A diktatúra aranyfedezete

Révész Sándor [1]

„Ha a kínai olimpia valaminek a szimbóluma, akkor an­nak, hogy a kínaiak majd kétszáz év után maguk mögött hagyták a megaláztatás időszakát. A megaláztatásét, me­lyet elsősorban a Nyugattól (kisebb részben az oroszoktól és a japánoktól) szenvedtek el” – írta általam va­lóban nagyra becsült kollégám a minap. (Krajczár Gyula: Az ópiumtól az ópium megértéséig. Néps­za­bad­ság, 2008. augusztus 25.) A kisebb részhez tartozik tehát a nan­kingi vérengzés, a sok millió kínai lemészár­lá­sával és le­írhatatlan szenvedésekkel járó japán megszállás a nagypapák korából, az annak fölszámolásában való dön­tő jelentőségű nyugati közrehatással együtt. Ez törpül el a szépapák ópiumháborúi mellett. Aki eu­rópai viszonylatban rangsorolja így az antifasiszta koalíció egykori gyarmatosítóinak és a szisztematikus népirtásban jeleskedő tengelyhatal­maknak a bűneit, nem nagyon jut szóhoz demokraták által komolyan vett lapokban.

De vajon mi kellene ahhoz, hogy azok a szerencsétlen kínai páriák is maguk mögött hagyják a megaláztatás időszakát, akik az antifasiszta koalíció nyugati oldalán rekedtek? Gyarmati rabságban sínylődtek Hongkongban, meg kellett érniük a kínai népléleknek oly kedves diktatúra széthullását Tajvanon, és olyan mélyre zuhantak a jóléti társadalom vermébe, hogy a Kínai Népköztársaságnak a jelenlegi hihetetlen tempó mellett is sok évtized kell még, hogy lesüllyedjen hozzájuk. (Krajczár Gyula kiváló könyvéből, A sárkány fészkéből tudjuk, hogy Kína leggazdagabb vidékén is csupán harmadakkora az egy főre jutó GDP, mint Hongkongban.)

Volt már olyan, hogy egy olimpiával ért véget az – „elsősorban a Nyugattól, kisebb részben az oroszoktól” – elszenvedett megaláztatás időszaka. A gazdasági válság, a háború utáni nyomor mélységeiből fölemelkedő, rohamtempóban gyarapodó Németországban, 1936-ban. Már a garmisch-partenkircheni téli játékokról is, a nyári berliniekről azután meg pláne egy­ön­tetűen megállapította a világsajtó, hogy ilyen tökéletes, magas színvonalú olimpiát még soha, sehol nem rendeztek. Többször annyit költöttek rá, mint bármely korábbira. „A nagy olimpiai show Berlinben lelkesedésre készteti a német népet, és csodálatot kelt az egész világon. Négy héttel később Nürnbergben, a »Di­cső­ség pártkongresszusán« Hitler »új olimpiát« ígér” – olvashatjuk A sport világtörténete című kézikönyvben. És ugyanott azt is, hogy „a játékok tökéletes megszervezése, a kitűnő versenyszínhelyek, Dö­beritz, az idilli olimpiai falu, az olimpiai eszme gazdagítása a fáklyás futás megszervezésével, a részletekre irányuló figyelem, ahogy fiatal lányok a 49 részt vevő ország zászlóit em­lék­szalagokkal díszítik – mindez az egész világon elismerést vált ki. A náci hatalom birtokosai számára az olimpia így elérte propagandacélját. Egy kommentár szerint a Nem­zet­közi Olim­piai bizottság elnökének, Henry de Baillet-Latour grófnak zárszavában a köszönet »az egész német valóságnak, a Führernek, a játékok védnökének, Adolf Hitlernek« szól.”

Az Egyesült Államok kis híján bojkottálta a berlini olimpiát, többek között az egy éve érvényben lévő fajvédő törvényekre hivatkozva. A német kormány azonban frappáns választ adott az áskálódóknak: Theodore Lewald személyében egy zsidót neveztek ki a szervezőbizottság elnökének. Berlinből a játékok idejére eltüntették az antiszemita plakátokat. „Berlin az olimpia alkalmából nemzetközi, a világra nyitott városnak mutatta magát. Nem volt hiány a luxusban sem. A zsidókkal szembeni atrocitásokból sem sokat lehetett látni.” (Brigitte Hamman: Winifred Wagner, avagy Hitler és Bayreuth, 454. o.) Avery Brundage, az amerikai olimpiai bizottság – később a NOB – elnöke jelentésében megállapította, hogy „a berlini játékok hozzájárultak a nemzetközi békéhez és harmóniához”.

Pekingben Kína csak az aranyérmek számában múlta felül az Egyesült Államokat, az érmek számát és a nem hivatalos pontversenyt tekintve az Egyesült Államok csapata bizonyult a legerősebbnek (bár ez a tény a magyar sajtóban kissé elsikkadt). Ezzel szemben Berlinben Németország minden tekintetben magasan verte az Egyesült Államokat. 1932-ben a német néplélektől idegen, pipogya weimari köztársaság alkonyán a német sportolók csupán négy aranyat nyertek. De Berlinben 33-at! Összesen 89 érmet gyűjtött a német csapat, míg az amerikai mindössze 56-ot. Né­met­ország ettől kezdve a világ első számú sportnemzetének számított. Csak a vak nem látta, hogy kié az erő és a jövő a süllyedő Nyugattal szemben.

