Skip to main content

Egeret fogni kinn is, benn is

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A 350 oldalas kötet néhány csillogóan okos részétől eltekintve (például a forradalom irodalmi recepciója, bár ezt is féloldalasnak tartom) slendrián, pontatlan és a műfaji, műformai problémák keveredése és tisztázatlansága miatt megoldatlan, félinformációkon alapszik, nem előzte meg az ilyenkor elvárható felkészülés.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy elsősorban az 1989-es temetés, a Jovánovics-emlékmű és annak létrejötte izgatta a szerzőt (26. o.), és írás közben, felismerve, hogy az emlékműről, annak keletkezéstörténetéről önmagában nem lehet szólni (Jovánovics György emlékművéről már több alapos és értő elemzés született: Földényi F. László: Thanatoplasztíka. In.: Jovánovics, Bp. Corvina, 1994.; Rényi András: A de-konstruált kegyelet, Holmi, 1995/10.; és Boros Géza: Emlékművek ’56-nak, 1956-os Intézet, Bp., 1997), kitágította vizsgálódásának körét, s az ’56-os forradalom Kádár-kori recepcióját, s különösen az 1989-es temetést, illetve az azt megelőző részben nyilvános, részben a nyilvánosság előtt ismeretlen, a színfalak mögött zajló politikai csatározásokra is kiterjesztette. Ám György Péter kötetének általános hibája, hogy elsősorban azokra a forrásokra támaszkodik, amelyek könnyen elérhetők voltak számára (s itt kiemelten Ungváry Rudolf példás alaposságú dokumentációjára és Pálinkás Szűcs Róbert szóbeli közléseire gondolok elsősorban, valamint az 1956-os Intézet 1992 óta megjelent hét évkönyvére), de elkerülték a figyelmét olyan művek, amelyek a fenti források által koherensnek tűnő képet „befolyásolták” volna.

György Péter és a TIB

Tiszteletre méltó, hogy a kötet fejezeteinek élén egy-egy Petri-idézet áll, azonban a mégoly jól megválasztott citátumok sem helyettesíthetik a korrekt, a fejezet tényleges tartalmára utaló címadást s ezzel a szövegben való eligazodást. A hibás forráskezelés súlyos aránytévesztéseket eredményez. György Péter a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, illetve annak névvel illetett tagjait őszinte szimpátiával kezeli, ám elköveti azt a kardinális tévedést, hogy a reformkommunistákkal, egyáltalán, a valamikori kommunista, de a párttal már jóval 1956 előtt szembeforduló értelmiségiekkel azonosítja azt az egyébként megnevezetlenül hagyott negyvenkét embert, aki a TIB-et létrehozta. (A TIB alapítóiról l. pl. Kozák Gyula: A TIB 1988-ban. Beszélő, 1999/9.) (A legárnyalatlanabbul a 316. oldalon teszi ezt: [Antallt azok választották meg, akik] „nem kértek a TIB hajdani reformkommunistáinak [kiemelés tőlem – K. Gy.] demokratikus szocialista eszméiből.”) Nem kívánok György Péterrel definíciós vitába keveredni, de Vásárhelyi Miklóst (a TIB elnökét), vagy Hegedűs B. Andrást (a TIB titkárát) nem harmincöt évvel korábbi antisztálinista reformkommunizmusa jellemzi/jellemezte elsősorban, hanem – s különösen ebben a kontextusban – ’56-os szereplése, ’56-hoz való hűsége, mai világnézete, és elsősorban mai (illetve akkori, 1989–92-és) tevékenysége. György Péter elmulasztotta felkeresni a TIB alapítóit, nem tanulmányozta a bizottság alapításának és működésének dokumentumait. Amit nem tett meg, azt most kénytelen vagyok kis részben pótolni.

A TIB nem a semmiből keletkezett. Ha létezett is kollektív amnézia, legalább ennyire létezett a múlt felidézésének rendkívül erős vágya is. Ebben a vonatkozásban nem lehet és nem szabad statisztikákkal bűvészkedni: Bibó, Tánczos, Péterfi Miklós, Donáth Ferenc, Mérei Ferenc, Bali Sándor temetése, Rácz Sándor esküvője, Mécs Imre és Rácz Sándor születésnapja és számos más esemény is bizonyítja, hogy kritikus mennyiségű tömeg használta fel az alkalmat ’56-hoz való hűségének kinyilvánítására. A nem is titkolt rendszeres rendőri jelenlét bizonyítja, hogy a hatalom félt ettől. Az előzmények között kiemelten kell megemlíteni azt a prominens ’56-osok körében, magnetofonra rögzített kerekasztal-beszélgetést, amely 1981–82-ben zajlott, s amelyről György Péter nem tesz említést. Ennek résztvevői a következő személyek voltak: Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Aliz, Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós, valamint a kérdezők oldalán Szabó Miklós, Csalog Zsolt és jelen sorok szerzője. 1989-ben Mérei Ferenc és Donáth Ferenc már nem volt az élők sorában, a többiek viszont valamennyien a TIB alapító tagjai lettek.

