Milyen hatása lehet a státustörvénynek? Egyáltalán mennyire tájékozottak a határon túli magyar közösségek tagjai a kedvezmények tartalmáról?
Duray Miklós: Az érdeklődők körében a fogadtatás abszolút pozitív. Készült néhány hónappal ezelőtt egy felmérés, amely szerint a Szlovákiában élő magyarságnak mintegy 65 százaléka nagy várakozással tekint a törvény elé. Van egy része, aki nem tudja eldönteni, jó lesz-e ez neki vagy sem, és vannak, akiket egyáltalán nem érdekel – ez körülbelül 10-15 százalékos arány, nyilván azok tartoznak ide, akiknek egy gyerekük van, és nem járnak Magyarországra. Őket teljesen hidegen hagyja ez a törvény, mert nem fognak az előnyeiből részesülni. Minden törvény esetében felmerül, lehetséges-e tökéletesen tájékoztatni erről az érintett nagyközönséget. Én személy szerint különösen a szlovákoknak próbáltam elmagyarázni főleg azt a részét, amely irritálhatja őket, mert el akartam kerülni, hogy gyanakodva viszonyuljanak hozzá.
A Vajdaságban?
Józsa László: Sok energiát fektettünk bele, hogy tájékoztassuk a lakosságot, a politika iránt érdeklődő réteget, de ebben nem lehet sikeres az ember, hihetetlen energia árán sem lehet megfelelő szintű tájékozottságot elérni. A magyar médiának ebben óriási szerepe lett volna, hiszen az MTV-t gyakorlatilag egy 50-80 km-es határsávban fogni lehet: de a magyar média sem tudott sikeresebb lenni, mint mi, politikusok. Ez önmagában persze nem baj.
Ami a várakozásokat illeti: az a letargia és az a türelmetlenség, amely első látásra is lerí rólunk, elsősorban annak tudható be, hogy sok viszontagságon átesett közösségről van szó. Szétdarabolt országban élünk már 12 éve, és ennek a vesszőfutásnak a legkeserűbb csúcspontja a bombázás és az 1999-es háborús állapot volt: az ilyen helyzet természetesen lelkileg nagyon megviseli az embereket. S a lelkileg megnyomorodott emberek várakozásai, elvárásai könnyen irracionalitásba fordulhatnak: még az a kérdés is szóba került, hogy vajon a XX. század utolsó előtti évében mozdulnak-e a határok, elkergetik-e a közösséget vagy pedig sikerül ezt az újabb krízist átvészelnünk. Amikor a kedélyek lecsitultak, az emberek próbáltak számot vetni, mit is várhatnak Magyarországtól. Így merült fel újból a kettős állampolgárság ötlete. Ez igazából nem a Vajdaságból eredt, de az itteni bezártság légkörében nagyon termékeny talajra talált: Milosević rendszerében az emberek nagyon szerették volna visszanyerni a mozgásszabadságot. Ehhez a kilátástalan helyzethez viszonyítva kell értelmezni azt a csalódottságot, amelyet a lakosságban a törvény ígérete keltett: igen nehéz volt beláttatni, hogy Magyarország, a magyar kormány nem tud igazi támaszt nyújtani.
És belátták?
J. L.: A kiábrándultságot nehéz eloszlatni, de ennek inkább gazdasági okai vannak, bár igen nehéz ezeket elválasztani a lelki, a szociális vagy épp a politikai motívumoktól. Valóban tudunk annak a kicsinek is örülni, amit a törvény ígér, ezért is volt a nehézségek ellenére a fogadtatás alapvetően kiegyensúlyozott.