Berlinben az 1940-es olimpia rendezési jogát Tokiónak ítélték. Éppen Tokió is túllendülőben volt a Nyugattól elszenvedett megaláztatásokon. Az antanthatalmak lealázó szövetségi rendszeréből kiemelkedő, Nyugat-ellenes, militarizált, expanzionista, Man­dzsúriát 1931 óta megszállva tartó Japán is megkaphatta volna tehát az esélyt, hogy megszilárdítsa önérzetét és nemzetközi tekintélyét. Ez az esély azonban elveszett, mert a nyugati nagyhatalmak újra megalázták Japánt. A befolyásuk alatt nyögő Nemzetközi Olim­piai Bizottság megvonta Tokiótól az olimpia megrendezésének a jogát 1937-ben, amikor Japán kirobbantotta a Kína elleni háborút. Japán éppoly joggal neheztelt a Nyugatra, amiért nem ismerte el a teljes cselekvési szabadságát Kínában, mint Kína most, amiért nem ismeri el a teljes cselekvési szabadságát Ti­bet­ben. Így kerül szembe a Nyugat állandóan a többség akaratával. Hol a japán többség Kínával szembeni, hol a kínai többség Tibettel szembeni akaratával.

Jegyezzük meg, Gömbös Gyula sem kormányzott hiába. A berlini olimpián a két nagy mögött Ma­gyarország a harmadik helyen végzett, sokkal jobb eredménnyel, mint addig bármikor. Mi is kiemelkedőben voltunk a trianoni megaláztatásból, és egyre bátrabban fordultunk szembe a nyugati demokráciák sajátosságainktól oly idegen normáival és a Nyugat által uralt Népszövetség megalázó, lefegyverző diktátumaival.

Még ennél is nagyobb diadalra vezetett a Nyu­gattal való szembefordulásunk 1952-ben, amikor a magyar sporttörténelem legtöbb aranyával értük el ismét a harmadik helyet. A Szabad Nép vezércikkben emelte ki az ország gyors gyarapodása, épülése-szépülése és a sportsikerek közötti összefüggést: „A magyar sport nagyszerű eredményeinek ugyanaz a magyarázata, mint a szovjet sport ragyogó olimpiai rajtjának… a dolgozó nép felszabadulása ezekben az országokban. (…) Csak szabad országokban tapasztalható a sport egészének ilyen harmonikus, arányos, gyors fejlődése… Vaknak kell lennie annak, aki nem látja az összefüggést az új szocialista városok építése és a tizenhat olimpiai bajnokság között… A helsinki nagy győzelmek éreztetni fogják hatásukat egész fejlődésünkben.” (Sportolóink dicsőséges szereplése. Szabad Nép, 1952. augusztus 3.)

Csupán négy évet kellett várni, és az Egyesült Államokat az aranyérmek számát tekintve máris megelőzte a Szovjetunió, mely éppen akkor védte meg nemzeti sajátosságainknak megfelelő társadalmi rendünket a nemzetidegen ellenforradalmárokkal szemben. A nyolc olimpia közül, amelyen a Szovjetunió és az Egyesült Államok is részt vett, ötben a Szovjetunió szerzett több aranyat, s a legnagyobb szovjet fölényt a legutolsó ilyen olimpián regisztrálták, 1988-ban Szöulban, ahol az ugyancsak utolsó olimpiáját megérő NDK-nak ugyancsak több arany jutott, mint az Egyesült Államoknak. Már ebből is látszik, milyen szo­ros az összefüggés rendszerek jövője és aranyérmek száma között.

Az NDK már 1976-ban Montrealban is több aranyat és több pontot szerzett, mint az USA: „Az olimpia szenzációja az NDK sportolóinak – nincs rá más szó – kolosszális szereplése volt. […] Mindez a kitűnően szervezett ifjúsági és diákspartakiádok rendszerének, tehát a tömegsportnak, továbbá a megfelelő kiválasztásnak és a tökéletes felkészítésnek az eredménye. Ha pillantást vetünk a részt vevő országok éremtáblázatára, az is rögtön szembetűnik, hogy a Szovjetunió, az NDK mögött 15 helyen belül ott találhatók a szocialista országok, köztük az amerikai földrész első szocialista állama, Kuba is.” (Lukács László: Montreali gyorsmérleg. Népszabadság, 1976. augusztus 2.) Az NDK 1964-től mindig több aranyat szerzett, mint az NSZK, még 1972-ben is, amikor München volt a házigazda. Egyszerűen nem lehetett kétséges, melyik társadalmi berendezkedés felel meg jobban a német kultúrának, hagyománynak és népakaratnak, s melyik nyújt több esélyt a történelmi megaláztatásból való kiemelkedésre.

Montreal és Szöul között csupán két csonka olimpia volt, ezért a keletnémet sportolóknak nem állt módjukban többször maguk mögé alázni az amerikaiakat. Ám azért erre az időszakra is jutott szocialista diadal. Az 1984-es olimpián a kommunista bojkottot megtörő Románia sportolói a második helyen végeztek az éremtáblázaton! A vendéglátókon kívül senki nem tudta megelőzni őket! Húsz aranyat szereztek, holott azelőtt hatnál többet soha. Az amerikai közönség fergeteges ünneplésben részesítette a román sportolókat, Ceausescu a nyugati sajtóban a mennybe ment, fölismerték benne a jövő emberét.

---

Kétségtelen: az olimpia az egyik legjobb – és az értékéhez képest viszonylag olcsó – eszköz arra, hogy a diktatúrák legitimálják önmagukat, és manipulálják a világ közvéleményét.

