Bordó és Lápos: két aprófalu az ország egyik legelmaradottabb, munkalehetőségekben legkevésbé bővelkedő megyéjében, Borsod-Abaúj-Zemplénben, a Bódva völgyében, egymástól tíz kilométerre. De míg Láposról a helybéliek zöme is úgy véli, hogy „erről a helyről jobb elmenni”, addig Bordó, lakói szerint községük „szép, kiterjedő” falu.
Lápos 560 fős lakosságának ma már 75 százaléka cigány. (Ez az arány a helyi önkormányzat „minősítésén” alapul, amely cigánynak azt tartja, aki cigány származású. A néhány vegyes házasságból született gyerekkel az itteni minősítők is bajban vannak, őket általában magyarnak veszik, főként, mert már „kikupálódtak”.) Láposon még ma is telepen lakik a cigányok fele. A láposi magyarcigányok közül ma senkinek sincs állandó munkahelye. Szinte mindannyian szociális juttatásokból élnek. Az itteni szegény cigánycsaládok legtöbbjében hat-hét gyerek van.
Bordón ezzel szemben a 850 lakosnak csak 15 százaléka cigány. Itt már régóta nincs cigánytelep, a romák takaros parasztházakban laknak, bent a faluban; igaz, azért ők is többnyire egy tömbben, a Dankó utcában élnek. Míg a láposiak állami segélyekből, addig a bordóiak gazdálkodásból tartják fenn magukat, akárcsak a parasztok, akikhez mindenben igazodni igyekeznek. A bordói cigány, illetve nem cigány családok között nincs különbség az átlagos gyerekszámot illetően sem: mindkét csoportnak zömmel két-három gyereke van. A helybéliek a bordói cigányközösség „kiemelkedését”, parasztosodását „csodaként” emlegetik. A helyi újságban néhány évvel ezelőtt a következő cikk jelent meg az egyik falusi tanító tollából:
A „bordói csoda”
„Lakhelyünk békés, egészen különlegesnek mondható sziget a Cigányközi tengerben. A mi cigánysorunk különb, mint sok környező község főutcája. Lakásaikban ugyanakkora arányban sziszeg a gáz, csörög a telefon, mint Bordó főutcájában. Körükben a munkanélküliek aránya megegyezik vagy alacsonyabb, mint a kistérségi átlag. Életvitelük, iskolázottságuk semmiben nem tér el az itt elfogadottól. Önmagukat annyira magyarnak tekintik, hogy a közelmúltban nem tartottak igényt a helyi cigány önkormányzat felkínálta pozitív megkülönböztetésre sem. Állatokat tartanak, s erkölcsi sokszínűségüket jelzi, hogy mind többen templomba is eljárnak. (...) Bordóban már nem társasági téma egy-egy vegyes házasság. (...) Másságukat nem földön kívüli hatásokkal, hanem prózai, evilági okokkal magyarázom. (...) A bordói emberben szláv-magyar ősök vére folyik. Bizonyára ez az alany kellett ahhoz, hogy évszázadok óta különleges bele- és együttérző képességgel megáldott, befogadó típusú nemzedékek lakják e tájat. A helyi atyafiak az ötvenes években cigány földijeikkel közös brigádban termelték ki Ormosbánya fekete aranyát. A község mai arculatát meghatározó utcák akkori házgyártó kalákáiban is együtt izzadt az ó- és újmagyar (...)
A vázolt fejleményekben múlhatatlan érdemei vannak derék cigány lakótársainknak is. A bennük kialakult genetikai alapzatnak hála, ők nem erőszakos asszimilálásnak tekintették a bordói magyarok együttműködési ajánlatát. Gyorsan felismerték, hogy a jogaik túlhangsúlyozása, a kötelezettségek semmibevétele (...) önként vállalt, mintegy kiprovokált kirekesztettséghez, súlyos összeütközésekhez vezet. (...) Bordó cigány lakótársainak nagy többsége megbecsült polgára a faluközösségnek. (...) Vitatható-e a leírottak alapján, hogy ez annak a többségnek köszönhető, amelyik már évszázadok óta vezérlő elvének tartja és gyakorolja a szeresd felebarátodat... örök igazságát?”
