Talán a Magyar Narancs Szüret rovata ihlette meg a Kairosz Kiadó gondozásában megjelent Politikailag korrekt című kötet szerkesztőjét, aki a mostani kormánnyal szembenálló orgánumokból gyűjtött idézeteket, illetve az ezekkel szembeni jobboldali kifogásokat tárja az olvasó elé.
Mint köztudott, a Fidesz egykori hivatalos lapja hetente egy oldalt szentel az olvasók idegeit borzoló vagy rekeszizmait alapos igénybevételnek kitevő citátumok ismertetésének, és a termés javát év végi különszámában újraközli. A műfaj azonos, de a hasonlóság ezzel véget is ér. A MaNcs válogatásának nagy részét a Magyar Fórum, a Demokrata, a Napi Magyar Nemzet és a „keresztény-nemzeti” média más állócsillagai biztosítják ugyan, de helyet kapnak benne a másik oldal zsurnalisztáinak szellemi ámokfutásai és a bulvársajtó agysejteket gyilkoló torzszüleményei is.
„Erkölcsi-politikai okokból”
A tavalyi könyvnapra megjelent szemelvénytár viszont tudatosan egyoldalú. A Napi Magyarország és a Magyar Nemzet hasábjain Szembesítés címmel lehozott publicisztikatöredékek összességét közlő mű kizárólag az újságíró-társadalom és a politikai elit balliberálisnak nevezett szegmensétől származó szövegeket tartalmaz. A rendhagyó antológiát Tóth Gy. László, a kormányfő mellett tanácsadóként dolgozó publicista készítette. A szoclib folklór hangyaszorgalmú kutatójának életútját, világnézeti preferenciáit nem, vagy csak hézagosán ismerők betájolása végett – stílszerűen az ő módszerét használva – közírói munkásságának nyomtatásban megjelent építőkockáiból szemezgetve mutatnám be. Első könyvének[1] fülszövege tartalmaz egy meglehetősen rövid életrajzot, mely szerint az 1948-ban született Tóth Gy. „erkölcsi-politikai okokból 1988-ig nem publikált”. Az eufemisztikus szófordulat hivatott leplezni a kínos tényt, miszerint a CV írója politológusként egyetlen komolyan vehető tudományos munkát sem tett le az asztalra. Az általa űzött tevékenységet publicisztikai politológiának hívja a szaknyelv, megkülönböztetve ezzel a tudományág hivatalos, akadémiai-egyetemi formájától. A két terület – eltérő jellege dacára – szinte lefedi egymást, mivel a sajtóban politológiával foglalkozó közírók többsége főállásban kutatóintézeti munkatárs vagy a felsőoktatásban státussal rendelkező oktató. A MEH Kulturális Titkárságának vezetője szabályerősítő kivétel, ami legalábbis megingatja a kompetenciájába vetett hitet. A szakma állásfoglalása egyértelmű: „a publicisztika, mégha »felkent« tudós műveli is, nem tudomány. Ez két különböző szerep és funkció, amelyeket nem lehet egymással felcserélni. A publicisztikai siker soha nem helyettesítheti a szisztematikus tudományos tájékozódást, a kutatói munkát, a fordítást vagy a monográfiák és tanulmányok írását. Az összefüggés fordított: csak ezek folyamatos végzése nyomán lehet színvonalas politológiai publicisztikát művelni.” (Szabó Márton: Publicisztikai politológia Magyarországon a kilencvenes években, in.: Politikatörténeti Szemle. 1999/4.) Az ugyancsak a Fidesszel szimpatizáló Fricz Tamás az MTA Politikatudományi Intézetének kutatásvezetője, nagydoktor és több szakkönyv írója. Nem ártott volna, ha megjelenés előtt ő lektorálja az idézetgyűjteményt.
Visszatérve a szerző pályafutására, Tóth Gy. radi-szadisként indult, de az 1994-es választások előtt kilépett a pártból, amelynek a kisebbségeket és az emberi jogokat védelmező törekvéseit „a másság és a kisebbségek kultuszának”, a Fideszből kiszoruló Fodor Gábor által megjelenített irányzatot „narkós transzvesztiták és homoszexuális maoisták” képviseletének tartotta. Meggyőződése, hogy az 1990–94 között regnáló „jobbközép kormánykoalíció negatív képének kialakításában a lényegében intakt média döntő szerepet játszott… Magyarországon nincsenek fasiszták, a fasisztaveszélyt a média keltette föl mesterségesen”.[2] Orbán Viktor háttérembere, aki mind ez idáig nem tett le az asztalra a tudományos közlés szabályainak megfelelő politikatudományi értekezést, azon gyanújának ad hangot, miszerint „a magyar média tele van olyan emberekkel, akik a származásuk miatt identitászavarral küszködnek, és tulajdonképpen túlkompenzálnak dolgokat”.[3] Kíváncsi lennék arra, honnan tájékozódik a hazai újságírók pedigréjéről. Egyszer lekicsinylőén állítja, hogy „a baloldal mögött évtizedek óta nincs jelentős szellemi-intellektuális teljesítmény”, máskor viszont beismeri: az általa következetesen a baloldalhoz sorolt SZDSZ „ma elsősorban vezető értelmiségiek pártja”, sőt azzal vádolja a szabad demokraták és az MSZP értelmiségi holdudvarát, hogy „valóságos szellemi diktatúrát vezettek be”.[4] Nem értem, hogyan tud egy intelligencia és műveltség szempontjából impotens társaság szellemi diktatúrát gyakorolni? Meglehetősen paradox az SZDSZ szavazóinak ateizmusát taglaló fejtegetése is, hiszen 1998 májusában ő állította: a szabad demokraták csak a Hit Gyülekezetének köszönhetően jutottak a parlamentbe.