Gary Becker Nobel-díjas közgazdász a Richard Posner közgazdász-jogásszal közösen vezetett blog oldalán (www.becker-posner-blog.com [2]) egy évekkel ezelőtt megjelent elemzésre támaszkodva kifejti, hogy a politikai rendszerek jelentősen befolyásolják az olimpiai eredményességet, mégpedig úgy, hogy az egypárti diktatúrák sokkal jobban teljesítenek, mint a demokráciák. A diktatúrák sokkal szabadabban, a nyilvánosság, az ellenzék, a politikai verseny által nem zavartatva költhetik és összpontosíthatják a pénzt legitimációjuk szempontjából fontos célok elérésére, és sokkal több lehetőségük van rá, hogy sportolóikat motiválják és kényszerítsék. A többi állampolgárhoz képest sokkal több előnyt tudnak a sportolóknak kí­nál­ni, kudarc, engedetlenség esetén pedig sokkal sú­lyo­sabb hátrányokkal tudják őket és családjukat fe­nye­getni, hiszen a sorsuk, akárcsak a többi állampolgáré, a hatóságok kegyétől és önkényétől függ. A politikai rendszer mellett a sikert befolyásoló többi tényező: a népességszám, a gazdasági erő, az éghajlati viszonyok és a rendező ország státusza. 2008-ban a világ messze legnépesebb országa rendezett olimpiát. Ezt az országot egypárti diktatúra működteti. S bár kétségtelen, hogy az 1,3 milliárdos Kína az egy főre jutó GDP tekintetében még Magyarországtól is sokszorosan (kb. nyolcszorosan) elmarad, a GDP összértékét nézve már majdnem elérte – a lakosság számát tekintve tizenhatszor kisebb – Németországot, s ehhez az összértékhez képest az olimpiára és a kínai élsportra elköltött iszonyatos összeg szinte elenyészőnek tűnik, s az évi tíz százalék körüli növekedési többlet töredékéből finanszírozható. Mindezt tekintetbe véve értékelhetjük Kína olimpiai eredményeit, melyek tehát nem azt mutatják, hogy Kína „megérkezett a világba”, hanem azt, hogy egyedül maradt a jelentős erő- és pénzkoncentrációra képes egypárti diktatúrák sorában, s így megörökölte a Szovjetunió és az NDK pozícióját.

Van, amiben Kína már nagyon régen és nagyon messze a világ előtt jár. A Népszabadság kiváló pekingi tudósítója, Krajczár Gyula írta 2005. február 17-én: „Tavaly több mint hatezren haltak meg Kína-szerte bányabalesetekben, ez végül nyolc százalékkal lett kevesebb a megelőző évinél. A kitermelt szén tonnájára vetített halálos áldozatok száma azonban a százszorosa az Egyesült Államokénak. […] Az ország tele van apró magánbányákkal, azok pedig iszonyatos körülményekkel. Nagyon sokat közülük az előírások szerint be kellene zárni, de ebben, legalábbis rövid távon, szinte senki sem érdekelt. […] Mellesleg az állami bányáknál is probléma, hogy gyakran elmulasztanak bizonyos ellenőrzéseket, főképp, ha azok időigényesek. Ennek az a magyarázata, hogy a menedzsmenteken nagyon nagy a nyomás, hogy minél többet termeljenek, hiszen Kínában egyre nagyobb probléma az energiahiány.” Ha a hivatalos kínai adatoknak hinni lehet, tavaly már ötezer alatt volt a bányabalesetek halálos áldozatainak száma. Kína tehát veszített valamelyest az előnyéből, de még mindig több ezer halottal veri a világot. A kommunista állami hiánygazdálkodás, az extenzív, központosított gazdaságfejlesztés és a polgári jogrendszer hiányában burjánzó vadkapitalizmus. Ez a sajátos – és hosszabb távon persze fenntarthatatlan – együttes adja a mai Kína erejét. Ebből következik a sok arany az olimpián és a sok halott a bányákban. A két következmény együtt jár, együtt értékelhető, kinek mi fontosabb.

„A nacionalista lelkesedés és a nagyhatalmi aspi­rációk, amelyeket az olimpiai versenyek stimulálnak, számomra negatív externális hatásnak tűnnek” – így kommentálja Posner Becker fent ismertetett blog­bejegyzését. Posner szerint a versenysportra költött összegek nagy részének társadalmi haszna nincs. Az élsportverseny olyan, mint a fegyverkezési verseny, azért kell rá egyre többet költeni, mert a többiek is egyre többet költenek rá. Már ha tudnak. A hatékonyság nem számít, csak a győzelem, kerül, amibe kerül. Posner úgy véli, ha nem lenne államilag pénzelt versenysport, sokkal izgalmasabbak lennének az olimpiai versenyek, mert nem lenne olyan meghatározó az egyes országok gazdasági erejének a hatása.

Posner álláspontja rokonszenves és reménytelen. A fegyverkezési versenyre hajazó élsportversenyt nem lehet leállítani. Magyarország annyit tehet, mint a valóságos fegyverkezési verseny esetében. Kívülről figyeli a nagyok őrült játékát, és egy-két adottságainak, hagyományainak leginkább megfelelő területre húzódik vissza.

Dénes Ferenc sportközgazdász a Magyar Na­rancs­ban (2008. augusztus 28.) elmondja, hogy a ma­gyar sport közvetlen állami támogatása az ország költségvetéséhez képest európai viszonylatban kiugróan magas: 0,29 százalék. Ezt többen elmondták már, de más az, ha a néhai Orbán-kormány sportért felelős helyettes államtitkára teszi világossá, hogy Schmitt Pál és társai meg a „jobboldali” lapok pofátlanul hazudnak, amikor a kormány fukarságát teszik felelőssé a kudarcért.

Egy fillérrel se többet a magyar élsportra! Inkább kevesebbet, ha lehet, tudnám sorolni, hová kellene sokkal inkább az a pénz. Az erőnket meghaladó versenyeket fel kell adni.

Nem az állam költ keveset a sportra, hanem az állampolgár. Dénes Ferenc interjújából azt is megtudhatjuk, hogy a háztartások sportcélú kiadásainak aránya nálunk tragikusan alacsony, s azt a keveset is nagyrészt sportruházatra költjük, a sportruházatunkat pedig többnyire nem sportolással nyűjük el.