Valójában tehát az ’56-osok alkalmi társaságaiból, az ’56-os temetések (erről sehol egy szó!) állandó és egyre szaporodó résztvevőiből alakult ki az a kör, amelyből a TIB kinőtt. Mivel a forradalom emblematikus figurája mind itthon, mind külföldön Nagy Imre volt, a Nagy Imre-per volt a megtorlás politikai csúcspontja, nem csoda, hogy 1956 emlékezetének fókuszában Nagy Imre állt. Ezért lettek a „nagyimrések”, eleinte Donáth, majd Donáth halála után Vásárhelyi „vezetésével” az ’56-os mozgalmak erjesztői. A TIB megalakításakor a szervezők alapvető törekvése volt, hogy az akkor még meghatározatlan szerkezetű, de mindenképpen a nyilvánosság elé álló csoportban a forradalom valamennyi irányzata képviselve legyen. Az is magától értetődő volt, hogy a TIB legitimációját az induláskor a Nagy Imre-perben kivégzettek özvegyei biztosítják, hiszen az ő személyük teszi megkerülhetetlenné a majdani követeléseket. Ha György Péter aktív ellenzéki politikusként átélte volna a nyolcvanas éveket (vagy akár csak az érintetteket megkérdezte volna), talán nem jutott volna arra a hamis következtetésre, hogy a TIB-et az egykori reformkommunisták sajátították ki. És talán akkor azt a hibát sem követi el, hogy túlértékeli az INCONNU-csoport szerepét 1989-ben. (A kötet 3. – „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen” Petri-idézetet viselő – fejezetének harmadát teszi ki az INCONNU szerepeltetése. Természetesen azt nem vitatom, hogy a csoport fellépése 1982 és 1988 között fontos szerepet játszott többek között 1956 emlékezetének ébren tartásában is.)

A fegyveres felkelők természetesen nem maradtak ki a TIB alapítói közül, ott volt Forintos György, Fónay Jenő, Dénes János, a szanitécként tevékenykedő Hegedűs László, mint ahogy alapító tagja volt Rácz Sándor, Nagy Elek, a munkástanács-vezetők képviseletében, Regéczy-Nagy László, Göncz Árpád, Pártay Tivadar, Pomogáts Béla, Hősz Dezső, valamint Fekete Gyula, Hankiss Elemér, Darvas Iván, Mensáros László is. Alapító tag volt a Mécs Imréhez hasonlóan „kegyelmes úr” Obersovszky Gyula. Valamennyien hitelesen képviselték ’56-ot, ’56 eszmeiségét megkérdőjelezhetetlen erkölcsi és politikai tekintélyükkel.

A TIB 1988 legelején, megalakulásakor – még Kádár bukása előtt vagyunk! – három célt tűzött maga elé, az ’56-osok jogi problémáinak megoldását (jogi szekció), a kivégzettek méltó és politikai jelentőséggel bíró újratemetését és emlékmű/emlékművek állítását (kegyeleti szekció), valamint az ’56-os forradalommal kapcsolatos (már évek óta folyó) kutatások felgyorsítását, a forradalom tudományos kutatásának szervezettebbé tételét (történeti szekció). A kegyeleti szekció feladata volt az emlékműpályázat kiírása. Ungváry Rudolf – maga is egyetemistaként börtönviselt ’56-os – hihetetlen energiáinak köszönhetően született meg a sikeres pályázat és annak végeredménye, a 300-as parcellában álló Jovánovics-emlékmű.

A TIB átgondolt politikai koncepció alapján végezte tevékenységét (s ma már elmondhatjuk, hogy 1988–1992 között teljes sikerrel). Bár arra senki nem gondolt, hogy a TIB tevékenysége nyomán meg fog dőlni a rendszer, de arra volt remény, hogy mindhárom célkitűzés megvalósulhat. Ennek érdekében (bár ma már tudjuk, hogy az illetékes szervek a TIB minden lépéséről tudtak) politikai döntések sokasága született, s ezek kivitelezéséhez mindig hozzárendelődött a megfelelő politikai lépés. A TIB akkor lépett a nyilvánosság elé, amikor annak idejét elérkezettnek látta, akkor fordult levélben az országgyűlési képviselőkhöz, amikor már a párt hatalmát és omnipotenciáját e lépéssel is negligálni akarta, s akkor bocsátkozott – a kormánnyal, és nem a párttal – tárgyalásba, amikor céljainak megvalósítása reális közelségbe került. Ez a taktika éppen azt szolgálta, hogy a még létező, de már haldokló MSZMP-t kizárja minden kompromisszumból.