D. M.: Nem hiszem, hogy kiábrándultságról lehet beszélni. Az egy év, amióta beszélünk erről a törvényről, a különböző információk, amelyek a sajtón, rádión és tévén keresztül eljutottak a nagyközönséghez, inkább azt váltották ki az emberekből, hogy várjuk ki a végét, nézzük meg, mi sül ki belőle végül. Ez a törvény mindenképpen hatalmas előrelépés a korábbi állapothoz képest, hiszen végül is 1920 óta fennáll az a helyzet, amelynek következtében a határ egyik és másik oldalán élő magyar egymástól jogilag idegen. Ha a törvény már csak ezt a helyzetet megszünteti, vagy ha csak egy kicsit is közelebb visz e jogidegenség csökkentéséhez, akkor már megtette a legnagyobbat, az első lépést. Hadd jegyezzek meg még valamit. Státustörvényről beszélünk, sokak értetlenségét kiváltva, holott valójában – teljes elnevezéssel – a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényt értjük alatta. Az eredeti ötlet ugyanis tulajdonképpen az volt, hogy ha a kettős állampolgárság nem is valósítható meg, a magyar Országgyűlés hozzon törvényt arról, hogy a Magyarországra jövő magyar ne legyen ugyanolyan idegen, mint például egy thaiföldi.
Mi az akadálya az említett kettős állampolgárságnak, s miért került le a napirendről?
D. M.: A kettős állampolgárság kérdése rendkívül bonyolult, nagyon sok lecsapódása és becsapódása van, sőt, becsapós eleme is. Ami a jogi részét illeti, elsősorban magyarországi belügy, ami viszont az esetleges politikai következményeit illeti azok szempontjából, akik élni szeretnének vele, könnyen becsapottnak érezhetik magukat. Ugyanis én, mint a Szlovák Köztársaság állampolgára, nem lehetek magyarországi állampolgár is, mert 1961-ben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság kötött egy szerződést, amely egymás viszonylatában kizárja a kettős állampolgárságot. A két állam szétválása után Csehország törvényben tiltotta be a kettős állampolgárságot, melyet végül megengedett Szlovákia viszonylatában. Tehát például egy szlovák-cseh kettős állampolgárságú csehországi magyar nem lehet Magyarországon is állampolgár, mert Csehországban törvény tiltja, Szlovákiában pedig a kétoldalú szerződés. De nem is folytatom e paradoxonok taglalását, mert ez önmagában mutatja azt, hogy a kettős állampolgárság teljesen más probléma.
J. L.: Hadd tegyem hozzá, hogy a Vajdaságból ide származott magyarok többsége esetében a kettős állampolgárság megvalósult: szinte már mindegyikük elnyerte a magyar állampolgárságot, megtartva a korábbi, jugoszláv állampolgárságot. Ez jogi problémát nem okoz: a jugoszláv jog körülbelül ugyanúgy rendelkezik, mint ahogy a magyar, hogy amennyiben a saját állampolgársága mellett más állampolgársággal is rendelkezik egy egyén, mindig a pillanatnyi tartózkodási helye szerinti állam törvényei vonatkoznak rá. Viszont az otthonmaradottak esetében van még egy másik aspektus is, amire szeretném felhívni a figyelmet. A kettős állampolgárság megszerzése kétségtelen az egyéni boldogulás eszköze, és ez rendben is van. Viszont ha azt nézem, hogy vajon 2002. január 1-jén milyen következménnyel jár a vajdasági magyar közösségre mint közösségre nézve az, hogy mennyien maradunk és mennyien lesznek, akik megkapják a magyar állampolgárságot is, akkor úgy gondolom, hogy a szülőföldön való boldogulás vonatkozásában ezzel önmagában nem sokat nyernénk. A mozgásszabadságot kétségtelenül visszaszerezné a vajdasági magyar közösség, kétségtelen elnyerné annak a lehetőségét, hogy átköltözzön Magyarországra, hiszen egy magyar állampolgárt nem lehet jogi eszközökkel megakadályozni abban, hogy beköltözzön a saját országába, de a szülőföldet megtartó ambíciónk egy pillanat alatt szertefoszlana. Tehát olyan mechanizmust kellett kitalálni, amely ebben a rövid néhány évtizednyi átmeneti időben, amíg mindannyian az EU tagjai nem leszünk, addig biztosítja a megélhetést is, az otthonélést is. Nem sikerült jobbat kiötleni, mint a határon túli magyarokról szóló törvény.
Duray Miklós Beszélő-beli írása azt sugallja, hogy szerinte ez a törvény semmilyen oldalról – sem racionálisan, sem érzelmi alapon – nem bírálható.