„A mi létező baloldalunk”
A Tóth Gy. által szerkesztett kötetben közölt dokumentumok mintegy felét teszik ki a zömében országos napi- és hetilapokból, ritkábban művészeti periodikákból, társadalomtudományi folyóiratokból, ellenzéki pártok hírleveleiből, tévéadásokból, rádióműsorokból vett idézetek. Valamennyi negatív felhanggal kommentálja a kormány egyes lépéseit, illetve a parlamenti többséget alkotó jobboldali pártok szellemiségének közéletre gyakorolt hatását. A terjedelmes kollekciót felvezető preambulum Elek István munkája. „Így gondolkodik, így érez és így beszél a mi létező baloldalunk. Vagy legalábbis, a mi létező, harcos baloldali liberális értelmiségünk színe-virágja” – írja.[5] Majd az ominózus idézetek következnek, felölelve a jelenlegi kormánypártok választási győzelmével kezdődő és 2000 márciusáig tartó időintervallumot. Pusztán a közlésük ténye nem adhat okot kifogásra, a különböző szövegrészek összeollózásának metódusa annál inkább. Nem tudom például, hogy Thürmer Gyula mióta számít balliberálisnak. A könyvben való szerepeltetése ugyanis ezt sugallja, ami ellen valószínűleg ő tiltakozna legjobban. Furcsállom Kopátsy Sándor beszerkesztését, mivel őt Lovas István, az ultrakonzervativizmus és a szélsőjobb határfolyóján evező publicista nem is olyan rég „az ország legtehetségesebb, legragyogóbb elméjű, és legeredetibb gondolkodású” közgazdászának tartotta. A jobbegyeneseket osztogató bodybuilder nem a szoclib oldal frontembereit dicsérő cikkeiről vált hírhedtté. Kopátsy legutóbbi könyvét Matolcsy György rendezte sajtó alá, tanulmányainak kiadója a Fidesz programjának gazdasági részét kidolgozó Növekedéskutató Intézet és a Schmidt Mária, Tőkéczki László műveit, valamint eme írás tárgyát megjelentető könyvmíves céh.
Szóvá kell tennem a kötet szellemi atyjának egyéb mulasztásait is. Az esetek többségében nem jelzi, ha az inkriminált mondat(ok)at papírra vető személy nem a forrásként megjelölt lap belső munkatársa vagy állandó jegyzetírója volt, hanem sajtólevelezőként nyilvánult meg. Így aztán az újbalos-neomarxista irányultságú Szalai Pál vagy az SZDSZ-ből kegyeletsértő magatartása okán kizárt, jelenleg a Munkáspárt holdudvarához tartozó Gadó György úgy tűnhet fel, mint szerkesztőségi véleményt tolmácsoló hivatásos újságíró.
A legtöbb szerző persze valóban szociálliberális alapállásból bírálta a legutóbbi választás győzteseit. Örökzöld témák a kabinetet alkotó pártok szélsőjobbal való állítólagos együttműködése, a kormányfő autoriternek tartott személyisége, a „zsidókérdés”, a közszolgálati szférában való permanens jobboldali offenzíva, Kövér László verbális ámokfutásai. Számos idézetet megütközéssel olvastam. Meglátásom szerint nem fair a Magyar Köztársaság demokratikusan választott kormányának tagjait összehasonlítani a Tanácsköztársaság népbiztosaival, mint teszi ezt Litván Györggyel,[6] ahogy felháborító az APEH Bűnügyi Igazgatósága és az ÁVH közt Bonifert Mária által vont párhuzam is.[7] Lengyel Lászlónak a miniszterelnök és Biszku Béla[8] vagy Pető Ivánnak a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője és Lavrentyij Berija közti hasonlóságot felfedező mondatai[9] joggal utasíthatók vissza.