Amikor Fejti György a temetés előtt néhány héttel magához rendelte a Fehér Házba, azaz a pártközpontba a TIB három képviselőjét (Vásárhelyit, Újhelyit, Erdélyit), akkor nem tárgyalás folyt, hanem a KB-nek az adminisztratív, így a BM-ért is felelős titkára megfenyegette a TIB-et. György Péter ezzel kapcsolatos utalása ezért denunciáló: „ A TIB … álláspontja annál kevésbé volt tartható, minél nagyszabásúbbá vált a temetés terve: minél több kooperációt követelt az MSZMP-vel, pontosabban [kiemelés tőlem – K. Gy.] a kormánnyal.” Na már most pont ez volt az, ami nem volt mindegy: az MSZMP-vel vagy a kormánnyal?

György Péter lényegében pontosan írja le, hogy az 1989-es temetés előkészítése során milyen alternatívák merültek fel, de ezzel folyamatosan párhuzamba állítja az INCONNU kopjafa-állítási akcióját. Ez azonban nem a TIB emlékmű-állítási törekvésével párhuzamos tevékenység volt, hanem olyan radikális és meggondolatlan akció, amelyet a hatalom éppen a TIB ellen próbált meg kijátszani. Az INCONNU (1989-es) tevékenységének lényegét Boros Géza fogalmazza meg egyértelműen Emlékművek ’56-nak című könyvében: „…elsők szerettek volna lenni a rendszerváltás szimbolikájában döntő fontosságú hely művészi átformálásában…” (…) akár annak az árán is, hogy az általuk létrehozott kopjafaerdő lehetetlenné teszi esztétikailag egységes egészként kezelni a rákoskeresztúri új köztemető leghátsó traktusát. Nem elégedtek meg az első, 1988-ban felállított „Pro Patria” feliratú nagy kopjafával, egy egész parcellát akartak kisajátítani.

György Péter azzal vádolja a TIB-et, hogy 1988-as megalakulásától 1989. június 16-ig, a temetés napjáig „…nem volt sem stratégiája, sem taktikája arra, ami utóbb történt, ezért volt elkerülhetetlen későbbi válsága.” Ez az állítás merő ostobaság. Az utólagos képalkotást persze zavarhatja, hogy a körülmények rendkívül gyorsan változtak, és sokszor kiszámíthatatlan volt a hatalom következő lépése. Ám a TIB ennek ellenére sikerrel vitte végig hármas célkitűzését, amit bizonyít maga a temetés, majd az emlékműállítás, bizonyítanak a perújrafelvételek, s bizonyít az 1956-os Intézet létrejötte, továbbá a jogi rehabilitációk megindulása még az egypárti országgyűlésben.

György Péter a TIB-et Vásárhelyi Miklóssal és Széll Jenővel, mint az MSZMP vezetőinek szuperegójával azonosítja, ami teljes félreértés, és bántó például Gyenes Judith (Maléter Pál özvegye) vagy Pártay Tivadar (a koalíció kisgazda politikusa) számára, nem is beszélve Rácz Sándorról, aki egész életében a lehető legtávolabb volt a mindenkori kommunista hatalomtól, soha nem törekedvén még azokkal szemben sem definiálni önmagát. Az sem valószínű, hogy nevezetteknek Grósz Károly vagy Berecz János előtt olyan tekintélyük lett volna, amilyet György Péter tulajdonít nekik.

Más helyütt György Péter azt is állítja, hogy a TIB a demokratikus ellenzékkel szorosan összefüggő szervezet volt (129. o.), bár ezt semmivel nem bizonyítja. Néhány oldallal később viszont azt írja, hogy „…maguk az ’56-osok [ti. a TIB] is megjelentek a politikai arénában, gyakran és több fronton együttműködtek a demokratikus ellenzékkel, de nem egyeztettek velük, nem voltak annak része”. (148. o.) Melyik György Péternek higgyünk? (A TIB és az ellenzék [nem csak a demokratikus!] együttműködéséről l. többek között Szilágyi Sándor dokumentumközlését és visszaemlékezését, Beszélő, 1999/10.)

György Péter szakadékot vél felfedezni a TIB tagjainak személyes érintettsége és a nagypolitikai szándékok között. Ezzel csak azt demonstrálja, hogy nem ismeri a politikai játszmák belső mechanizmusát. Ha ismerné, nem írná le, hogy „Ami a demokratikus ellenzék és a népiek számára a politikai nyomásgyakorlás eszközét jelentette, az a TIB tagjainak személyes ügye volt.” (148. o. – kiemelés az eredetiben), majd egy oldallal később: „Személyes motivációik – érthetően – erősebbnek bizonyultak bármiféle politikai megfontolásnál.” Ha egyáltalán, akkor a kivégzettek hozzátartozóira ez még értelmezhető lenne, ám szerzőnk a TIB-ről mint politikai szervezetről beszél, amely, mint láttuk, meglehetősen sokszínű volt. Néhány sorral lejjebb aztán rálelünk a korrekcióra: „…a tömegnek a jóvátétel éppen a TIB által vált realitássá.” (149. o.) Most akkor személyes vagy politikai ügy volt az ’56-os forradalomban érintettek képviselete? Ha csak családi temetés lett volna a 301. parcellában, 1989-ben az is politikai eseménnyé vált volna.

