„Vásárhelyi elvtárs, maga nem érti, miről van itten szó!”

Hegedűs B. András [1], Kozák Gyula [2]

A Szabadságtól a Szabad Népig

1945 januárjában Pest felszabadult. Hova vezetett az első utad?




Minden kommunista első útja a pártba vezetett. Nem emlékszem, hogy kitől, de órák alatt megtudtam, hogy a párt a Tisza Kálmán téren van, a Volksbund volt székházában. Természetesen oda mentem be, s mint minden kommunistának, nekem is az lett volna a vágyam és a kívánságom, hogy a kialakuló apparátusba kerüljek. Amint körülnéztem a Tisza Kálmán téren, azt láttam, hogy mindenütt azok az emberek vannak, akik az én ellenfeleim vagy ellenségeim voltak az illegális mozgalomban, a frakciós múltam miatt, tehát Kende, Hazai [Jenő], Bíró László stb. és elég hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt nem lesz maradásom. Azt hiszem Apró [Antal] adta azt a tanácsot, hogy menjek át a József körútra, ahol éppen a Szabadság, az első új lap alakul. Ott van Haraszti [Sándor], beszéljek vele. Így is történt, odamentem, és nagyon nagy örömmel fogadtak, mert ott még alig voltak kommunisták. Különben is, Haraszti szemében ez nem számított. Az pedig egy teljesen más reláció volt, hogy velem a múltam miatt esetleg lesznek majd problémák. Ott maradtam a Szabadságnál, és egy-két nap alatt megnyertem Horváth Márton bizalmát is, akit az illegalitásból nem ismertem.

Ő is a Szabadságnál volt?



Kezdetben ő volt a Szabadság főszerkesztője, bár a címlapon mindenféle nevek szerepeltek, Zilahy [Lajos]-tól kezdve, Darvas [József], Kállai Gyula, Kovai Lőrinc, Lestyán Sándor stb. Formálisan ez egy népfrontos, demokratikus lap volt. De ha valaki csak fél órát ott volt, akkor kiderült, hogy a tényleges vezető a névtelen és a lap impresszumában nem is szereplő Horváth Márton volt.

Nem Haraszti?

Nem. Ott nagyon sok polgári újságíró volt. Közöttük Barcs Sándor, Nemes György, Szegedi Emil, Baló László, Pánczél Lajos és egy Hajdú nevű törvényszéki riporter. Ők alkották a nagy többséget, de kommunista irányítás alatt. A szerkesztőbizottság is, meg a munkatársi gárda nagy többsége is korábban Az Újságnál, a Kis Újságnál vagy más polgári lapnál dolgozott, a szerkesztőbizottsági tagok pedig díszemberek voltak, és mégis kommunista lapot csináltunk.

Baló is polgári újságíró volt?



Annak számítottuk, bár Balónak volt franciaországi illegális múltja, de nem tudom miért, miért nem, őt meg a feleségét, Pongrácz Zsuzsát sose tekintettük igazán kommunistának. Pongrácz Zsuzsának nem volt köze a mozgalomhoz, de Balónak volt, ám mégis ehhez a Nemes-féle társasághoz számítottuk, viszont nekik az újságírásban volt gyakorlatuk. Nekem az indulásnál – 26-27 éves voltam – nagyon nagy előnyöm volt, hogy nem voltam családos ember, tehát éjjelemet-nappalomat a szerkesztőségben töltöttem. A szó szoros értelmében szalmazsákon, lent a gépteremben aludtam, ritkán mentem haza, éppen csak fehérneműt váltani. Közel is laktunk, mert Békés Istvánnal együtt elfoglaltuk egy Nyugatra menekült szélsőjobboldali újságíró lakását a Mária utcában, és ott laktunk egy pár hétig. Ennek az lett az eredménye, hogy ezt a mesterséget, amit olyan nagyra tartanak és nagyon hangsúlyozzák a szakmai ismereteket, én egy-két hónap alatt tökéletesen kitanultam, a cikkírástól az első példány megjelenéséig megismertem, mert Pánczél Lajos volt a tördelő- és az éjjeli szerkesztő, és én mellette maradtam éjszakáig, amíg az első példányok kijöttek a gépből.

Mivel Pánczél Lajos nem volt kommunista, Horváth meg Haraszti engem tekintett felelősnek azért, hogy a megjelenő lapban semmi olyan ne legyen, ami nem felel meg a mi elképzeléseinknek. Így aztán fiatal korom és főleg tapasztalatlanságom ellenére elég rövid idő alatt kulcsember lettem a Szabadságnál. Kevesebbet írtam, inkább a szerkesztőségi munkálatokban vettem részt.

Azt mondtad, hogy szívesebben mentél volna az apparátusba, de Apró Antal a Szabadsághoz küldött. De ha már ott voltál a Szabadság 2. számának megjelenésekor, akkor ez az egész dilemma nem tartott tovább 48 óránál.



Igen, ez nagyon rövid ideig tartott. A Szabadságnál nagyon jól éreztem magam. Különösen azért, mert a véletlenek egybeesése folytán igen rövid idő múlva sokkal fontosabb szerephez jutottam, mint amire normális körülmények között predesztinálva lettem volna.

Most kimondtad ezt a predesztináltságot. Próbáld meg magadat jellemezni ebben az életkorban! Ez a gyors siker miből következett?



Kicsit a helyzeti előnyből. Az elvtársak jelentős része – nem voltunk nagyon sokan – a Tisza Kálmán téren volt, illetve kiment a kerületi pártbizottságokba, és ott lett a megalakuló vezetőségek tagja. Magamon kívül nem is tudok senkit ebből a fiatalabb nemzedékből, aki akkor újságíró akart volna lenni. Ez tehát előny volt. Aztán, amit én magam sem tudtam, úgy látszik, volt bizonyos affinitásom az írás és az újságkészítés iránt. A feladatokat, amiket rám bíztak, mindenkinek a megelégedésére végeztem el. Még a polgári újságírók körében is tehetséges kezdőként lettem elkönyvelve. Persze azt látták, hogy én sokkal közelebb állok azokhoz, akiknek a kezében a tényleges hatalom van, illetve más viszonyban vagyok velük, mint ők. Elsősorban Horváthra és Harasztira gondolok. Kállai csak formálisan volt ott, nem sok vizet zavart. Ugyanez vonatkozik a többiekre is, Barcsra, Darvasra, akik nem sokat dolgoztak bent a szerkesztőségben.

A közhiedelem szerint Haraszti csinálta a Szabadságot.

Ez egy tévedés, ami abból származik, hogy amikor a Szabad Nép megalakult, és mi az első emeletről fölmentünk a harmadik emeletre, az Esti Újság helyiségeiből a Függetlenség helyiségeibe, akkor nevezték ki Harasztit a Szabadság felelős szerkesztőjének. Attól kezdve valóban ő csinálta, de kezdetben ezt a lapot teljes mértékben Horváth Márton uralta. Őt igazította el naponta az akkor már a Köztársaság téren székelő Gerő Ernő. A Szabadság ekkor még légkörében, munkastílusában sokkal inkább a régi polgári lapokra emlékeztetett, mint a későbbi kommunista újságokra.

Megvolt-e már ekkor az a különbség Horváth Márton és Haraszti Sándor között, ami később megmutatkozott?

Nem volt meg. Mindenki tudomásul vette, s nyilván Harasztival is közölték, hogy a lapnál Horváth Márton képviseli a pártot, és ezt Haraszti – biztos nem túl boldogan, de – tudomásul vette. Tekintve, hogy Marci már akkor is nagyon nehézkes és furcsa figura volt, aki az emberek között nem nagyon tudott közlekedni, nem nagyon tudta megértetni magát, mégis politikailag ő irányította a lapot. De például az emberekkel való kapcsolatot, a légkör kialakítását Harasztira hagyta, abban neki volt jelentős szerepe. Marci irányító és főcenzor volt. Az ő hozzájárulása nélkül nem kerülhetett egyetlen cikk sem a nyomdába, mindenbe kicsinyesen belejavított, órák hosszat ült egy-egy cikken. Nem volt újságíróalkat, ő maga borzasztó nehezen írt, de hát hiába, akkor is ő volt a felelős, ő volt ott a vezető ember. Haraszti abban az időben nem játszott jelentős szerepet a lap tartalmi kialakításában. Az már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy Harasztit a Tisza Kálmán téren nem tartják első vonalbeli embernek.

A Tisza Kálmán tér az már Rákosit is jelenti?



Később már Rákosit is, de lényegében a Gerő irányítását jelentette. Néhány nappal a Szabad Nép megalakulása előtt Horváth Márton megkérdezett néhányunkat, hogy átmennénk-e oda? A válaszom természetesen az volt, hogy igen. Megalakult a Szabad Nép, amelynek első naptól kezdve munkatársa voltam. Sokan átjöttek a Szabadságtól, Kovai Lőrincre, Szegedi Emilre, Nemes Györgyre, Baló Lászlóra, Pongrácz Zsuzsára emlékszem. Hozzájuk jött még a Mód házaspár [Aladár és Gréte], meg Sándor Pál, a filozófus. Aztán, amikor kezdett már valamennyire talpra állni és gyógyulni, akkor Losonczy Géza.

A Szabad Népnél rögtön kialakult a hierarchia, Horváth Márton vezetésével. Ketten voltak olvasószerkesztők: fölváltva Baló és Nemes. Aztán állandó fluktuáció közepette működtek a különböző rovatok. Jöttek-mentek az emberek, de hát ott már csak kommunisták voltak. Ez egy kis szerkesztőség volt, jó légkörrel és nagyon szoros pártkapcsolatokkal, amit kezdetben Horváth, később, mihelyt odajött, Révai jelentett. A Szabad Nép éveken keresztül úgy készült, hogy Révai a délelőttöt a pártközpontban töltötte, mint az egész agitprop és kulturális terület irányítója, és ebéd után, fél kettő, kettő tájt átjött a Szabad Néphez. A Szabad Nép nagyon szorosan kötődött a párt politikájához, hiszen Révai politikai bizottsági tag volt, tehát minden lényeges politikai dolgot első kézből tudhattunk meg. Ennek eredményeképpen rendkívül informáltak voltunk.

A Szabad Népnél akkor tartották a szerkesztőségi értekezletet, amikor Révai megérkezett. Azon részt vettek a rovatvezetők és az ügyeletes olvasószerkesztő. Szabályszerűen megbeszéltük a másnapi lapot, másrészt a másnapi teendőket is. Úgy készült a Szabad Nép, mint egy normális újság: délután és este az emberek dolgoztak, délelőtt javarészt kimentek, délután megírták a cikkeiket, leadták, azokat a vezetők – előbb a rovatvezető, aztán az olvasószerkesztő, aztán a főszerkesztő vagy felelős szerkesztő – elolvasták, és aztán lement a nyomdába. Természetesen a főszerkesztő, felelős szerkesztő nem mindent olvasott el, csak a vezércikket, az elvi cikkeket, politikai riportokat stb. A többit nem olvasták el. Nem volt az, ami később kialakult, hogy heti terv, meg havi terv meg ilyen lehetetlenségek, amik megölik az újságot, hanem teljesen szabályszerűen készült, mint egy normális napilap. Maga Révai is úgy volt, hogy ha a szerkesztőségi értekezleten olyan döntés született, hogy ő írja a vezércikket, vagy ír egy glosszát, akkor visszavonult a szobájába, és ott kézzel megírta. Ő volt az egyetlen egyébként, akinek a cikkeit nem írták át géppel, hanem a szedők kéziratról szedték, mert nagyon szép írása volt.

Mi valamennyien gépbe diktáltunk. Egy újságíró ugyanis gépbe diktál. Esetleg készít magának egy vázlatot, ha valami fontosabb dologról van szó: vezércikk, belső vezércikk, elvi állásfoglalás. De az, hogy elkezdjen ceruzával fogalmazni, kihúzni, áthúzni, átírni, azt az idő egyszerűen nem engedi meg. Voltak nagyon meleg pillanatok, ha nagyon későn jött valami, amikor nemhogy írógépbe, hanem egyenesen a szedőgépbe diktáltunk.

Révai mennyire volt őszinte a szerkesztőségben?



Nem tudom. Nyilván szelektált és nyilván, amikor előttünk beszélt, akkor megfogalmazta azt, amit mondott, de különösen a koalíciós korszakban és a koalíciós harcok idejében mindig nagyon részletesen informált bennünket a pártközi tárgyalásokról, ellentétekről, nehézségekről, megállapodásokról. Már a kezdet kezdetén teljesen nyilvánvaló volt előttünk – abból, ahogyan ő beszélt róluk, és ahogy kezelte őket –, hogy ezeknek a horthysta tábornokoknak a minisztersége és uralma nem soká fog tartani. A párt a koalíciós időkben óriási jelentőséget tulajdonított a Szabad Népnek, mert ez volt a legfőbb harci eszköze, ezzel agitált, ezen keresztül jutott el a közvéleményhez.

A ’45-ös választások idején a Szabad Nép jelentősége hihetetlenül megnőtt. Hiába voltak gyűlések, nagygyűlések, a legnagyobb publicitása mégiscsak ennek az újságnak volt. Emlékszem rá, hogy amikor már szerkesztőbizottsági tag voltam, és felelős a lapért, Kovács Béla letartóztatásakor, egy éjszaka felhívtam Rákosit, mert egyszerűen érthetetlen volt előttem a közlemény, ezért őt kérdeztem meg, hogy mi a helyzet, igaz-e a hír.

Révai általában délután 5-6 óra között ment el a szerkesztőségből, azután, hogy megírta a cikkét, vagy átnézte azt, amit lényegesnek tartott. Horváth Márton 7-8 óráig is benn maradt, utána már csak a szerkesztőbizottság ügyeletes tagja maradt ott, aki az esetek nagy többségében én voltam, mint nem családos ember. A többiek már mind házasok voltak, azok igyekeztek elmenni, én meg ott maradtam, amíg az első példány ki nem jött a nyomdagépből, és akkor mentem el a Suhajdába vagy a Hullamosóba. Ezekbe a kocsmákba jártak előadás után a színészek is, Major [Tamás], Gábor Miki, Rajczy Lajos, Bánki Zsuzsa, Ilosvay Kati, Ungváry [László], akik éppen játszottak. Tehát még ebből a szempontból, az éjszakai élet miatt is jellegzetesen újságíróélet volt a miénk.

Hol volt a Hullamosó és a Suhajda?



A Suhajda az a Dohány utcában volt, körülbelül velünk egy magasságban, a Hullamosó pedig a Rókus morgjával szemben, a Stáhly utcában.

De nem ez volt a neve?



De, ez volt a neve. Délelőtt, 11-12 óra tájékán mentem be a szerkesztőségbe, előtte uszodába vagy gőzfürdőbe jártam. Emlékszem, egyszer egy külföldi utam előtt Rákosi telefonon keresett, és akkor azt mondta a háztartási alkalmazottunk – mert akkor még az is volt –, hogy nem tudom adni a fiatalurat, mert a gőzfürdőben van.

Erre Rákosi?


Semmit nem szólt. Nem volt az olyan kirívó, hogy egy újságíró délelőtt elmegy a gőzbe. Ezek a ’45-46-47-es évek olyanok voltak, amelyekre újságíróként jólesik visszaemlékezni, mert egy igazi újságírói közösségben élhettem. Nemcsak a kommunista újságírókkal, hanem a többi kollégával is jó viszonyban voltam. A kisgazdapárti újságírókkal, szocdem újságírókkal. Valahogy úgy tekintettük a dolgot, hogy bár különböző pártoknak vagyunk a tagjai, és a gondolkodásunkban meg az írásunkban is különböző nézeteket képviselünk, de végül is egy szakmához tartozunk, és volt egy kollegiális összetartás közöttünk.

Hazaiak és moszkoviták


A koalíciós pártokhoz milyen indulatokkal viszonyultál?



Nem viszonyultam sohasem negatív indulatokkal hozzájuk. Az én marxista nézetem az volt, hogy a beállítottságomnál fogva ezt csinálom, mert nekem ez a dolgom, a másik meg azt csinálja, amit tesz, mert az osztálygondolkodása, beállítottsága azt diktálja neki. De attól, hogy valaki nem volt rokonszenves, sőt kifejezetten antikommunista volt, az nem volt ok arra, hogy én vele ne legyek jó viszonyban. És talán ez az oka annak, hogy nekem általában a kollégákkal sikerült jó kapcsolatot kialakítanom. Másrészt az idők során a gyakorlatban is eléggé nyilvánvalóan kiderült, hogy én hogyan gondolkodom. Olyan kommunista voltam – nem egyedül, többen voltunk –, akitől nem kellett félni. Mert aki amit gondolt, azt kimondta, leírta, írt éles támadó cikkeket is, nyilván egy csomó ostobaságot és hazugságot is, de attól nem kellett félni, hogy ha előttem mondanak valamit, vagy kifejtik a véleményüket, akár az oroszokról, akár a kommunistákról, a kommunista vezetőkről, amit nem mernek leírni, akkor én szaladok és elmondom, és azért nekik valami kellemetlenségük történik.

Közben azért folyt az osztályharc, ha csak egy-két év múlva élesedett is. Milyen politikai akciók voltak?


1945-ben, a választások előtt eléggé csendesek voltak a vizek. Hiszen mi akkor a fő súlyt arra fektettük, hogy a koalíciót szilárdítsuk, erősítsük, bizonyítsuk, hogy komolyan vesszük. Tehát, nem kerestük az alkalmat, hogy élezzük a helyzetet.

A Szociáldemokrata Pártra hogyan emlékszel?



Úgy emlékszem, hogy nekünk a dolog természeténél fogva elsősorban ezekkel a baloldali szocdemekkel volt kapcsolatunk, és azokkal súrlódásmentes és kitűnő volt az együttműködés. Peyert ők is nagyon elítélték.

Kik voltak baloldali szocdemek a te szinteden?



Horváth Zoltán, Szalai Sándor, Révész Feri, leginkább rájuk emlékszem vissza. Szakasitsot centristának tekintettük és tekintették ők is. Marosánnal nem volt sok dolgom, mert ő inkább szervezési vonalon működött. Azt hiszem, abban az időben Szalai volt a párt külügyi osztályának a vezetője, és Horváth Zoltánnak agitprop vonalon volt jelentős szerepe.

