Balló Áron

Vissza a főcikkhez →

Minden más, érdektől hajtott vagy téves észlelésen alapuló értékelés ellenére az úgynevezett státustörvény körüli vita a vihart okozók szándékaival fordítva sülhet el.

A törvény ellen indított román hadjárat olyan alapvető tévedésre épít, amelynek következménye hamarosan egyre erősebben mutatkozik meg. A megszokott kettős mércével mérést ugyanis most egy kicsit összekeverték: a máskor belföldnek szánt, sajnos, még mindig nem elenyésző méreteket öltő nacionalista érzelmekre hangolt gőggel átitatott retorikát valamilyen meggondolásból – vagy épp annak hiányában? – kivitték nemzetközi színtérre. Ahol éppen a nacionalizmus látszatának az elkerülésével arathat valaki manapság babérokat. Miközben Románia is integrálódni akar Európába, meglehet anakronisztikusnak és kontraproduktívnak hat egy majd minden román politikai erőt felölelő megmozdulás, amely bármilyen kisebbség érdekei ellen irányul. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a nemzetközi testületek – nemcsak az Európa Tanács – kevés kivetnivalót találnak majd egy olyan jogszabályban, amely nem etnicizmusra, hanem éppen a nemzetközileg is teljes mértékben elfogadott, sőt egyedül elfogadott, saját bevalláson alapuló nemzetiségvállalásra épít.

Ennek az első jelei már meg is mutatkoztak. Miután az egyik jeles Európa tanácsi tisztviselő először kedvezőtlenül fogadta magánvéleményében a státustörvényt, Günther Verhaugen EU-főbiztos már nem tartotta azt az unió elveivel szembehelyezkedőnek, az Európa Tanács miniszteri bizottságának soros elnöke, Ernst Walch pedig már nem volt hajlandó a jogszabályt tendenciózusan beállító román fél játékába belemenni, ellenben a kisebbségek védelmének általános európai értékrend szerinti fontosságára hívta fel a figyelmet. Ahogy telik az idő, a román diplomáciai offenzíva egyre inkább azt az eredményt szülheti, hogy ellenszenvessé teszi azt a hevet, amellyel egy kisebbségeknek valamit juttatni akaró rendelkezés ellen kapálózik, másrészt egyre nagyobb reklámot csap a magyar törvénynek, ezen keresztül a romániai magyarság létének és kérdéskörének, amivel lassan, de biztosan saját maga ellen fordíthat mindenkit. Lám, a törvényt támadni óhajtó román kezdeményezést korábban aláíró ET-tagok némelyike máris visszavonta tájékozatlanságon alapuló aláírását, és kézjegyével látta el azt az újabb magyar kezdeményezést, amely az ET házbizottsága elé terjesztett javaslatában a kisebbségek védelmét határokon átnyúló együttműködés keretében ajánlja a nemzetközi szervezetek figyelmébe.

Korai volt tehát a román diplomácia ismételt sikere miatt bánkódni, mert úgy látszik, a sokat bírált magyar külügy is eredményes tud lenni. Külön biztató jel, hogy nemcsak a státustörvény támogatottsága volt 92 százalékos, tehát, mondhatni, majdnem egyöntetű, a magyar Országgyűlésben – miután a határon túli magyar szervezetek egytől egyig mellette álltak (mindenki megtévesztett lenne?) –, de a főleg román részről ért támadások elleni harcban is kiveszik a részüket, nem is akárhogyan, azok, akik korábban ellenezték a státustörvényt. A román sajtó nem tudja megbocsátani Tabajdi Csaba szocialista párti képviselőnek az ez irányba tett fellépését. A törvényt egyetlen parlamenti pártként elutasító Szabad Demokraták Szövetsége részéről pedig nagyon jó érzés volt Eörsi Mátyást június 28-án, csütörtökön reggel a Kossuth Rádióban hallani, amint Strasbourgban megfogalmazta felelősségteljes álláspontját: a magyar kormányt majd otthon bírálják, amiért jónak látják, de addig a magyar külpolitikát egységesen jelenítik meg, és védelmezik, ha kell, külföldön.

A magyar parlament külügyi bizottságának elnökét, a szintén SZDSZ-es Szent-Iványi Istvánt pedig, akinek a státustörvény országgyűlési vitájakor hangoztatott kifogásait ez az újság [a Szabadság – a szerk.] is átvette, íme, a román fél aggályait eloszlatni hivatott hivatalos küldöttség vezetőjeként láthatjuk viszont. Az ő helyzetmegítélése is, amelyet tegnapi lapszámunkban interjú keretében fejtett ki, egyezik e cikk alapvető mondandójával, éspedig: Romániának nagyobb mértékben árt, de Magyarországnak sem érdeke, hogy ebben a kérdésben közöttük ilyesfajta vita alakuljon ki.

Tény, hogy ezt a mindannyiunkat érintő jogszabályt annyi ideig vitatták, készítették elő a megszavazása előtti hónapokban-években, hogy ebbe egy megfontoltabb, a valószínű fogadtatását jobban előrelátó, vagy azzal törődő tálalás, csomagolás is belefért volna. E sorok írója személyesen is rákérdezett kormányilletékeseknél a magyarigazolvány román fogadtatását illető felkészülésre egy év eleji budapesti sajtóbeszélgetésen. De az is igaz, hogy a román fél is, éppen a tervezet körüli nagy nyilvánosság okán, részleteiben ismerhette – meggyőződésem, hogy ismerte is – azt, csak kivárta, hogy mikor és hányszor szólnak, és a véleményét ki és hogyan fogalmazza meg.

Végezetül talán annyit: a román fél hamarosan rájöhet melléfogására. A magyar kormány jóhiszeműségéhez és segítő szándékához kétség nem fér, a különböző szomszéd országok hozzáállásában azonban továbbra is számíthat meglepetésekre. A romániai magyarság pedig a kérdés tárgyalásos és gyors rendezésében érdekelt, de ennek ellenére még az sem biztos, hogy ügyének a nemzetközi hírverés árt.

Megjelent: Szabadság, 2001. június 30.

• Szabad párbeszéd