D. M.: Maga az a tény, hogy ez a törvény megszületik, önmagában pozitív.
Legfeljebb azt a folyamatot lehet kritikával illetni, amelynek során az eredeti ötlet tervezetté, majd törvénnyé alakult, de a végeredmény szempontjából ez nem releváns. Tehát nem úgy kell kezelni, mint mondjuk egy rosszul megfogalmazott adótörvényt.
Józsa Lászlónak mi a véleménye?
J. L.: Kétségtelen, hogy nem szabad mechanikusan szemlélni ezt a dolgot. Magyarországon a rendszerváltás óta kialakult egy komoly támogatási rendszer, ez a törvény most a meglévő támogatási rendszert csokorba foglalja, és új elemekkel is gazdagítja. Ezen új elemek közül, meglátásom szerint, legalábbis a vajdasági magyarság vonatkozásában az a legfontosabb, hogy előmozdítja az otthonmaradást. Azon persze lehet vitatkozni, mennyire hatékony ez: sokan úgy vélik, hiába ösztöndíjazzák Magyarországról a magyarul tanulni kívánó gyerekeket, ahhoz nekünk a honi politizálás eszközeivel is ki kell harcolni a tényleges lehetőségeket. És itt nemcsak az otthontanulás ösztöndíjazásáról van szó, hanem sokkal inkább az otthoni tanintézmények támogatásáról, s egy már kialakult rendszer megváltoztatásáról. Az elmúlt néhány évben ugyanis a háborús és egyéb körülmények miatt rengeteg vajdasági magyar gyerek iratkozott át Magyarországra, nemcsak egyetemre, hanem középiskolába is. Márpedig az azonnal bebizonyosodott, hogy aki középiskolába itt járt Magyarországon, az itt is fog beágyazódni.
Tehát nem megy vissza a Vajdaságba.
J. L.: Gyakorlatilag senki. Tisztelet a kivételnek természetesen, de a döntő többség Magyarországon marad. Ez pedig nem lehet közösségi cél.
Említette, hogy politikai befogadó közeg is kell a törvény érvényesítéséhez. Többen viszont úgy vélik: éppen az a törvény egyik legnagyobb veszélye, hogy olyan elemeket is beépít, amelyet általában a kétoldalú államközi szerződésekkel szoktak biztosítani. Magyarán átterjeszkedik a határokon túlra a magyar állam, és ez bizonyára irritálja majd az ottani többséget.
J. L.: A határon túlnyúló támogatások a szokásos támogatási rendszer keretein belül maradnak, tehát nem okozhatnak olyan jogi problémát, amely miatt a határ másik oldalán lévő állam kifogást emelhet. Csak politikailag, érzelmileg, vagy a propaganda szintjén lehet belekötni…
De úgy bele is kötnek.
J. L.: Igen, de hát ezen nem lehet csodálkozni.
Hosszú távon ennek lehet valamilyen hatása?
D. M.: Önmagában a politikai szólamok már kevéssé hatékonyak. Azon már túl vagyunk. A rendszerváltozás utáni egy-két évben talán még riasztóan hathattak volna, nemkívánatos reakciókat is kiválthattak volna, de ma ettől már nem kell félni. Egyedül attól kell tartani, hogy a Magyarországgal szomszédos országokban ellentörvényekkel állnak elő. De reméljük, egyik helyen sem vesz ilyen irányt a kormányzati politika, mert az akkor nemcsak ennek az egyedi törvénynek a végrehajtását akadályozza meg, hanem az egész térségben feszültséget okozhat, s az kihatna az európai integrációra is. Ezt azonban nem a státustörvény idézné elő.
Világos, de ezt meg lehetett volna előzni mondjuk azzal, ha a magyar kormány hamarabb, mélyebben és körültekintőbben egyeztetett volna a partnerországokkal. Tanácsoltak-e ilyet a határon túli magyar szervezetek?
D. M.: Természetesen, és meg is történtek ezek a konzultációk. Románia és Szlovákia részéről két ellenvetés hangzott el, s mindkettőnek belpolitikai okai voltak. A későbbi feszültség oka tehát nem az információhiány: erről a törvény-előkészítésről sokkal több részlet áramlott ki, mint bármilyen más olyan jogi folyamatról, amely az adott országon kívül másokat is érint.