(Bordói Krónika, 1998. március)
Esettanulmányomban a „bordói csodára” próbálok magyarázatot keresni, mert nem hiszek sem a befogadók „ereiben csörgedező ősi vérben”, mely vezérlőelvéül a krisztusi parancs követését választotta, sem a befogadottak „szerencsésebb genetikai alapzatában” (sic). Ehelyett inkább megpróbálom bemutatni a helyi társadalom szerveződését, annak vezérlőelveit az ötvenes évekre visszamenően, arra keresve a választ, hogy milyen szerencsés körülmények összejátszása kellett ahhoz, hogy a bordói roma közösség a helyi társadalom integrált részévé tudott válni.
Reciprocitás
Bordónak ma 850 lakosa van, 15 százalékuk magyar anyanyelvű cigány. A Lápossal szomszédos falu az ország egyik legelmaradottabb megyéjének, Borsod-Abaúj-Zemplén megyének kistelepülése, körülötte nyomorúságos helyzetű falvak egész sora. A szocializmus időszaka alatt kistérségi körzeti központ volt, ám a bordói körjegyzőséghez ma már csak a 80 százalékban cigányok lakta Lenke meg a 20 százaléknyi roma közösséggel rendelkező Jakab tartozik.
Míg a megye egészére már a rendszerváltás éveiben rászakadt a tömeges munkanélküliség, addig Bordót csak a falu férfi lakossága többségének munkát adó szénbánya négy éve történt végleges felszámolása után érte el. Ma már a faluban az aktív korú népesség 30 százaléka van munka nélkül, és ez az arány a cigányok esetében is hasonló.
Bár a mostanra már igencsak tartósnak számító, négy éve tartó munkanélküliség a bordói cigányok életét is megkeseríti, ők még, ha üggyel-bajjal is, de tartani tudják korábbi életformájukat. Néhányuknak 2-3 hold saját tulajdonú földje is van, amit családtagjaik tagi részarányként vittek ki a tsz-ből, de legtöbbjük a parasztoktól bérel termőföldet. Az idős parasztok közül sokan visszaszerezték kárpótlási jegyért szüleik szántóját, rétjét, de már képtelenek egyedül művelni azt. A földművelés mellett állatot tartanak, meg elvétve napszámba járnak a helyi parasztokhoz. (A bordói cigányok – hasonlóan más roma közösségekhez – a nem cigányokat nevezik parasztnak. A dolgozatban végig az ő szóhasználatukat követem, bár tisztában vagyok azzal, hogy ennek a csoportnak már nem sok köze van a hagyományos értelemben vett parasztsághoz.)
A bordói cigányok a falu parasztjaival teljesen egyenrangúak, a falu gazdaságába, társadalmába szervesen integrálódtak, amit az is jelez, hogy míg a közeli, elcigányosodott Láposon a cigány olyan „kliensnek” számit, akivel szívességet tesz a paraszt, a „patrónusa”, ha a ledolgozott nap után egyáltalán enni-inni ad neki, addig Bordón a paraszt-cigány gazdasági kapcsolatokat egyértelműen a reciprocitás jellemzi. Egy átlagos napszám Bordón 2000 forint. (Láposon olyan nemigen fordul elő, hogy egy paraszt 500 forintnál többet fizetne „saját cigányának”. Igaz, pénzt eleve csak nagyon ritkán ad, inkább „természetben” hálálja meg a cigány munkáját: kávé, bor, pálinka, meg néhanapján néhány levetett ruha.) Külön érdekessége a bordói viszonyoknak, hogy nemcsak a cigány megy a paraszthoz, de a paraszt is eljön a cigányhoz segíteni a sürgős, egyszerre sok munkáskezet igénylő mezőgazdasági munkáknál. „A kaláka itt még ma is működik: ha hívnak, elmegyek a parasztoknak segíteni, de ők is eljönnek nekem szántani, amit aztán beszámítok nekik legközelebb. Itt nincsen az, mint másutt, hogy elmész a parasztnak dolgozni, aztán kihasznál” – mondja az egyik bordói cigány.
