Renate Weber

Vissza a főcikkhez →

Az első kérdés, amely a határon túli magyarokról szóló törvény – az ún. státustörvény – kapcsán felmerül: „Európai” törvény-e ez? Olyan törvény-e, amely a nyugat-európai államok által elfogadott értékek érvényesülését segíti elő? Összhangban van-e az uniós közösségi joganyaggal?

Uniós szinten nincsenek olyan törvények, amelyek az egyes tagállamok és a más államokban élő kisebbségek közötti viszonyt szabályoznák. E kérdést más nemzetközi dokumentumok szabályozzák, és a helyzetek megoldásában, a megfelelő jogi és intézményi megoldás kialakításában – a szubszidiaritás elvének megfelelően – maguk a tagállamok az illetékesek, és nem az Unió. Egyetlen dolog tartozik az Unióra: a személyek szabad mozgásának biztosítása az Unió területén belül. De ez az EU-tagállamokra vonatkozik, Magyarország azonban még nem tagja a szervezetnek. Ugyanakkor ne feledjük, hogy az uniós államok is folytatnak olyan – jóllehet: kevésbé zajos – politikát, amellyel támogatják a nyelv és kultúra fejlődését, sőt, még az olyan gazdasági tevékenységet is, amely a nemzeti kisebbségek helyi közösségeinek megerősödését szolgálja. Ilyen politikát folytat Franciaország a francia nyelv és kultúra támogatásával, és mindezt közpénzekből, s nem magánalapok felhasználásával teszi. Németország szintúgy. Mi több, Németország egy sor előjogot biztosít más államok német származású polgárainak, amelyek a kedvezményes vízumkibocsátástól (úgy, hogy ne kerüljön ellentétbe a Schengeni Egyezménnyel; de olyan kedvezmények biztosításával, amelyeket például a nem német származású román állampolgárok nem kapnak meg) a német állampolgárság kedvezményes odaítéléséig terjednek.

Az a véleményem, hogy általában nem szerencsés, ha a nemzeti/etnikai tényező jelen van valamely politika kidolgozásánál. Néhány évvel ezelőtt, amikor felmerült  a Romániában élő magyarok kettős állampolgárságának kérdése – mintegy megoldásként arra a problémára, amelyet Magyarország Romániához képest jóval korábbi EU-felvétele jelent (ez, mint tudjuk, a vízumkötelezettséget hozna magával) –, határozottan elleneztem azt. Akkor néhány alkotmányjogi megfontolás mellett azt hoztam fel ellene, hogy a románok többségét frusztrálná egy ilyen megoldás. Ma azt tapasztalom, hogy bizonyos román körök eltúlozva reagálnak egy olyan javaslatra, amelynek következményei távolról sem olyan súlyúak, mint a kettős állampolgárságéi. Eltúlzott reakció ez ahhoz képest, amit e törvény ténylegesen jelent majd. Ráadásul azt is beismerik, hogy a német kisebbség esetében ilyen reakciókra nem kerülne – és nem is került – sor.

Számomra a budapesti kormány által kidolgozott tervezet azt sugallja, hogy a kezdeményezést eleve zajosnak szánták. Nagyon sok kedvezmény, amelyet a törvénytervezet a magyar nemzetiségű személyeknek biztosít, valójában ilyen törvény nélkül, csupán adminisztratív eszközökkel is biztosítható. Még az utazási, oktatási, sőt, munkavállalási és társadalombiztosítási kedvezmények is.

Befolyásolja-e ez a törvény a más állampolgársággal rendelkező magyarok és a magyar állam, valamint kormánya közötti viszonyt? Aligha. A mai világban alapvetően megváltozott az államok szerepe, amelyeknek a jólét biztosításával kell foglalkozniuk, nem pedig azzal, hogy a lojalitás kinyilvánítását követeljék meg egy embercsoporttól. Az emberek ma már nem az államok iránti lojalitás alapján cselekszenek.

Tulajdonképpen mi az, ami zavaró e törvénytervezetben? Mondják, magyarigazolványt kiállítani nevetséges dolog. Egyetértek. De ami nevetséges, az még nem illegitim. A nemzetközi jog szerint valóban elfogadhatatlan és megengedhetetlen valakitől nemzeti hovatartozása bizonyítását követelni, amennyiben ennek alapján az illető személyt negatívan diszkriminálnák. Azonban egészen más a helyzet, ha a cél affirmative action-jellegű (azaz pozitív diszkriminációt a célja), tehát egy csoport identitásának a megerősítésére irányul.

Ami igazán problematikus e törvénytervezetben, az a magyar kormány azon jogosítványa, hogy más államok területén létező szervezeteket ajánló szervezetekként ismerhet el. Ez két kérdést vet fel.

Az egyik az, hogy jogviszony jön létre egy állam kormánya és egy másik állam magán- vagy közjogi szervezete között. Ez könnyen megoldható probléma, ha a magyar kormány és a környező – a törvénytervezet által érintett – államok kormányai közt egyezmények jönnek létre, amelyekben a felek megegyeznek abban, hogy milyen szervezeteket ruháznak fel a tervezetben előírt jogosítványokkal. Így a jogviszony a két kormány közt jön létre.

A másik probléma: a magyar közösség képviselete egy bizonyos szervezet által. Azt hiszem, e kérdés kevésbé érinti Romániát, ahol az RMDSZ magyarságot képviselő jellege megkérdőjelezhetetlen. Inkább olyan országokra vonatkozik, ahol a magyar közösségnek több politikai és nempolitikai szervezete van. Vagyis az ajánló jogosítvány elismerése nem lehet a magyar kormány önkényes döntése, hanem egy tágabb egyezmény részévé kell válnia.

Nekem személy szerint nem tetszik a tervezetbe foglalt „magyar hozzátartozó” – a jogosulttal együtt élő nem magyar nemzetiségű házastársra, illetőleg közös háztartásban nevelt kiskorú gyermek megnevezésére használt – kifejezés. Ha a törvény célja az, hogy támogassa a kultúrát, a nyelvhasználatot – beleértve a az oktatás lehetőségét is –, akkor abszurdum az, hogy csak a 18 éves kor alatti gyermekek részesülhetnek a kedvezményekben, a nagykorúak pedig nem. Mert a kérdés, mely bennem megfogalmazódik az, hogy miért fektet a magyar állam csupán a 18. év alatti gyermekekbe, s miért nem a nagyobbakba? Nem azért-e, mert azt szeretné elérni, hogy a felnőtté váló gyermek a magyar identitást válassza? Ha a válasz pozitív – s nem látom okát, miért lenne más – akkor ez bizonyos értelemben perverz módja az identitásvállalásra való késztetésnek, amelyre – más körülmények közt – nem került volna sor.

Egyébként a tervezet előírásaiban, a magyar kultúra támogatására vonatkozó rendelkezésekben nincs semmi kivetnivaló.

A szerző jogász, a romániai Nyílt Társadalomért Alapítvány elnöke

Fordította Bakk Miklós.

• Szabad párbeszéd