Akkor mivel magyarázható, hogy a parlamenti vita alatt és a szavazás vége felé derült ki, hogy bizony konfliktusok vannak?
D. M.: Ezek nem igazi konfliktusok. Egyáltalán: Szlovákiában jóval mérsékeltebb volt a reakció, mint Romániában, mert Szlovákia számára sokkal fontosabb az, hogy kevésbé kerüljön konfliktusba Magyarországgal, mint Románia számára. Romániában pillanatnyilag nincsenek olyan belpolitikai problémák, mint Szlovákiában, Szlovákiában szinte minden héten kiderül, hogy bukásra áll a kormány, és ezért a jelenlegi szlovák kormány számára nagyon fontos az, hogy Magyarország pozitívan viszonyuljon hozzá, és támogassa integrációs törekvéseit.
Ugyanilyen okra vezethető vissza az is, hogy Szerbiában nincs ilyen kormányzati kritika?
J. L.: Nemcsak hogy negatív reakciók nincsenek, hanem egyáltalán nincsenek reakciók Szerbiában.
A nem hivatalos reakciók milyenek?
J. L.: A nem hivatalos reakciók politológusi, jogászi szakmai körökből származnak. Most folyik a szövetségi kisebbségi törvény előkészítése: a szakértői bizottság néhány tagja a státustörvénnyel kapcsolatban féltő aggodalommal jelezte, hogy Magyarországnak még meggyűlhet a baja az EU-val az antidiszkriminációs szabály esetleges megsértése miatt, de nemcsak a magyar politikai gyakorlat elmarasztalása csengett ki ezekből a szakmai véleményekből, hanem az is, hogy Szerbiának is el kellene mindezen gondolkodni, hiszen Szerbia határain kívül is jelentős létszámú szerb kisebbség él, s a magyar példa bizonyos értelemben modell is lehetne, a maga tanulságaival együtt.
D. M.: 2001. május 22-én volt a pozsonyi parlamentben egy vita a külügyminiszter külpolitikai jelentéséről, és a vita keretében az ellenzéki képviselők részéről több felszólalás hangzott el a státustörvény kapcsán. A paradox azonban az, hogy többnyire épp amiatt bírálják a státustörvényt, amit 1997-ben a külföldi szlovákokról elfogadott törvény már szentesített. A szlovák státustörvény majdnem állampolgári jogokat ad a külföldön élő szlovákoknak, viszont van egy faji jellegű megkülönböztető eleme, nevezetesen hogy három generáción keresztül kell a származást bizonyítani. A magyar státustörvény abszolút befogadó törvény, nemcsak hogy nem kell ezt bizonyítani, elegendő az önbevallás, sőt a nem magyar nemzetiségű családtagoknak is biztosíthatja ugyanezeket a jogokat.
A kritikák egyik pontja épp az, hogy milyen módon és hogyan dől majd el az, ki számíthat kedvezményezettnek. Irodákat, bizottságokat állítanak fel – ha rosszindulatú vagyok, úgy fogalmazok: magyarság-zsűriket –, amelyek el fogják bírálni a kérelmeket.
D. M.: Ezek az irodák semmiféle elbírálási vagy döntéshozó joggal nem rendelkeznek, csak az adatokat fogják összesíteni, összegyűjteni.
Nem lesz szelekció?
D. M.: Ezek a „bizottságok” arra hivatottak, hogy az adatlapokba beírt adatok hitelességét bizonyítsák. Tehát arról nem is lehet szó, hogy valaki el fogja dönteni, hogy az illető magyar-e vagy sem: erről senki nem hozhat döntést. A bizottságok nem elbírálók lesznek, hanem hitelesítők.
De ajánlás kell.
D. M.: A hitelesítést az ajánlás jelenti.
J. L.: A bizottságok jogosultsága önmagában véve valóban meglehetősen jól körülhatárolt. A legjobb értelemben vett liberalizációról van szó, hiszen ma, a XXI. század elején a nemzetiségi hovatartozás valóban csak önbevallás alapján határozható meg – etnikai vizsgálata, a származási vizsgálata, tudjuk, miféle következményekhez vezet.
