). A rangsor alján Törökország található, átlagosan 30 százalékos támogatottságot élvez (20 százalék Németországban és 44 Írországban). A bővítés nem szívügye az Európai Unió állampolgárainak.
Az információ minősége és mélysége tagállamonként változik. Minél távolabb van egy ország, annál kevésbé figyelnek rá. Az ír és brit sajtó alig törődik a bővítéssel, míg például a német sajtót elsősorban a szomszédok – Lengyelország és a Cseh Köztársaság – érdeklik, a skandináv médiát pedig a három balti állam.
A bővítés sajtóját érintő második megállapításom az, hogy bár a híradások mennyisége kétségkívül növekszik, de a szaksajtón kívüli tájékoztatás voltaképp csak 1997 júliusában kezdődött, amikor az Európai Bizottság nyilvánosságra hozta az összes tagjelölt országról szóló véleményét, valamint az Agenda 2000 című dokumentumtervezetet. A jelentős nemzeti médiumok csak akkor ébredtek rá arra, hogy valódi politikai folyamat zajlik, amelynek belső dinamizmusa megállíthatatlannak tűnik.
A középpontban a finanszírozás kérdése állt. Az Agenda 2000-t úgy magyarázzák, hogy mekkora áldozatot kell hozniuk a tagállamoknak azért, hogy a bővítés lehetővé váljon. A tagállamok közötti veszekedés a pénzről, az ártámogatások csökkentése a közös mezőgazdasági politikán belül, az egyes régióknak nyújtott strukturális alapok fokozatos leépítése; az EU költségvetési hozzájárulások maximálása a GNP 1,27 százalékában – ezek váltak az EU belpolitikájának fő kérdéseivé. Ez a harmadik általános megfigyelés, amit tehetünk: a média figyelme jobbára azokra a költségvetési kiadásokra irányult, amelyeket az új tagok igényelnek majd. Ugyanakkor a csatlakozni szándékozó országok által viselendő pénzügyi terhet a nyugati média teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, s negligálja azt a politikai destabilizálódást is, amelyet e terhek előidézhetnek.
Csak nemrégiben – és ez a negyedik megjegyzésem – kezdte a nyugati média egyáltalán külön kezelni a tagjelölt államokat: most értünk csak oda, hogy külön cikkek jelennek meg az egyes tagjelölt országokról, amelyekből végre kiderül, hogy ezek az országok nem egyformák, gazdaságilag, kulturálisan és történelmileg egyaránt különböznek, és eltérőek a csatlakozási kilátásaik is. Vannak végre olyan elemzések is, amelyek többek, mint turisztikai beszámolók egzotikus tájakról, és befolyást gyakorolhatnak mind az olvasókra, mind a döntéshozókra.
Az ötödik megfigyelésem látszólag banális: az egyes tagállamok sajtója a bővítéssel kapcsolatban csak arról ír, ami közvetlenül érdekli az adott ország nyilvánosságát. Gyakran szűklátókörűek: a német és osztrák sajtó a keleti munkaerő-vándorlás hatását elemzi, vagy épp amellett kampányol, hogy a külföldiek földet vehessenek Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon és Szlovéniában. A svédek, dánok és finnek pedig Észtország, Lettország és Litvánia fejlődését kísérik figyelemmel, és azért lobbiznak, hogy mindhármat az „első csoportban” vegyék fel. A franciákat a mezőgazdasági termékek versenyhelyzete izgatja, Portugália pedig arra készül, hogy fel kell vennie a harcot a jövendőbeli tagállamokban gyártott olcsó textíliával. A déli „mediterrán klub” azt lesi, kevesebb lesz-e a pénze, romlik-e a versenyhelyzete, s hogy az EU figyelme észak felé fordul-e a mediterrán térség rovására – noha kicsit lelkesebbek azóta, hogy Ciprus és Málta is a jelöltek listáján van.
A sajtó szemlélete tehát dominánsan nemzeti – s nem európai. Attól tartok, e szemlélet nem is fog megváltozni mindaddig, amíg a politikai vitákban nem kerül a megfelelő helyre a bővítés ügye. Hogy ez a helyzet megváltozzon, a média dolga is: mind az országos, mind a regionális média tudósítóinak meg kell ismerkedniük az EU-val és a bővítés folyamatával. Persze, ennek az éremnek is két oldala van: egyrészt a bővítéssel foglalkozó hivatali szóvivőket arra kell ösztönözni, hogy a lehető legtöbb információt bocsássák a média rendelkezésére, az újságíróknak pedig tudatosan arra kell törekedniük, hogy megbízható információs forrásokra tegyenek szert, akár oly módon is, hogy a többi tagjelölt országbeli és tagállambeli kollégáikkal hálózatot építenek ki. Jelenleg túl nagy teret kap a váratlan, szenzációhajhász vagy épp idegengyűlöletre épülő sztori.