Ahogy az általános iskolából és a gyerekek életé­ből kipusztul a sport (és a zene!), hogy azután a felnőttekéből is kipusztuljon – az drámai folyamat. Ezzel kapcsolatban tényleg vannak az államnak súlyos bűnei és súlyos (költséges) feladatai. Ezt azonban nem kellene összekötni a nemzetközi élsporttal, mert az élsport ma már (a legtöbb sportágban) nem a sport éle, hanem az elfajulása. Aki vállalja a részvételt a szórakoztatóipar sportágazatában, olyan veszélyeknek, olyan fizikai és idegi megterhelésnek, testalakító procedúráknak teszi ki magát, és olyan leszűkült életformába szorítja bele a gyermekkorát és az ifjúságát, hogy ezt az állam célként és mintaként nem támogathatja.

A sport az csak sport. Nem vérre megy. De a világ legerősebb és rohamosan tovább erősödő diktatúrájához való viszony nagyon is.

Kína a második diktatúra Ázsiában, mely megkapta az olimpia rendezési jogát. Az első Dél-Korea volt. Cson Tu Hvan katonai diktatúrája, mely 1981-ben, a kvangdzsui mészárlás és a csonka moszkvai olimpia után egy évvel, valamint a szintén csonka Los Angeles-i olimpia előtt három évvel kapta meg (korrumpálta ki magának) a rendezés jogát. Akkor, amikor a világ országainak háromnegyede még diplomáciai kapcsolatot sem tartott fenn az országgal, mely de jure háborúban állt Észak-Koreával. Nem úgy tűnt, hogy ez a legjobb választás az olimpiai mozgalom egységének helyreállítására. És mégis. Cson Tu Hvan azt remélte, megerősíti majd őt és rendszerét a sikeres olimpia és a nemzetközi figyelem. Ezzel szemben ép­pen ez a nemzetközi figyelem akadályozta meg őt az ellenzék és a demokratizálási mozgalom kellőképp hatékony, vagyis brutális elnyomásában, és mire a meg­nyitó napja elérkezett, már új (persze szintén nagyon korrupt) elnöke volt az országnak. Olyan el­nöke, aki hagyta magát a Nyugattól megalázni: Washington erőteljes ösztönzésére szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, és elfogadta a demokratikus reformokat, a szabad választásokat, az emberi és a politikai jogok garanciáit. A demokratizálódás mélységét mutatja, hogy néhány évvel később a korrupt reformert, Ro Te Vut is börtönbüntetésre lehetett ítélni köztörvényes bűncselekmények vádjával. Ha van pozitív példa a nemzetközi emancipáció olimpia segítségével való elérésére, akkor az Dél-Koreáé.

2001-ben, amikor a NOB Peking mellett döntött, a Népszabadság publicistája ezt írta: „Ebben a közel egy évtizedben ugyanis Kínának igazán történelminek mondható, léptékében példátlan átalakuláson kell keresztülesnie. Az ország gazdagodásának üteme, a magánszektor és a külföldi tőke térhódítása, az emberi erőforrások piaci/piacos, más szóval tudásalapú (értsd: nem adminisztratív) szelekciója és felhasználása lassan, de biztosan szétfeszíti a szigorú egypártrendszeren, avítt uralkodási formákon nyugvó politikai struktúrákat. A másként gondolkodás gyönge, de létező csírái, bimbói – mutatis mutandis – a korábbi kommunista országoknak azt a korszakát idézik, amikor a recsegést-ropogást már csak az nem hallotta, aki nem akarta.” Aki úgy vélte, hogy a gazdasági folyamatok szét fogják feszíteni az egypártrendszer politikai struktúráit, mire eljön az olimpia, Aczél Endre volt, akire nem jellemző, hogy illúziókat kerget, s ha kergetne, akkor sem a magángazdaság demokratizáló erejébe vetett liberális illúziókat kergetné. (Aczél Endre: Kína olimpiai évtizede. Nép­sza­badság, 2001. augusztus 11.) Az illúziókat azok kergetik, és a látszatoknak azok dőlnek be, akik azt hiszik, hogy az ellentétes természetű gazdasági és politikai struktúrák együttélése Kínában hosszú távon is lehetséges, s a recsegés-ropogás csupán hallucináció.

Azt a világméretű opportunizmust, amely lehetővé tette, hogy a pekingi olimpia a Kína szabadságának útjában álló diktatúrát erősítse, háromszintű félrevezetés igazolta. A téttel, az árral és a célponttal kapcsolatos félrevezetés. Mintha a tét marginális csoportok marginális sérelmeinek orvoslása lenne, az ár az olimpia megtorpedózása, a célpont pedig az olimpiára oly lelkesen készülő kínai nép. Három nyilvánvaló, de mégis igen hatékony hazugság.

A tét:

A tét természetesen az, hogy az egypárti kínai diktatúra világpolitikai befolyása mennyire erős, illetve: a világpolitika meghatározó erejű tényezői közé fölnövő Kína meddig és mennyire lesz diktatúra. Ennél fontosabb világpolitikai kérdés a XXI. század elején kevés van. A válasz befolyásolására kivételes lehetőséget adott a pekingi olimpia, és ezt a lehetőséget a demokratikusnak nevezhető világ nem önmaga (és Kína) érdekében használta ki, hanem érdekeivel ellentétesen packázta el.

Ma Oroszország mellett Kína támogatja vagy fedezi leghatékonyabban a nyugati világ legveszélyesebb ellenségeit. Számíthat rá Észak-Koreától Iránig mindenki, akinek a kezében a nyugati világ ellen fordítható legveszélyesebb fegyverek vannak vagy lehetnek. Számíthat rá a világ egyik legszörnyűbb humanitárius katasztrófájáért felelős szudáni vezetés is.