De nem a mostani ellenzékkel szimpatizáló orgánumok kezdték Orbán Viktort kommunista hatalomgyakorlási módszerekkel vádolni, hanem az Antall-kormány szócsöveként elkönyvelt Új Magyarország egyik publicistája, aki a lap 1993. április 6-i számában úgy vélte: a Fidesz első embere „az egykori MSZMP megyei első titkárainak módszerével rázza le magáról az okvetetlenkedő sajtót”. Nevetséges, ahogy az Orbánt a forradalom utáni megtorlásokat irányító véreskezű belügyminiszterrel egy lapon említő Lengyel László nyugtatgatja a kormányváltás miatt emigrálni akarókat, hogy várjanak még a kivándorlással – „nem mondom, hogy csomagoljanak ki, hogyan is merném. De talán annyit mondhatok, hogy az ajtó mellől tegyék fel a szekrény tetejére”[10] – ahelyett, hogy hisztérikáknak nevezné őket. De ugyanilyen groteszk és tragikomikus volt a Demokrata hasábjain 1994. augusztus 18-án megjelent tudósítás a „Horn-rezsim első emigránsáról”, aki külföldre akart menekülni a szocialisták győzelme után. A Dunába lövetéstől rettegőkön ugyanúgy csóválom a fejem, mint azon az MDF-es bácsikán, aki az egyik fővárosi szavazókörben a választási bizottság tagjaként értesülve Hornék győzelméről jajgatni kezdett, hogy mindjárt itt lesznek az ávósok. Persze a Recsket vagy Auschwitzot megjárt honfitársaink közül is csak keveseket lehel ezzel manipulálni. A bori rézbányákból vagy Szibériából hazatértek némelyike talán valóban elhisz ilyen képtelenségeket. Ha viszont egy többdiplomás, nyelveket beszélő, doktorátussal rendelkező publicista akarja ezt beadni a nyilvánosságnak, akkor csak cinikus játékot űz iszonyatos dolgokon keresztülment túlélők némelyikének alaptalan félelmével, amely közéleti tájékozatlanságból fakad. Vagy kórházi ápolásra szorul, mint a kormányfőt Hitler és Mussolini szellemi rokonának tartó Popper Péter.[11]
Persze mint az általam felhozott példák is mutatják: a másik szekértábor is tudna az ellenoldal szalonképtelenségét bizonyító publicisztikákra hivatkozni. E sorok írójának véleménye, hogy a műben felsorolt közírók többsége számos hibája dacára is közelebb áll az eurokonform újságíráshoz, mint Bencsik András, aki pár éve be akart tiltani egy demokratikus választásokon a törvényhozásba került pártot, tagjait pedig kiüldözte volna az országból, helyettese, Seszták Ágnes, a külföldi tőkebefektetőket származási alapon megrostálni akaró Csurka István, a Holocaust-tagadó David Irvinget meg nem értett zseninek tartó Szőcs Zoltán, a Magyar Fórumból a Napi Magyarországhoz átigazolt Ludwig Emil, a MIÉP és a legnagyobb kormánypárt orgánumában egyaránt megjelenő Szentmihályi Szabó Péter, Franka Tibor és Pilhál György vagy a Demokrata állandó szemleírója, Bognár József, aki szerint a Martonyi János vezette Külügyminisztérium „csak azt lesi, mi az, amivel nem sérti Brüsszel, Bukarest vagy éppen Tel-Aviv érdekeit”.
Döntő különbség, hogy balliberális sajtómunkások vendégszereplése a Munkáspárt hetilapjában elképzelhetetlen lenne. Kocsi Ilona, Németh Péter, Eötvös Pál, Révész Sándor, Dési János, Lipovecz Iván, Mester Ákos, Kovács Zoltán egyaránt szélsőségesnek tartja Thürmeréket. A szélsőbal és a mérsékelt balközép között ilyen értelemben nincs átjárás. A polgári öntettel tálalt konzervativizmus és az ultrajobb között van! Lovas Istvánnak párhuzamosan jelentek meg cikkei a Magyar Fórum és az Új Magyarország hasábjain. „Előfordulhat, hogy az MSZP tesz gesztusokat a Munkáspárt felé, de a jobboldali véleményformálók szerint a baloldal által kézivezérelt média nem követi ebben. A szocialisták flörtjét Thürmerrel élesen bírálta a szoclib közírók nagy része Kasza Lászlótól Révész Sándoron át Szombathy Pálig. Míg ha a Fidesz vagy a kisgazdák nyitnak a MIÉP felé, az FKGP-s pártcég vagy a Fidesz-közeli lapkiadóvállalat által megjelentetett Kis Újság és Magyar Nemzet újságírói nem fordulhatnak munkáltatóik akaratával szembe. A Magyar Nemzetben egyszer olvastam a MIÉP-nek címzett bírálatot tartalmazó publicisztikát: amikor Orbán Viktor is helytelenítette a Vasárnapi Újság zsidózását a műsornak adott interjújában. A jobboldali lapokban csupán »igazodás a pártvonalhoz« szintjén történt elhatárolódás.” Annál is inkább, hiszen a Napi Mao klónozásával létrejött Magyar Nemzet átlagolvasói is szalonképesebbnek tartják a testes drámaíró zsidózását az ellenzéki média bírálatainál. Legalábbis ez derül ki Wiesner Gábornak a kötetben újraközölt leveléből, melyben Tóth Gy. munkáját dicsérve megállapítja: az összeállítás szerkesztője „a hazai publicisztika legszélsőségesebb megnyilvánulásait fűzte egybe”.[12] A nemzet Pistája tehát mérsékeltebb Lengyel Lászlónál. Ha majd el kell dönteni, hogy a 2002-es választásokon esetleg csupán relatív többséget szerzett jobboldali kormánypártok az MSZP-vel hozzanak létre nagykoalíciót vagy a MIÉP-pel nemzeti egységfrontot, remélhetően nem Wiesner úr szava dönt majd. Ugyancsak ő teszi közkinccsé ama gyanúját, hogy „a kormányellenesség újra meg újra kereszténygyűlölettel társul”.[13] Nem értek egyet, mivel keresztény voltukat hangsúlyozó politikusok bírálata még nem antikrisztianizmus. Természetesen szíve joga véleményének kinyilvánítása, de akkor miért vitatja el azt a jogot az ellenzéki tollforgatóktól, hogy elmondhassák: „az ellenzékellenesség újra meg újra zsidógyűlölettel társul”. Megjegyzem, ezt a kijelentést sem tudnám fenntartás nélkül magamévá tenni.