A Népszavával volt együttműködés?



Igen, rendszeresen összejöttünk, hol nálunk, hol náluk, hogy megbeszéljük a problémákat, de nagyon baráti hangnemben. És tulajdonképpen a népszavások a reakció elleni fellépésben, a klerikalizmus elleni fellépésben, egy csomó dologban radikálisabbak voltak, mint mi. Mert mi az együttműködést hangsúlyoztuk, ők kevésbé. De náluk ezt ellensúlyozta az, hogy a pártnak sok szárnya volt. Tehát amit ők szélsőséges módon fejeztek ki, azt aztán kiegyenlítette, amit Kéthly vagy mások sokkal mérsékeltebben fogalmaztak meg. De Szakasits is nagyon óvatos és tartózkodó volt.

’45-ben a szociáldemokrata baloldal kivonta kardját a népiesek ellen. Ekkor a kommunisták inkább a népiesek oldalára álltak.


Ez tulajdonképpen a ’45 előtti időkre megy vissza, amikor mi mindig a szocdemek gyengítésére, a szocdemek feje fölött kerestünk különböző olyan szövetségeket, amelyek bennünket erősítenek, és a szociáldemokraták pozícióit gyengítik. A Parasztpárt megalapítása a mi művünk volt.

Még Debrecenben.



Valószínűleg. Én ezt nem tudom, mert nem voltam ott. De Pesten ez teljesen világosan látszott, és egyre nyilvánvalóbbá vált. Darvas [József], Majláth Joci [Jolán], Szűcs Ferkó, Sipos Gyuszi, szóval olyan emberek, akik vezető szerepet játszottak a Parasztpártban és ott kulcspozícióban voltak, azok mind kommunisták voltak, csak akkor ott végezték a munkájukat. Ennélfogva elvtársainknak tekintettük őket. A szocdemeket ugyan szövetségesnek tekintettük, de azért volt egy lényeges különbség, ha más nem, az általuk nagyon hangsúlyozott nyugati orientáció, szemben a mi teljesen egyoldalú szovjet orientációnkkal. Mert ez még a baloldali szocdemeknél is nyilvánvaló volt, tehát Horváth Zoltánnál, Szalainál és a többieknél, hogy ők a nyugati orientációt semmiképpen nem akarják feladni. Ők megpróbáltak egyensúlyozni. Nem voltak egyoldalúak ebben, de megpróbálták fenntartani a nyugati kapcsolatokat. És ez a beszélgetések során is, amikor magánlakásokon összejöttünk, egész világosan kiderült, hogy ők Magyarország szerepét a kiegyensúlyozásban látják. Nekik tehát fenntartásaik voltak a Szovjetunióval és a proletárdiktatúrával szemben, és naiv módon éppen abban látták a szerepüket, hogy majd ők lesznek azok, akik ezt a két dolgot valahogyan kiegyenlítik és összehozzák.

Kik vettek részt ezeken a beszélgetéseken?



Amiken én ott voltam, azokon Horváth, Révai, Losonczy [Géza] meg én voltunk ott kommunista részről, szocdem részről pedig Szalai [Sándor], Horváth Zoltán, talán Vajda egyszer-kétszer, Jusztus [Pál] soha. De nem emlékszem pontosan. Arra emlékszem viszont, hogy ezekre a beszélgetésekre együtt jöttünk össze, és ott mindig elhangzott pár becsmérlő és pejoratív jelző a szocdemekkel kapcsolatban, nemcsak Révai részéről, hanem Losonczy és Horváth Márton részéről is. Amin egy kicsit csodálkoztam, mert bennem nem voltak ilyen szocdemellenes indulatok, pedig én sokáig szocdem keretek közt dolgoztam. Ezek rendszerint nem is voltak kapcsolatban a konkrét kérdésekkel, hanem csak általános zokszavak, kifakadások voltak, hogy ezek a szocdemek milyenek.

Még egy említésre érdemes dolog ebből a korszakból, hogy a Moszkvából hazatért emigránsok első csoportja nagyon közel lakott hozzám, a Váci utcában, egy párt által kivett panzióban: Gábor Andor, Lukács György, Fogarasi, ilyen intellektuelek.

Ezek nem kaptak rögtön lakást?



Nem kaptak, csak később. Kialakult az a szokás, hogy Horváth, Losonczy és én hetente egyszer-kétszer fölmentünk Lukácshoz. Időnként mások is voltak ott, például Beér Hanzira emlékszem, és még egy-két kommunista intellektuelre. Ámulva hallgattuk az öreg gondolatait, fejtegetéseit. Lenyűgözött bennünket Lukács rendkívüli műveltsége, világirodalom-ismerete, az a biztonság, ahogy ezekről a dolgokról nyilatkozott. Nekünk távolról sem volt akkor kialakult véleményünk, akár Balzacról, akár Thomas Mannról. Körülültük Lukácsot, hallgattuk, amit mondott, és kérdeztünk. Ez ugyanúgy vonatkozik Horváthra, mint rám. Szóval nemcsak én, aki tíz évvel fiatalabb vagyok Horváthnál, hanem Horváth is álmélkodva hallgatta Lukácsot, akinek nagyon nagy tekintélye volt előttünk. És persze nem értettem, hogy lehet az, hogy Lukács itt ül ebben a kis panzióban, és a párt vezetésében nincs semmiféle szerepe. Ha szóba került, Révai mindig nagy reverenciával utalt rá, de ő is természetesnek tartotta, hogy Lukácsnak annyi a szerepe, hogy az értelmiség és a kultúra kérdéseivel foglalkozzon, de a pártban nincs szava és súlya.

Ekkor már kialakultak különböző csoportok. Volt egy moszkvai csoport, de az is két részre oszlott: aki hatalomban volt, mint Révai, és aki nem volt hatalomban, mint Lukács. Voltak hazai csoportok, ezen belül, akik hatalomban voltak, mint Horváth Márton, és akik azonnal kiestek a pikszisből, mint Haraszti. És voltak a régi hazaiak, mint Losonczy Géza. Volt akkor ennek a megosztottságnak a mindennapi politikai életben már valami jele? Vagy ez teljesen retrospektív?


Mi nem tulajdonítottunk ennek olyan jelentőséget, hogy valami politikai színezetet lássunk benne. Voltak dolgok, amiket nem értettünk, és nem is nagyon mertük megkérdezni, és nem is nagyon tudtuk, hogy kit kérdezzünk meg. Azt, hogy kit futtatnak, és kit nem futtatnak, azt se nagyon láttuk.

Miért nem mertétek megkérdezni például Lukácsot?



Olyan viszonyban azért nem voltunk Lukáccsal, hogy egy ilyen kérdést föltegyünk neki, és még egymással se beszéltük ezt meg, mert azért az illegalitás gyakorlatából akkor még bennünk élt, hogy nem nagyon jó kérdezgetni.

Mitől féltetek akkor?


Abban a pillanatban, mihelyt az ember elkezd kérdezgetni, az a furcsa érzés támadhat, hogy ez nem fogadja el a párt politikáját úgy, ahogy van. Érdeklődik, feszegeti a dolgokat. Biztos megvan ennek az oka, és az nem rá tartozik.

Hogy lehet az, hogy a legközelebbi barátaiddal, mondjuk Losonczy Gézával nem merült fel az a gondolat, hogy Révai az ország harmadik vagy negyedik embere, és Lukács György vagy Gábor Andor tulajdonképpen közemberek. Ennek a magatartásnak mi volt a pszichológiája?



Még élesebben kell fölvetni ezt a kérdést. Én Losonczyval még arról sem beszéltem soha, hogy hogyan lehet, hogy Haraszti teljesen kihullott a kialakuló vezetésből, és nincsen semmilyen funkciója. Mert hiszen amikor a Szabad Nép megalakult, a Szabadság felelős szerkesztőjének lenni harmadrendű poszt volt.

Ennyire dresszírozva voltunk gondolatilag, mert azért nem csak a konspiráció volt az oka, hogy mi nem kérdeztünk az illegalitás korszakában, hanem már a kérdezés is olyasvalaminek volt a jele, hogy kételkedünk, bizonytalanok vagyunk, kérdésessé tesszük azt, amit a párt csinál. A legfeltűnőbb az volt, hogy volt egy másik kör is, amelyik, azt lehet mondani, hogy naponta találkozott. Én nem naponta mentem el hozzájuk, de minden hónapban többször. Ez a Benczúr utcában lakó Molnár Erik, Újhelyi Szilárd, Zöld Sándor köre volt. Ők esténként összejöttek, rendszerint a Szilárd lakásán. Ott tényleg a gyújtópontjában voltam ezeknek a különleges sorsalakulásoknak. A fiatal, velem egyidős Losonczy, aki egyszerre csak csillagként felbukkant és ívelt fölfelé, és ugyanakkor ott van az apósa, a korábban nála sokkal tekintélyesebb, a szomszéd Damjanich utcában lakó Haraszti, aki sehol sincsen. A mi körünkben a legtekintélyesebb ember talán Újhelyi Szilárd volt, akit Molnár Erik odavett főosztályvezető-félének a Népjóléti Minisztériumba, ahol a turulista és debreceni aranyifjú Vikol János volt az államtitkár, Szilárdnak a felettese.

És Zöld Sándor, aki tulajdonképpen az egész debreceni szervezkedésnek az elindítója volt, őskommunista, aki kezdetben ugyan az adminisztratív osztály vezetője, illetve belügyi államtitkár volt Erdei [Ferenc] mellett, de már tavasszal elég feltűnő és botrányos módon leváltják, mert Farkas Mihály egy rendkívül éles beszédben őt teszi felelőssé a rendőrségen történő túlkapásokért és brutalitásokért, amelyek miatt a pártnak nagyon sok baja és kellemetlensége van a parlamentben és a sajtóban.

Brutalitások ’45 tavaszán?



Voltak. Volt egy csomó gyilkosság. Lényegében azok, amiket Futó Dezső később a parlamentben szóvá is tett.

Futó nem a Rajk-féle rendőrséget támadta?



Azt is. De Futó kezdettől fogva arra specializálta magát, hogy a kilengéseket, a kommunisták visszaéléseit, a kommunisták soraiban szereplő volt nyilas meg szélhámos figurákat leleplezze. Zöld volt az egyetlen valamennyiünk közül, aki kritikus és kicsit cinikus megjegyzéseket engedett meg magának a párt vezetőségével szemben. Persze ő is csak módjával, de óriásit bukott, mert rövid ideig az államtitkárságról való leváltása után még itt Pesten volt, aztán lehelyezték Csongrádba megyei titkárnak, tehát egy idegen területre került. Mi már az illegalitás évei alatt gondolatilag, magatartásbelileg nagyon dresszírozva voltunk, és nem nagyon kérdeztünk. Időnként eljött Donáth [Ferenc], aki úgy viselkedett, mint egy szfinx. Ő volt leginkább benne a nagypolitikai játszmákban. Akkor ugyan csak földművelésügyi államtitkár volt, de közülünk neki volt a legjelentősebb szava és befolyása a pártban, ezt lehetett érezni.

Ezt a gondolatmenetet folytatva, ahhoz képest, hogy az illegális pártot Budapesten hárman vezették: Donáth, Kádár és Péter Gábor, és Kádár rövid időn belül bekerült a hatalom második vonalába…


Eleinte főtitkár-helyettes volt, mert pártfegyelmi folyt ellene.

De azért Donáth földművelésügyi államtitkársága inkább harmadik vonal volt.



Igen, ez érdekes dolog volt, ezen elgondolkoztam. Nem kérdeztem meg soha erről Donáthot. Azzal magyaráztam, hogy Debrecenben megalakult a kormány, a miniszter Nagy Imre lett. Donáthot akkor is elsősorban mint agrárszakembert ismertük, és akkor nem volt rá lehetőség, hogy ezen a vonalon nagyobb szerephez jusson. A Központi Vezetőségben viszont benne volt. Az, hogy a Politikai Bizottságban nem volt benne, feltűnő volt, de nem olyan nagyon.

A sokkal jelentéktelenebb Apró viszont bekerült.



A sokkal jelentéktelenebb Apró és Kossa [István] bekerült. Ezeket olyan dolgoknak vettük, amelyeket nem nagyon értettünk, de mondom, érdekes módon még csak nem is beszéltünk arról, hogy van ez, mint van ez. Nem képezte kétkedés tárgyát.

És ma hogy magyarázod azt, hogy Donáthot annyira hátra sorolták? Mert könnyű azt mondani, hogy beleérezték a későbbi revizionizmust. De azt hiszem, tökéletes képtelenség lenne ezt állítani.

Én csak eggyel tudom magyarázni. Rákosi és Gerő, akiknek nagyon éles szemük volt, és akiknek a káderpolitikában meghatározó szerepük volt, nagyon vigyáztak arra, hogy a hazai illegális mozgalom ténylegesen jelentős, komoly figuráit – amennyire lehet – távol tartsák a párttól, és az olyan embereket tolják inkább előtérbe, mint Apró meg Kossa. Kezdetben, amikor Péter Gábort a budapesti politikai rendőrség vezetőjévé nevezték ki, nem látszott, hogy ilyen nagyhatalom lesz. Kádárt eleinte szintén nagyon a háttérbe szorították, csak később jött előre. Donáthot viszont félretették. Tulajdonképpen csak Horváth Marci játszott kezdettől fogva vezető szerepet. Egészen biztos, hogy Rákosiék részéről volt ebben tudatosság.

És ráérzés…


Nyilván ráérzés is volt benne, amit Rajk hazajövetele nagyon megzavart. A jelentéktelenek között még Kovács Istvánt elfelejtettem, aki a legjellemzőbb példája volt annak, hogyan emeltek ki olyan hazai figurákat, akiknek nagyon korlátolt tehetségét és szellemi képességét nem volt nehéz felismerni. Ilyen volt még Kiss Károly is.

Ezeknek az embereknek – Apró, Kossa, Kiss Károly – a teljes jelentéktelenségét ti már ekkor láttátok?


Igen, de ha nem is láttuk volna, akkor is kiderült moszkvai vezetők szavaiból. Emlékszem, Kiss Károly, mint a káderosztály vezetője, egyszer odaküldött a Szabad Néphez valakit, aki teljesen alkalmatlan volt. Bementem Révaihoz, és mondtam neki, hogy itt van ez az ember, nem tudok vele mit kezdeni. „Hogy került ez ide?” Mondom, úgy került ide, hogy Kiss Károly letelefonált. Azt hiszem, Száll József volt. És erre azt mondta Révai: „Ja, Kiss Károly, hát az egy országos káder!” Mert volt országos káder és budapesti káder. Nagyon jól tudták ők, hogy kik ezek.

Térjünk vissza a Kádár-fegyelmire!


Kádár, amikor 1944 kora őszén át akart szökni Jugoszláviába, lebukott, bár nem a saját nevén. Ő is a Lakatos-kormány idején szabadult ki. A Conti utcába zárták, és ott egy amerikai légitámadás alkalmával az ő zárkáját telitalálat érte, valósággal kettéhasította. Ez szörnyű sokkot és traumát okozott Kádárban. Most jön a Lakatos-kormány, amikor ő kiszabadul, és nincs lakása.

A bombatámadás következtében szabadult?



Nem, utána jött ki. Kiengedték. Sokakat kiengedtek. Őt is kiengedték, mint nem jelentős embert. S akkor nincs neki hova mennie, és Donáth lakására megy, ott húzódik meg. Ez a bombatámadás olyan sokkot okozott Kádárban, hogy utána nem mert az utcára kimenni. Mihelyt légiriadó volt, sietett le a pincébe. Ezt használta fel Kovács István arra, hogy bejelentse a pártnál, hogy Kádár gyáván viselkedett, kimaradt a mozgalmi munkából, nem mert részt venni. És olyan jól alátámasztotta, hogy fegyelmi indult Kádár ellen. Amíg a fegyelmi tartott, és nem tisztázták az ügyét, addig nem nevezték ki komoly funkcióba. Így lett az ugyancsak kommunista Sólyom László mellett – aki kisgazdaként szerepelt – budapesti főkapitány-helyettes, ami hallatlanul jelentéktelen dolog volt. Tehát nem a Tisza Kálmán térre került, hanem ebbe a harmadrendű beosztásba. Amikor Rákosiék Pestre jöttek, akkor ezek a dolgok tisztázódtak. Donáthnak döntő szerepe volt Kádár rehabilitálásában, mert ő elmondta az egészet, hogy ez nem gyávaság, hanem olyan emberi dolog, amit meg lehet érteni. Ezután került Kádár vezető funkcióba.

Ez a magyarázata Kovács István és Kádár életre szóló ellentétének…



Persze. De valószínű, hogy már korábbi keletű volt ez az ellentét, és még az illegalitás éveire nyúlt vissza.

Rajk hazatér, és kezd kialakulni a párt felső vezetése…


Hazatérése után Rajk először budapesti első titkár lesz, és rögtön feltűnik rendkívül jó szónoki képességeivel, agilitásával, kitűnő szervezőkészségével, dinamizmusával, úgyhogy olyan kép alakul ki bennünk, hogy Rákosi az első ember, Rajk a második, és aztán vannak még fontos vezető emberek. Egyébként arra emlékszem, hogy Révai is megkülönböztetett tisztelettel beszélt Rajkkal és Rajkról. Ennek nemegyszer tanúja voltam.

Ők is magázódtak?



Nem. Révai egyébként nagyon sok magyarral, magyarországival nem magázódott. Losonczyval se magázódott, Illyéssel se, [Horváth] Marcival se. Egymás közt igen, Gerővel magázódtak. Révai megérezte, hogy ez nálunk olyan furcsa és különös, és a szocdemekkel mind tegeződött. Szóval látta, hogy a magyar értelmiségben az az úzus, hogy az emberek tegezik egymást.

A ’45-ös választás

„Budapesten nincsen liszt, miniszterünk csendőrtiszt.”