A parasztcigányok
De a bordói cigányokat a helyi parasztok nem is tartják „igazi cigányoknak”. Sőt, az egész Bódva-vidéken az a hír járja Bordóról, hogy „ott nincsenek is igazi cigányok, azok a cigányok már parasztok”.
A bordói cigányok – lényegében azonosulva a többségi társadalomnak a „cigányokról” alkotott előítéleteivel – maguk sem tartják magukat „igazi” cigánynak:
„Bordóba itt úgy mondják, cigány nincs. Mi úgy is élünk, mint a paraszt. Mi mentünk a parasztok után, megfigyeltük, ők mit csináltak, aztán törekedtünk. Öltözködésbe, viselkedésbe mások vagyunk, mint a cigányok. Rakjuk el a befőttet, a lekvárt, mindenki állatot tart. Templomba járunk, ugyanúgy, mint a parasztok (...) tisztálkodunk, mi kell még? Egy jó munkahely…, de ez országos probléma” – mondja a 45 éves Laci „bácsi”.
A bordói cigányok kiemelkedési stratégiája, ami voltaképpen a parasztok követése, életmódjuk szinte minden mozzanatát érinti. A cigányokra jellemző szokásokat teljesen elhagyták, hiedelmeiket, mondáikat nem ismerik, egyáltalán, nem foglalkoznak semmivel, ami „cigányos”, vagy amit a parasztok – így ők is – cigányosnak tartanak. „Mi mindent úgy csinálunk, ahogy bordói szokás. Nálunk nincs virrasztás, a halottat a ravatalozón hagyjuk, ahogy a parasztok. A virrasztás az már tényleg cigány szokás, nálunk ezek már nincsenek meg, ezek a dolgok ebbe’ a fejlett, kétezres korba’.”
A bordói cigányok „paraszti” identitása azonban mégsem problémamentes, hiszen születésük bélyegétől nem tudnak megszabadulni. Bár parasztként élnek, viselkednek, külső fizikai jegyeik mégis a „testébe zárt” cigány kisebbséghez kapcsolják őket, amitől pedig mindenáron szeretnék megkülönböztetni magukat. Ki úgy, hogy igyekszik nem foglalkozni származásával, csak azzal, hogy „mindennek ellenére becsületes ember lett belőle”; ki pedig oly módon, hogy szinte túlhangsúlyozza, mennyire büszke arra, hogy cigány, de minden esetben hozzáteszi, ő más, mint a többi cigány. (Ennek a másságnak a szinonimája jelen esetben a „nem igazi cigány”, vagy a „mi nem olyanok vagyunk, mint azok a dögös cigányok, az az elmaradott népség”, illetve a talán leggyakrabban hangoztatott „becsületes”, „rendes ember” jelzők. Az effajta identitásokat érzékletesen láttatják az alábbi interjúrészletek:
„Mi büszkék vagyunk arra, hogy cigányok vagyunk. (...) Itt Bordón tulajdonképpen igazi cigány nincsen. Így mondják a parasztok is. (..) Én nem foglalkozok azzal, hogy most cigány vagyok vagy nem. Jobban törődök azzal, hogy az ember tudjon szépen beszélni, hogy tiszta legyen, hogy a gyerekeit rendesen nevelje, ne vegye el a másét, hogy legyen egészség, és legyen erőnk dolgozni a földeken. (...) Itt Bordón mindenki iparkodik. Azok a dögös cigányok [értsd a szomszédos falvakbeli, telepen lakó romák – D. J.] maguk tehetnek a szegénységükről. A gondolkodásukban van a baj. (...) Az a baj, hogy nem tudnak kifejlődni. 13-14 éves lányok szülnek, inkább azon járna az eszük, hogy tanuljanak. (...) Pedig ahol 3-4 gyereknél több van, ott már elvadul az egész.” (L. G.-né, 43 éves, kétgyerekes anya)