„Extrém perverz, mazochista fakír”
A gyűjteményt magasztaló többi írás szintén arról győzött meg: baloldali-liberális oldalon jóval több empátia és fogadókészség van az ellenfél nézeteivel kapcsolatban. A már említett Ludwig Emil úgy véli „nem csak azért fontos közzétenni lapunkban a baloldali-álliberális sajtó útján elkövetett válogatott politikai és publicisztikai ostobaságokat, mert olvasóink vélhetően túlnyomó része csakis innen értesülhet ezekről, kesztyűvel sem érintve az idézett sajtótermékeket, de még mi, napi újságírással foglalkozók is találunk köztük olyanokat, amelyek elkerülték a figyelmünket. Nincs köztünk olyan extrém perverz, olyan mazochista fakír – magamat is beleértve –, aki egymaga minden MaNcsot, ÉS-t és SZDSZ-es hírlevelet végig bírna silabizálni”.[14]
Így viszonyul egy konzervatív lapszerkesztő a riválisokhoz. Egyfelől lehangoló bizonyítványt állít ki olvasóiról, akikre a legenyhébb jelző az, hogy beszűkült, tendenciózus gondolkodású fogyasztók, akik médiabeli favoritjuktól nem objektív tényközlést igényelnek, hanem a saját ellenségképük és prejudikációik megerősítését, az olyannyira gyűlölt ellenfél véleményére pedig nem is kíváncsiak. Ez derül ki a Napi Mao, Magyar Nemzet-törzsolvasó Győry Lajosné hozzászólásából is. A derék asszonyság nem kertel. „Örültem, hogy soha nem kerülnek kezembe azok a lapok, amelyek az idézett förmedvényeknek rendszeresen helyt adnak”.[15]
A fizetőképes kereslet elvárásaihoz alkalmazkodik a lap vezető munkatársa is, amikor olvasói tudomására hozza: ő sem szívesen veszi kézbe a markánsan eltérő politikai irányvonalat megjelenítő újságokat, csak hát a nemzetért meg kell hozni valakinek ezt az áldozatot. A legfőbb konkurens, Magyarország piacvezető közéleti napilapjának főszerkesztője, Eötvös Pál jóval nyitottabb a másik oldal felé. „Magam a jobboldali sajtó buzgó olvasója vagyok. Tüzetesen elolvasom a Demokratát, a Magyar Fórumot. A baloldali vagy liberális lapokat – mondhatni – kevésbé követem, sőt, ha jól belegondolok, a Magyar Nemzetet is felületesebben olvasom, mint a Napi Magyarországot… szeretem látni az ellenfél álláspontjait és érveit, és azokhoz képest megfogalmazni a magaméit. Másrészt tisztán szakmai szempontból szeretem tudni, hol tartanak… ismerni akarom az ellenfél érveit. Magam az Úristennek se adok szívesen igazat, míg a Sátánt meg nem hallgattam” – mondta Babarczy Eszter kérdésére válaszolva a tavaly májusi Kritikában.