Kína atomhatalom, a világ egyik legnagyobb hadseregével rendelkezik, gyors ütemben fegyverkezik, hadi költségvetése igen gyors gazdasági növekedésénél is gyorsabban nő, deklarált katonai célja az ország területi egységének védelme, illetve helyreállítása, a területi egységbe pedig természetesen Tajvan is beletartozik. Az Európai Unióban egyre többen pártolják a Kínával szembeni fegyverembargó föloldását. Rövidlátó kormányok, rövid távú gazdasági érdekeik szerint, mindent elkövetnek, hogy Kína minél könnyebben és minél nagyobb mértékben konvertálja gazdasági erejét katonai erővé. Ez ugyanannak a szem­léletnek, ugyanannak az opportunizmusnak a meg­nyilvánulása, ami az olimpiával kapcsolatban is érvényesült.

A nemzetközi közösség legfontosabb döntéshozó fórumán, az ENSZ Biztonsági Tanácsában Kínának vétójoga van. Oroszországot féldiktatúrának tekintve másfél diktatúra akadályozza meg, hogy bármilyen ügyben a nemzetközi jognak és a demokratikus nor­máknak egyaránt megfelelő, hatékony és legitim döntések születhessenek.

Ahhoz, hogy bolygónk az emberi életre alkalmas maradjon, olyan világrendnek kell létrejönnie, amelyben a környezettel kapcsolatban globális normák érvényesülhetnek. Ha ezek a világ legnépesebb országában és egyik legnagyobb gazdaságában nem érvényesülhetnek, megette a fene az egészet. Az érvényesülésnek pedig föltétele az átláthatóság és a nemzetközi szervezetek jogosítványainak elismerése. Amint azt sajnos az Egyesült Államok példáján is látjuk, a demokratikus berendezkedés ehhez nem elégséges feltétel, de hogy szükséges, az biztos.

Röviden: a demokratikus világnak meg egyáltalán, a békét, a szabadságot és a jólétet pártoló embe­reknek minden okuk megvan rá, hogy mindent elkövessenek a kínai diktatúra mihamarabbi szétesése érdekében. Ehhez a rá nehezedő nyomást maximalizálni kell, és nem minimalizálni. A szétesés felé nem a diktatúra legitimációjának erősítésén keresztül vezet az út. Az nem kérdés, hogy Kína a XXI. század meghatározó világhatalma lesz. A kérdés az, hogy milyen lesz. És ebből a perspektívából nézve nincsenek marginális csoportok és marginális sérelmek. Olyan csoportok vannak, amelyek csak a demokratikus világra számíthatnak, akár demokraták, akár nem, és olyan normák vannak, amelyeket a demokratikus világnak védenie és képviselnie kell.

A Népszabadság olimpiai tudósítója a következőképpen ragadta meg a kínai nép különösségét: „Különös nép a kínai. Miközben a világ folyamatosan elnyomattatásról, a jogok sárba tiprásáról lamentál, az itteniek vigyorognak hajnalban és este, ernyőjüket a fejed fölé tartják, ha veri az arcodat az eső, táncra perdülnek az atlétikai stadion tövében az andalító dzsesszre, külföldiekkel fényképezkednek a Tienanmen tér szomszédságában csillogó-villogó, manhattani hangulatú sétálóutcában, s erős a gyanúm: nagy ívben »tojnak« arra, hogy elérik-e az interneten a Tibet szabadságáért izmozó honlapokat.” (Bruckner Gábor: Lóból is megárt a sok. Népszabadság, augusztus 22.)

„Csaknem mindegyiküket aranybarnára sütötte a nap, s nagy többségük remek fizikai állapotban volt… Ezek aztán nem hasonlítottak a mi vékonyka, fiús test­alkatú asszonyainkra – sűrű, testes, egészséges nők voltak, úsztak, napoztak, és remekül érezték magukat” – írta Julian Huxley 1932-ben a Moszkva folyóban fürdőző emberekről. Ő volt ott, és helyszíni tapasztalatokkal nehéz vitatkozni. „Ezekben a fiatalokban, akik ezrével népesítik be esténként a Rosztovhoz, Jaltához hasonló városok utcáit… vagy a leningrádi, moszkvai, sztálin­grádi, tbiliszi, ogyesszai, kijevi pihenőparkokat, nyoma sincs a neurotikus feszültségeknek. Ezek a fiatal férfiak és nők… elevenen és fürgén mozognak. És egyáltalán nem tűnnek egykedvűeknek… Kikapcsolódni jöttek, és így fel-alá kószálva nyilván jól is érzik magukat; nem csinálják azt, amit a mi fiataljaink, akik a Coney Islanden meg a nyilvános parkokban durva röhögés és harsány ordibálás közepette rohangálnak, tolakodnak és lökdösődnek” – ezt tapasztalta 1933-ban Frankwood Williams, tekintélyes amerikai pszichiáter, aki meglehetősen liberális volt, mielőtt meggyőződött volna a saját két szemével arról, hogy a szovjet rendszer lélektani szempontból milyen páratlanul előnyös, és mennyire hatékonyan iktatja ki az emberek életéből a mentális problémákat. (Paul Hollander Politikai zarándokok című könyvének 125. oldalán olvasható mindkét idézet rengeteg hasonlóval együtt.)

1932–1933. Ezek voltak a Szovjetunióban a legsúlyosabb éhínség évei. Az idézett szemtanúk nyilván nem írtak mást, mint amit a szemük diktált. Csupán azonosították a boldog vagy legalábbis annak látszó keveseket az egésszel. Miközben bizonyos milliók éhen haltak, más milliók remekül érezték magukat. E más milliók egy része nyilván nagy ívben tojt rá, hogy kevésbé szerencsés honfitársai éhen halnak, ha egyáltalán tudott valamit a dologról. De aki nem tojt rá, az is tisztában volt vele, hogy a nem tojásnak nem adhatja jelét, pláne külföldiek előtt, ha nem akarja magát a továbbiakban nagyon rosszul érezni.