Én másképpen emlékszem: nincsen kenyér, nincsen liszt, miniszter a csendőrtiszt. Teleki Gézáról is nyilvánvaló volt, hogy nem fogja sokáig húzni. Dálnoki Miklós Bélát nem is kellett fúrni, mert ő olyan korlátolt, nehézkes és a politikában járatlan ember volt, hogy maga tette nyilvánvalóvá, hogy csak átmeneti megoldás. Ezt nemcsak a mi gondoltuk így, hanem a feljövő polgári politikusok, Tildy, Nagy Ferenc, Balogh István is. Balogh akkor miniszterelnökségi államtitkár volt, és nagyon nagy hatalma volt abban az időben. Ők sem rejtették véka alá azt a véleményüket, hogy ezek az emberek teljesen alkalmatlanok a feladatukra. Az egyetlen, akinél látszott, hogy van esze és tehetsége, Vörös János volt, aki viszont rendkívül készséges volt a párttal szemben, és ezeknek a kommunista főtiszteknek az előretörése mind Vörös János alatt történt. Tehát Pálffy, Sólyom, Révai, Beleznay stb.

Az például soha nem okozott politikai vagy etikai problémát, hogy az első demokratikus kormány honvédelmi minisztere egy szélsőjobboldali és tényleg az utolsó pillanatig németbarát tábornok volt, akinek az átállása egyértelműen életmentésből és karrierizmusból fakadt?



Ez problémát okozott akkor, amikor még nyilas uralom volt Pesten, és ezeket a neveket decemberben meghallottuk, megdöbbenést okozott. Miklós Béla nem annyira, mert azt tudtuk, hogy igazi horthysta volt, és átállt. De hát Faragho és Vörös teljesen érthetetlen volt. De az egész kormánynak az összetétele, valamint az az abszurdum, hogy Molnár Erik mint pártonkívüli szerepelt a legelső jelentésekben.

Az 1945-ös budapesti választásoknál tartunk…



A ’45-ös budapesti törvényhatósági választásokat rendkívül fontos és a mai napig megközelítően sem eléggé elemzett és tisztázott eseménynek tartom. Arra számítottunk, hogy a szocdemekkel együtt óriási győzelmet aratunk. Ez azért volt fontos, mert ténylegesen úgy gondoltuk, hogy ez az állapot, amiben benne vagyunk, ez a politikai konstelláció, ez hosszú ideig érvényes lesz. Úgy vettük, hogy ez olyan adottság, amire be kell rendezkednünk. Az föl se merült, hogy mennyi ideig tart majd. Nekünk sokkal nehezebb volt megszokni, mint a moszkvaiaknak, akik azzal érkeztek haza, hogy átveszik a hatalmat. Horváth Marci például már az ideiglenes kormány összetételét is bírálta, hogy horthysta tábornokok és hasonló figurák vannak benne. De aztán megértették vele, hogy ez a politika, mert ezt kívánja a Szovjetunió és a párt érdeke. Ilyen körülmények között ennek a budapesti választásnak rendkívüli jelentősége volt. Ugyanis, ha mi tényleg nagy győzelmet aratunk – és nagy győzelmen 60-70 százalékot értek – és a szocdemekkel együtt megszerezzük az abszolút többséget Budapesten, az a mi helyzetünket egy parlamentáris, pluralista demokráciában nagyon megerősítette volna. Megnyugtatott volna bennünket, hogy az ideiglenesség után, most már alkotmányos formák közt, itt olyan politika folyik, amelyik teljesen megfelel a mi szájunk ízének. Mert a szociáldemokratáktól ebből a szempontból nem volt okunk félni, ha továbbra is fönnmaradnak a parlamenti formák. Az egész Szociáldemokrata Párt benne volt az államosításban, nem csak a baloldaliak. Hogy mi itt alkotmányos többséggel uralkodjunk, az mindenki számára elfogadható állapot lett volna.

Érdekes módon a kisgazdák sem fűztek olyan nagy várakozást ehhez a választáshoz. Az már a mi manőverünk volt, hogy előbb tartjuk meg a budapesti választást és azután az országosat, mert úgy éreztük, hogy itt vagyunk a legerősebbek, és ez majd hangulatilag annyira hat az országos választások légkörére, hogy az hasznos lesz nekünk. Ezeket a választásokat mi erőszakoltuk ki. A kisgazdák egyáltalában nem akartak még választást. Ők szívesen vártak volna még, hiszen a kezdetén voltak a szerveződésnek, és iszonyú nagy volt a felelősség, ami rajtuk volt, tekintve, hogy az egyetlen polgári pártként szerepeltek a porondon. A többi polgári párt nem tudott újjáalakulni. Ők is féltek a budapesti választástól, amibe kénytelenek voltak belemenni. Ők országosan sokkal jobban érezték az erejüket, a parasztság, vidéki kispolgárság, értelmiség körében, mint a vörös külvárosokkal körülvett és nagyon erős baloldali értelmiséggel rendelkező fővárosban. Úgyhogy ez a választás hihetetlen sokk volt a számunkra.

Senki nem volt közöttünk, aki erre az eredményre számított volna, tehát hogy a kisgazdák szerzik meg az abszolút többséget. A várakozások nem voltak egyformák, és a hazai kommunisták természetesen sokkal óvatosabbak voltak, mint a kintiek, mert azért ők itt éltek és ismerték ezt a népet, és tudták, hogy egy évvel korábban ebben az országban még mi volt a közhangulat, és csodák nem történhetnek. De azzal együtt, hogy mi jobban ismertük ezt az országot, abban bizonyosak voltunk, hogy a szocdemekkel együtt megszerezzük az abszolút többséget.

Itt van egy nagy ellentmondás. A népiek azt vetették Rákosi szemére, hogy fasiszta népnek tekintette az országot. Ez volt az egyik oldalon. A másik oldalon pedig bíztak az abszolút többségben. Hogy fért ez a kettő össze?


Persze mindkettőben volt egy csomó politikai manipuláció is. Rákosi akkor mondta azt, hogy ez egy fasiszta ország, amikor a maga terrorját és erőszakját akarta igazolni. ’45-ben, amikor a választásokra készült, akkor nyilván nem ilyen hangulatban volt, hanem úgy gondolta, hogy az elmúlt pár hónap elegendő volt ahhoz, hogy ezt a rossz szélsőjobboldali és jobboldali befolyást itt kiküszöbölje. A népiek pedig Rákosinak és a többieknek ezt a beállítottságát arra használták fel, hogy burkoltan a zsidókat vádolják azzal, hogy az országot fasiszta országnak tekintik, jóllehet ilyen megjegyzésekhez, hogy ez egy erősen fertőzött ország, és itt milyen mély nyoma volt a fasizmusnak, ehhez nem kellett Rákosit előszedni. Ehhez lehetett volna Bajcsy-Zsilinszkyt vagy akárki mást idézni. Vagy elég 1944. október 15-től felidézni az eseményeket, hogy lássuk, milyen erős volt itt a szélsőjobboldali fertőzés. Ez nemcsak a párt, hanem a vezetés tekintélyét is nagyon megrendítette, különösen a szovjet vezetés felé, aminek ők mindenfélét ígértek, és a szovjetek arra számítottak, hogy ezt nagy nemzetközi sikerként is elkönyvelhetik majd.

De persze annak a tudatában, hogy itt van a szovjet hadsereg, és a legfontosabb hatalmi pozíciók mégiscsak a mi kezünkben vannak, ebből a sokkból elég hamar összeszedtük magunkat. Készültünk az országos választásra, ahol megpróbáltunk egy listaválasztást létrehozni, amit végül is a Kisgazdapárt választmánya buktatott meg. Vorosilov beavatkozása és nyomása nagyon erős volt ugyan, annyira, hogy Tildy és Nagy Ferenc nem is mertek ellene szegülni, hanem a nagyválasztmány elé vitték, és az leszavazta a közös listát, annak jeleként, hogy nem olyan időket élünk, hogy mindent el kell fogadni.

Én azt hiszem, ha Magyarországnak nagyobb polgári hagyományai lettek volna, és a magyar baloldalnak tényleg nagyobb ereje lett volna – nem a kommunistáknak, hanem más erőknek –, akkor esetleg sok minden másképp alakulhatott volna. Nem vagyok biztos benne, hogy ennek törvényszerűen így kellett történnie. A többi párt élén rendkívül gyenge emberek állottak, és rendkívül gyenge vezetőségek voltak.

Az országos választás eredménye már nem volt olyan meglepetés. Az körülbelül megfelelt annak, amit vártunk. És rögtön utána megkezdődött a támadás, hogy ezt az óriási nagy kisgazda fölényt valamiféleképpen mérsékelni próbáljuk. Egyrészt a kisgazdapárti úgynevezett reakció ellen folytatott harccal, másrészt a baloldali blokk létesítésére irányuló kísérletekkel, amely kérdésekben közöttünk a párton belül teljes volt az egyetértés, mert nyilvánvalóan mindannyian azt akartuk, hogy most még élve a nekünk kedvező hatalmi konstellációval, tehát a szovjet hadsereg jelenlétével, mégiscsak javítsunk a saját helyzetünkön. Abban semmi kivetnivalót nem találtunk, hogy a párt ilyen eszközökkel él. Amit nem éltünk át eléggé, és amit akkor abszolúte nem éreztünk, az az volt, hogy ezt az ügyes és eredményes politizálást mi úgy folytatjuk, és azért tudjuk így folytatni, mert az ország geopolitikai és katonai helyzete olyan volt, hogy lehetségessé tette számunkra. Nyilvánvaló, ha itt nem szovjet megszálló csapatok vannak, hanem mások, akkor nem lettünk volna ilyen ügyesek. De, érdekes módon, ez akkor eszünkbe sem jutott. Annyira a napi polémiáknak, harcoknak, átcsoportosulásoknak az élménye határozta meg a gondolkodásunkat, hogy ténylegesen a mi erőnknek, ügyességünknek, tehetségünknek, politikai fölényünk eredményeinek éreztük, hogy ilyen sikereket értünk el. Egyébként, hogy ez a gondolkodás mennyire nem csak a kommunistákra volt jellemző, ez most vált előttem megint nyilvánvalóvá, amikor elolvastam a Beszélőben Böhmnek a visszaemlékezését [Böhm Vilmos: Az 1947-es választások. Beszélő, 1985/15.], aki olyan nyugodtan nevezi en bloc az egész Kisgazdapártot, meg a többi pártokat reakciós pártoknak, hogy nekem a hajam szála az égnek állt.

De a kommunistákkal sem kíméletes.



Nem. Éppen azért érdekes nagyon a dolog, hogy a kommunistákat teljesen leleplezi, és irtózatos dolgokat mond erről a ’47-es választásról. De ugyanakkor mindenféle gátlás vagy átgondoltság nélkül azt, ami tőlünk jobbra volt, szinte egyértelműen reakciósnak minősíti, és a mi akkori szlogenünket, hogy a Kisgazdapárt a reakció gyűjtőhelye és melegágya volt, és hogy ezért jó dolog volt ezt a Kisgazdapártot szétverni és felrobbantani, teljes mértékben magáévá teszi, még a ’47-es választással kapcsolatban is. Böhm öreg róka, aki már ’19-ben népbiztos volt. Ha ő még ’47-ben is így gondolkozott, akkor nem lehet olyan nagyon rossz néven venni azt, hogy fiatal, tapasztalatlan, lelkes és fanatikus kommunisták akkor így élték át ezeket az eseményeket.

A rovatvezető


Milyen volt a Szabad Nép külpolitikai rovatának a tevékenysége? Mennyire volt más ez a későbbi Szabad Néphez képest, amikor már teljesen gleichschaltolva volt?



Nézd, a sajtó nem volt gleichschaltolva, de a Szabad Nép, mint a párt lapja, nagyon egyoldalú volt. Ezt az egyoldalúságot még alátámasztotta az is, hogy az MTI kezdettől fogva a kommunista Barcs [Sándor]-nak az irányítása alatt állt. Tehát amit mi kaptunk, az eleve szelektált és nagyon célzatosan válogatott nyersanyag volt.

A kisgazdapárti Barcs egyértelműen kommunista volt?

Persze. Ez teljesen nyilvánvaló volt első pillanattól kezdve. A magatartása, az MTI irányítása ezt egyértelművé tette. Tulajdonképpen nekünk nem volt önálló, külön külpolitikai vonalunk. Figyeltük azt, hogy a Szovjetunió mit csinál, és minden kérdésben a Szovjetunió véleményét és álláspontját visszhangoztuk a mi állásfoglalásainkban is. Akkor az alapvető vonal az volt, hogy a főtüzet az angolokra irányítottuk, az igazi imperializmus, reakció az az angol imperializmus volt, különösen Churchill. Az amerikaiaknál a mi beállítottságunk szerint nagyon erős volt a demokratikus befolyás, másrészt nagyon erős volt a Szovjetunió iránti rokonszenv, ezért nagyon sokat szerepeltettük és futtattuk Wallace-t, aki Roosevelt alelnöke volt. Truman alatt már megváltozott a helyzet. Ilyenek voltak mások is, a szenátorok, képviselők között, ezeket nagyon szerepeltettük, és így az a kép alakult ki, azt alakítottuk ki az újságolvasók előtt, hogy a Szovjetunió politikájának nagyon nagy visszhangja van, és nagyon nagy rokonszenvre talál nyugati polgári körökben is. És a Szovjetuniónak a következetes gyarmatosítás elleni politikája, a népek felszabadítását előmozdító tevékenysége, tulajdonképpen nem kommunista ügy, hanem az emberiség boldogulásának az ügye.

Ki volt a főnököd, amíg nem te voltál a rovatvezető?


Kezdetben Markos [György], de róla elég hamar kiderült, hogy nem alkalmas a napi munkára. Bohém ember volt, elkésett, nem adta le pontosan a kéziratokat. Nem is tudta eltalálni a Szabad Nép hangnemét. Nagyon megszokta a Magyar Nemzet-stílust, úgyhogy nem sokáig tartott Markos szereplése, és akkor én vettem át ezt a rovatot. Addig egyébként nem is volt világosan kijelölve az én helyem, mert azáltal, hogy nekem korábbról nagyon sok kisgazdával meg parasztpártival jó kapcsolatom volt, s ezek később is fönnmaradtak, nagyon sokszor bedobtak engem belpolitikai témákra is, akár riportokra, cikkekre, glosszákra. Ez csak akkor szűnt meg, amikor egyértelműen én lettem a külpolitikai rovat vezetője.

Mikor alakult ki a Szabad Népnek ez a klasszikus gárdája, a Révai József-, Horváth Márton-féle csapat?


Tulajdonképpen ’45 végére már kialakult. Akkor jött meg Betlen [Oszkár] a deportálásból, és akkor alakult ki a későbbi gárda, nem kis részben annak eredményeképpen, hogy én a Fiatal Magyarország című Madisz-lapot, illetve Mefesz-lapot figyelve, egymás után hoztam el onnan embereket. Kornai [János]-t és Kende [Péter]-t én hoztam a Szabad Néphez. Kornai és Kende révén ismertem meg Gimes [Miklós]-t, aki szintén rajtam keresztül került a Szabad Néphez.

Gimesnek volt illegális múltja?


Nem volt. Gimes „csak” munkaszolgálatos volt, és a munkaszolgálatban nagyon jó kapcsolatba került a baloldaliakkal. Ugyancsak én hoztam oda a Szabad Néphez azokat, akik egy ideig később is a gárdához tartoztak, Nemes Lászlót, Tatár Imrét és Fenyő Bélát. Ezek mind sok nyelvet beszéltek. De akkor még minden nagyon laza volt. A káderpolitika akkor még annyira laza volt, annyira nem volt ebbe senkinek beleszólása, hogy ha én bementem Horváthhoz vagy Révaihoz, és azt mondtam, hogy itt van egy tehetséges fiatalember, aki tud nyelveket, akkor az a Szabad Nép munkatársa lett.

Szóval semmiféle éberség nem volt.



Káderosztály, éberség, meg nem tudom mi – nem létezett.

Te voltál az éberség képviselője?!

Az voltam, igen. A lapon belül a pártszervezet nem számított, nem is tudom, hogy ki volt a káderes. Akkor kezdett egy kicsit változni a helyzet, amikor Betlen belépett, és kezdte feszegetni a pártszerűséget, meg ilyen dolgokat. Addig ez a szerkesztőség lényegében olyan volt, mint egy másik szerkesztőség. Egyszer, emlékszem, Révai egy délután behívatott, és felüvöltött, hogy „meg van maga őrülve, maga beépíti ide a Szabad Népbe a Radikális Pártot?” Mondom, „miről van szó?” Azt mondja, „itt van valami Gimes meg Kende, ezek mind radikális párti embereknek a gyerekei.” Mondom, „nem tudom, hogy kiknek a gyerekei, de kommunisták, a párt tagjai.” És napirendre tért fölötte. Kende Péter Kende Zsigmondnak volt a fia. Gimesnek a szülei pedig galileisták voltak, akiket Révai nyilván még onnan ismert, és biztos a pártközpontban valaki a fülébe súgta, hogy hogyan néz ki ez a szerkesztőség. Gimes mamája pedig ismert freudista pszichoanalitikus volt. De ezzel se törődtek. Ezek a dolgok tulajdonképpen ’47-48-ig alig-alig merültek fel a Szabad Népnél. És olyan, hogy pártélet, meg pártszervezet, teljesen másod-harmadrendű kérdések voltak. A lényeg az volt, hogy olyan emberek legyenek, akikkel össze lehet hozni egy jó újságot.

’45-ben lettél rovatvezető?

Azt hiszem ’45 vége felé.

Milyen változást jelentett ez a munkádban, a helyzetedben és egyáltalán?



Ami a legfontosabb volt, hogy naponta részt vettem a szerkesztőségi értekezleteken. Akik naponta érintkeztek Révaival, azok a dolgok természeténél fogva más súllyal rendelkeztek a lapon belül. Amit mondtak, annak más volt a jelentősége, mint másoké. Később Molnár Miklóst is (aki parasztpárti volt!) én hoztam át a Szabad Szótól, mint színházi kritikust, ’45 vége felé vagy ’46-ban. Ő a Boldizsárral való régi barátság alapján került oda. Az akkori gárdának elég jelentős része személy szerint az én kezdeményezésemre, az én válogatásom alapján került oda. Ebből a társaságból kezdetben csak Sárkány László rítt ki, aki az úgynevezett pártrovatnak vagy munkásrovatnak volt a vezetője, és akiben Betlen rögtön támogatót és szövetségest talált. Sárkány mindig egy nagyon szektás, baloldali gondolkodású ember volt, nem oldódott fel a szerkesztőségben, elhúzódott. Kilógott a társaságból. Máté is egy csodabogár volt. De azt, hogy neki külön beállítottsága vagy gondolatai lettek volna, azt nem nagyon lehetett észrevenni. És nagyon gyönge újságíró volt, ami nagyon nehezítette a helyzetét. Kende, Kornai, Gimes, ők pillanatok alatt betörtek, mert annyira tehetségesek és ügyesek voltak, hogy ha valamit csináltak, az biztosan jó volt.