A TIB lépésről lépésre haladt. Az exhumálásoknak és az újratemetésnek meg kellett előzniük az emlékműállítást. A központi emlékmű és további ’56-os emlékművek állítása szerepelt a TIB programjában. Az INCONNU számára azért vált 1989 tavaszán hirtelen sürgetővé a kopjafaállítási akció, mert nem akartak lemaradni az eseményekről. Ám ami 1988. június 16-án még bátor cselekedet volt, azon 1989 tavaszára túllépett a történelem. Az INCONNU ezt nem volt képes belátni, annál is kevésbé, mert a már hosszabb ideje Londonban tartózkodó Krassó György (aki nem érzékelte a hatalom erodálódását) az akcionizmusra biztatta őket. György Péter jól látja, hogy a TIB csapdahelyzetbe került: ha fellép az INCONNU ellen, akkor a hatalom kollaboránsaként megbélyegzetté válik, ha viszont lenyeli a békát, akkor a későbbi emlékműállítás kerül veszélybe. Ezért a TIB és az INCONNU ellentéte nem vezethető le abból, hogy a TIB „a kortárs művészettel szemben esztétikailag közönyös volt” (129. o.). És az a tény, hogy a TIB által meghirdetett pályázaton Jovánovics terve, egy konvencionálisnak éppen nem nevezhető mű győzött (függetlenül attól, hogy a TIB tagjai mit gondoltak róla!), ismét csak azt bizonyítja, hogy György Péter elmarasztaló állítása a politikusok és művészek „ellentétéről” irreleváns.

A temetésről a 6. fejezet szól („Egy icipicit igazítottak a világon” Petri-idézettel az élén). A helyszín és a legteljesebb nyilvánosság nem az MSZMP-vel folytatott tárgyalások során létrejött (a szerző pejoratív szavával: kialkudott) kompromisszum eredménye volt, miként azt György Péter feltételezi (266. o.), hanem a TIB győzelme. A TIB nem tárgyalt az MSZMP-vel. Grósz Károly Kádár bukása után már nem tehette meg, hogy ne foglalkozzon a TIB követeléseivel, mindenekelőtt az újratemetéssel, de kezdettől ahhoz ragaszkodott, hogy csak temetői gyászszertartásra kerülhet sor. Később világossá vált, hogy a temető nem alkalmas nagy létszámú tömeg fogadására. Ekkor került sor a helyszín – többször megváltoztatott – kiválasztására. A ravatalozással és temetéssel kapcsolatban mind a hatalomnak, mind a TIB-nek súlyos félelmei voltak. S ezek a félelmek nem voltak megalapozatlanok, hiszen létezett még a munkásőrség, létezett szervezett szélsőbalos erő, s Magyarországon tartózkodtak a szovjet csapatok is. Ugyanakkor egy többszázezres tömegdemonstrációt a hivatalos rendfenntartó szervek nélkül nem lehet megrendezni. Ezért bizonyos együttműködés elkerülhetetlen volt. (Minderről l. Hegedűs B. András: Visszatekintés 1988-ra. In.: Évkönyv VI. 1998. 1956-os Intézet, Budapest, 1988; valamint Uő.: Azon a kedden. Beszélő, Budapest, 2000. 180–192. o.)

A gyászszertartáson elhangzott beszédekkel kapcsolatban a szerzőnek észre kellett volna vennie, hogy a szónokok a kommunista diktatúra elleni harc különböző „osztagait” képviselték. Vásárhelyi a kommunista eszméből már a Rajk-per után kiábrándult nagyimréseket, Rácz a munkásságot, Mécs az egyetemi ifjúságot és a felkelőket, Zimányi a ’45 utáni valamennyi politikai áldozatot, Király Béla a fegyveres harcosokat, a nemzetőröket, Orbán Viktor pedig a jelen ifjúságát, amely átveszi az elődöktől a stafétabotot. Orbán vonatkozásában orbitális tévedés, hogy „Szereplése kiszámíthatatlan volt…” (266. o.). A FIDESZ megjelenése a TIB jól megfontolt döntésének eredménye volt. Orbán Viktor beszéde szövegéről konzultált a TIB-et képviselő Litván Györggyel – az ő feladata volt, hogy a beszédeket mind tartalmukat, mind terjedelmüket illetően összehangolja, ami az esemény jelentőségét ismerve teljesen normálisnak tekinthető –, és Kende Péterrel is. A TIB nem tartott az Orbán-beszédtől, hiszen ismerte azt. Kétségtelen, hogy volt némi vita a TIB-en belül a beszéd hangvételéről, de Orbán végül változtatás nélkül mondhatta el azt.