Ezzel és minden eddig használt analógiával kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy ezek érvényessége és tanulságossága nem attól függ, hogy a mai kínai diktatúrát vérgőz, nyomor vagy háborús szándékok tekintetében össze lehet-e mérni a huszadik század legszörnyűbb diktatúráival. Természetesen nem lehet. Egészen más a mérték és a tendencia. De ettől még a diktatúrák apológiájának és a jogfosztott, üldözött emberek cserbenhagyásának a technikája, szemlélete ugyanaz. És ez nemcsak azért fontos, mert minden szenvedés és jogfosztás fontos, hanem azért is, mert amíg a diktatúrák apológiájának fölidézett technikái élnek, addig a legszörnyűbb tömeggyilkos rendszerek jóváhagyására is alkalmasak lesznek.

A mai Kína emberi jogi margináliáiról a következőket tudjuk, már amennyire tudjuk:

Szerte az országban több száz táborban, több száz­ezer embert „nevelnek át”, kínoznak, éheztetnek bírósági ítélet nélkül. Közülük évente sok ezren meghalnak. Hogy hányan, arról vannak becslések, de nem érdemes idézni őket, mert természetesen minden adat ellenőrizhetetlen.

A tibeti áldozatok számát sem ismerjük. Szent-Iványi István, az SZDSZ európai parlamenti képvi­selője a következőképpen fogalmaz: „a márciusi tüntetések óta a kínai fegyveres erők csak a tibeti főváros körzetében 400 embert öltek meg, és augusztus 18-án, még megerősítésre szoruló információk szerint, 140 fegyvertelen tüntetőt lőttek le Kelet-Tibetben.” (Szent-Iványi István: Pekingi szégyen. HVG-online, 2008. augusztus 22.) Ezek az információk persze mindig megerősítésre szorulnak, ezek a számok sohasem lesznek pontosak, de ezt nem lehet annak a diktatúrának a javára írni, amely az információhiányt terrorral és a nyilvánosság távoltartásával fenntartja. A tájékozódás lehetőségétől távol tartott közvéleménynek a diktatúrára nézve legkedvezőtlenebb lehetőségből kell kiindulnia, már csak azért is, mert ezzel teheti a diktatúrát leginkább érdekeltté a pontos tájékozódás lehetőségének megteremtésében. Ha az ellenőrizhetetlen információkat nem vesszük komolyan, akkor éppen az ellenőrizhetetlenség fönntartásában tesszük érdekeltté a diktátorokat. Amíg léteznek a nemzetközi közvéleménytől elzárt területek, addig ott akárhány embert megölhetnek, és bármelyik rémhír igaz lehet. A honlapok elérésének nem az volt a tétje, hogy kielégítik-e néhány különc kíváncsiságát, akit az olimpia idején is a tibeti függetlenség kérdése izgat, hanem az, hogy feloldódik-e az az információs vesztegzár, mely Kína sok millió polgárát védtelenné és kiszolgáltatottá teszi.

Számos újságírót és emberi jogi aktivistát vetettek börtönbe Kínában azért, mert jogsértésekről hírt adtak. Hu Jiát, az egyik legismertebb kínai bloggert például három és fél éves börtönbüntetésre ítélték, mert az Európai Parlament közmeghallgatásán megerősítette azt a közismert tényt, hogy Kína nem teljesítette az emberi jogi helyzet javítására a NOB-nak tett ígéreteit. A legkevesebb, amivel a szabadon és biztonságban dolgozó újságírók tartoznak azoknak, akik a bőrüket a vásárra viszik, és igen nagy kockázatokat vállalnak, hogy komolyan vesznek, megbecsülnek és fölhasználnak minden információt, amelyet tőlük kapnak.

Az olimpia ideje alatt hetvenheten kértek rá engedélyt, hogy a kijelölt helyeken békésen demonstráljanak. Nem kapott engedélyt senki. A kérvényező kínai állampolgárok közül többeket letartóztattak. Csang Vejt, aki a (sokszor kártalanítás nélküli) kilakoltatások ellen kívánt tiltakozni, harminc napra ítélték. Je Kuo-csut, aki még 2004-ben kért a törvényben előírtak szerint engedélyt a tiltakozásra, négy évre ítélték. Az ő ügye is közvetlen kapcsolatban volt az olimpiával. Több ezer otthonától megfosztott sorstársával együtt ő is az olimpia miatt vesztette el a tulajdonát. Az olimpia idején és hatására nem enyhítették, hanem szigorították az emberi jogi korlátozásokat. A pekingi rendőrség az olimpiára való tekintettel könnyebben és nagyobb hatáskörrel küldhette kényszermunkatáborokba azokat, akik ünneprontóként emlékeztethették volna a vendégeket és az ünneplőket arra, hogy sokan az otthonukkal, a tulajdonukkal, a mozgásszabadságukkal fizettek az olimpiai káprázatokért. (L. pl. Sebály Bernadett: Nem jár arany az emberi jogokért. HVG, 2008. augusztus 30.)