Betlen Oszkár eleinte Horváth Mártonnal egy szinten volt, mint Révai helyettese.


Én voltam egy szinten Betlennel, mint Horváth Márton helyettese. Betlen kezdetben úgy jött oda, mint régi újságíró, aki annak idején Csehszlovákiában a Magyar Napnál dolgozott, másrészt pedig egy rejtélyes figura volt, aki ’45 nyarán egyszerre csak kopaszon megjelent. Tudtuk, hogy a Szovjetunióból jön.

Nem Auschwitzból jött?



Nem. Betlen ’38-tól volt Auschwitzban, és az oroszok ’45-ben rögtön letartóztatták, mint volt kápót, és a Lubljankába vitték, ahol sokáig életveszélyben is volt, aztán hazaküldték.

Farkas Mihály, aki neki régi elvtársa és kapcsolata volt még a Felvidékről, azt mondta Betlennek, hogy „menj csak a Szabad Néphez, ott neked fontosabb dolgod van”. Kezdetben nagyon alkalmazkodott hozzánk. A mi könnyed, bohém életünk, a Szabad Nép egész légköre szemmel láthatóan nem volt ellenére. A nagyon markáns eltolódása a pártszerűség felé, a merevség, szigor felé, lényegében ’48-ban kezdődött meg, és ’49-ben persze kiteljesedett. De a kezdetekben egyáltalán nem lógott ki a sorból. Talán csak abban különbözött, hogy ha bármilyen kérdést feltettünk neki, ő soha semmire nem válaszolt. Ez ugyanúgy vonatkozik Auschwitzra, mint az Auschwitz és a Szabad Nép közötti időre. Titokzatos volt, ez a zárkózottság a kezdettől fogva nagyon jellemezte őt.

Mikor esett le a húszfilléres Betlen értékelésével kapcsolatban?



Tulajdonképpen csak ’49-ben. Akkor volt még néhány nagyon balos ember a Szabad Népnél és a Szabad Nép körül, ezek főleg a svájci emigránsok voltak, és ők voltak Betlen legjobb barátai. És feltűnő volt, hogy ezek sorra lebuktak, és Betlen ugyanakkor, pont ’49-ben kezdett kivirulni. Pedig a ’49-es lebukás személy szerint tulajdonképpen a Szabad Népnél senkit nem érintett, sőt ellenkezőleg, nekünk előzőleg is a legtöbb bajunk Szőnyivel, Szalaival volt, akik ’49-ben lebuktak.

Mi tehát nem voltunk érintve. Betlen viszont személy szerint volt érintve a barátai által, akik valami képtelenül szektásak és antidemokratikusak, koalícióellenesek voltak. Én arra gondoltam, hogy ennek Betlenre nézve is következményei lesznek. De éppen az ellenkezője történt.

Amikor Dobó János lebukott…

Igen, de voltak még páran. Szőnyi volt az ő fő emberük bent, meg Hódos és mások, már nem emlékszem minden névre. Ferencz Laci felvidéki volt, és egy ideig felelős szerkesztője is volt a Magyar Napnak. Aztán Szekeres György, aki szintén még a Felvidéken Betlen barátja volt.

Mennyi ideig voltak ott a Szabad Népnél? Vagy csak a környékén voltak?



Hosszabb-rövidebb ideig voltak ott, mert akkor volt a pártnak egy sajtóosztálya, amelynek előbb Rostás, aztán Sala volt a vezetője. Rostás és Sala szintén svájci volt, és szintén felvidéki, s mindketten Betlen legszűkebb köréhez tartoztak. És ezek az egész Szabad Népet egy polgári bagázsnak tekintették.

Rostás is a Szőnyi-csoport tagja volt?

Igen. Svájci feleséggel. De nem nagyon törődtünk velük, mert nem volt ezeknek súlyuk és jelentőségük. Vass Henrik tartozott még ehhez a csoporthoz, mint a sajtóosztály vidéki alosztályának a felelőse. Úgyhogy nem érdekelt az minket, hogy nekik mi a véleményük. És Révait se nagyon érdekelte, mert Révai sokkal jobban érezte magát nálunk, mint a pártközpontban, éppen azért, mert itt sokkal lazább és intellektuálisabb légkör volt. Egyszer véletlenül jelen voltam a szobában, amikor Révai telefonon Rákosival beszélt, és azt mondta neki, hogy: „Te Mátyás, hagyd már ezeket a hülyeségeket, itt a Szabad Népnél vagyunk. Itt felnőtt, intelligens emberek vannak, nem csupa olyan marha, mint ott nálad a pártközpontban.” Ez persze jóval ’49 előtt volt, amikor Révai még így mert beszélni.

Erdély és a békekonferencia

Mint külpolitikai rovatvezető milyen külpolitikai tapasztalatokra tettél szert?



Nagyon sokat jártam Romániában. Az első magyar hivatalos delegációval, amelyik Romániába ment, és amelyet Molnár Erik vezetett és Cseh-Szombathy volt a helyettese. Cseh-Szombathy államtitkár, a szociológus Cseh-Szombathy Laci apja, kisgazdapárti politikus, nagyon kedves, szelíd, rendes doktor bácsi, régi kisgazdapárti képviselő volt. Ott volt Molnár Eriknél a Népjóléti Minisztériumban államtitkár, tehát a helyén volt. Politikailag nem volt jelentős. Egy nagyon jóindulatú, korrekt doktor bácsi volt.

Ott volt még Weil Emil is, mint a szakszervezet képviselője, aki állandóan keresztbe akart tenni Molnár Eriknek, és mindig meg volt sértve, hogy ő nem szerepel elég előkelő helyen. Tulajdonképpen ezzel a látogatással az én romániai érdeklődésem és pályafutásom meg is szűnt volna, ha nincs bennem politikai érdeklődés, ha nem használom fel ezt a látogatást arra, hogy Bukarestben, Kolozsváron de még Brassóban is, rengeteg emberrel megismerkedjek, és rengeteg tapasztalatra és információra tegyek szert. Megismerkedtem Méliusz Józseffel, Balogh Edgárral, Csőgör Lajossal, Kurkó Gyárfással.

1946-ban a Társadalmi Szemlébe írtál egy cikket, amelyben a Magyar Népi Közösség vezetői közül a következő személyeket említed: Balogh Edgár, Nagy István, Gaál Gábor, Kós Károly, Méliusz József, Kacsóh Sándor, Szemlér Ferenc, Molter Károly, Szentimrei Jenő, Csőgör Lajos, Benedek Marcell, Jancsó Elemér, Kurkó Gyárfás, Szabó Béni, a Czikó testvérek és Bányai László. Nagyon népes lista!


Nagyon sok emberrel beszéltem, és ennek a hatására kialakult bennem egy kép, és amikor hazajöttem, nagyon részletesen beszámoltam Révainak az ottani tapasztalataimról, mindenfajta szépítgetés és változtatás nélkül. Elmondtam neki, ami ott eléggé általános volt, hogy az emberek félnek és aggódnak, hogy mit hoz a jövő. Bár az akkori légkört nem lehet a maival [1986 – a szerk.] összehasonlítani, de ezzel együtt sok aggasztó jel volt. Révait ez rendkívüli módon érdekelte és izgatta, és attól kezdve a legkülönbözőbb alkalmakat használta fel arra, hogy Erdélybe menjek. Talán egyszer még voltam Bukarestben, egy nagy kulturális delegációval, amit Kállai vezetett.

Révai minden alkalmat megragadott, hogy engem elküldjön Erdélybe. Egy ideig én voltam a nem hivatalos összekötő az erdélyi magyarok és a magyar párt között. Vittem innen az információkat, hogy mik a kilátások, mire képes a magyar párt, mi az elképzelése a magyar pártnak, és hoztam tőlük a jelentéseket arról, hogy ott hogy festenek a dolgok. Úgyhogy nagyon szoros volt akkor az én kapcsolatom az erdélyiekkel. És valószínűleg a cikkeim hangneme is azért ilyen, mert teljes mértékben magamévá tettem az ő szorongásukat, aggodalmukat és kívánságaikat, és ezek speciel olyan törekvések voltak, amelyekkel teljesen azonosulni lehetett.

De mit tudott a magyar párt vagy a magyar állam ígérni?



A magyar állam először is azt tudta ígérni, hogy nem törődik bele a jelenlegi határokba, és hogy mindent meg fog tenni ezeknek a határoknak a megváltoztatásáért, ha minimálisan is. A másik pedig az, hogy megtalálja a módját annak, hogy a panaszaikat és a kifogásaikat továbbjuttassa, és az ezzel kapcsolatos nyugtalanságának adjon kifejezést a Szovjetunió felé. Ami Erdélyben történt, azt a magyar párt nem volt hajlandó tudomásul venni.

Azt írod ’46 augusztusában, hogy „maga a román kormány is meghátrál a nehézségek elől”. És ugyanebben a bekezdésben azt írod, hogy „a Magyar Népi Szövetség harcot indított a magyarság öt jogos kívánságának a teljesítéséért”. És mindez a Groza-kormány virágzásának idején, amire ma mindenki mint aranykorra emlékszik vissza. Fel se merült akkor még az, hogy baráti országokat nem lehet bírálni, vagy mai terminológiával élve, baráti országok belpolitikájába nem lehet beavatkozni?



Nem, egyáltalán nem. Mi az erdélyi magyarság helyzetét és sorsát teljesen a magunk ügyének tekintettük, persze ezen a demokratikus kommunista alapon. Azt tudom, hogy ’46 elején a románok egyáltalán nem voltak biztosak a dolgukban. Azt hiszem, Nagyvárad rendőrkapitánya mondta el nekem, hogy számítanak arra, s ez a minimál kívánságuk, hogy Nagyvárad, Arad és a Partiumnak egy része visszakerüljön Magyarországhoz, ez a körülbelül 4000 km²-es sáv. Ez annyira így volt, hogy már készítették elő a gépek leszerelését és elszállítását. Tehát ők ezzel mint reális lehetőséggel számoltak. És azzal is, hogy ők a magyar párt részéről védelemben részesülnek. A kép teljességéhez tartozik, hogy talán gróf Teleki Ádám kivételével olyanokkal volt kapcsolatom, akik a régi erdélyi magyar párthoz tartoztak, és akik az ottaniak körében a legtekintélyesebbek voltak. Márton Áronnal nem találkoztam. Ezért én teljesen kritikátlan voltam a Magyar Dolgozók Szövetségével, a Madosszal szemben. Nem ismertem a Madosz keletkezésének a körülményeit, nem tudtam azt, hogy a Madosz időnként milyen szerepet vállalt a hivatalos román antirevizionista propagandában. Én őket már csak – hogy úgy mondjam – a hazafias korszakukban ismertem meg, amikor ők, mint az egyetlen erre jogosított szervezet, a magyarság védelmezőjeként lépett fel. Ez a kommunista Madosz volt, és ezeket a kívánságaikat és elképzeléseiket közvetítettem, és tulajdonképpen mindig bátorítást és biztatást vittem nekik.

Ebből a cikkemből is, amiből most idézel – egyébként a Szabad Népben elég sok ilyen beszámolót írtam –, teljesen evidens, hogy itt nem az a szempont kerekedett felül, hogy szocialista testvérország, internacionalizmus stb., hanem hogy a magyar pártnak kötelessége minél többet tenni Erdélyért. Sőt, mint kommunista párt, mi ezt sokkal jobban tehettük meg, mint más pártok. Azt hiszem, erőteljesebbek is voltunk más pártoknál.

Mi volt a realitása a határkiegészítésről szóló elképzeléseknek?



Nekik olyan információik voltak Moszkvából, hogy ez lehetséges. Félmondatokból, Sztálinnak egy-egy elejtett mondatából, Molotovnak egy-egy megjegyzéséből egész a külügyminiszteri értekezletig úgy látták, hogy ez nem alaptalan ábránd. Ezért harcolni akartak, mert ez a Magyar Kommunista Párt tekintélyét is rendkívül megnövelte volna.

Mai külpolitikusi szemeddel nézve, hol dőlt el a dolog Magyarországra nézve negatívan? Nyugaton vagy Moszkvában? Vagy is-is?



Mind a két helyen negatívan dőlt el, mert a nyugatiaknak végül is szövetségesük volt Románia, és semmiképpen sem akarták maguk ellen fordítani őket, úgyhogy ebben a kérdésben mindig a románok mellett foglaltak állást. Bár az amerikaiak részéről elhangzott egy-két nagyon gyengécske nyilatkozat arról, hogy a trianoni béke igazságtalan és diktátumszerű béke volt. De a franciák egyértelműen a románok oldalán álltak. Az angolok pedig érdektelenek voltak, de semmi esetre sem álltak a mi oldalunkra.

A szovjetek számára pedig a legfontosabb a román belső konszolidáció volt, tehát az ottani uralmuk megszilárdítása, és azt érezték, hogy nekik úgyis óriási nagy hátrány az, hogy Besszarábiát és Moldvát elcsatolták. Ha most még mindezek tetejébe újabb területeket csatolnak el Romániától, az nagyon rosszul befolyásolná az ottani helyzetüket. Végül is reálisan nézve a dolgokat, nem sok esélyünk volt, de ezt akkor mi nem tudtuk. Amikor áprilisban megtudtuk, hogy mi a helyzet, az nagyon keserves csalódás és kiábrándulás volt. Azt hiszem, akkor hozták azt a határozatot a külügyminiszterek, hogy vissza kell állítani a ’38-as határokat, és hogy ezen semmiféle módosítás nem lehetséges. Párizsba már ebben a tudatban mentünk ki, ott már tudtuk, hogy e téren nincs keresnivalónk, bár azt hiszem, hogy formailag a követelést akkor is fenntartottuk, tehát nem vontuk vissza ezt a kívánságot.

Párizsba mint a Szabad Nép rovatvezetője mentél?


Igen, mint rovatvezetője és egyben a tudósítója mentem, de azért esett rám a választás, mert Losonczy az egészségi állapota miatt nem utazhatott. Júniusban mentünk ki, és októberig maradtunk.

A párizsi delegáció formális vezetője Gyöngyösi János kisgazda külügyminiszter volt…


Állítólag kisgazda volt, de a kisgazdák nem tudtak róla, hogy ’45 előtt komoly tevékenységet fejtett volna ki. Könyvkereskedő volt Békéscsabán, még az első világháború idején orosz hadifogoly volt, jól beszélt oroszul, tolmács lett, s amikor bejöttek az oroszok, elkerült Debrecenbe, és egészen váratlanul külügyminiszter lett. Úgy tudom, tanár volt eredetileg. De a Külügyminisztériumban szolid, korrekt, csendes embernek tűnt, aki nem csinált különösebb dolgokat, de különösebb hibákat sem követett el. Elég hamar beletanult ennek a szakmának a külsőségeibe, gyakorlatába. Ő volt a béketárgyalásokra küldött delegáció vezetője.

Franciául tudott?


Tudott, de iszonyatos akcentussal. Ott voltam egyszer, mikor egy sajtófogadást tartott, de a francia nyelv nem volt az erőssége. Nagyon erős csapat alakult ki körülötte, nem csak Párizsban, hanem a minisztériumban is. Párizsban a delegáció vezetője Gyöngyösi volt, és minden pártnak volt egy megbízottja a delegációban. A kommunisták részéről Gerő, a szocdemek részéről Faragó László, a parasztpártiak részéről nem tudom, kicsoda. Külön volt a delegáció mellett egy újságírórészleg. Ennek az újságírócsoportnak Boldizsár [Iván] volt a vezetője, de nem mint külügyminisztériumi ember, hanem mint az Új Magyarország című lap főszerkesztője. A Kis Újság részéről Maron Ferenc, a Szabad Szótól Korolovszky Lajos, kisgazdapárti újságíró volt Rubleczky Géza és egy nő, nem emlékszem a nevére. Az MTI részéről László Ferenc és Ábrahám. Aztán a szociáldemokratáktól Hámori, aki aztán Stockholmba disszidált, s nemrég halt meg. Az Új Magyarországtól Szabó Gabriella. Lehettünk vagy kilencen-tízen.

Nekünk, újságíróknak a békekonferencia statútuma folytán kiemelkedő szerep jutott. Tudniillik mint vesztes állam, mint Németország volt szövetségese, sem a mi, sem a németek, sem a finnek, sem az olaszok delegációi nem lehettek jelen a tárgyalásokon. A győztes hatalmak tárgyaltak, és a hivatalos delegáció tagjai csak akkor jelenhettek meg, ha behívták őket, hogy valamiben fejtsék ki a véleményüket. Ez csak egyszer-kétszer fordult elő. Ültek a szállodában, és nem tudtak semmit sem, az akkreditált újságírók viszont bemehettek.

A románok sem ugráltak, mert ha bennünket kitiltatnak, akkor ők maguk sem tudnak ott maradni. A csehszlovákoknál Boldizsár szerepét Goldstücker töltötte be. Ez egy kassai magyar fiú volt, akiben irtózatos indulatok éltek. Ő írásban beadott egy kérelmet a békekonferencia titkárságához, hogy a magyar újságírók ne kapjanak akkreditálást, és ne léphessenek be a Luxembourg-palota épületébe.

Ez azonos a ’68-as Goldstückerrel?

Azonos. Ezt elutasították, és ennélfogva mi mindenről informálva voltunk, ami a tárgyalásokon történt. Az újságírói csúcsteljesítményt Vajna János nyújtotta, aki Kertész Pistával, a delegáció titkárával azt is elérte, hogy mindenről, ami a konferencia plenáris és bizottsági ülésein elhangzott, viaszlemez készült – akkor nem volt magnetofon, hanem ez volt a gyors formája a rögzítésnek –, és ezeket a viaszlemezeket naponta szállította a magyar delegációnak, amelyik így mindenről tudott, ami sokszor nagyon fontos volt. Ugyanez a szerepünk volt nekünk is, mert azon kívül, hogy tudósítottunk az eseményekről, állandóan informálni tudtuk a magyar delegációt, hogy a Palais Luxembourgban mi történik, amit ők különben nem tudtak volna.