Így értelmetlen az a megállapítás is, hogy „Orbán beszéde nélkül június 16-a talán nem lett volna történelmi fordulópont”. Június 16-a még akkor is történelmi fordulópont lett volna, ha a legrosszabb szcenárió szerint, sokkal szűkebb körben, a temetőben, Orbán Viktor nélkül zajlik a gyászszertartás. Orbán valóban a saját hangján megszólaló radikális fiatalságot képviselte, de ebben nem tért el a többi szónoktól, ugyanis valamennyien a saját hangjukon szólaltak meg, nem az utókorra kacsintva játszottak valamilyen szerepet.

S itt elérkeztünk egy fontos ponthoz, amely György Péter teljes tájékozatlanságát bizonyítja. Bába Iván mint „térhang” nagyszerűen látta el megterhelő feladatát. A szertartás befejezésekor nem sután, és nem durván, hanem a temetés forgatókönyvének megfelelően, a TIB instrukciói alapján szólította fel a tömeget a békés hazatérésre, amely akkor már órák óta állt a tűző napsütésben. S hogy miért tanácsolta el őket a temetőbe való kimeneteltől? Azért, mert ott még a Hősök terén megjelentek töredéke sem fért volna el. A szerző érthetetlen módon köt bele a feladatát kitűnően és közmegelégedésre ellátó Bába Ivánba.

György Péter ismét összemossa a TIB-et és az MSZMP hatalomtechnológusait, s azt a látszatot kelti, hogy a TIB a párttal való egyeztetés után zárta be a temető kapuit a tömeg előtt. A temetőben jelen lehetett minden kivégzett valamennyi hozzátartozója, s jelen lehettek az akkortájt alakuló politikai és társadalmi szervezetek képviselői is. De nem lehettek jelen a kommunista hatalom reprezentánsai! A temetői belépőkért szinte könyörögtek az MSZMP, a SZOT és egyéb szervezetek képviselői. György Péternek éppen azt kellett volna alaposabban elemeznie, hogy kik koszorúz(hat)tak a Hősök terén, hogy kik voltak azok, akik kiemelt szerephez jutónak ’89. június 16-án! Helyesen tette volna, ha szétválasztja azokat, akik koszorút helyezhettek el, s azokat, akik a temetőbe kimehettek. György Péter felrója, hogy a kormány nevében koszorúzók egyben az MSZMP-t is reprezentálták. A helyzet azonban éppen ennek a fordítottja volt! Németh Miklós (miniszterelnök) és a pénzügyminiszter Medgyessy Péter, valamint az akkor ’56 megítélésével kapcsolatban meghatározó szerepet játszó Pozsgay azért lehetett jelen, mert éppen az ő személyükkel kívánta a TIB demonstrálni, hogy csak azoknak van keresnivalójuk a ravatalnál, akiknek semmilyen szerepük nem volt az 1956 utáni megtorlásban. Szűrös Mátyás pedig az Országgyűlés elnökeként került a koszorúzók közé. A lényeg itt is ugyanaz volt: az MSZMP mint párt (még a „reformkorok” sem) nem képviseltethette magát az eseményen. Éppen azért esett rájuk a választás, hogy világos legyen: az MSZMP-vel a TIB nem hajlandó semmilyen kompromisszumot kötni.

Ami a TIB-nek mint politikaformáló/rendszerváltó szervezetnek az alakulását illeti, 1992-re, a Jovánovics-emlékmű felállításával teljesítette önmagának kitűzött mindhárom feladatát. A kárpótlás területén ugyan még máig húzódó, csak parlamenti szinten megoldható problémák tartották izgalomban az érintetteket, a TIB-nek 1992-ben már nyomásgyakorló szerepe sem volt. Az egyetlen helyes lépés az lett volna, ha feloszlatja önmagát. Lezajlott az exhumálás és az újratemetés, megtörtént a „központi” emlékmű felállítása, további emlékművek egész sora született (erről lásd Boros Géza említett művét), és megalakult az 1956-os Intézet. Az akkori vezetők feladata annak elemzése, hogy miért nem szűnt meg a TIB. A történészeké pedig, hogy választ adjanak arra a kérdésre, miért következhetett be, hogy a rendszerváltás legegyértelműbb és a napi politikai csatározásokon felül álló szervezete belekerült abba a máig tartó őrült örvénybe, amely szekértáborokba kényszeríti azokat is, akik a nyolcvanas évek elejétől, közepétől a rendszerváltás utáni első évekig még képesek voltak egy jól definiált közös célért, jelesül a forradalom emlékének, hagyományának felélesztéséért együtt munkálkodni. A TIB-et is elérte az a végzet, amely a politikai pártokat: bekövetkezett a belső polarizálódás, a belső hatalmi harc, a korábban létezett kohéziós erő megszűnt. A kádárizmus alatt elnémított, meghamisított hagyományból, az ’56-os forradalomból a demokratikus Magyarországon sikerült részben a konjunkturális érdekek mentén alakuló húzd meg-ereszd meg! szintű operettgálát kreálni, részben pedig, a tudományosság szintjén, a szakmai kompetencia helyett pártérdemek és pártérdekek alapján kinevezni, hogy ki méltó, ki érdemes arra, hogy a jelenkort – vagyis az 1945 utáni történelmi korszakot – kutassa.