Az ár:

Akik a reális kérdéssel nem kívántak szembenézni, álkérdést toltak a helyébe. Azt az álkérdést, hogy szabad-e az olimpiai játékokat bojkottálni; tönkretenni, megcsonkítani az olimpiát, visszatérni a nyolcvanas évek rossz, ostoba gyakorlatához… stb. Holott komoly szellemi és politikai erőt képviselő csoportok ilyesmit soha nem javasoltak. A dalai lámáig bezárólag mindenki ez ellen volt. Egészen más kérdés a politikai vezetők részvétele az ünnepségeken, és kivált más kérdés, hogy mit mondanak. Az olimpiai játékokhoz nem kell vendégpolitikus. A versenyek lefolyását, színvonalát, izgalmát, a közvetítések nézettségét, a szurkolók szórakozását és az eredmények értékét abszolút nem befolyásolja, hogy nyüzsögnek-e ott politikusok, vagy nem. A nyüzsgés egy dolgot befolyásol: a siker politikai konvertálásának, a diktatúra önigazolásának lehetőségét. Ha az olimpia politikai jellegű rendezvény, akkor a rendezés jogát szigorú politikai feltételekhez kell kötni, és nem kell diktatúráknak adni. Ha viszont nem politikai jellegű rendezvény, akkor az érvényét és értékét nem lehet a politikai jelenléthez kötni. Ha a demokratikusnak tekinthető országok politikusai távol maradtak volna Pekingtől, és egységesen, egyértelműen és élesen elítélték volna a kínai hatóságok jogsértéseit, akkor azt üzenték volna Kína népének, hogy abban a világban, amelybe Kína integrálódni kíván, a diktatúra gyakorlata elfogadhatatlan. Így viszont az ellenkezőjét üzenték.

Ami pedig Magyarországot illeti, elég lesz, ha egyetértőleg idézzük Szent-Iványi István föntebb már előkerült írását: „Magyarország az utóbbi években sajnos rendre csalódást keltően szerepel Pekingben. Természetesen nem sportolóink teljesítményére gondolok, amelynek értékelése nem az én feladatom, hanem hazánk vezető politikusainak pekingi kijelentéseire, nyilatkozataira. Az MSZP-vezette kormányok Kína-politikájában mindig megfigyelhető volt valamiféle indokolatlan szervilizmus, politikai elvtelenség, amit általában gazdasági érdekeinkkel indokoltak. Ehhez mára a magyar közvélemény hozzászokott, sokan valószínűleg egyet is értenek vele. Mégsem helyes, ha szó nélkül hagyjuk, hogy Gyurcsány Ferenc ezen a téren valamennyi elődjén túltesz. A magyar miniszterelnök az emberi jogok és demokrácia kérdésében a Magyar Köztársaság rendszerváltó hagyományaihoz méltatlan álláspontot képvisel, amely elfogadhatatlan az 1956 és 1989–1990 örökségét komolyan vevők számára.

A miniszterelnök már 2005 szeptemberében a pekingi Csing-hua egyetemen tartott előadásában – a kínai vízumkényszer eltörlésének felvetése mellett – hosszan fejtegette, hogy a demokratikus parlamentarizmus Kínában vagy Oroszországban nem feltétlenül alkalmazható modell. A pekingi olimpiára érkezve, Ven Csia-pao miniszterelnökkel folytatott találkozóját követően megerősítette, hogy Magyarország az Unión belül azon országok közé tartozik, amelyek az átlagnál jobban értik Kínát. A China Dailynek adott interjújában pedig egyenesen közös értékeken és megértésen alapuló magyar–kínai barátság mellett tett hitet. (Az interjú azon a napon jelent meg, amikor több hírforrás szerint Kelet-Tibetben a kínai rendőrség fegyvertelen tüntetőkre nyitott tüzet, bár erről a miniszterelnök a helyszínen aligha értesülhetett, mivel a kínai hatóságok az internetet is gondosan cenzúrázzák.) Arról is beszélt, hogy tiszteletben kell tartani, ha az emberek más országokban másként kívánják élni életüket, és üdvözölte Kína szerepét a globális kihívások kezelésében, és hozzájárulását egy »harmonikus« világ megteremtéséhez, nyilván szándékosan használva Hu Csin-tao elnök kedvelt szófordulatát. Mindez nem magyarázható csupán azzal, hogy a vendéglátóknak kívánt volna egyszeri gesztust tenni. Ennek fontos előzménye, hogy a magyar Országgyűlés idén májusban MSZP-s elutasítás miatt nem vette napirendre a Tibetről szóló, Kínát elítélő országgyűlési határozati javaslatot. Az MSZP teljes apparátusa megmozdult ekkor: a miniszterelnök, a külügyminiszter, a házelnök egységesen arra szólították fel a pártokat, hogy ne folytassák a plénumon a vitát.”

A célpont:

A diktatúrák apologétái mindig úgy tesznek, mintha a rabot tisztelnék a rabtartóban, mintha a jogfosztottak másságára lennének tekintettel, miközben a jogfosztókéra vannak. „Tiszteletben kell tartani, ha az em­berek más országokban másként kívánják élni éle­tüket” – mondja Gyurcsány, és ez alatt azt érti, hogy a kínaiaknak nem kell olyan rendszer, amelyben úgy élhetik az életüket, ahogy kívánják. Nekik olyan rendszer kell, amelyben előírják nekik, miként éljék az életüket.

Ez a gyarmatosító mentalitás egyik gyakori alakváltozata: nem kell ezeknek a sárgáknak (feketéknek stb.) akkora szabadság, mint nekünk (fehéreknek), ők mások, számukra tűrhető, ami számunkra tűrhetetlen. Ez a toleranciának álcázott felsőbbrendűségi tudat az emberi élet legméltóbb formáiból való kirekesztést igazolja. Ez az a szabadságigényt monopolizáló civilizációs gőg, mely civilizációs gőggel vádolja azokat, akik a szabad választás és az önkifejezés jogát igénylik azoknak, akiknek nem áll módjukban, hogy ezt maguk igényeljék. Mert ha állna, akkor már nem is kellene igényelni.

A nemzeti sajátosságokkal való szélhámoskodás ab­szolút globális jelenség. A demokratikus jogállam jobb- és baloldali ellenségei mindig és mindenhol szem­­beállították és szembeállítják ma is a polgári de­mokráciát a nemzeti sajátosságokkal és a történelmi hagyományokkal. Ez így volt nálunk a reformkorban, Ferenc Jóska idején, 1918–19-ben, Horthy, Szálasi, Rá­kosi és Kádár alatt, és ma is ezt fújják a jobboldal jobbszélén és a baloldal balszélén. És így van ez mutatis mutandis Németországban, Olaszországban, Ro­má­niá­ban, Lengyelországban, Oroszországban… stb.