„Cigánynak érzem magam, mit tagadjam. Látszik rajtam, édesanyám volt ilyen barnácska, mint én. (...) Az apám parasztember volt, a húgomon nem is látszik, hogy cigány, ő fehér, szőke hajú, kék szemű. (...) De a parasztok nem olyannak [cigányoknak – D. J.] néznek minket. Mi iparkodunk, nem lopunk. (...) Ha nem viselkednénk rendesen, nem is segítenének minket a parasztok. (...) Itt jók a népek, nem úgy, mint a más falukban. A parasztok is jók, segítenek minket. Becsben tartanak engem, én meg őket. (..) Ez szép, kiterjedő falu. Azt mondják a környéken, hogy itt olyanok a cigányok, hogy nem lehet bemenni a házukba cipővel. Hogy ezek itt nem is cigányok, mert a bordói cigányok azok már parasztok.” (B. Joli, 30 éves, gyermektelen, háztartásbeli)
„Én becsületes embernek tartom magam. Aki cigánynak tartja magát, az úgy is viselkedik. Aki nem érzi annak magát, az nem is úgy viselkedik, az nem is cigány, csak a születése az. De a parasztok is, akármilyen háza van, akkor is csak csóri paraszt. Én ezzel nem is szoktam foglalkozni. Nekem már vájártanulóim is voltak, még a legidősebbnek is Géza bá’ voltam. (...) Aki úgy érzi, hogy cigány, az énszerintem a gondolkodásában egy csöppecskét el van maradva. (...) Hogy mondjam el neked? Ahhoz, hogy az ember idáig jusson, ki kell járni az iskolát, szellemileg kell fejlődni. (...) Hogy mit gondolok a láposi cigányokról? Gondolkodásban egy kicsit elmaradottak. Semmit nem tesznek annak érdekében, hogy jobb életük legyen. Ők azt hiszik, hogy ez nekik jó, ezért nem tudnak tovább taposni.” (L. G., 45 éves cigány férfi)
„A mai napig se tudom, mér’ vagyok cigány. Nem tudok cigányul. Nem tudom, de má’ nekünk a szüleink se tudom, mér’ cigányok. Csak annyit tudok, hogy annak születtem, de hogy mér’ azt nem tudom. Ha ezt keresem, nincs megoldás (...) nekem nem jelent semmit, hogy cigány vagyok. Csak elfogadjanak, nézzenek úgy, mint rendes embert. Ha az ember valamit tudna, muzsikus vagy mi, akkor büszke lenne.” (B. Laci bácsi, 75 éves)
B. Laci bácsi a maga módján ezzel tulajdonképpen azt fogalmazta meg, hogy a hagyományaikat elvesztett magyarcigányok identitásának – legalábbis ezen a vidéken – ma már csak negatív összetevői vannak. A bordóiak – de ugyanúgy a láposi „kiemelkedettek” – ettől menekülnek, s a menekülésre egyetlen utat látnak: cigányságuk teljes megtagadását, éppen ezért az általuk tételezett cigánysághoz számukra szinte kizárólag pejoratív értéktartalmak tapadnak. Ezzel magyarázható, hogy az általuk ismert összes etnikum közül legkevésbé a cigányokat találják szimpatikusnak. (Annál az attitűdvizsgáló kérdésnél, amely úgy szólt, hogy egy tízfokú skálán osztályozva, a megkérdezettnek mennyire szimpatikusak a különféle népcsoportok – mint például az orosz, ukrán, német stb. –, a cigányok rendre a legutolsó helyre kerültek.)