A TIB szerepe a rendszerváltás előkészítésében döntő jelentőségű volt. György Péter sommás ítéletei viszont a rendszerváltás után bátorságra kapó újdonsült antikommunisták (ún. „jobboldal”) vádjait és sugalmazásait visszhangozzák. Mindannak, ami a TIB körüli/elleni politikai kampányban született utólag, 1991–92-ben, semmi köze az 1989-es történésekhez.

Felejtés vagy elfojtás?

A kötet egyik sarkalatos hibája, hogy nem kísérli meg a különbségtételt a felejtés, az elfojtás és a hatalommal való szembefordulással párosuló emlékezés különböző formái között. Ma már csak hipotéziseket állíthatunk föl arra vonatkozóan, hogy a kádárizmus négy évtizedes történelemhamisítása valóban felejtésre vagy „csak” elfojtásra késztette-e a magyar társadalmat. Netán a túlélésért a többség hajlandó volt úgy tenni, mintha elfelejtette volna ’56-ot, ám az első lehetséges alkalommal felszínre törtek a valódi érzések. Nem feledhetjük, hogy 1989-ben az akkori magyar felnőtt társadalom többsége már csak az iskolában hallott ’56-ról, jobban mondva a hivatalos, kádárista ellenforradalmi verziójáról. Ehhez képest az 1989. június 16-i temetésen készült videofelvétel tanúsága szerint meglepően sok fiatal arcot láthatunk, ami mégis arra enged következtetni, hogy 40 év sem volt elegendő ahhoz, hogy kiirtsák ’56 igazi emlékét a köztudatból.

A hetvenes években kibontakozó, majd a nyolcvanas években egyre markánsabban (már sokszorosított szamizdatokkal is előálló) ellenzék az idő előrehaladtával egyre nagyobb hangsúlyt helyezett az ’56-os forradalomra, s az derül ki az egykori szamizdat-kiadványok tanulmányozásából, hogy a demokratikus kibontakozás csak a forradalom eszméinek bázisán történhet meg. (L. erről: Hegedűs B. András: A demokratikus ellenzék és 1956. In.: Évkönyv IV. 1995. 1956-os Intézet, Budapest, 1995. valamint uő.: Azon a kedden. Beszélő, Budapest 2000, 360–378. o.)

Hiányolom György Péter elemzéséből ennek a folyamatnak alapos megjelenítését, miként azt is, hogy a demokratikus ellenzék és az emigráció közötti egyre élénkebb kapcsolat mennyire megtermékenyítő volt. Az emigrációban az ’56-os hagyomány az együttgondolkodás és a közös cselekvés bázisává válhatott, még egyébként különböző politikai nézeteket valló személyek között is.

De hiányolom, sőt megbocsáthatatlannak tartom, hogy Donáth Ferenc lényegében kimarad ’56 emlékének megőrzéséből, holott az ő személye volt a demokratikus ellenzék létrejöttében a meghatározó, haláláig ő volt az a megkerülhetetlen autoritás, aki a különböző ellenzéki csoportok között képes volt közvetíteni, s az ő kezdeményezésére, illetve az ő részvételével jött létre a monori tanácskozás, valamint a már halála után megtartott ’56-os konferencia. Donáth Ricoeur-rel vallotta, hogy „Az ember nem csinálhatja vissza, amit tett, és nem tehető meg nem történtté az, ami megtörtént, mégis, annak az értelme, ami történt, nem egyszer s mindenkorra adott.” Donáth, az egykor Nagy Imre köréhez csatlakozó pártellenzéki, egyszerre morális, politikai és egzisztenciális problémaként élte meg sorsát, s ezzel elnyerte a megbocsátáshoz való jogot. Sorsa példa lett, emlékezete a történelem része, kritikai tevékenysége pedig a történelmi folyamatok erjesztője. Donáth Ferenc temetése az ellenzék egységének – és nem különállásának! – szimbóluma volt, és ezt akkor 1956 jelentette.