És valóban, a polgári demokrácia éppúgy idegennek tekinthető történelmi hagyományainktól és nemzeti sajátosságainktól, mint bármely más rendszer, amit alternatívaként szembe lehet állítani vele. A XVII. és a XX. század között lényegében minden korábbi uralmi forma folytathatatlanná vált. Minden állam valamilyen univerzális modell lokális változataként működik, már ha egyáltalán működik. A hagyományos kínai társadalomhoz az egypárti diktatúrának pont annyi köze van, mint a polgári demokráciának, s Kínában éppúgy a pártállam sajátos változata jött létre, mint ahogy Japánban a polgári demokrácia sajátos változata. Az univerzális modelleket egyik esetben sem tudjuk levezetni nemzeti sajátosságokból, a helyi alakváltozatot viszont – legalább részben – mindkét esetben. Csak hát persze a japánok kicsit jobban jártak… Szerte a világon mindenféle demokráciákban élnek kínaiak önként, remekül és kínaiul, többségben is, kisebbségben is. A kínai néplélek és a liberális demokrácia összeférhetetlensége mese, mégpedig rasszista mese.

Nézzünk egy tanulságos példát arra, milyen sajátosan érvényesül egy nemzeti sajátosság pártállami keretek között. Ellentétben mondjuk a magyarországi svábokkal, akik önszántukból egykéztek, Kínában állami egykéztetést vezettek be, melynek finoman szólva nem voltak mély gyökerei a népi hagyományban. Annál inkább voltak a fiúgyermek preferálásának (mint szerte a világon mindenféle patriarchális társadalomban, legfeljebb különböző mértékben). A nemzeti sajátosságoktól idegen egyke-diktátum és a hagyomány találkozása leánybabák tömeges legyilkolásához vezetett.

Az „idegen modellek erőltetése” a diktatúrák apologétáinak legkedvesebb mantrája. „Az kétségtelen, hogy Kínában nem vezették be az Egyesült Államok vagy az Egyesült Királyság jogrendjét, s ha lehet egy észrevételem, jelenleg a dolgok mintha nem is tartanának arra…” – kajánkodik kiváló kollégám, Krajczár Gyula, mintha volna arra célpont, amerre lő. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság jogrendjét Svédországban sem vezették be, de attól még ott is tiszteletben tartják azokat az emberi jogokat (sőt!), amelyek nélkül nem lehet méltósággal élni. Számon kérte Kínán bárki is az Egyesült Államok vagy az Egyesült Királyság jogrendjét? A prezidenciális rendszert vagy az alkotmányos monarchiát? A kétszintű törvényhozást, az esküdtbírósági rendszert, a precedensjogot, a föderális berendezkedést, az anglikán egyház állami státuszát, a szabad fegyverviselést, a magánbiztosításon alapuló egészségügyet, az elektori rendszert vagy az egyéni választókerületeken alapuló, aránytalan választási rendszert, vagy bármi egyebet, ami az egyik vagy a másik angolszász hatalom sajátossága lenne? Szó nem volt róla. Kizárólag olyan normák számonkéréséről volt szó, amelyek mögött univerzális értékek állnak. Jelenkori értékek természetesen, amelyek valamennyiünk történelmi régmúltjából hiányoznak, miután az emberi egyenjogúság eléggé új ötlet a világtörténelemben. Nem is tartja mindenki jó ötletnek.

Nemzeti és mindenféle egyéb sajátosságok csak egymást korlátozva érvényesülhetnek, és ez a korlátozás csak univerzális értékek és az azokból következő normák érvényesítésével lehet méltányos és kölcsönös. Ki erőltet „idegen modellt”? Azok, akik vallásszabadságot és önkormányzatot igényelnek Tibet számára, vagy a kínai diktátorok, akik mindent elkövetnek, hogy Tibet etnikai összetétele alapvetően megváltozzon, a hagyományos tibeti életforma fölbomoljon (mintha nem bomolna magától is), és maguk akarják kinevezni a tibeti buddhisták vallási vezetőit?

Az apologéták a Tibet függetlenségéért és a tibetiek egyéni és kollektív jogaiért való „izmozást” is egybemosták. Holott az első esetben kevesek által kitűzött, irreális és megkérdőjelezhető legitimitású célról van szó, a másik esetben éppen e kétes cél feladásának reális és méltányos feltételeiről. Az irreális tibeti függetlenség egyetlen reális és értelmes alternatívája: minél szabadabb Tibet minél szabadabb Kínában.

És a Kínában élő katolikusok esetében mi lenne az idegen modell? A katolicizmus maga kétségtelenül, hiszen a katolikusság Kínában nem nemzeti sajátosság. A katolicizmustól viszont a pápai fennhatóság megtagadása idegen. A kínai katolikus pedig választhat: vagy megtagadja a pápát, és elidegenedik önmagától, vagy üldöztetést szenved. Ez a szituáció viszont megint csak nem sajátosan kínai. Mifelénk, a római kereszténység keleti és az ortodox kereszténység nyugati végein hol a pápai fennhatóság elismerése, hol a megtagadása volt az üldöztetéstől való szabadulás ára a görögkeletiek/katolikusok számára I. Lipóttól Ceausescuig – és sajnos tovább. Attól függően, hogy éppen magyar-osztrák, román, orosz vagy ukrán „nemzeti sajátosságok” érvényesültek körülöttük.

Röviden:

Minden nép emberekből van, és minden nép joga az emberi jogokkal kezdődik.

• Folyamatos jelen [7]