A jobboldali sajtó általában úgy tünteti fel a kormányt bíráló szociálliberális újságírókat, politikusokat és társadalomkutatókat, mint egy összehangoltan reagáló, katonai fegyelemmel és mérnöki precizitással akcióba lépő alakulatot. Tóth Gy. László vadásztrófeáinak tanulmányozása az ellenkezőjéről győzött meg. Az idézett kormánybírálók álláspontja számos lényegi kérdésben eltér. Vegyük például a Fidesz megítélését. Kósáné Kovács Magda egy 1998. május 22-én közölt interjúban jelenti ki: „A Fidesz nem liberális, hanem őskonzervatív párt, amelyik csak jobbra nyitott”.[16] Miklós Gábor viszont alig pár nappal később szögezi le egy kommentárban, hogy „a Fidesznek nincs ideológiája”.[17] A vita azóta sem dőlt el. Mihancsik Zsófia múlt év karácsonyán a Népszava hasábjain osztotta meg azon tapasztalatát az olvasóval, hogy Orbánék győzelmével visszatért a rendszerváltás utáni „első négy év ideologikus őrülete”.[18]
Szalai Erzsébet Mihancsik véleményének antitézisét állítja fel, mikor idén januárban Seres Lászlóval beszélgetve a fiatal demokratákat tulajdonságok nélküli emberekként írja le, akik „sokféle szerepre képesek: hasonlítanak a volt KISZ-titkárokra, hasonlítanak az amerikai yuppie-kra, el tudják játszani a konzervatív jobboldali fiatalt – de belül nincsen semmi. Nem hiszem, hogy a hatalomvágyon kívül más értékek motiválnák őket”.[19] Az elemző részben nem történt erre utalás, pedig most alkalom nyílt volna annak demonstrálására, hogy a jobboldal domináns tényezőjét gyakran egymást kizáró dolgokkal vádolják, hiszen nem lehet valaki egyszerre pragmatikus és túlideologizált. De nyilván kényelmesebb fenntartani a sötétben bujkáló machinátorok által kézi vezérléssel irányított, monolit egységet alkotó nemzetellenes összeesküvők mítoszát. Így van ezzel a polgári média fenegyereke, Bayer Zsolt is. Mint a Tóth. Gy.-vel egy időben és azonos kiadónál megjelent publicisztikai kötetének egyik fejezetében írja: „Szabó Miklós szerint… »a Fidesz agyonpropagált programja, ha nem is egészen kimondva, de jól kivehetően, célként a rendszerváltás folyamatában deklasszált társadalmi csoportok szanálását tűzi ki. Mert a Fidesz középosztály-mentési programja lényegében ezt jelenti.« …Tamás Gáspár Miklós ezzel szemben azt bizonygatja, hogy a Fidesz vezette kormány önző osztálypolitikát folytat, és cserbenhagyja társadalmunk leszakadó, »kannás bort és csavarlazítót fogyasztó« tömegeit. Így aztán TGM szerint eljött az ideje egy alapos és gyökeres baloldali fordulatnak. Nyilván nehéz lehet Washington és a Mérleg utca között napi szinten egyeztetni a b…gatás fő csapásirányát.”[20] Bayerben föl sem merül, hogy Szabó és TGM nem egyeztetnek sem Washingtonnal, sem egymással, hanem szuverén módon leírják, amit gondolnak. Persze mindenki a saját gyakorlatát veszi alapul. A liberális orgánumokban elfogadott az irányzatok és koncepciók szabad vitája. A vezető kormánypárt és a Magyar Nemzet háza táján bezzeg nem fordulhat elő ilyen szabadosság.
„Alantas trükkök”
Mindent összevetve: jó ötlet megismertetni a jobboldali lapok törzsolvasóit a másik oldal érveivel, ha máskülönben egy pillantást sem lennének hajlandók vetni a Népszabadságtól a Beszélőig terjedő spektrumot felölelő paletta valamelyik árnyalatára. Semmi kifogásom sem lenne ellene, ha ezt a Miniszterelnöki Hivatal alkalmazottai saját anyagi forrásból, nem pedig közpénzből tennék. A kiadványt ugyanis a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma finanszírozta. Kérdésem: ha én előállok egy ugyanilyen típusú, csak a jobboldali publicisták örökbecsű megállapításait közlő szöveggyűjteménnyel, vajon nekem is járna-e költségvetési támogatás? Már csak az egyensúly megteremtése végett is. Ugyanis nem takarítható meg annak vizsgálata, hogy a „nemzeti-konzervatív” oldal publicistái tartják e magukat azon elvekhez, amelyeket oly vehemensen kérnek számon baloldali-liberális kollégáiktól.
Válogatásomban Bencsik András és Seszták Ágnes mellett szerepelne az MTV hírigazgatója. Ő az előző ciklusban Fodor Gábor által kezdeményezett toleranciakampányra reagálva kifejtette, hogy „eddig csak különböző alantas trükkökkel csempészhették be a buzikat a tananyagba. Mostantól vége a liberális nevelési elvekhez méltatlan illegalitásnak, sőt, a jövőben a történelem és más érdektelen tantárgyak óraszámainak megnyirbálásával esetleg egész tanítási napokat lehet majd a homoszexualitás propagálására fordítani.”[21]