Az összkép nem sokkal rózsásabb a közép-kelet-európai médiában sem. A bővítés témájának tárgyalásában három veszélyes tendencia alakult ki. Egyrészt: a bővítés körüli viták voltaképp szakújságírók, szakpolitikusok és köztisztviselők kis csoportjának szűk körű dialógusára korlátozódtak; másrészt: ha valaki e körön kívül hozza szóba a témát, leginkább azon a hurrá-optimista hangon teszi, amely elkerüli a problémákat, s egyáltalán nem meggyőző az olvasók számára; harmadrészt: szaporodnak a nacionalista, félelmet és nyugtalanságot keltő írások is. Mindkét utóbbi megközelítés sztereotípiák összefüggéstelen alkalmazására és a bővítési folyamat ismeretének hiányára vezethető vissza. Az idegen és bürokratikus brüsszeli szörnytől a tagállamok egyike-másikában ugyancsak tartanak (például Dániában), de amikor a média is rájátszik erre a félelemre, ráadásul semmiféle információt nem kínál az állampolgároknak, hogy aggodalmaikat eloszlathassa, akkor a nacionalista és szélsőjobb mozgalmaknak igazán könnyű a dolguk.
Én magam buzgó és reménytelenül optimista híve vagyok a felvilágosítás és képzés eszményeinek: a nagyobb tudás jobb újságíráshoz vezet. Ám a politika emocionális oldalának hatását soha nem szabad alábecsülni. Azért is alakul ki a primitívebb fekete-fehér kép, mert a média alig foglalkozik a bővítés fő politikai szempontjával, a biztonsági kérdésekkel, leginkább arra koncentrálnak, mi jót várhatunk a bővítéstől itt és most. Pedig ha csak erre koncentrálunk, a tárgyalások menetének a legkisebb megtorpanása beindítja az ellen-mozgalmat. Ahelyett, hogy a tagjelölt országok politikusai elismernék és megmagyaráznák, milyen nehézségekbe fognak ütközni a csatlakozni kívánó országok, és milyen terheket kell vállalniuk, inkább elkerülik a nehéz kérdéseket: sokkal könnyebb Brüsszelt hibáztatni, ha rosszul mennek a dolgok. Ugyanezek a politikusok persze nagyon is tudják, hogyan kell a saját sikerükként elkönyvelni, ha viszont jól mennek.
Mindeközben a legkevesebb szó a bővítési stratégia lényegéről, az intézményi reformról esik: hogyan tud majd fennmaradni a jelenlegi konszenzusorientált döntéshozatali rendszer, ha több mint 25 tagállam lesz? Hogyan lehet fenntartani a törékeny egyensúlyt a nagy és kicsi, gazdag és szegény, észak és dél között, amikor több mint tíz új ország fog hamarosan belépni eme paradigmák közé, és még egy új ellentétet is fognak képezni, a kelet–nyugatot? Hogyan lehet majd kezelni a szorosabb együttműködés és a belső piacok megnyílása folytán a kelet–nyugati migrációt? Ezeket a kérdéseket egyelőre sztereotípiák és előítéletek sokasága veszi körül. Hogy csak az utolsó kérdés kapcsán említsünk egy példát: a migráció rémét a nyugati média tartja életben, noha a valóság az, hogy több nyugat-európai él és dolgozik a tagjelölt országokban, mint fordítva.
Az Európai Unió bővítése a berlini fal ledöntése óta a legjelentősebb politikai fejlemény. A folyamat legalább négy szintből áll, amelyek mindegyike próbára teszi a médiát. Az első a globális politikai szint, amely a kelet és a nyugat, valamint Európa és Oroszország közti viszonyt jelenti. A második a belső politikai szint, amely a meggyengült, de még létező megosztottságot jelenti Kelet-Európán belül az első, illetve a második hullámban csatlakozó országok között, valamint azok között, amelyek már tagjelöltek, és azok, amelyek még nem. A harmadik a technikai szint, amely a konkrét tárgyalásokat jelenti a legkülönfélébb kérdésekről, a mezőgazdaságtól az oktatásig. És végül, a negyedik szint az EU belső intézményi és finanszírozási reformjait érinti, ami meghatározza a jelenlegi tagállamok egyensúlyát.
Hangsúlyozom, a bővítés a berlini fal leomlása óta az egyik legfontosabb fejlemény. A szabad és nyílt vita a bővítésről, anélkül hogy alábecsülnénk a kérdés komplexitását és politikai jelentőségét, jól informált és jól képzett újságírókat igényel. Amit pedig a sajtónak leginkább el kell kerülnie: hogy ne váljon az Unió PR-irodájává. Nem az a sajtó dolga, hogy dicsőítse a bővítést, vagy netán épp szidja, hanem, hogy alaposan beszámoljon a folyamatról és vitát kezdeményezzen róla.
Az Európai Bizottság 150 millió eurót különített el a bővítéssel kapcsolatos információs tevékenységre az elkövetkezendő hat évre – ami egyébként elárul valamit a bővítés várható időpontjáról is. Jó lenne, ha ezt a pénzt nem csillogó-villogó hirdetési kampányokra költenék, hanem a bővítésre vonatkozó ismeretek tényleges és hatékony terjesztésére, ami a különféle véleményeket és bírálatokat is magában foglalja.