A bordóiakkal ellentétben, a néhány faluval arrébb lakó, részben oláh-, részben magyarcigány csoport tagjai, akik még őriznek valamit régi kultúrájukból – például, ahogy ők mondják, tudnak még „cigányul táncolni”, énekelni –, nem szégyellik származásukat, és a cigányságnak is inkább pozitív vonásait emelik ki. („A cigányoknak vérében van a zene, a tánc, gyerekszeretők, nagy köztük az összetartás” stb.) Nekik általában oláhcigány valamelyik nagyszülőjük, és a fiatalok szeretnék továbbvinni a hagyományokat. Néhányan közülük „hagyományőrző roma táncegyüttest” alakítottak. Szüleik azonban, akik azt tapasztalták, hogy az előrejutás egyetlen lehetősége a „parasztosodás”, a paraszti életforma követése, nem nézik jó szemmel hagyományőrzésüket, és folyton arra figyelmeztetik őket: „ne cigánykodj, inkább tanulj!”
A továbbtanulás a bordói „nem igazi cigányok” értékrendjében is az elsők között szerepel. A bordói, nemzedékeket átölelő életstratégiának a paraszti életforma követése mellett a másik jellegzetessége, hogy a cigány szülők úgy gondolják, gyerekeik számára a tanulás révén való előrejutás jelent igazi esélyt a többségi társadalomban való tartós megkapaszkodáshoz. Míg a láposi cigányok 16 év alatti korosztályából összesen hatan végezték el a nyolc általánost, addig itt mindenki befejezi, és legalább szakmunkásképzőben tanul tovább. Sőt, van olyan, aki főiskolát végzett. (Ez a lány a láposi gyermekotthonban kapott munkát, és a munkatársai alig akarták elhinni, hogy „cigány létére” valóban felsőfokú végzettsége van.)
Munkahelyi élményközösség és településpolitika
Vajon mi lehet az oka annak, hogy míg a Bordó környéki falvak, Lenke, Lápos cigánysága hosszú évek óta „mélyszegénységben” él, addig a bordói cigányok integrálódni tudtak a helyi társadalomba? Hiszen bár a rendszerváltással bekövetkező gazdasági szerkezetváltással együtt járó tömeges munkanélküliség, a romákat foglalkoztató ipari munkahelyek zömének megszűnése őket is érzékenyen érintette, mégsem csúsztak le, süppedtek bele a láposihoz hasonló szegénységbe.
A két falu, Lápos és Bordó század eleji történetében a lakosok társadalmi státusát illetően – az eddig készített mélyinterjúk alapján – nem sok különbséget találtam. (A két település cigány közösségének olyannyira különböző történetét, a „bordói csodának” nevezett jelenség okait megértendő alaposabb történeti-demográfiai vizsgálatra készülök.) Mindkét falu tipikusan magyar zsellérfalu volt, mindkettőben uradalom működött, oda, illetve a helyi gazdákhoz jártak a föld nélküli parasztok, cigányok dolgozni.
A különbség abban volt, hogy míg Bordóban a mai cigányok dédszülei, nagyszülei kereskedésből éltek, szentképekkel, edényekkel jártak át Kassára, addig Láposon a ma legszegényebb sorban élő „putrisok” ősei alkalmi munkákkal: a helyi gazdáknak végzett napszámmal meg a paraszti lakodalmakon való zenéléssel keresték meg a kenyerüket.
Az életútinterjúkból a történet az ötvenes évekig vezethető vissza. A bordói cigányok a parasztokat követve már az ötvenes évek közepétől szinte mindannyian bányászok lettek. A „szocialista munkásosztály” életmódjával, értékrendjével foglalkozó kutatók közül többen (mások mellett Hankiss Elemér) leírták már, hogy az azonos munkahelyi környezet, élmények hozzájárultak a cigányok és parasztok életmódjának közeledéséhez. A közös munkahelyi élmények a lakóhelyi integrációt is segítették: a cigányok egyre többször választottak gyerekeiknek keresztszülőt (komát) a parasztok közül, a parasztok pedig örömmel fogadták el a felkérést. A komák nemcsak az otthoni munkában segítettek egymásnak, de sokszor szabadidejüket is együtt töltötték. A bordóiak szerint ez az egyik magyarázat arra, hogy ma a cigány lakosság integráns része a falunak. Csakhogy a láposi cigányok is ugyanúgy eljártak az ötvenes évektől a parasztokkal együtt dolgozni, és hasonlóképp komaságban voltak velük. A relatíve jó viszony Láposon – az ottani „parasztok” elmondása szerint – valamikor a rendszerváltás táján, a munkanélküliség beköszöntével kezdett megromlani.