A fent idézett Bayer Zsolt barátjának tekinti Csermely Pétert. Barátságuk alapja előítéleteik hasonlósága. Mindketten gyűlölik a homoszexuálisokat. Bayer egy kategóriába sorolja őket a gyilkosokkal. Úgy véli „ha patkányokat zsúfolnak össze pici helyen, akkor hamar kitör közöttük az agresszió, hamar odalesz a rend. Hímek hímeket hágnak, belefalnak egymás torkába, megölik egymást és a kicsinyeket, aztán, mikor elegen elpusztulnak, hogy a többi élhessen, varázsütésre helyreáll a nyugalom.”[22] Latin-Amerikában is élt két snájdig fiatalember, akik – hogy Anderle Ádám hispanista professzort idézzem – „a machismo képviselői, megvetik a homoszexuálisokat”. Mintha hőseinkről írta volna: ők is a brutális férfierőt jelenítik meg. Bayer már kilátásba helyezett Veress Jenőnek egy alapos verést, mellre szíva a Népszavába írott cikkét. A latin-amerikai duó a homoszexuálisokat és az ellenzéki újságírókat illetően a Bayer–Csermely pároscsillag diagnózisára terápiát is kínált. A melegeket koncentrációs táborban próbálták „átnevelni”, az őket opponáló zsurnalisztákat pedig a titkosrendőrség kazamatáiban verették agyon. Fidel Castro és Che Guevara névre hallgattak. A homofóbok táborához csatlakozott a már szintén említett Lovas István. A Vasárnapi Újságban tavaly nyáron felolvasott rádiós jegyzetében hangot adott gyanújának, miszerint „egy bizonyos parlamenti párt prominens képviselői nem azért bukkannak fel a melegek rendezvényein, és mondanak ott beszédeket, mert tolerálják a melegeket, hanem mert szeretik őket. Valamint a melegeknek a tradíciót, a hagyományos morált és a családot aláásó szerepét”.[23]
Az azonos neműek kapcsolatát devianciának tartók rögeszméje, hogy a melegek emancipálása „megfertőzheti” a heteroszexuális többséget. Ennek legjobb cáfolata az, hogy a világtörténelemben mindig a többség próbálta asszimilálni, identitásváltásra rávenni a kisebbséget. Ha tehát téveszméjük igaz lenne, akkor inkább a „normálisok” törnék magukhoz a homókat. Csakhogy a nemi minoritás különbözik az etnikai-vallási kisebbségektől. Ahogyan képtelenség a náci-bolsevik kísérlet a melegek átnevelésére, ugyanúgy abszurditás a fordítottja: heterókból sem lesz „buzi” az egyenjogúsítás hatására. Pont a tradicionális morált és konzervatív ideológiát hordozó katolikus egyház cölibátust pártoló, illetve koedukációt tiltó dogmái miatt fanyalodott számos heteroszexuális szerzetes, apáca és diák azonos nemű társaira. Épp a hagyományos erkölcs kényszerített sokakat homoszexuális viszonyra.
„Zsigeri félelem, paranoid klíma”
A többségtől különböző nemi identitású honfitársaink antiszociális voltának bizonygatása mellett gyakori téma Bayer, Lovas és Csermely publicisztikáiban a „médiával összefonódott, vele egylényegű” SZDSZ nemzetellenes aknamunkája. Őket még a szocialistáknál is jobban utálják. Csermely Péter ezt nem is tagadja. „A jelenlegi parlamentben két kérdésben volt hatpárti (az SZDSZ nyúlványát, az MDNP-t nem érdemes külön pártnak számolni) egyetértés: a képviselők fizetésének emelése és a NATO-csatlakozás ügyében. Ötpárti konszenzuson alapul azonban az SZDSZ szellemiségének totális elutasítása. Nem túlságosan nagy eredmény három és fél év után, de nem is lebecsülendő. Erről a pontról kiindulva ugyanis a legtöbb politikai ellentét áthidalható”[24] – üzente a Demokrata olvasóinak pár éve. A fent nevezett úriemberek a szabad demokraták elleni hecckampánnyal saját liberális „tévelygésüket” feledtetik és kompenzálják. Olyanok előtt kell megbízhatóságukat bizonyítani, akik mindig is gyűlölték azt, amit az SZDSZ képvisel a magyar politikában. „Nem szívesen emlékszem vissza 1989–90 eseményeire, illetve utolsó egyetemi évemre. Nyomaszt a gondolat, hogy Pető Iván volt a kedvenc politikusunk”[25] – gyakorol példás önkritikát Csermely Péter. Bayer Zsolt is megtette ezt nemegyszer. Egy 1997-es cikkében már a késő kádári technokrácia szövetségesének nevezi a demokratikus ellenzéket. Ebből logikusan következik, hogy a Fidesz sajtófőnökeként ő is az utódpárti elit fegyverhordozója volt. A Bibó Szakkollégium Kövér és Orbán által szerkesztett 1988-as évkönyvét ugyanis olyan nevek fémjelzik, mint Litván György, Szabó Miklós, Pető Iván, Dalos György, Halmai Gábor.”[26] Az MSZMP állítólagos kollaboránsai.