Extrém esetben bárki, aki odamegy és azt mondja, hogy én magyarnak vallom magam, azt magyarnak tekintik?
D. M.: Ha saját kézzel, magyarul le tudja írni, hogy ő magyar nemzetiségű, illetve a magyar nemzethez tartozónak tekinti magát, és ne adj isten még helyesírási hiba nélkül is írja le, akkor valószínűleg tényleg magyar a nemzetisége.
J. L.: Azt hiszem, hogy nem fűződik semmi komoly érdeke egy nem magyar nemzetiségűnek ahhoz, hogy ezekben a kedvezményekben részesüljön.
Magyarán egy többségi szlovák vagy szerb miért járatná magyar nemzetiségű iskolába a gyerekét?
D. M.: Nem járatja magyar iskolába a gyerekét, ennek következtében nem jut hozzá az ezzel járó kedvezményekhez, nem kaphat diákigazolványt, nem kaphat szülőföldön igénybe vehető oktatási támogatást, nem kaphat tankönyvtámogatást.
Ha ez így van, s a nemzetiségi hovatartozás alapja az önbevallás, akkor mi értelme van annak, hogy öt év múlva meg kell újítani az ajánlást? Mi történik öt év alatt?
J. L.: Őszintén szólva, én is úgy gondolom, hogy ha a nemzetiségi hovatartozás az önmeghatározás alapján egyszer eldőlt, akkor ez nem fog változni öt év alatt sem. A hivatalos álláspont viszont az volt, hogy nekünk, határon túliaknak – akik majd fenntartjuk és üzemeltetjük ezeket az ajánlattevő szerveket, nagyon is hasznunkra lehet, hogy az emberek újból és újból megerősítsék, igazolják magyarságukat. Vannak olyan gyakorlati eshetőségek, amikor a nem magyar nemzetiségű hozzátartozó elveszti jogosultságát a magyarigazolványra.
Például, ha időközben elválik a magyar feleségétől vagy férjétől.
J. L.: Így van.
Vagy például kiutasítják Magyarországról, büntetőeljárás alá kerül…
J. L.: Akkor is bevonható az igazolvány.
De hát ez elvileg a magyar nemzetiséget igazolja, és nem az erkölcsi feddhetetlenséget.
D. M.: A nemzetből kizárni valóban nem lehet. Csakhogy amikor én kijelentem, hogy magyar vagyok, akkor ennek a kijelentésnek nem az a következménye, hogy az illető valóban egyszer s mindenkorra magyar lett, hanem az a következménye, hogy elnyerhet bizonyos juttatásokat, kedvezményeket, pénzt, ingyenes belépőt, vasúti jegyet stb. stb.
Nem kell attól tartani, hogy ha valakitől megvonják a kedvezményeket, az akár kimondatlanul vagy akaratlanul is elveszti a magyarságtudatát?
D. M.: A büntetőjogi felelősségre vonás következményeit, azaz a kedvezmények megvonását csak Magyarország vonatkozásában érzékeli, ha a szülőföldjén kerül a törvénnyel konfliktusba, nem.
A szórványban élők viszont eleve ki vannak zárva az egyik legfontosabb kedvezményből, az iskoláztatási támogatásból. S ha jól gondolom, ez a legvonzóbb, mivel elég rendesen pénzzel is jár.
D. M.: Igen, csakhogy azt végképp nem lehet elvárni a magyar kormánytól, hogy mondjuk Fiuméban, netán Bukarestben élő, magát magyarnak valló ember is megkapja a magyar költségvetési támogatást, bár a gyerekét szlovák, román, szerb vagy horvát iskolába íratja. Viszont a törvénynek lehet olyan hatása, hogy aki megkapja a magyarigazolványt és élni akar azokkal a lehetőségekkel is, amelyekkel egyébként a helyzete miatt nem élhet, esetleg kereshet olyan életformát, amelyben kihasználhatja a törvény biztosította lehetőségeket.