A helyi parasztok másik magyarázata úgy szól, hogy „Bordón a helyi vezetőség gondot fordított arra, hogy ne legyen a faluban cigánytelep.”
Az ötvenes évek végén még Bordón is telepen laktak a cigányok. A telep a Bódva folyó közvetlen közelében volt (általában jellemző a magyarországi telepekre, hogy mindig a legrosszabb, belvizes, ártéri területeken épülhettek csak fel). A Bódva sokszor kiöntött, ilyenkor elöntötte a telepet, s a cigányoknak néhány nap alatt kellett új házaikat felhúzniuk. Ezt megelégelve a helyi tanács úgy döntött, hogy behozza őket a faluba, ingyen házhelyet adva nekik a község tulajdonában levő földterületből.
Ezzel párhuzamosan elindították a felnőttoktatást. A mai 50-60 éves generáció így saját bőrén érezte, hogy van értéke a tanulásnak, és ezt adta tovább már gyerekeinek is – szól a helyi parasztok magyarázata.
Az eddig végzett terepmunkám alapján egyelőre annyi látszik bizonyosnak, hogy a településpolitika nagy szerepet játszott a két község (Lápos és Bordó) cigány lakosainak eltérő integrációs esélyeit illetően. Úgy tűnik – és ezt az egész Bódva vidékre jellemzőnek látom –, hogy azok a falvak, amelyek az úgynevezett szocializmus alatt is önálló közigazgatással rendelkeztek (körzetközpontok, közös tanácsi székhelyek voltak), önkényes hatósági eszközökkel meg tudták akadályozni, hogy a már régóta letelepedettek mellé új cigány családok költözzenek be. Így „elfogadható” szinten – mindenütt kb. 20 százalék alatt – tudták tartani saját cigány közösségük lakossági arányát. Bordóba ma sem engedik beköltözni a „nem bordói minőségű”, értsd láposi, lenkei cigányokat. (Volt úgy, hogy az önkormányzat inkább felvásárolta az eladásra kerülő házat, mintsem hogy „nem kívánatos” cigánycsalád költözzön a faluba.) Ahogy erre mondják, a „dögös cigányok” betelepedése ellen leginkább maguk a bordói romák tiltakoznak, hiszen eddig megszerzett jó pozíciójukat érzik veszélyeztetve a beköltözők által.
Azok a falvak ellenben, amelyeket az elmúlt évtizedek településpolitikája elsorvadásra ítélt, mivel nem rendelkeztek önálló tanácsi vezetéssel, nem tudták érvényesíteni lakosságuk akaratát. Kénytelenek voltak a szegény cigány családok tömegeit befogadni, azokét a cigányokét, akik a szintén e településpolitika következményeként elvándorolt parasztok megüresedett helyére jöttek.
Így válik (vált) mára – ezen a vidéken is – települések egész sora cigánygettóvá: a legkilátástalanabb helyzetű szegény emberek külvilágtól elszakadó zsákutcájává, ahonnan még a következő generáció számára sem igen látszik a kiút.
Az írás a Ford Alapítvány támogatásával, a Szegénység és etnicitás című projekt keretében készült. A kutatást vezető Szelényi Iván segítsége mellett köszönettel tartozom még Kemény Istvánnak, illetve Gyenei Mártának a kézirathoz fűzött hasznos megjegyzéseiért.
- Roma-dosszié [6]