Ha Donáth Ferenc szerepének értékelése fájdalmasan hiányzik, még súlyosabb, hogy a kötetből nehezen kihámozható, mozaikokból összerakható Nagy Imre-kép egyenesen negatív. György Péter nemigen tud mit kezdeni Nagy Imre figurájával. Nem érti, vagy nem akarja megérteni őt, s olykor kimondottan durván gyalázza, amiért bemenekült a jugoszláv követségre, amiért nem állt azonnal a forradalom mellé, amiért élete végig kommunista maradt. Mindez még igaz is lehet, de szerző kontextusában ez a megítélés inkább hasonlít a mai „hivatalos”, jobboldali történetírás téziseihez. Különösen bántó, ahogy György Péter megemlékezik Nagy Imréről és társairól: „Nagy Imrének és társainak nem [volt] különösképpen hősies karaktere” (168. o.) Hogy hősies cselekedet-e halálos ítélet esetén nem kérni kegyelmet, s kétségbe vonni az ítéletet kimondó bíróság kompetenciáját, ezt döntse el az olvasó. Miként a forradalom miniszterelnökeként hozott döntéseinek elemzése is kétségessé teszi a fenti citátumot. Az egész könyvet hiteltelenné teszi a következő mondat: „1956 őszén-telén szintén(!) [kiemelés tőlem – K. Gy.) az életéért küzdő… Kádár János…” (156. o.). A kényszeredett párhuzam Nagy Imre és Kádár között éppen azt a lényeges különbséget nem érzékeli, amely egyiküket gyilkossá, a másikukat áldozattá tette.

Nagy Imre szerepét a forradalomban és a magyar történelemben Rainer M. János monográfiája igen alaposan és kíméletlen pontossággal taglalja. Ha György Péter elolvasta volna a kétkötetes életrajzot, talán megértette volna Nagy Imre ’56-os szerepét és jelentőségét, s nem nevezte volna ki egy szuszra az SZKP KB tagjává és KGB-ügynökké.

A szerkesztő Csáki Judit feladata lett volna a lexikális, kézikönyvek segítségével könnyen ellenőrizhető, korrigálható pontatlanságok, szerzői felületességek kijavítása. Túl azon, hogy ordító stiláris hibák, pontatlan névírások maradtak a kötetben (Keserü helyett Keserű, Strobl helyett Stróbl stb.), az igazán súlyos és értelemzavaró, a mondanivalót befolyásoló hamis tények a szerző mondanivalóját ugyan alátámasztják, de a valósággal ellenkeznek. Ezekből egy csokorra való: Központi Vezetősége az MDP-nek volt, az MSZMP-nek Központi Bizottsága, a Lenin-szobor nem az ’56-ban ledöntött Sztálin-szobor helyén állt, hanem a Műcsarnok mögött, s véletlenül éppen a temetés előtt vitték el restaurálni, Pozsgay soha nem integetett (mert nem integethetett, bár nyilván szeretett volna) Kádárral a maradék mellvédről, s Németh Miklós sem tekinthetett ki évtizeden át a Köztársaság téri pártházból a Kalló Viktor (a névmutatóban tévesen Kallósként szereplő)-emlékmű lepusztult ornamensére, hiszen Londonban élt, és Sánta Ferencet nem a KGB-hez(!) helyezték, hanem a KGM-hez (Kohó- és Gépipari Minisztérium), s a négyigenes népszavazás is egy hónappal később volt, mint az a szövegösszefüggésből következik, a Varga Tamás-féle Nagy Imre-szobrot pedig nem Horn Gyula avatta, hanem Göncz Árpád, ám Horn valóban jelen volt, és tette (gondolom, nem túl lelkesen), amit egy hivatalban lévő miniszterelnöknek az adott helyzetben tennie kellett. Az is köztudott, hogy Jacques Chirac nem miniszterelnökként, hanem Párizs polgármestereként adományozott a Pčre Lachaise temetőben sírhelyet az ötvenhatos emlékmű céljára. A témában kicsit is jártas kutató pedig pontosan tudja, hogy Zólomy László reaktiválása első évében, tehát 1990-ben halt meg, s nem 1999-ben.

Köszönetnyilvánítás?

A szerzői köszönetnyilvánítás jeles férfiakat sorol fel. Ezzel szemben azonban van egy bökkenő: ezek a tudós férfiak a témában jórészt járatlanok. Imponáló, hogy például Jancsó Miklós is szerepel a felsoroltak között, de tőle nem várhatjuk, hogy felhívja szerző figyelmét: Nagy Imre nem volt az SZKP KB tagja (170. o.), arra azonban figyelmeztethette volna a szerzőt, hogy Törőcsik Mari talán mégsem a szocializmusnak (a létezettnek), hanem saját tehetségének köszönhette sikereit, karrierjét, mint ahogy Morcsányi Gézának, a Magvető Kiadó vezetőjének arra illett volna felhívni György Péter figyelmét, hogy Devecseri Gábor ezerszer megbánt katonatiszti maskarája nem a legfőbb jellegzetessége a kitűnő költőnek, s még kitűnőbb műfordítónak. Az előolvasóktól azt sem kérhetjük számon, hogy nem tudják: Ladányi Jenő nyugdíjazásáig sem nem a „rákoskeresztúri temető igazgatója”, sem nem az Országos Temetkezési Intézeté, hanem ezek átlagáé, a Fővárosi Temetkezési Intézeté (9. és 159. o.). S ha már a tanatológiánál tartunk: az exhumálás után a koporsókban lévő földi maradványokat végleges azonosításra nem a Lenhossék utcai proszektúrára szállították (197. o.), hanem a Gyorskocsi utcai Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe.