A csehek nem lakosságcserét akartak, hanem minden magyart ki akartak utasítani, és azon az ülésen, ahol ez szóba került, balszerencsés módon Visinszkij szólalt fel a Szovjetunió képviseletében, és a csehek oldalára állt. Azt mondta, nem tudja megérteni, hogy az édesanya miért nem fogadja szeretettel a gyermekeit, és mi miért vagyunk ellene, hogy Szlovákiából a magyarok idejöjjenek. Ezt a Claridge hotelnegyedében mondta, ahol laktunk. Emlékszem, együtt hallgatta Szekfű, Szegedi-Maszák, Gerő és mindenki. Teljesen kétségbe voltunk esve. És akkor elhatározták, hogy itt egy ember van, aki segíteni tud, és az Gerő. Itt a szovjetekkel kell beszélni. Gerő tekintélyére jellemző, hogy ez a dolog előző nap délelőtt történt, telefonált, ahogy ő mondta Vjacseszlav Mihajlovicsnak, és délután fogadta őt a szovjet követségen Molotov. Gerő előadta neki, hogy számunkra ez váratlan dolog, és a Magyar Kommunista Párt részére halálos csapást jelentene, ha bekövetkezne az összes magyar kitelepítése. Éppen elég, hogy van ez a lakosságcsere, ami már önmagában is nagyon rossz. Erre Molotov kijelentette, hogy Visinszkij kijelentése nem fedi a Szovjetunió álláspontját, és ennek kifejezést fognak adni, tehát marad a lakosságcsere. De több engedményre ne számítsunk.

Akkor Gerő még elmondta nekem, hogy a végén azt mondta neki Molotov, hogy „tudja, ez a Visinszkij egy mensevik, ez mindig túllicitál”. Egyébként teljesen nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy ezt a dolgot Gerő mentette meg, bármilyen népszerűtlen dolog is ma ezt mondani, de ténylegesen így történt. Hogy ilyen gyorsan elintéződött és lekerült a napirendről, az Gerő érdeme. Én már az első napokban panaszkodtam neki, hogy a l'Humanité hangja kifejezetten magyarellenes, minden kérdésben a csehek és a románok oldalára áll. Akkor azt mondta nekem, hogy majd ő beszél erről Jacques-kal. És valóban egy-két nap múlva elment Duclot-hoz és panaszkodott emiatt, s akkor Duclot megígérte, hogy közbenjár, hogy a l'Humanité ne foglaljon állást ezekben a dolgokban, se mellettünk, se ellenünk.

Gerő tehát a béketárgyalásokon azonosult azzal a szereppel, amit betöltött?

Igen. Őt azzal küldték ki, és nyilván itthonról is azt az utasítás kapta, hogy az adott körülmények között messzemenően képviselje a magyar érdekeket, és váljon nyilvánvalóvá, hogy ez a béke nem azért rossz, mert a Szovjetunió ezt akarja, vagy pláne mert a Magyar Kommunista Párt, hanem nekünk mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ezen belül a lehető legjobb kondíciókat érjük el. Itt nekünk még a szocdemekkel is éles vitánk volt. Marosán még a béketárgyalás előtt darutollas kommunistáknak nevezett bennünket egy vitában, ahol a szociáldemokraták teljes érdektelenséget tanúsítottak az egész nemzetiségi és területi kérdés iránt.

Ti kaptatok valamilyen indító, eligazító koncepciót a Párizsba utazás előtt?


Nem, a világon semmit. Ismertük a párt politikáját és álláspontjait. Velem se Révai, se Horváth nem beszélt. Lényegében én alakítottam ki a szerepemet, ami által nem is csak a párt sajtóján belül, hanem a párton belül rendkívüli módon megnőtt a tekintélyem. Olyannyira, hogy a következő évi politikai akadémián, amit a párt minden évben megtartott, és ahol talán nyolc előadás volt, és az első előadást Rákosi tartotta, a második előadást én tartottam a párizsi békeszerződésről. Ki volt plakatírozva az egész városban, az egész országban. Ez a cikkem jelent meg a Társadalmi Szemlében. Aztán egy könyvet is írtam róla.

A Szikránál jelent meg.

Igen. Nagyon meg voltak elégedve a tevékenységemmel, és Révai nagyon megdicsért. Volt egyszer egy incidensem, ami nagyon nagy politikai sikerré alakult. Gyöngyösi tartott egy sajtófogadást és egy beszédet is mondott, amit én megkritizáltam. Már nem tudnám megmondani, hogy igazam volt-e vagy sem. Akkor a Magyar Nemzetben megjelent egy vezércikk, amelyik – ha nem is ezekkel a szavakkal, de lényegében – Gyöngyösi hátbatámadásával és hazaárulással vádolt, hogy egy ilyen szituációban én megtámadom Gyöngyösit. Talán még igazuk is volt, nem tudom. Akkor Boldizsár kivételével az összes kint lévő újságíró, az összes pártonkívülieket és más pártbelieket beleértve, szolidaritási nyilatkozatot írt, ami meg is jelent az MTI-ben és a sajtóban is másnap. Ebben az én erkölcsi integritásom, nemzeti érzésem mellett álltak ki, és visszautasították ezt a támadást. A dolog mögött Balogh páter állt, aki engem nagyon utált, többször kikezdtem az ő korrupt ügyeit, és most törleszteni akart.

Összefoglalva: a párizsi béketárgyaláson végül is – ezen a cseh kitelepítési ügyön kívül – semmilyen eredményt nem ért el a magyar delegáció. Amikor kiutaztatok, volt valami reményetek?


Igen. Azt hittük, hogy talán ebben a romániai sávkérdésben lehet valamit elérni. Ezt nem tekintettük teljesen lezártnak.

Gerő is bízott benne?



Igen. Nagyon éles vitái voltak az ott lévő román újságírókkal, akik persze mind régi párttagok voltak, s akik – akármit mondtunk is – mindig azt mondták, hogy mi revizionisták vagyunk. Mi meg mondtuk, hogy nem vagyunk azok, de hát azért ott kétmillió magyar él stb. Elég rossz volt a viszony közöttünk. A csehekkel kifejezetten jó volt a viszony, a szlovákokkal viszont rossz. Egy eleve vesztett ügy védelmében mentünk ki, és tulajdonképpen nem értünk el semmit. Eltöltöttünk ott néhány hónapot, amelyik kivéve a gyűléseket és a tudósításokat, azért a kellemes emlékeim közé tartozik, mert volt délután és este is, amikor nem kellett Gerővel vacsoráznom, mert ő kilenckor lefeküdt, és elmentem a színesbe. Szóval szép idők voltak.

Ha Gerővel vacsoráztam, az külön szám volt, ő ugyanis soha nem rendelt, hanem amikor odajött a frakkos pincér a menüvel, és kérdezte, hogy mit akarunk vacsorázni, Gerő csak annyit mondott: „Rendeljen maga!” „Na de hát mit akar enni? Húst? Halat? Hideget? Meleget?” – kérdeztem tőle. „Nekem mindegy, amit maga rendel, azt rendeljen nekem is.” Annyira prűd ember volt, hogy erőszakkal vittem el egyszer egy üzletbe, és vettem neki egy kalapot. Mondtam, hogy abban a kalapban, ami neki volt, nem lehet Párizsban járni.

Egyszer elvitt oda, ahol annak idején, amikor a Komintern kiküldöttje volt, lakott. Ha el tudtok képzelni mocskos, marokkóiak által lakott negyedet, akkor ez az volt, és ott volt neki egy bérelt szobája. És utána elvitt abba a vendéglőbe, ahová enni járt. Gerőt nem lehetett szeretni, de becsülni lehetett, mert annyira következetes volt a magatartása, hogy látszott, ez nem egy felvett póz nála.

Nem is beszélve arról, hogy a többiek azok léboltak, ki-ki a maga módján. Voltak, akik mulatókba jártak. Gerő reggeltől estig az írógép mellett ült és dolgozott.

Párizs annyiban hozott jelentős fordulatot az életembe, hogy előtte kicsit fregoli szerepem volt a Szabad Népnél. Voltam belpolitikus, voltam külpolitikus, megbíztak hirtelen egy-egy feladattal vagy kampánnyal. A békeszerződés tárgyalásain való részvételem és az, hogy viszonylag hosszú időt töltöttem külföldön, és ténylegesen abban a szerencsében részesültem, hogy személyesen láthattam, hogyan csinálják a világpolitikát, és megismerkedhettem mindazokkal az emberekkel, akik akkor lényegesek voltak. A kintlétem nyilvánvalóvá tette, hogy én ezentúl külpolitikával fogok foglalkozni. Molotov, Burns, Bedell Smith, Bideaut, Bevin akkor nekem már nem csak fényképek voltak, hanem olyan emberek, akiket naponta láttam, hallottam.

Egy-két alkalommal még előfordult, hogy rövid időre áttettek, például, a választások alkalmával, vagy egy-egy nagy akció alkalmával belpolitikai feladatokra, de tulajdonképpen ’46 őszétől kezdve egészen addig, amíg a Szabad Népnél voltam, én a külpolitikai rovatnak lettem a gazdája, és ilyen minőségben lettem később szerkesztőbizottsági tag is, mikor a szerkesztőbizottság megalakult. Kezdetben csak a régi felállás volt: főszerkesztő, felelős szerkesztő, főmunkatárs és rovatvezetők. Ebből következett az is, hogy külföldi utak alkalmával, amelyek akkor rendkívül ritkák és kivételesek voltak, gyakran vettek számításba. Számításba vettek akkor is, mikor egy-egy nagy eseményre ki akartak valakit küldeni, de számításba vetek olyankor is, amikor pártküldöttség ment kongresszusra, ahol én mint a Szabad Nép munkatársa vettem részt a delegációban. Ebben a minőségben vettem részt Rajkkal és Kiss Károllyal az olasz párt 1947-es kongresszusán, ahol Tőkés Ottó is ott volt, mint Rajk titkára. Ezenkívül még két alkalommal voltam Olaszországban, de voltam Albániában is, az albán párt alakuló kongresszusán.

Szolgálati úton

Egy pár szót ezekről az utakról és személyekről…




Először csak mint tudósító voltam kint Olaszországban. Ez egy kicsit üdüléssel egybekötött kiküldetés volt. Megkértem Révait, hogy szeretnék elmenni. Megmondtam, hogy milyen rokonaim vannak ott. Jellemző az akkori légkörre, hogy ez teljesen természetesnek tűnt, és az első adandó alkalommal ki is küldött. Tehát nem is konkrét, fix eseményre mentem ki, hanem azzal, hogy legyek ott, írjak riportokat.

Ennél érdekesebb volt az olasz pártkongresszuson való részvétel, ahol Rajk vezette a delegációt, és benne volt Kiss Károly meg én. Ez Milánóban zajlott. Nem tudom pontosan megmondani az időt, az biztos, hogy a párt már nem volt benne a kormányban, mert rendkívül éles De Gasperi-ellenes hangulat volt a kongresszuson. Az ottani szereplésünkről elég sok kép is van a Munkásmozgalmi Múzeumban. A kongresszusnak érdekessége volt az is, hogy Rajk elég későn kapott ott szót, és nekem az az érzésem, hogy ő ezért megsértődött. Egyébként a kapitalista országokból élvonalbeli emberek voltak ott, a szocialista országokból viszont messze Rajk volt a legnagyobb tekintélyű ember. Rajk egyszerre csak közölte, hogy neki haza kell menni, ő nem tud tovább maradni – és hazament. A beszédét én mondtam el, Kiss Károly mellettem állt, mert akkor már ő volt a delegáció vezetője. Mikor visszajöttünk, mindhármunkat behívattak a Politikai Bizottságba, és be kellett számolni. Ezt a beszámolót Rajk tartotta, és megmondta, hogy ő hamarabb visszajött, mert dolga volt, és nem tudott annyi ideig ott maradni. Mire Rákosi nagyon keményen rápirított, hogy miért jött maga haza, miért nem maradt még ott? Mi magát a kongresszusra küldtük ki. Mire Rajk nem válaszolt semmit sem, hanem a füle tövéig elpirult, és hallgatott. Ez érdekes képet nyújtott nekem arról, hogy mi a hierarchia, mert végül is Rajknak ezek szerint erre számítani kellett. És valóban nem volt teljesen normális dolog az, hogy ő hamarabb jött haza. Neki ott kellett volna maradni a kongresszus végéig, amiről eleve tudta, hogy nagyjából mennyi ideig fog tartani.

Az nem világos, hogy milyen minőségben mondtad vagy olvastad fel Rajk helyett a beszédet.

Lefordítottam olaszra a magyar szöveget, amit én írtam, és elmondtam. Kiss Károly állt mellettem, mint a delegáció vezetője, és én olaszul mondtam el a beszédet. Nem volt hosszú. Az olaszok ennek nagyon örültek, mert kevesebb időt vett el. Ketten álltunk a mikrofon előtt, amiből nyilvánvaló volt, hogy Kiss Károly a vezető, de én olvastam fel a felszólalást, amelyik nem lehetett több három-négy oldalnál. Inkább egy tiszteletadás volt, mint érdemi megnyilvánulás. Tartalmilag nem volt érdekes.

Kiss Károlyt ismerted azelőtt?


Ismertem, de nem nagyon jól. Tulajdonképpen ezen a két úton ismertem meg alaposabban, ezen és a később következő albániai út alkalmával. Ő sokkal oldottabb és rugalmasabb ember volt Rajknál, de nagyon közepes felkészültségű és műveltségű, vele mégis könnyen lehetett beszélni és boldogulni is.

Harmadszor a választások alkalmával voltam kint Olaszországban, ’48 kora tavaszán, közvetlenül a csehszlovákiai hatalomátvétel után. Nem említettem, hogy amikor külföldre utaztam, többször előfordult, hogy Rákosi vagy előtte vagy utána, vagy előtte is, utána is, elhívatott magához, hogy beszéljen velem. Ezek a beszélgetések tulajdonképpen, azzal ellentétben, amit én először hittem, eléggé egyoldalúak voltak, és ténylegesen nem arról volt szó, hogy ő informálódni akart. Rákosi rendkívül informált volt, mindig tele volt az asztala külföldi újságokkal, magazinokkal, napilapokkal. Nagyon jól ismerte a világpolitikát, az aktuálpolitikát. Gyakorlatilag úgy zajlottak le ezek a beszélgetések, hogy behívatott, egy-két szót kérdezett tőlem, és akkor azt mondta: „nekem mondja?” És elkezdte mondani, hogy mi van ott, ahová én éppen megyek. Mulatságos volt, mert rendszerint elég sokáig, fél-háromnegyed óra hosszáig szónokolt. Amikor a Szabó József utcában lakott, oda hívatott, a lakásán is voltam kétszer. Máskor pedig az Akadémia utcába, az irodájába.

Mielőtt kimentem volna Olaszországba a választásra – mert egyedül mentem – hívatott Rákosi és azt mondta, hogy „volna egy üzenetem Togliatti elvtárs számára”, és az üzenet lényege az volt, hogy ne legyenek parlamenti illúzióik, és hogy túl sok figyelmet, fáradságot fordítanak ezekre a választásokra. Ez volt az egyik része az üzenetnek. A másik pedig az, hogy a szocdemekben nem lehet bízni. Nagyon jó viszony volt az akkor még egységes szocialista párttal, a Nenni vezetése alatt álló szocialista párttal. Hogy azokban nem lehet bízni, mert munkásárulók, és mindig eladják a kommunistákat.

Ilyen egyszerűen?



Igen, teljesen leegyszerűsítve. Elég kínosan éreztem magamat. Ezzel beállítani Togliattihoz, hogy Rákosi elvtárs ezt üzeni… – én nagyon kínosnak éreztem, 28 évesen ilyeneket mondjak Togliattinak? Nagyon feszengtem már a gondolattól is. De hát utasítás volt, nem lehetett mese. Mihelyt megérkeztem Rómába, a l’Unitánál és a párt külügyi osztályán jelentkeztem, Togliatti titkársága vezetőjének megmondtam, hogy itt vagyok, beszélni szeretnék vele, Rákosi elvtárs üzenetét hozom.

A választás után, a leégés után fogadott is Togliatti, akivel egyébként már előtte is találkoztam néhány percre, de bemutatkoztam neki. Az az érdekes szokása volt, hogy nem ült be a szobájába, hanem állandóan mászkált az épületben, és be-benyitott egy szobába, megnézte, hogy ki mit csinál, és elbeszélgetett az emberekkel. Egyébként Togliatti inkább szigorú, mint joviális ember volt, de nagyon szeretett vitatkozni. Tehát nyugodtan lehetett neki ellentmondani. Togliatti a választás után egy-két nappal behívatott, és egy-két semleges szó után mondtam, hogy „tudja Togliatti elvtárs, nekem egy üzenetet kell átadnom Rákosi elvtárstól. Rákosi elvtársnak van egy tanácsa…” – ilyesvalamit mondtam. Togliatti dühösen legyintett, és azt mondta, hogy „Rákosi már elég sok rossz tanácsot adott nekünk”. Ettől csak nőtt a kínom, hogy ezek után mit fogok itthon mondani. Dadogtam, hebegtem, nem nagyon figyelt oda, röviden lezárult a beszélgetés. Ha másképp mentem volna, talán hosszabban elbeszélgetett volna velem, és érdekesebb lett volna, de így az gondolta, hogy én egy Rákosi-boy vagyok, és mit tud kezdeni velem? Kezet fogtunk, és eljöttem.

Togliattinak ezek szerint pontos képe volt Rákosiról…


Volt egy csomó rossz tapasztalata, azonkívül biztos rengeteg olyan dolgot tudott Rákosiról, amit én nem tudhattam. De mondom, kifejezetten ellenséges és visszautasító volt a magatartása. Akkor következett az a probléma, hogy ezt otthon hogy mondjam el? Így persze nem mondhattam el, de valahogy kimagyarázkodtam. Rákosi boldog volt, hogy a választás nem sikerült, mert őt igazolta, hogy az a nagy parlamenti illuzionizmus és a szocdemekkel való nagy barátság lám hová vezetett, s hogy a párt befolyása és ereje csökkent, és ez az ő értékelését, helyzetfelmérését igazolta.