Hasonló buzgalommal mocskolja egykori pártját Tellér Gyula volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő. Szerinte „a rendszerváltás körüli liberális tulajdonideológia a csoport-magántulajdon egyéni magántulajdonná alakításának tételét kivéve minden tételben analóg a szocialista tulajdonideológiával.”[27] Ezt már csak hajszál választja el a szélsőjobb liberálbolsevizmus-definíciójától. Ahogy Lovas István kifejtette: „a magyarországi liberalizmus és a bolsevizmus érdekei mily sok és finom szállal kötődnek egymáshoz”.[28] Igazság szerint Csermely és Bayer csak halvány epigon Lovashoz képest. Vitathatatlanul ő a kormánypárti hírlapíró-fejedelem. Hasonló világnézetű pályatársai többsége képtelen balliberálisokkal szembeni antipátiáját racionális érvrendszerrel megtámogatni. Lovas a mezei hadak céklavörös árnyalatú kirohanásait értelmiségi nyelvre fordító szellemi arisztokratizmust jeleníti meg. Módszere nem számít újnak, de karakterisztikus jegyeket felmutató cikkei mégis az eredetiség látszatát sugallják. A tényfeltáró riport és a hagyományos publicisztika jellemzőit ötvözve hoz létre műfaji szintézist. Ez lehetetlenné teszi az újságolvasó számára a sajtóműfajok közti határvonal érzékelését. A tényközlés és véleményalkotás pároztatásából groteszk mutáns lát napvilágot, írásai kihívást jelentenek az általa megszólított (bal)liberálisok számára, míg Bencsik András vagy Seszták Ágnes elmeművei pusztán undort keltenek bennük. Őt nem lehet megfogni kommunista múlttal, ellentétben a jobboldali zsurnaliszták jelentős részével. Ilyen szempontból makulátlan. Ellenálló, akit bebörtönöztek, majd szabadulása után az emigrációt választotta. Viszontagságairól a kilencvenes évek elején a Beszélő is hírt adott. Az őt bírálók többsége egyszerűen jelzőket (antiszemita, fasiszta, kirekesztő, nacionalista) varr a nyakába, de szövegének tartalmi elemzésével adós marad. Pedig rajta illusztrálható legjobban, hogyan gabalyodik az üdvtant bizonygató neofita igyekezet ellentmondások, ferdítések és csúsztatások hálójába.
Az 1994-es választások után a kizárólag állami forrásokból élő Pesti Hírlap léte veszélybe került. A lapban álnéven publikáló Lovas tollat ragad. A levél címzettje Adrian Karatnycky, a Freedom House ügyvezető igazgatója.[29] Lovas gátlástalanul hazudik: állítása szerint a Pesti Hírlap nem volt szervilisen kormánypárti. Szerinte Antall József ellenszenvvel viseltetett a lap szellemisége iránt. Ennek ellentmond, hogy Bencsik András főszerkesztő az MDF tagja volt, a néhai kormányfő pedig szívesen adott neki interjút. Az újságnál 1991 tavaszán politikai tisztogatás folyt. Eltávolítottak mindenkit, aki nem volt hajlandó felcsapni agitproposnak. A jobboldal iránti negatív érzülettel aligha vádolható Siposhegyi Péter, a lap volt rovatvezetőjének leírása megkérdőjelezi Lovas szavahihetőségét: „A megszűnés szélén álltunk, amikor bejelentkezett a lapért Antall József kormánya. Barátom behívatott, majd közölte: a sokrétűség ezennel megszűnik, mostantól lojálisak leszünk, ha akarok, lojális változatban maradhatok velük, ha nem, úgy legyek szíves elhagyni a lapot, melyben mellékesen nagyobb ünnepen és sorsfordulókor az első toll jogán én írtam a vezércikket. Mivel a lojális szótól világéletemben gyomorfájások gyötörtek, így gyorsan váltottam. Barátom ettől kezdve kormánypárti lapot vezetett, mely kormányhoz odakötötte személyes sorsát… Az urat Bencsik Andrásnak hívják és a Magyar Demokrata főszerkesztője”.[30]
Hasonló élményekről számolt be a lap többi akkori munkatársa: Szatmári Jenő István,[31] Kőszegi Ferenc, Iglódi Csaba, Deáki László is. Máshol is tetten érhető aktuálpolitikai indíttatású propagandafogás. Lovas rendszeresen támadja Kornis Mihályt, Eörsi Istvánt és Tamás Gáspár Miklóst, hogy a Dunába lövetéstől való alaptalan rettegésükkel szisztematikusan félelmet gerjesztenek a zsidóságban, és rossz hírünket keltik a nagyvilágban. Írásaiból egy liberális kalapács és szocialista üllő közt nyögő, véráztatta Magyarország képe rajzolódik ki, melyet „zsigeri félelem” és „paranoid klíma” jellemez, „ahol nagyon, nagyon sokan egzisztenciális fenyegetettségük és függőségük miatt rettegnek, és majdnem mindenkinek van veszítenivalója”.