J. L.: Nekünk, politikusoknak igen nagy a felelősségünk abban, hogy a társainkat hozzásegítsük ezeknek az esélyeknek a kihasználásához. Nemrégiben jártunk el például egy olyan ügyben, hogy Becskereken is lehessen magyar nyelven beiskoláztatni. Ennek van persze egy borzasztóan fontos feltétele, hogy a szülők, illetve a diákok akarjanak is magyar nyelven tanulni. És ezt a szándékot aligha lehet a törvény eszközével generálni.
Ezt a célt viszont könnyebben el lehetett volna érni, ha nem egyénekre szabott támogatási rendszer alakul ki, hanem a határon túli magyar intézményeket, iskolarendszert, kulturális intézményrendszert támogatják ezzel a jelentős összeggel (nyolc- és húszmilliárd forint közötti becslések vannak).
J. L.: Ez a megoldás viszont pontosan azoknak az érveit támasztaná alá, akik a „barikád túloldaláról” bírálnak bennünket, illetve a magyar kormányt: egy ilyen intézményes támogatás ugyanis közvetlen beavatkozást jelentene a szomszédos országok dolgaiba.
D. M.: A szlovák rendszer állami iskoláinak is a belügyeibe avatkozna be ezzel a magyar állam akkor…
És ha alapítványi iskolákat vagy magániskolákat hoznának létre?
D. M.: Az más dolog. Azokat eddig is lehetett, ezután is lehet támogatni. Ez párhuzamosan fog történni: azok a szülők, akik a gyerekeiket állami iskolába íratják, azok a gyerekek révén kaphatják meg a támogatást, akik alapítványi, egyházi vagy magániskolába viszik gyermekeiket, azok az intézményi támogatások révén is részesülnek az előnyökből.
Az elbírálás azonban a mindenkori magyar kormánytól függ: ezek az intézményi támogatások tehát könnyen a kormány etnobizniszeivé válhatnak, a támogatottak pedig könnyen a lekötelezettjei lehetnek, legalábbis óhatatlanul sokkal szorosabb lesz a politikai kötődés az indokoltnál a magyar kormány és a határon túli magyar szervezetek között.
J. L.: Én úgy érzem, hogy ezt minden további nélkül el lehet kerülni. Erről teljes mértékben meg vagyok győződve.
D. M.: Mi egy olyan konstrukciót találunk ki a politikai befolyásolás elkerülésére, hogy Szlovákiában az ajánló szervezetet az öt országos hálózattal rendelkező magyar szervezet fogja együtt működtetni, amelyek között csak egyetlen politikai szervezet van, a kiterjedt struktúrára épülő Magyar Koalíció Pártja, viszont ez sem a pártirodán keresztül, hanem a helyi csoportja révén fog ebbe a munkába bekapcsolódni.
Mekkora sorban állás lesz?
D. M.: Ha százszázalékos érdeklődéssel számolunk, akkor egy forduló eltarthat négy évig.
Négy évig?
J. L.: De azért legyünk racionálisak, nem lesz százszázalékos az érdeklődés. Minél távolabb lakik az illető a magyar határtól, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy igényt tart magyar igazolványra. És ez nem csak a távolságtól függ, hanem a foglalkozástól is: nagy valószínűséggel egy mezőgazdaságban dolgozó család kisebb érdeklődést fog mutatni mindez iránt, mint egy értelmiségi család.
D. M.: Három kategóriára osztható a jelentkezők csoportja: az egyik a 18 év alattiak, másik csoport a 18 és 65 éves korosztály, illetve a 65 év feletti. A 65 év felettieknek nem kell még egyszer jönni, csak a 18 és 65 év közötti korosztály számára lesz esedékes több igazolványcsere. Egyébként ennek a rendszeres kapcsolattartásnak meglesz majd az a nagyon fontos hozadéka is, hogy erősíteni fogja a magyar kulturális összetartozást.
Nem egészen értem. Hogyan fogja erősíteni a kulturális összetartozást egy ilyen hivatal?
D. M.: A hivatal csak a kontaktus lehetőségét biztosítja, de a törvény egészében a hivatali érintkezéstől kezdve, a különböző támogatási lehetőségen és jogosultságokon keresztül megalapozhatja a kultúrnemzet összetartozását, aminek gazdasági kihatása is lesz, főleg a határ menti regionális együttműködések formájában.