Ebből arra lehet következtetni, hogy Rákosi, alkatánál, meggyőződésénél fogva a lelke mélyén volt dühödten szociáldemokrata-ellenes, és mindaz, amit a szocdemek ellen csinált, az teljesen őszinte volt?


Egészen biztos. Azért azt nagyon nehéz valakinek egy életen keresztül eljátszani, hogy balos, dogmatikus, szektás, hogy ha ennek alkatilag nincsen valami alapja. És Rákosi ebben következetes volt. Kivéve azt a ’45 utáni rövid időszakot, amikor az volt a moszkvai utasítás, hogy koalíciós politikát kell folytatni, de akkor is egy-egy megjegyzéséből kiderült, hogy ő ezt csak teljesítendő feladatnak tartja, de nem ezt tekinti igazi politikájának.

Mint közismert, ő a népfrontpolitikát is fúrta. Gondolom, a fegyház csak elmélyítette benne a gyűlölködést, a bizalmatlanságot, az elfogultságot. Biztos volt machiavellizmus is a magatartásában, de lényegében ez a magatartás megfelelt az ő alapvető beállítottságának.

Előreugornék, mert körülbelül ugyanezt a szerepet játszottam az albán pártkongresszuson is, ahová hárman mentünk. Tőlünk a legmagasabb szintű delegáció ment, amelyiknek Marosán mint főtitkárhelyettes volt a vezetője, Kiss Károly volt a tagja, és én mint a Szabad Nép tudósítója vettem benne részt. Messze ez volt a legmagasabb szintű delegáció azáltal, hogy Marosán a párt főtitkárhelyettese volt. Úgy látszik, Enver Hodzsa nem nagyon volt informálva a belső dolgokról, nem tudta, hogy ezt a főtitkár-helyettességet nem kell olyan nagyon komolyan venni, és megkülönböztetett bánásmódban részesített bennünket. A kongresszusnak az volt az érdekessége, hogy ott került felszínre az Enver Hodzsa és Kocsi Dzodze közötti harc. Kocsi Dzodze az első napon, Enver Hodzsa referátuma idején még ott volt a kongresszuson mint küldött, és aztán eltűnt. És mint tudjátok, rövidesen ki is végezték.

A kongresszus alatt tűnt el?


Igen. Ez volt az első, az alakuló kongresszusa az albán pártnak. Hodzsa két napon keresztül, megszakításokkal, ebédszünettel 16 óra hosszat beszélt. Egy olaszul beszélő kísérőnk volt, aki albánról olaszra fordította, és én egy darabig olaszról magyarra. De később már csak úgy ment a dolog, hogy most arról beszél, hogy… Aztán ezt is abbahagytam, mert annyira érdektelen volt. Hodzsa lényegében elmondta Albánia, illetve a szkipetárok egész történelmét, úgy, ahogy azt akkor a kommunisták interpretálták. A végén már egyértelműen Enver Hodzsa embereiből álló vezetőséget választottak, illetve mi azt hittük. Később aztán lassacskán ezeket is kezdték kiszűrni. Ott akkor még harmadik vagy negyedik ember volt az a hadügyminiszter, aki később Magyarországra is látogatott, aztán egy-két év múlva már nem létezett. És Mehmed Sehu persze, aki akkor ment fel Kocsi Dzodze helyére második embernek.

Dzodzét a kongresszus alatt nyírták ki, és ezt be is jelentették?


Hodzsa kinyírta a beszédében, hogy titoista, és óriási nagy pfujolás, ordítozás volt. Kocsi Dzodze ekkor még jelen volt, de arra már nem volt lehetősége, hogy önkritikát gyakoroljon vagy valamit szóljon, mert eltűnt a kongresszusról.

Ez volt, gondolom, az első ilyen típusú kiátkozás.

Azt hiszem, igen.

És hogy érintett ez téged, Marosánt, Kiss Károlyt?


Nem nagyon érintett bennünket, legalábbis én nem vettem észre, mert annyira nem ismertük ott az egész szituációt, olyan mérhetetlenül primitív, elmaradott ország volt, hogy nem tudtuk, hányadán állunk. Nem tudtuk, hogy amit Hodzsa mond, abból mi stimmel, mi nem stimmel. Akkor nem fogtuk fel, nem tulajdonítottunk különös jelentőséget a dolognak. Emlékszem, még Marosánra sem tett mélyebb hatást ez az esemény. Marosán nem olyan fegyelmezett ember, hogy ha neki ezzel kapcsolatban lett volna valami észrevétele vagy rossz érzése, azt ne mondta volna el. De nem volt. Nem szólt semmit sem.

Mikor végezték ki Dzodzét?



Azt hiszem rövid idővel a kongresszusuk után.

Jóval Rajk előtt.

Nem emlékszem pontosan a dátumokra, tudom, hogy teljesen eltűnt. Hogy mikor jött le a kommüniké arról, hogy kivégezték, azt nem tudnám megmondani. Enver Hodzsa rendkívül jóképű, kitűnő beszédkészségű, olaszul és franciául hibátlanul beszélő ember volt. A Sorbonne-re járt, és szakmájára nézve francia szakos tanár volt. Nyilván ennek a magas szintnek köszönhető, hogy meghívott minket vacsora után egy beszélgetésre is, amin a felesége is jelen volt, egy rendkívül bájos, kedves, csinos asszony, aki természetesen szintén a Központi Vezetőség tagja volt, és azt hiszem, kulturális miniszter vagy ilyesvalami.

Nagyon fiatal volt akkor.


Igen, szép emberpár volt. A vacsorán egy teljes Hacsek és Sajó alakult ki. Az történt, hogy Enver Hodzsa értelmesen beszélt, és értelmesen kérdezett. Marosán pedig a maga szokásos módján összevissza és példátlan csacsiságokat fecsegett, hosszan. Nekem az a feladat jutott, hogy tolmácsoljam Enver Hodzsát magyarra Marosánnak és Kiss Károlynak, másrészt pedig főleg Marosánnak a szavait… Nem tudtam elmondani azt, amit Marosán mondott, ezért mást mondtam. Ebből az következett, hogy Hodzsa is másra válaszolt. És egyre nagyobb lett a divergencia, amíg egyik témáról át nem tértünk egy másik témára. Úgyhogy elég keserves helyzetbe kerültem. Mikor hazamentünk, Kiss Karcsi félrevont, és azt mondta nekem: „Hát ez borzasztó, hogy ez a Gyurka itt miket beszélt összevissza. Mi lesz Hodzsa elvtársnak véleménye a magyar pártról?” Mondtam, hogy nem lesz olyan rossz véleménye, mert én azért ezt nem egész pontosan fordítottam. Erre Kiss Karcsi arcán először a döbbenet ütközött ki, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy nem azt mondom, amit a főtitkárhelyettes mondott, de utána szemmel láthatóan megkönnyebbülés vett erőt rajta, és megbékélt.

Milyen volt Albánia akkor?



Elég sokat vittek bennünket kocsin, elvittek Szkutariba is. Rettenetesen szegény, primitív ország volt, ahol ami volt, azt az olaszok építették. Az utakat, azt a mozit, ahol a kongresszust tartották, mellette Tiranában a stadiont, ahol sportrendezvényeket tartottak. De már alig mentünk egy pár lépést, ha sétáltunk, ott már kalyibákban laktak az emberek, nagyon kezdetleges körülmények között. Pláne mikor vidékre mentünk – mintha nem is Európában volnánk. Én más európai országban, Bulgáriát is beleszámítva, ekkora szegénységet és elmaradottságot sehol nem tapasztaltam. Ezzel szemben az a szálloda, amit szintén az olaszok építettek, ahol mi laktunk, az akkori fogalmak szerint kifejezetten luxusszállodának számított. Voltunk a Központi Bizottság épületében is, amelyik Zogu király palotájában helyezkedett el, és innen egy föld alatti folyosó vezetett, még a régi időkből a szerájba, ami akkor azt hiszem a Minisztertanács épülete volt. Ilyen állapotok voltak ott. Azért mondom, hogy az egész Kocsi Dzodze-dolog is nagyon kevéssé érintett, mert annyira egzotikus volt, olyan volt, mintha Afrikában lettünk volna, ahol az összes név, meg mindaz, amit hallunk, teljesen idegen és ismeretlen volt számunkra, nemcsak mint fogalom, hanem mint jelenség is.

Marosán, azonkívül, hogy félre kellett fordítanod, milyen volt mint politikus? Vagy mint küldött-társ?


Mulatságos, szórakoztató ember volt. Én nagyon régről jól ismertem Marosánt, nekem nem ez volt az első találkozásom vele. Még a háború előttről ismertem. Nekem nem okozott meglepetést. Tudtam a háború előttről, hogy ő tényleg kitűnő népszónok, de tudtam azt is, hogy intellektuálisan, műveltség vagy felfogóképesség tekintetében nagyon primitív ember, és ez az idők folyamán semmit nem változott. Úgyhogy nekem Marosán se meglepetést, se szenzációt nem jelentett, mert tudtam, hogy kivel megyek. Kiss Károly pedig körülbelül ugyanolyan volt, mint Olaszországban. Viszonylag oldott, ahhoz képest, hogy a káderosztály vezetője volt, egy beszédes ember.

Intellektuelként hogyan élted meg, hogy a kommunista vezetők között ilyen Kiss Károly, Marosán György szintű – mondjuk ki – nagyon buta, nagyon primitív emberek tűntek föl?


Természetesnek tartottam, hogy Marosánnak és Szakasitsnak, akik a két párt egyesülésének a fő politikai létrehozói voltak, az egyesített pártban magas funkciót kell kapniuk. Egyébként Szakasitsról sem volt sokkal jobb véleményem, mint Marosánról. Így aztán ezen nem nagyon töprengtem. Meg voltam győződve, hogy Marosánnak semmiféle komoly hatásköre nincsen, és ezt helyesnek is tartottam, mert nem láttam indokoltnak, hogy őrá felelős és komoly pozíciót bízzanak. De főtitkárhelyettes volt a címe, és körülbelül ezzel elintézettnek véltem a dolgot.

Kiss Károllyal kicsit bonyolultabb volt a dolog, mert ő ’45-től kezdve hosszú ideig a káderosztály vezetője volt, később pedig a KEB elnöke lett. Esetében azt gondoltam, hogy ez egy primitív ember, de úgy tudtam, hogy az illegalitás idején nagyon szilárd, megbízható, komoly embernek mutatkozott, és azt gondoltam, hogy a káderosztály élére ilyen ember való.

Nem is vártam tőle ennél többet. Úgy gondoltam, hogy ott, ahol ő van, nem az a döntő, hogy ő mennyire művelt és intelligens. Ehhez ott van Szőnyi meg Szalai, hanem ő tulajdonképpen a bizalom letéteményese.

’48 nyarán, egy késő este érkezett meg Kiss Károly a Szabad Néphez, Kádár hozta el személyesen, és ottmaradt a lapnál egészen addig, amíg az nyomtatásban meg nem jelent. Furcsa, feltűnő dolog volt. Mikor megjelent, akkor elolvasta és elment. Tehát akkor már ennyire vigyáztak. Kezdetét vette az a légkör, hogy itt egy vesszőhiba véletlenül se legyen. Nyilván a Politikai Bizottság vagy a titkárság részéről bízták meg Kádárt, hogy Kiss Károlyt elhozza, és ő a lap megjelenéséig végig jelen legyen.

Belgrád, New York

Mint emlékeztek, a ’48-as határozatban még Tito elvtárs volt, meg jugoszláv elvtársak voltak, de azért már nagyon feszült volt a viszony. Akkor a Duna Bizottságnak Belgrádban volt a legközelebbi ülése, és erre mint külügyminiszter, Molnár Erik ment ki a szakemberekkel, és a Szabad Néptől engem küldtek ki. Nem emlékszem pontosan, hogy végül is megjelent-e valami róla. Azt hiszem, nem, mert olyan bizonytalan volt a helyzet, hogy még elvakultan nem lehetett írni, viszont tárgyilagosan se lehetett már írni, pláne jót nem lehetett írni. Végül azt hiszem, nem jelent meg semmi sem.

Akkoriban már evidencia volt mindnyájatok számára, hogy Tito elhajlott?



Igen, akkor már rég túl voltunk ezen. Kocsi Dzodzét is lényegében ezzel nyírták ki. Azért addigra már nagyon kiéleződött a hangnem. Jellemző, hogy már Brankovék is disszidáltak, szembefordultak Titóval, úgyhogy akkor már éleslövészet volt.

Neked, személyesen a Tito-ellenes határozat semmi döbbenetet nem jelentett ’48-ban? Ezt ugyanúgy fegyelmezetten tudomásul vetted, mint addig mindent?


Azt nem mondhatnám, hogy nem jelentett döbbenetet, annál is inkább, mivel már korábban is döbbenetet keltett bennem az a hihetetlen Tito-kultusz, ami nálunk folyt, és ami nem volt rokonszenves számomra. Hogy ez hirtelen ilyen fordulatot vett, az mélységes döbbenetet keltett, és tulajdonképpen az első ilyen nagy dolog volt, amelyik előtt teljesen értetlenül álltam. De nem feszegettem, nem vizsgáltam, hanem tudomásul vettem, hogy ez van, ez a párt politikája és ez a Kominform politikája. És elsősorban a szovjet pártnak a politikája. Nem mondhatnám azt, hogy természetesnek tartottam, és fel voltam rá készülve, és nem csodálkoztam, de azt se mondhatnám, hogy bármifajta tiltakozás és ellenzés lett volna bennem ezzel a határozattal szemben.

Számomra a feltűnő az volt, hogy Szántó Zoltán, aki akkor Belgrádban volt követ, és Rubin Péter volt a kultúrattasé vagy követségi tanácsos, az egyetlen ember, aki nagyon közel állt hozzá. Ők ketten informáltak bennünket a helyzetről. Molnár Erik szigorúan és mereven a pártvonalhoz tartotta magát, semmiféle kontaktust nem vett föl senkivel. A konferencián elmondta, amit el kellett mondania. A konferencián éles ellentétek nem merültek fel. Szántó nagyon rezerváltan azt ismételte el, amit tudtunk, ami a hivatalos megnyilatkozásokban volt, annál semmivel sem ment tovább. Azt a véleményét fejtette ki, hogy a helyzet csak romlani fog. Nem lehet arra számítani, hogy a jugoszlávok úgy reagálnának erre a határozatra, hogy az elfogadható legyen, és hogy ez a dolog elsimuljon. Tehát arra kell számítani, hogy éleződni fog a helyzet. De azért a légkörre jellemző volt, hogy mi természetesen a jugoszlávoktól kaptunk gépkocsit, azzal közlekedtünk, és Rubin megszervezett számunkra egy találkozót Hídvégi Franjóval, aki ’45-től kezdve a Tanjug tudósítója volt Budapesten, és ’47-ben tért vissza. S amíg Magyarországon volt, magyar származása ellenére végig nagyon magyarellenes volt. A beszélgetések során mindig nagyon ironikus, rosszhiszemű, gunyoros, hitetlen volt, ami egyébként nem jellemezte a jugoszlávokat. Sőt, mint említettem, a béketárgyalások alkalmával kifejezetten barátságosak voltak velünk szemben. Hídvégiről kiderült, hogy ő a Kominform-határozattal értett egyet, és szemben állt Titóval. Ezek után mi elmentünk a lakására, és beszélgettünk vele, ahol ő újra kifejtette, hogy igenis helyes, amit a szovjet elvtársak mondanak, és amit azok mondanak, azt el kell fogadni. Szóval úgy beszélt, mintha magyar lenne. De nyilván nem lehetett még nagyon kiélezett a helyzet, mert akkor egyrészt ő nem mert volna bennünket fogadni, mi pedig nem mentünk volna el hozzá.

És mi motiválta őt, hogy Sztálin felé húzott?



Nyilván a nemzetközi kommunista mozgalom egysége, de hát itt nem úgy vetődött föl a kérdés, hanem itt konkrét vádak voltak a jugoszlávokkal szemben, és ezekben a legfőbb kérdésekben ő azt mondta, hogy helyes a kritika, megalapozott a kritika, és a jugoszlávoknak ezt el kellene fogadni. Ami számunkra nagyon izgalmas és érdekes dolog volt, és ezt megismételte előttünk is.

Mi az, hogy előttünk? Ki volt ott?


Azt hiszem Rubinnal ketten voltunk ott. Mert Rubin tudta, hogy Hídvéginek ez a véleménye, és ebből feltételezem azt, hogy Hídvéginek rendszeres kapcsolata volt a magyar követséggel. Egyébként az utcaképen akkor még semmi különlegeset nem lehetett észrevenni. A velünk szembeni magatartás is kifejezetten a diplomácia követelményének megfelelően korrekt és szabályos volt. Nem volt semmiféle barátkozás, sőt kísérlet sem barátkozásra, beszélgetésre. Feltételezték, hogy akiket a magyar párt oda kiküld, azokkal nem érdemes próbálkozni. Különben ez az út semmi érdekeset nem tartogatott, legfeljebb az volt feltűnő, hogy Jugoszláviában Magyarországhoz viszonyítva nagyon nagy volt a szegénység és az áruhiány. De egyébként higgadtak és nyugodtak voltak. Mi talán négy-öt napig voltunk ott összesen. Tulajdonképpen nem tudtunk többet, mint amikor elmentünk.

Én Szántóval akkor még semmilyen viszonyban nem voltam, tehát az információimat Rubintól kaptam, aki a jugoszláv párt belső erőviszonyairól számomra nem mondott semmi érdekeset. Csupán annyit, hogy a párt Tito mögött áll. Tehát az a kivételes, aki nem úgy foglal állást. Ez akkor a meglepetés erejével hatott ránk, mert mi azt gondoltuk, ha a szovjet párt valamit mond, akkor annak komoly hatása lesz. De mi nem tapasztaltunk semmi ilyesmit.

Azt például tudtad, hogy Szántó Zoltán belgrádi követsége nem arányos Szántó Zoltán politikai múltjával?