[32] A kommunista terrortól rettegő „szerencsétlen, megalázott országban”, ahol a bolsevizmustól való félelem „még olyannyira a zsigerekben ül, hogy március 15-én a falvakban és kisvárosokban sem merik kitűzni a nemzeti lobogót”[33] Nem is értem, egy ilyen félelemmel teli országban hogyan lehet Kádár János a legnépszerűbb történelmi alakok egyike. Mint ahogy azt se, milyen alapon ítéljük el azt, amit politikai céljaink érdekében magunk is elkövetünk. Lovas a neki nem tetsző orgánumokat gyakran nevezi SZDSZ-es házilapnak. A Torgyán szerkesztette Kis Újságot nem illeti FKGP-s házilap jelzővel, sőt publikál benne. A halálbüntetés visszaállítása mellett tör lándzsát a kisgazda újságban 1998 tavaszán, szervesen illeszkedve a torgyáni kampánystratégiába[34] Ezzel nyilván kiérdemelte az „FKGP-s házipropagandista” kitüntető jelzőt. Csöppet sem zavarja, hogy A kommunizmus fekete könyve, melyet ő dicsért agyon, halmozott el szuperlatívuszokkal „végletes erőszakcselekménynek”, a barbárság specifikumának nevezte a halálbüntetést.[35]
Lovas István hazai összehasonlításban vett eredetisége abban is felfedezhető, hogy míg kollégái megelégszenek a „szabadosság” bírálatával, ő a nyugati parlamentarizmus tekintélyelvű alternatíváját is megtalálta. Ideáljai a Távol-Kelet és Délkelet-Ázsia autoriter rendszerei. Persze az európai környezetbe adaptálásuk újabb paradoxonhoz vezet. Lovas a hazai szélsőjobb trendhez alkalmazkodva omnikompetens, gondoskodó államot követel. „A minimális államot akaró liberálisok szinte szektának tekinthetők, hiszen egy államnak csupán a hadserege fenntartásához is hatalmas adókat kell beszednie. Nem beszélve a modern állam nélkülözhetetlen elemének, a szociális hálónak a fenntartásához szükséges súlyos milliárdokról. Márpedig a hadsereget és a szociális hálót éppen úgy nem lehet privatizálni, mint a tűzoltóságot.”[36] Lovas a közlekedés államtalanítását is ellenzi. Holott az eszményképének tekintett Szingapúrban a Lee Kuan Yew miniszterelnökkel készített interjú tanulsága szerint privatizálni akarják a közszolgálati szférát és felerészt magánosították a légiközlekedést is.[37]
A helyszűke miatt nem tudom idézni Lovas többi egymást ütő kijelentését, egyoldalú beállításait, de talán ennyi is meggyőzte Tóth Gy. Lászlót és a Miniszterelnöki Hivatalt. Érdemes lenne kiadni a Politikailag korrekt másik oldalt elemző változatát.
Tóth Gy. László: Politikailag korrekt.
Balliberális eszmefuttatások határok nélkül.
Kairosz kiadó, 2000. 156 o. 1600 Ft
A kiadvány a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium támogatásával jelent meg.
Jegyzetek
[1] A kádárizmus örökösei és a polgári Magyarország. Kairosz Kiadó, 1997. Továbbiakban: Tóth Gy. 1997.
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] Tóth Gy. 1997.
[5] Tóth Gy. László: Politikailag korrekt. Balliberális eszmefuttatások határok nélkül. Kairosz Kiadó, 2000. 6. o. Továbbiakban: Tóth Gy. 2000.
[6] Tóth Gy. 2000. 13. o.
[7] Tóth Gy. 2000. 28. o.
[8] Tóth Gy. 2000. 54. o.
[9] Tóth Gy. 2000. 27. o.
[10] Tóth Gy. 2000. 10. o.
[11] Tóth Gy. 2000. 12. o.
[12] Tóth Gy. 2000. 126. o.
[13] Tóth Gy. 2000. 128. o.
[14] Tóth Gy. 2000. 131. o.
[15] Tóth Gy. 2000. 151.o.
[16] Tóth Gy. 2000. 10. o.
[17] Tóth Gy. 2000. 11. o.
[18] Tóth Gy. 2000. 73. o.
[19] Tóth Gy. 2000. 80. o.
[20] Bayer Zsolt: Falig érő liberalizimus. Kairosz Kiadó, 2000. 149–150. o.
[21] Csermely Péter: 139 perc. A szerző kiadása. Gödöllő, 1998. 27. o. Továbbiakban: Csermely 1998.
[22] Bayer 2000. 125. o.
[23] Lovas István: Második jobbegyenes. Kairosz Kiadó. 2000. 92. o. Továbbiakban: Lovas 2000/a.
[24] Csermely 1998. 124. o.
[25] Csermely 1998. 15. o.
[26] Sázadvég. A Bibó István Szakkollégium társadalomelméleti folyóirata. 1988/6–7.
[27] Janus-arcú rendszerváltozás. Tanulmányok. Összeállította: Schmidt Mária és Tóth Gy. László. Kairosz Kiadó. 1998. 386. o.
[28] Lovas István: Jobbcsapott. Kairosz Kiadó. 2000. 113. o. Továbbiakban: Lovas 2000/b.
[29] Lovas István: Jobbegyenes. Kairosz Kiadó. 1999. 46–54. o. Továbbiakban: Lovas 1999.
[30] Siposhegyi Péter: A többpárti állam nyilvánossága. Kapu. 2000/2.
[31] Szatmári Jenő István: (Majdnem) Halott újságíró nem hazudik. A szerző kiadása. 1995. 90. o.
[32] Lovas 1999. 105. o.
[33] Lovas 1999. 247. o.
[34] Lovas 1999. 238–240. o.
[35] A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág Kiadó. Bp., 2000. 553. o.
[36] Lovas 2000/b. 300. o.
[37] Lovas 1999. 34. o.
- Bírálat [6]