Azt viszont valamennyi lektornak illett volna tudni, hogy az ún. „nagy amnesztia” nem 1962-ben, hanem egy évvel később, 1963-ban volt (208–9. o.), miként azt is, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (amely György Péter állításával szemben nemcsak éppen 1956. november 4-e után egy ideig nevezte így magát [17. o.], hanem – megszakítással bár – 1974-ig) éppen úgy, mint a már magát ettől az epiteton ornanstól megfosztó hatalom egészen 1988-ig(!) minden november 4-én koszorúzott a Köztársaság téren, az ellenforradalom mártírjainak emlékművénél. (210. o.) S csodálom, hogy a lektorok ízlését nem bántotta, hogy az 1986-os, Berecz János nevéhez fűződő ellenforradalmi tévéműsor (Velünk élő történelem) alkotóit (a szakértő Glatz Ferencet és a szerkesztő Sárdi Annát) miért kellett pellengérre állítani, amikor Glatz volt a Németh-kormánynak az a kultuszminisztere, aki Klebelsberg íróasztalát vitette szobájába, s minisztersége egyik első ténykedéseként a politikai okok miatt meghurcolt, állásukat veszített értelmiségieket – igaz, csak gesztus értékkel, de ez a tett történelmi jelentőségét nem csökkenti! – rehabilitálta. (139. o.)

Az Illyés–Révai-találkozó említésekor (87. o.) illett volna megjegyezni, hogy az az író kezdeményezésére jött létre, mégpedig Déry szabadon bocsátása érdekében, s nem a párt akarta jobb belátásra bírni Illyést, miként a szövegösszefüggésből kitűnik.

György Péter könyvének utolsó oldalai emelkedetten és nagyon okosan szólnak arról, hogy miért érdeke a hatalomnak az adott történelmi kontextusban a saját normái szerinti kanonizálás. Amikor az utolsó fejezetet papírra vetette, még nem tudhatta, hogy az egykori nyilasközpont, a Hűség Háza, később az ÁVH székháza, az Andrássy út 60. Orbán Viktor személyes főtanácsadójának a kezébe kerül, hogy ott megvalósulhasson ’56 hagyományainak végső kisajátítása.

Kíváncsian várom, hogy a ’89-es temetés radikális szónokának PR-osai milyen Disneylandre hajazó „múzeumot” hoznak létre. S befejezésül egyetértőén kell idéznem György Pétert: „1956 ma mélyebbre süllyedt az időben, mint a rendszerváltozás óta bármikor. A múlt végképpen eltűnőben.” S folytathatnám: az Andrássy út 60.-ban, új köntösben, feltámadóban!

György Péter: Néma hagyomány.
Kollektív felejtés és a kései múltértelmezés
1956–1989-ben. (A régmúlttól az örökségig)
Magvető, 2000. Budapest.















































































Blogok

Csak semmi cicó, nálam a stukker!

Szerbhorváth György blogja
Csak semmi cicó, nálam a stukker!

Feltételezem, sokan hallottak-olvastak róla, hogy a Belgrádban megtartott szerb–albán focimeccs megszakadt, miután egy drón behúzott a stadionba, közvetlenül a pálya fölé egy Nagy-Albánia térképet és két albán nemzeti hőst ábrázoló zászlót, majd a pályán tömegverekedés tört ki. A mai napig nem tudjuk, ki(k) a tettes(ek), a szerbek az albánokat vádolják, és vica versa.

Tovább

Blogok

Pedig a kapitalizmust kéne...?

Révész Sándor blogja
Pedig a kapitalizmust kéne...?

 

Október 12-e óta az MSZP vezetői mást sem mondanak, mint hogy ezentúl nyíltan és önazonosan és értékazonosan és megalkuvás nélkül baloldalian fognak politizálni. Azért nem mondanak mást sem, mert mást nem tudnak. Semmit arról, hogy mi is lenne az, amit mondandók volnának nyiltan és önazonosan és megalkuvás nélkül. Tudnák ezt ők, de mégsem tudják. Mert ami önazonos lenne, az egyben önidegen is.

Tovább

Beszélő a Facebookon