Azt is tudtam, hogy Szántó Zoltán Győr megyei első titkársága sem arányos a múltjával, és hogy mindhárom Szántó testvér kegyvesztett, és talán a legnagyobb pozícióban a leggyengébb képességű Szántó van, Szántó Rezső, aki a Magyar-Szovjet Baráti Társaságnak volt a főtitkára. De a másik kettőt külföldi követségekre küldték. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amit nem lehetett nem észrevenni, különösen Szántó Bélánál, akiről tudjuk azt, hogy ő volt az idősebb, és már ’19-ben komoly szerepet játszott, és most sehol nincsen. De hát ilyenek elég sokan voltak. Tudomásul vettük, hogy Kun Béla nevét nem lehet kiejteni, és hogy egyedül Rákosi szerepel ’19-ből, mint a Tanácsköztársaság hős népbiztosa.

Ekkor már egyértelműen te vagy a külpolitikai rovat vezetője?


Teljesen egyértelműen. De még van egy külföldi út, amit meg kell említeni. ’49 tavaszán behívatott Rákosi, és azt mondta, hogy ki kell mennem néhány napra Amerikába. Kiderült, hogy különböző okmányokat kell magammal vinnem, Magyarország fejlődéséről, demokráciájáról, a Mindszenty-ügyről, amelyik nagy port vert fel külföldön. Azt mondta: „Nézze, nekünk a külügyben nincs olyan emberünk, akire ezt rá tudnánk bízni, úgyhogy ezt magára bízzuk.” És akkor már nagyon forszírozták az ENSZ-be való felvételünket, és ezért küldték ki ezeket az okmányokat. Az volt az utasítás, hogy előbb menjek Washingtonba Síkhoz, és Sík vigyen el New Yorkba, ahol az ENSZ-közgyűlés ülésezett, és ezeket az okmányokat személyesen adjam át Gromikónak, illetve Maliknak, és válaszoljak az ő kérdéseikre. Síknál laktam Washingtonban egy-két napig, ő volt a nagykövet. Ő felvitt New Yorkba a közgyűlésre, és ott, a New York-i ENSZ-misszió épületében fogadott Gromikó és Malik, akiknek ezeket az okmányokat átadtam. Őket nem érte váratlanul az én jelentkezésem, nyilván korábban már kaptak jelzést az érkezésemről. Akkor egyik se volt még olyan nagyon nagy ember. Ott teljesen egyenrangúként szerepeltek. Teával kínáltak, és rendkívül barátságosak voltak. Körülbelül háromnegyed órát, egy órát tölthettem velük tolmács nélkül, amin ma is csodálkozom. Ők lassan beszéltek, és én akkor még jobban beszéltem oroszul, azóta nagyon sokat felejtettem. Ez a beszélgetés – mert nem mondhatnám, hogy tárgyalás volt – eléggé formális volt. Azzal vették át az iratcsomót, hogy nekik erre alkalomadtán szükségük lehet, és akkor fel fogják használni. Ha valamit nem tudnak, akkor meg fognak keresni, ne menjek el, legyek kéznél. Nem maradtam New Yorkban, visszamentem Washingtonba, és ott voltam, amíg ki nem derült, hogy nincs szükségük további felvilágosításra.

Nem egészen értem a dolgot. Miért volt szükség arra, hogy téged küldjenek ki Gromikóhoz? Sík Endre nem tudta volna átadni ezeket az iratokat?


Valószínűleg nem akarták futárpostával küldeni, nyilván nagyon bizalmasan és rejtve akarták kezelni ezt az ügyet. Engem akkor két hétre átminősítettek külügyi tanácsosnak, diplomata lettem, és ebben a minőségben mentem oda, tehát nem mint újságíró és tudósító, hanem mint diplomata. Ezzel a New York-i úttal kapcsolatban van egy-két olyan dolog, amit talán érdemes megemlíteni. Sík bácsi rendkívül tartózkodó ember volt, nem velem, hanem az egész politikával szemben. Nagyon sokat tudott, de nem mondott semmit, és igyekezett az én hevületemet és felspannoltságomat lecsendesíteni a csendes és ironikus megjegyzéseivel. Kedves, bájos modorával, ősz hajával, remek fellépésével úgy mozgott ott, mint hal a vízben. Rengeteg embernek bemutatott.

Amerikában az egyik ámulatból a másikba estem, mert New Yorkban a Sheratonban béreltek szobát, ahol televízió is volt, amit először láttam életemben. Később írtam egy-két nagyon idétlen cikket az amerikai tartózkodásomról. De úgy látszik, azért hatással lehetett rám, mert emlékszem, hogy abban az időben több ismerősöm szemrehányást tett, hogy ezek a cikkek nem elég élesek és nem elég leleplezők. Tehát valahogy nem tudtam magamat rávenni, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodva írjak.

Hazatérve beszámoltam az élményeimről Rákosinak, akinek azonban semmi újat nem tudtam mondani, mert ő mindent sokkal jobban tudott, mint én.

Nem sokkal korábban volt kint New Yorkban.


Volt ugyan kint, de amiket ő nekem mondott, azt a Timesból, a US News and World Reportból meg ezekből a lapokból szedte.

Muszáj előreugrani. Amikor titeket 1956 novemberében elvittek Romániába, akkor Sík Endre az, aki az ENSZ-ben teljes bedobással védelmezi ezt az akciót. Ezt az ívet mivel magyarázod? Azon a szokásoson kívül, hogy alapjában véve ez egy Szovjetunióban nevelkedett funkcionárius?


Én nem ezzel magyaráztam, mert az öreg nem egy Szovjetunióban nevelkedett funkcionárius volt. Sík Endre fiatalon, hadifogságban, Rákosival együtt került ennek az eszmekörnek a bűvöletébe, Rákosi innen ismerte nagyon jól, és hosszú ideig külföldön tárolta. Aztán mégiscsak haza tudott jönni. Mert ő mindig azt mondta, hogy ő hogy utál külföldön lenni, mert csak a budapesti kávéházakban érzi jól magát.

Tudomásul vettem, hogy ő olyan rezignált ember, aki elfogadta a sorsát, soha semmit nem licitált túl, ő maga nem csinált rosszat, sőt ha rajta múlott, jót csinált, de hát arra nem lehetett számítani, hogy ha megbízzák, hogy az ENSZ-ben valamit mondjon, akkor azt ne végezze a lehető legkorrektebben, mert ez volt az élete. Úgyhogy én se rossz néven nem vettem tőle, se nem csodálkoztam rajta. Egyetlenegy dolgon csodálkoztam, hogy kiszabadulásom után rövid idővel találkoztam vele. A Belvárosi Kávéházban ült a barátaival, akiket én nem ismertem. Üdvözöltem, ő visszaköszönt, de szemmel látható volt, hogy nem szeretné, ha odamennék. Én persze soha senkihez nem mentem oda. Ha valaki engem meglátott, és nem jött oda, akkor én azt úgy vettem, hogy ő nem kíván velem találkozni. Ezzel együtt Síkról nekem csak jó emlékeim vannak.

A házasság első évei


1945 után hogyan alakult a magánéleted?



Kezdetben nagyon élveztem az újságíróéletet és az azzal járó bohém életkörülményeket. Otthon laktam a szüleimnél, a Nyáry Pál utcában. Abban a lakásban, ahol most a húgom lakik, egy nagyon szép, három szoba-hallos lakásban.

A Szabad Népnél én voltam az egyetlen független és saját kedvére élő ember, ami miatt nagyon sok megjegyzés és pikírt észrevétel hangzott el. Farkas Mihály egyszer azt kérdezte tőlem, hogy mondja Vásárhelyi, maga beteg? Mondom, nem vagyok beteg. De valami baja csak van magának, nem? Mondtam, hogy nincs nekem semmi bajom se. Akkor miért nem nősül meg? – kérdezte. Persze Révai és Horváth ilyenekkel nem törődtek. Amellett valahogy úgy alakultak a dolgaim, hogy hosszabb barátságaim hölgyekkel nem ebből a körből valók voltak. Az egyiknek például, akihez tulajdonképpen a leghosszabb barátság fűzött, két gyereke volt. Már akkor nem élt együtt a férjével.

Valahogy veszélyesnek látták ezt az életmódot, hogy egy pártfunkcionárius, aki a Szabad Népnél vezető ember, szabad préda legyen, és ki tudja egyszer milyen nőnek a befolyása alá kerül. Ez sokszor elhangzott, de valószínűleg irigykedtek is. De akkor már harmincéves voltam, láttam, hogy körülbelül most van az az egy-két esztendő, amikor vagy megházasodom, vagy agglegény maradok, de az utóbbihoz nem volt kedvem. Közben a legjobb gyerekkori barátom, Radó Gyuri megházasodott, és elvette a Zrínyi Kollégium titkárát. Ezért én sűrűn jártam oda, mert ott is laktak a kollégiumban, mivel nem volt lakásuk. A kollégiumban két lány tetszett meg nekem, az a nagyon helyes, bolondos lány, aki aztán később Tánczos [Gábor], majd Tardos [Tibor] felesége lett, a Kövendi Jutka és a Pór Edit. Úgy látszik az isten vezérelte az útjaimat, hogy az Editnél kötöttem ki, akivel akkor kezdtem járni. Ez úgy ’48-ban volt, amikor közben a Zrínyi Kollégium meg is szűnt, és Edit elkerült a Petőfi Kollégiumba, a Pataki Feri igazgatása alá.

Akkor már nagyon sűrűn jártam Edithez a Petőfibe, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ebből a kapcsolatból lesz valami. Közben Edit ellen pártvizsgálat folyt, azzal támadták, hogy kispolgári származású, és az özvegy édesanyjával nem szakította meg a kapcsolatot, ezért visszaminősítették tagjelöltté. Az volt az érzésem, hogy Betlen biztatta őket, hogy ezzel is kellemetlenkedjen nekem. Ez olyan abszurd dolog volt, hogy ettől a pillanattól kezdve nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy minél hamarabb dűlőre kell vinni a dolgot, hogy ennek a hajmeresztő históriának vége legyen.

Így került sor arra, hogy 1949. március 18-án megházasodtunk. A házassági tanúk Losonczyék és Radóék voltak. Edit részéről Radó és Veress Anna, az én részemről meg Géza és a felesége, [Haraszti] Marika. Berohantam a IV. kerületi elöljáróságra, persze nem volt meg az összes irat, de az elöljáró azért összeadott bennünket, és utána rendesen visszamentem a Szabad Néphez. A nászútra akkor került sor, amikor Editnek már elég nagy pocakja volt. Ez 1949 szeptemberében történt. A véletlen folytán együtt üdültünk Sík Bandi bácsival, akit addigra már hazajött Amerikából, meg Sulyok Bélával és a nejével. Szegény Edit akkor került velem össze, amikor én már nagyon rossz szituációban voltam. Amikor Juli 1950. január 1-jén megszületett, már pártfőiskolán voltam, tehát egész héten nem voltam otthon. Mert akkor olyan volt a pártfőiskola, hogy bent is kellett lakni, a nyavalyás Karolina úton. Majd erről külön beszélek, mert ez életem egyik legszörnyűbb időszaka volt, beleszámítva a börtönt is. Talán egy hete voltunk nászúton, amikor jött egy a telefon, hogy azonnal vonuljak be a Karolina útra a pártfőiskolára.

Edit tehát népi kollégista volt, ez világos.



Igen, ’45-től kezdve lelkes madiszos volt. Ott kezdte a VII. kerületi Madiszban. Amikor megalakult a Zrínyi Ilona Kollégium, ő ott az alapító tagok sorába tartozott.

Mik voltak a szülei?


Az apja ’44-ben meghalt, eltűnt. Az anyjának pedig egy kis üzlete volt a Klauzál utcában, tehát a gettó közepéről származik, amiről nekem fogalmam sem volt, amikor megismertem őt, a kicsit mongolos szemével. Azt hittem, hogy egy falusi kislány, aki ide fölkerült. Aztán persze elég hamar kiderült, amikor elkezdtünk beszélgetni, hogy nem ez a helyzet, de ez persze nem volt érdekes. A szüleim viszont rettenetesen ellenezték a házasságot. Nekik ugyanis nagyon, nagyon nem tetszett, és utálták az egész históriát, amiben benne vagyok. Ők azt látták, hogy én mégiscsak egy nagy ember vagyok. Azt mondták, hogy hogy jövök hozzá, kis diáklányt vegyek el, aki senki, semmi. Edit akkor 18-19 éves volt, talán éppen 20, de több semmi esetre sem. Hosszú ideig hallani sem akartak a dologról. Végül beleegyeztek, hogy egyszer meghívom hozzánk, egy vasárnapi ebédre. Nem volt a legsikeresebb bemutatkozás. Ennél is drámaibb volt az én bemutatkozásom a Klauzál utcában, mert az Edit mamája már ettől a népi kollégium dologtól is eléggé kétségbe volt esve, de az én megjelenésem csak betetőzte a dolgot. De hát az az igazság, hogy nem törődtünk olyan nagyon sokat ezzel az egésszel.

A lakást [Losonczy] Géza szerezte. Ez egy ötlakásos ház volt, ezért nem vették később el. Tehát én nem a párttól kaptam a lakást. A tulajdonossal megállapodtam, hogy bérlem. Röviddel rá államosították a házat, és azóta élünk a Hankóczy Jenő utca 15. számban. Az összes kommunistát, aki ott volt, az ott lakó többiek nagy örömére, sorra-rendre mind elvitték. Először Oszkót ’49-ben, a Rajk-per idején, röviddel azután, hogy odaköltöztünk. Aztán elvitték Irént is, a nejét is. Aztán elvitték Pataki Ernőt, aki felettünk lakott, és ezredes volt. Aztán a későbbiek során elvittek engem is, majd elvitték a Pataki Ernő helyére költözött Széll Jenőt is. Úgyhogy ezek a polgárok, akik mélységes utálattal és bizalmatlansággal fogadtak bennünket, amikor beköltöztünk, később nagy örömmel tapasztalták, hogy míg ők mind ottmaradtak, ezeket a kommunistákat így vagy úgy, előbb-utóbb elvitték. A kivételek ez alól csak Gondos Ernőék voltak, őket nem vitték el.

Még térjünk vissza az esküvődre és Edit pártfelülvizsgálatára.


Edit pártfelülvizsgálata egyszerű dolog volt, szimpla kinyírás, ami tulajdonképpen percek alatt lezajlott. Megkérdezték tőle, hogy megszakította-e a kapcsolatot a kispolgár és még akkor is saját üzlettel rendelkező, nota bene párttag mamájával. Edit megmondta, hogy nem, erre visszaminősítették tagjelöltté, ami több szempontból is igen kínos volt. Utána néhány hónappal, 1950. január 1-jén megszületett Julcsi, az első lányom, és akkor úgy rendezték a dolgokat – természetesen kitolás céljából –, hogy mindenféle olyan pártmunkákat adtak neki, amit két szoptatás között kellett elvégeznie. Két év múlva visszakerült a pártba, s ezzel lényegében elültek körülötte a viharok.

Az én dolgom azonban ennél komplikáltabb volt. Esetemben teljesen nyilvánvaló volt, hogy Betlen és Sárkány nagyon erősen belemásztak az ügyembe. A felülvizsgáló bizottság elnöke Friss István volt, aki teljesen korrekt és rendes volt, de a párt részéről, a lap részéről Sárkány volt a bizottságban.

Ez egy pártközponti bizottság volt.


Most már nem emlékszem a többi mókusra, de ezek ketten játszottak döntő szerepet. Egyszer csak Sárkány bedobta, hogy az életrajzomból ugyan kiderül, de nem elég részletesen, hogy hogy is van az én frakciós múltam. És akkor ezt ott elkezdték feszegetni. Friss mindenképpen el akarta simítani a dolgot, nem akart ebből ügyet csinálni, de Sárkány szívóskodott. És volt ott valami nő is a káderosztályról, akit nem ismertem.

Végül simán igazoltak, de azért azt éreztem, hogy én ebből már ütődötten kerültem ki.

Aztán jött a Rajk-per, úgyhogy nem ért olyan óriási meglepetés, amikor Kiss Károly maga telefonált szeptemberben Sopronba, erre a bizonyos nászútra, hogy Miklós, azonnal ülj vonatra, gyere Pestre, és jelentkezzél a Karolina úton. Szóval ez volt az én Szabad Népből való kidobásomnak a módja. És biztosan tudtam, hogy nem kerülök vissza többet.

A Nékosz


Még a Karolina út előtt beszélj a Nékoszról!




A Nékosz-élményem nagyon régi időkre nyúlik vissza. Elég gyakran jártam el a Királyi Pál utcába, az őskollégiumba, ahová Fehér Lajos által kerültem, mert Lajosnak a bátyja, Gyuszi, ott igazgató is volt egy darabig. Ott ismerkedtem meg az ősnékoszosokkal, Tőkés Ottóval, Borossal, Gyenes Tónival, Gyenge Zolival stb. Azokkal, akik ebben a nagyon régi kollégiumban laktak. Az emlék hirtelen elevenedett fel bennem tegnapelőtt, amikor a Rajk Kollégiumban jártam, és végignéztem azt a nyomorúságot, ahogy a gyerekek ott laknak, ebben a volt jezsuita rendházban. Csak azzal tudtam őket vigasztalni, hogy én jártam 1940-41-ben a Királyi Pál utcában, és bizony a komfortkörülmények ott se voltak jobbak, és mégis lett belőlem valami. Ez szemmel láthatóan felderítette őket, mert valóban olyan állapotok voltak, hogy még 40-50 évvel ezelőtt is feltűnő lett volna. A zsúfoltság, a fürdőszoba, az egész szituáció, az igazgató lakása.

Sűrűn jártam oda, nem mint előadó, mert hiszen én is velük egykorú voltam tulajdonképpen, hanem mint kortársuk. Az előadók az akkor már országos hírnévnek örvendő Erdei [Ferenc], Kovács [Imre], Jócsik [Lajos] stb. voltak. Akkor, különösen kezdetben ez még a Turul keretén belül működött, de már nagyon radikalizálódtak, marxista irodalom volt már náluk stb. Kifejezetten baráti viszonyban voltam többükkel. Nagyon sokat beszélgettünk, vitatkoztunk.