J. L.: Szerbiában a politikai változások és a tényleges rendszerváltás az európai értékek beszivárgását is elősegítették, miközben azonban, ha Magyarország ténylegesen is csatlakozik az EU-hoz, Szerbia viszont nem, akkor nekünk bizony azzal kell számolni, hogy a vajdasági magyar közösség és az anyaország közé, ha mást nem, egy időleges vasfüggönyt húznak. Mi bízunk abban, hogy a magyar kormány, ha másképp nem, a státustörvény tényleges és tartalmi végrehajtásával, új elemekkel való kiegészítésével (például vízummentesség) enyhítheti ezt a nemkívánatos következményt.
Ez Szlovákia esetében mekkora problémát okozna?
D. M.: Ha Szlovákia alkalmatlanná válna az integrációra, a Magyarországra való utazás problémája akkor is megoldható volna, hiszen van erre is pozitív példa. Norvégia nem tagja az Európai Uniónak, de aláírta a schengeni egyezményt, így tényleges határnak csak azt a kis szakaszt kell tekinteni, amely Norvégia és Oroszország között van.
Tehát mi az, ami a leginkább hasznosítható lesz számukra?
D. M.: Ameddig nincs vízumkényszer a két ország között, és korlátlanul lehet utazni, az oktatási támogatás a legnagyobb vonzerő.
J. L.: A magyarországi korlátozott idejű munkavállalás lehetősége sajnálatos módon nálunk már nem olyan fontos, mint Romániában és főleg Kárpátalján. Tudniillik 1990-91 óta, aki életerős, rátermett, az már sajnos úgy is elhagyta a Vajdaságot. Persze óvatosabban is fogalmazhatnék, mert az általánosítások mindig áldatlan következményekhez vezetnek, de ez sajnos ez nagyjából befejezett tény.
Sokan gondolják úgy, hogy ez az egész törvényi hercehurca megkerülhető lett volna egyszerű magánjogi szerződésekkel, hogy egy példát mondjak, a vasúti társaságok között.
D. M.: Az, hogy a nemzetközi vasúti jegy milyen árú legyen, különböző nemzetközi egyezmények szabályozzák. Tény, hogy igencsak visszás, ha egy Egerből Rimaszombatba menő autóbusz drágább, mint az Egerből Jászberénybe menő autóbusz ára, amely körülbelül ugyanolyan hosszú útvonal. A magyar állam, illetve a magyar autóbusz közlekedési vállalat azonban csak a jászberényi viszonylatra tud hatni, a rimaszombatira legfeljebb egyénileg érvényesíthető kedvezmények formájában. Amit közösségi, pontosabban intézményi alapon megtehet, azt közalapítványok az intézményi támogatások révén eddig is megtették. Viszont a státustörvényben megfogalmazott lehetőségek, olyanok, amelyeket például már az Illyés Alapítványon keresztül egyáltalán nem lehetne kezelni. Tehát ha csak arról lenne szó, hogy egy kulturális tevékenységet vagy egy iskolai oktatási tevékenységet támogassunk, azt lehetne a hagyományos formában is. De az együttműködés és a szisztematikus támogatás, illetve jogosultságrendszer széles körét, ahogyan az meg van fogalmazva a törvényben, a hagyományos módon már nem lehet végezni. Hiányosságai persze hogy vannak a törvénynek. De hát végül is minden törvény módosítható, ez különösképp: hiszen úgy kell tekinteni, mint az első ilyen törvényre.
Ez nem valami pozitív mérleg. Nézzük végezetül a másik problémakört, az autonómia ügyét, mert többek szerint ez jelentene igazi megoldást.
J. L.: A kisebbségi autonómia gondolata a vajdasági magyarság első politikai szervezetében fogalmazódott meg legelőször. Aztán viszont valahogy úgy hozta a sors, hogy a felvidéki és az erdélyi magyar közgondolkodásban nagyobb hátszelet kapott ez a törekvés, ugyanakkor amikor vége lett a háborúnak, ’99 derekán kiderült, hogy ez az a pillanat, amikor újból hangsúlyosabban meg kell fogalmazni az autonómia-elképzeléseket. Ebben az időben születik meg az az autonómia-koncepció, amelyről mi sokáig azt gondoltuk, hogy mögötte áll a vajdasági magyar politikai életnek jelentős része, aztán különböző helyi politikai okok miatt, a VMSZ-t leszámítva, a másik két párt kihátrált mögüle. A vita tulajdonképpen arról szólt, hogy legyen-e ideiglenes jelleggel kisebbségi nemzeti tanács vagy ne, jobb lenne-e avagy sem, ha csak végleges, közvetlen választások útján felállítható testület jönne létre? Mi úgy gondoltuk, és ezt a mai napig is így gondoljuk, hogy a kisebbségi autonómia kérdését nem lehet egyik napról a másikra megoldani, egy hosszú távú politikai koncepciót nem lehet egyik napról a másikra kimunkálni. E politikai koncepció legfontosabb elemei a következők. Az egyik: azért szorgalmazzuk a Vajdaságnak az autonómiáját, mert megítélésünk szerint a Vajdaságban élő kisebbségi közösségek sorskérdései könnyebben kezelhetők egy földrajzilag kisebb területi egységben. A másik: a magyar kisebbség autonómiájának lényege az lenne, hogy a magyar nemzeti közösség választott képviselői útján – a racionalitás mértékéig – saját kezébe vegye a sorsát. A harmadik elem: az elgondolt kisebbségi területi autonómia úgy lenne meghatározva, hogy ott a magyar lakosság a helyi többséget képezné. Ez utóbbi szempont meglehetősen sok vihart kavart, s minden bizonnyal ez lesz az az elem, amelyik legkésőbb valósul meg. Egyelőre csak addig jutottunk el, hogy megalakítottuk az ideiglenes kisebbségi nemzeti tanácsot, amelynek a tagjai a választópolgárok által egyszer már megválasztott vajdasági magyar politikusok. Ennek a testületnek azonban, el kell ismerni, hivatalosan megerősített, törvénybe foglalt kompetenciái nincsenek. Azt viszont okkal, és nem egészen méltánytalanul vállalta magára, hogy definiálja a gazdasági bizottság kulcskérdéseit, listázza a legfontosabb problémákat, és megpróbálja körülhatárolni a megoldási módokat. Körülbelül itt tartunk. Ami pedig a Vajdaság teljes körű autonómiáját illeti, a múlt év október-novemberben bekövetkezett rendszerváltás esélyt és lendületet adott arra, hogy a korábban centralizált Szerbia elindulhasson a decentralizáció útján.
Ez elsősorban külső kényszer – mondjuk így: megfelelési vágy – hatására következett be, vagy a belső szándék is szerepet játszott?
J. L.: Azt hiszem, hogy ez a belső indítattás hozadéka. Hozzá kell tenni, hogy míg a Vajdaság szerb többségű lakosságát is az unitárius, a centralizált államhatalom eszméje uralta 1988-tól 1991-ig, később, amikor kiderült, hogy a milosevići rendszernek egyik legfőbb politikai törekvése a Vajdaság gazdasági potenciáljának teljes lenyúlása akár az erőszakszervezet bevetésével is, eljutottunk oda, hogy a tartomány lakosságának meghatározó része – nemzetiségtől függetlenül – megelégelte ezt. Félreértés ne essék, nem esett át hirtelen a szerbség a ló túloldalára, de kétségtelen, hogy az autonómia ötletét és igényét immár nemcsak a magyar közösség támogatja.
D. M.: A Vajdaságban, és egyáltalán Kis-Jugoszláviában az a szerencse, hogy volt egy olyan korszak, amelyben valamilyenfajta autonómiák léteztek. Így nincs bennük félelem, mint például Szlovákiában a szlovák többség körében amiatt, hogy az autonómia az ország megszűnéséhez, szétszakadásához vezet. A Vajdaságban viszont a történelmi tapasztalat is azt igazolja, hogy fölösleges az autonómiától félni, ha szerves módon összetartozó területeken jön létre.
- Szabad párbeszéd [10]