Azt mondhatnám, hogy ez a barátság elevenedett fel 1945-ben a felszabadulás után, amikor, kicsit csodálkozásomra, a volt Német-Magyar Baráti Társaság Apponyi téren lévő épületében most már sokkal illőbb, úribb módon elhelyezkedő Nékoszban a vezető szerepet az a Kardos Laci játszotta, akit én korábbról nem ismertem. És rövid idő múlva azt is láttam, hogy erre a szerepre abszolút alkalmas, és jól csinálja. Gyenes Tóni is ott volt, ő mindig visszahúzódó, nehéz ember volt, bár én nagyon becsültem őt, mert a maga csendességében nagyon okos, higgadt, politikus ember volt. Szóval amit én ott találtam, az már a Kardos Laci vezérlete alatt újjászerveződő Győrffy Kollégium volt, egy csomó új emberrel, akiket akkor ismertem meg. És szemmel láthatóan nagyon aktív belső társadalmi élettel, olyan öntudattal, amit akkor még indokoltnak tartottam. Segítettem is nekik sok mindenben.

Miben tudtam nekik segíteni? Nagyon jó pártsajtójuk volt például, mert én a Szabad Népnél voltam, és amit ők el akartak helyezni, azt elhelyeztem, sőt én magam többször írtam róluk vezércikket, belső vezércikket, riportot is, jóllehet ez nem tartozott egyáltalán az én területemhez, de szerettem az egész ügyet, és támogatni kívántam. Sok külföldit is vittem oda. Jóindulatú és jó szemű angol, francia, baloldali értelmiségieket, nem csak kommunistákat. Az egyik ilyen műsorszám volt, hogy elvittem őket a Győrffybe, hogy találkozzanak ezekkel a népből jött káderekkel. Lukács Györgyöt is én vittem el legelőször hozzájuk egy rövid előadásra és beszélgetésre. Horváth Marcit, akivel nagyon jóban voltam, én vittem oda. Tulajdonképpen a kommunista káderek közül Fehér Lajos meg én voltunk azok, akiknek a legtöbb közünk volt a Nékoszhoz, mert nekünk voltak régi baráti kapcsolataink. Még Losonczy Gézának sem voltak ilyen kapcsolatai, mert azok kifejezetten politikai kapcsolatok voltak. Donáth meg akkor nagyon magasan volt, ő föntről nézte ezeket a dolgokat.

Hogyan jött létre Rajknak ez a patrónus szerepe?


Ez kölcsönösen jött létre. A nékoszosok kerestek egy patrónust, és kezdetben Révaira gondoltak. Kardosból, az én megítélésem szerint, Révai csinált ilyen nagyvezért, mert itt két ember volt a fókuszban, Kardos és Gyenes. És Révai felismerte azt, hogy itt a vezéri képességekkel és ugyanakkor vezéri allűrökkel és vezéri törekvésekkel rendelkező ember az a Kardos, és a párt részéről rábízta ennek az egész ügynek a menedzselését, annál is inkább, mert a két másik ember, aki számba jöhetett volna, a Sípos Gyuszi és Szűcs Ferkó, azok a Parasztpártba lettek delegálva. Tehát azoknak más szerepük volt, azok kulcspozíciókat töltöttek be a Parasztpárt szervezési osztályán. Tehát Kardos tulajdonképpen egyedül maradt a placcon. Mert, ha Sípos vagy Szűcs ott maradnak a Nékoszban, akkor nem hiszem, hogy Kardos így felment volna, mert nekik sokkal nagyobb és sokkal régebbi kollégista múltjuk volt, és az ambíció belőlük se hiányzott.

Ebben a patrónusságban több dolog is közrejátszott. Közrejátszott először is az, hogy Rajknak ez kezdettől fogva hallatlan rokonszenves volt, és ő nem egyszerűen a politikát látta benne, hanem egy olyan helyet, ahol nagyon jól érezte magát, bár neki nem volt olyan régi a kapcsolata. Ő úgy volt a Nékosszal ’45 után, mint én voltam velük ’39-40-ben már, hogy ez egy olyan közeg volt, ahol szerettem lenni. Ő is nagyon sokat járt ott. Így került sor arra, hogy onnan emelte ki Tőkés Ottót maga mellé titkárnak, és Tőkés gondoskodott róla, hogy Rajk legyen a mentora az egész mozgalomnak. És valóban Rajk a maga hatalmával és energikusságával meg is szerzett mindent, amit kívántak. Például a terjeszkedésük Rajk befolyása, támogatása nélkül elképzelhetetlen lett volna. Itt gondolok az épületekre, az anyagi támogatásra, mindenféle segítségre, amiben részesültek. Rendszerré lett, hogy én majdnem minden héten tartottam egy pártnapot, és előadásokat különböző kollégiumokban. És nekik azért kiemelkedő jelentőségű volt, hogy mi, a Szabad Nép vezető munkatársai – értem ezen Losonczyt, amikor egészséges volt, és magamat –, elmegyünk, és ott előadásokat tartunk olyan dolgokról, amikről ők kevéssé voltak tájékozódva. Így kerültem a Zrínyi Kollégiumba is, így kerültem a Petőfi Kollégiumba is, de a többi kollégiumba is.

A Zrínyit értem, mert onnan nősültél, de akkor miért hangsúlyozod a Petőfit?


Azért, mert a Zrínyiben ismertem meg Editet, de közben a Zrínyi megszűnt, feloszlott, és a lányokat szétosztották különböző kollégiumokba. Tehát amikor én elvettem Editet, akkor ő már a Petőfiben volt. Akkor természetesen sokat jártam oda. Donáth Feri még a Zrínyiből nősült, akkor vette el Bozóky Évát, amikor a Zrínyiben volt. A Zrínyinek külön érdekessége volt számomra, hogy annak a titkárnője Veress Anna volt, az igazgatója pedig Jóború Magda. Veress Annát még Debrecenből ismertem, és rajta keresztül ismertem meg Editet. A Nékosszal nem volt teljesen felhőtlen a barátságom, mert miközben tényleg szerettem őket, védtem is őket, és csináltam nekik a hírverést, azért kritikus voltam velük szemben, és egyre több aggályom kezdett lenni. Nagyon nem tetszett nekem Kardos Laci vezérkedése, a körülötte kialakuló csoport uralma.

A pártfelülvizsgálattól a kirúgásig


A Szabad Népnél hogyan történt a leváltásod?

A következő volt a helyzet. Kezdetben a Szabad Népre – azt hiszem, ezt említettem már – az volt a jellemző, hogy az újságjelleg dominált. Mindenekfölött állt, hogy a lap minél hatékonyabb eszköz legyen a pártpropaganda kezében. Tehát a káderkiválasztástól kezdve a napi szám előállításáig minden arra irányult, hogy az újság minél jobb legyen, és konkurálni tudjon a többi újsággal, ami nem volt kis feladat, hiszen a többi újságnál, beleértve a Népszavát is, sokkal több profi újságíró volt, mint nálunk. Ehhez képest óriási feladat és erőfeszítés volt számunkra, hogy jó lapot csináljunk, mert közöttünk Losonczy Géza volt az egyetlen hivatásos újságíró, aki annak idején a Népszavánál működött gyakornokként.

Amikor az első bejelentések érkeztek ellenem, és nagyon erőteljes volt a nyomás, Orbán, Kende [István], Hazai részéről, hogy mi keresnivalóm van nekem felelős funkcióban a Szabad Népnél, és egyre inkább a frakciós múltammal jöttek elő, akkor Révai és Horváth oda sem figyeltek, ügyet sem vetettek rá. Csak az érdekelte őket, hogy én egy használható ember vagyok.

Amíg itt koalíciós és kompetitív rendszer volt, addig a Szabad Népnél dominált az a szempont, hogy minél jobb legyen a lap. Hogy olyan újság készüljön, amelyiket nagyon sokan megvesznek, még a nem kommunisták is, mert információban többet kapnak. És nagyon sokan gondolták, hogy a kommunisták lapját olvasni kell. Azért azt érezték az emberek, hogy 17 százalék ide, 17 százalék oda, ez nem olyan, mint a többi párt. Ezt mi persze belülről nem eléggé éreztük, mert azt hittük, hogy minden azon múlik, hogy milyen újságot csinálunk, és az sok mindent eldönthet.

Érezhetően és fokozatosan, ahogy a belső politikai harc kezdett eldőlni, majd el is dőlt, úgy szorult háttérbe, hogy milyen is a Szabad Népnek mint lapnak a minősége, és egyre inkább előtérbe kerültek azok a megfontolások, hogy ki milyen származású, mi az összetétele a szerkesztőségnek, van-e itt elég munkás, mennyi az illegális kommunista, mennyi az, aki frissen jött? Aztán, hogy milyen ez a Szabad Nép a Pravdához képest, meg a többi országok kommunista sajtójához képest? Egyre inkább a szakmán kívüli szempontok kezdtek érvényesülni. És ezzel személyileg is sok minden együtt járt.

Nyilván Révai megváltozott funkciója is befolyásolta, hogy mi történik a Szabad Népnél.


A politikai harc eldőlésével Révai Szabad Nép iránti érdeklődése rendkívüli mértékben csökkent. Az a Révai, aki éveken keresztül mindennap bejárt, mindennap részt vett a szerkesztői értekezleteken, és sűrűn írt is a Szabad Népbe, megszűnt számunkra létezni. Inkább a párt felé orientálódott, és a párt agitprop osztálya volt az, amire súlyt fektetett. [Horváth] Marci maradt ott gazdának, akiben volt ugyan minőségi követelmény, de ő szintén megérezte, hogy az újság másfelé kezd tolódni, és Marci különben is egész életében, minden tehetsége és okossága ellenére hallatlanul opportunista ember volt, és mindig igyekezett igazodni, ami sikerült is, mert hiszen nemsokára politikai bizottsági tag lett belőle. Így a lap gazdája Révai helyett Horváth Márton lett, és ez azoknak kedvezett, akik már nem fektettek olyan nagy súlyt a Szabad Nép színvonalára, frissességére, sokszínűségére. A lapban is egy olyan pártszervet láttak, ahol az a lényeg, hogy a pártszerűség, a vonal érvényesüljön, mégpedig nem is csak a lap tartalmában – mert hiszen az mindig biztosítva volt –, hanem a belső életében is jobban hasonlítson egy pártszervezethez vagy a pártközponthoz, és a párt vezető szerepe mind erőteljesebben érvényesüljön. Ez abban is jelentkezett, hogy addig nem nagyon tudtuk azt se, hogy a Szabad Népnél van-e pártszervezet vagy nincsen, meg hogy ki a párttitkár.

Lassacskán nőni kezdett a pártszervezet jelentősége, beleszólt mindenbe, aztán kialakították a munkásrovatot, kialakították a munkáslevelezést. Ennek az egész komplexumnak Sárkány lett a vezetője, és tekintve, hogy a munkáspárt lapja vagyunk, világos volt, hogy a munkáslevelezés, amelyik egyébként teljesen kritikán aluli, dilettáns és persze manipulált részleg volt, a lap legfontosabb rovata lett.

Betlen volt a pártrovat vezetője, Sárkány volt a munkásrovaté és a munkáslevelezésé. Ez a munkásrovat olyan fontossá vált, hogy Kornai [János], mint induló közgazdász, szintén oda tartozott.

Ennek a belső hangulatváltozásnak volt része a pártfelülvizsgálat?


Az 1948 őszén megtartott pártfelülvizsgálat a lap minden munkatársára kiterjedt – kivéve a Központi Vezetőség tagjait. Én őszintén szólva ezt teljesen formális dolognak képzeltem, de az azért feltűnt, hogy a lap részéről Sárkány benne van ebben a felülvizsgáló bizottságban. Amikor rám került a sor, Sárkány feszegetni kezdte: hogy is volt a frakciós múltam, és hogy is van az én származásom? Amit annál is inkább tudott, mert ő is debreceni volt, de ezek az önéletrajzomban is természetesen szerepeltek, és éveken keresztül senki sem tette szóvá. Ott még nem lett ebből semmi, mert Friss volt az elnök, és mosolyogva, fölényesen elütötte a dolgot. Frissnek ugyanis nagyon nagy pártgyakorlata volt, és bár nem ismerte a Szabad Nép belső ügyeit, azt rögtön látta, hogy itt személyi, hatalmi, befolyási kérdésekről van szó. Én viszont azonnal megéreztem, hogy ez nem véletlen jelenség, itt nagyon mély áramlatok mozognak.

Már Révai nélkül működött a Szabad Nép…

…ami az én helyzetemet nagyon meggyengítette. A másik a Losonczy távozása volt. Közben Révai a Rajk-ügy miatt infarktust kapott, de már megszületett a határozat, hogy fel kell állítani a Népművelési Minisztériumot. De a minisztériumot nem ő állította fel, hanem egy bizottság, amelynek Losonczy volt a vezetője, és amelynek én is tagja voltam, akkor, amikor a Szabad Népnél jelentősen meggyengült a pozícióm, mert [Horváth] Marcira nem lehetett számítani, hiszen mindenki számára teljesen kézenfekvő volt, hogy ő arra fordul, amerre a szél fúj. Pártvonalon viszont Révai által erősödött a pozícióm, mert Révai mindenféle bizottságokba behívott, többek között a Rádió Bizottságba is, amelynek egy ideig a vezetője voltam, s ebben a minőségemben tagja lettem az agitprop bizottságnak is. Rendkívül sokszor igénybe vettek pártnapi sillabuszok megírásában, különböző pártkiadványok szerkesztésében és írásában. Ez bizonyos mértékben ellensúlyozta azt, hogy a Szabad Népnél szemmel láthatóan egyre inkább a saját rovatomra zsugorodott a befolyásom.

Nagyon érezhető változást jelentett – bár ezt már nem volt időm átélni – a Rajk-per. Nekem Rajkon kívül a letartóztatottak között nem voltak ismerőseim, az viszont elég ismert volt, hogy Rajkkal jó viszonyban vagyunk. Furcsa módon Betlennek sokkal több közeli barátja volt a letartóztatottak között, mert ő ezzel a svájci társasággal, akik nagyon szélsőségesek, szektások voltak, jó viszonyban volt. Én viszont nem tudtam elfogadni az ő gondolkodásukat, a hihetetlen bizalmatlanságukat, az egész attitűdjüket, szektásságukat.

Ezek mind a Szabad Népnél voltak Svájc után?

A Szabad Népnél vagy a pártban, agitprop vonalon, de rengeteget voltak bent nálunk. Tőlünk irányították az egész vidéki sajtót. A párt sajtóosztálya kezdetben meglehetősen jelentéktelen dolog volt a Szabad Néphez képest, és az ott dolgozó emberek mind a Betlen köréhez tartoztak. Furcsa módon ezeknek az embereknek a tömeges lebukása nem rendítette meg Betlen pozícióját – ami logikus lett volna –, sőt Betlen ezt az alkalmat arra használta ki, hogy bolsevizálja a Szabad Népet, és ebbe a képbe én semmiképpen nem fértem bele.

Formálisan továbbra is a szerkesztőbizottság tagja maradtam, sőt, formálisan megmaradt az is, hogy Horváth Mártonnak két helyettese volt. Ez ugyan nem volt valamilyen statútumban leszögezve, tényszerűen azonban ez volt a helyzet. De már mindenki érezte, hogy az én pozícióm nagyon gyengül. Arról azonban nem volt szó, hogy elkerülök a Szabad Néptől.

Gondoltál egyáltalán arra, hogy kitehetnek a Szabad Néptől?


Egy alkalommal Horváth behívatott, és arról kezdett beszélni – az ő nem direkt módján előadva –, hogy vannak különböző híresztelések, meg jöttek bejelentések is, hogy van ez a frakciós dolog a múltamban. De a válaszom nem is érdekelte, nem is hallgatta meg, csak jelezte, hogy mi a helyzet. Akkor azt mondtam neki, „érzem, hogy a személyemmel kapcsolatban ellenérzések vannak”, és felajánlottam, hogy nagyon szívesen elmegyek a laptól. „Egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy a Szabad Népnél maradjak” mondtam neki. De természetesen az volt a válasza: „Nevetséges, szó sincs róla, te itt megmutattad, mit tudsz, neked itt kell maradnod, ezek alaptalan dolgok stb.” És ilyen körülmények között történt, hogy egész nyáron nem tudtam szabadságra menni, mert Losonczy elment, a lapcsinálásban pedig még több munka szakadt a nyakamba. Ezek a jó elvtársak ugyan nagyon harcosak voltak, de ahhoz, hogy a lap megjelenjen és összeálljon, nem értettek, és nem is foglalkoztak vele. És ekkor mentem el gyanútlanul szabadságra, ami a nászutunk volt, és a szabadság második hetében ért Kiss Károly telefonja, hogy már ne is menjek vissza a Szabad Néphez, hanem vonuljak be a pártiskolára. Ez a dolog soha többet szóba nem került, soha tisztázást nem nyert. Hogy mennyire evidens volt az, hogy itt miről van szó, az nagyon hamar, alig néhány hónap múlva kiderült.

A szilveszter az nálunk [a Szabad Népnél] mindig nagyon nagy ünnepség volt, amelyen ’45-től kezdve mindig megjelent maga Rákosi is. Alig három hónapja voltam még csak a pártiskolán, de már nem hívtak meg a szilveszteri ünnepségre, holott én még a Szabad Népnél voltam státusban, onnan kaptam a fizetésemet. Teljesen úgy tettek, mintha nem is léteznék. Az is jellemző az egész akkori légkörre, hogy én csak magamban tudtam erről az egészről elgondolkodni, és még Editnek sem mondtam el, hogy milyen rossz érzéseim vannak, és hogy a Szabad Népnél milyen undorító és ellenszenves személyi, hatalmi harcok, politikai fúrások stb. történnek. Nekem ekkor óriási nagy önfegyelemre volt szükségem. Úgy viselkedtem, mint aki elhiszi azt, amit Kiss Károly mondott, hogy nagyon nagy kitüntetés, hogy az első pártfőiskolára elküldtek. Ez volt ugyanis az első főiskola. Addig főiskola nem volt, ez volt az első évfolyam, amit főiskolának hívtak. Bentlakásos iskola volt, rendkívül vegyes hallgatói összetétellel.

Hogyan reagáltak a Szabad Népnél a barátaid, a kollégáid?


Semmit nem tudok a Szabad Nép bármiféle reagálásáról. Ez a bentlakásos pártfőiskola úgy festett, hogy szombat délután az ember hazamehetett, és hétfő reggel vissza kellett menni. Tehát a szombat délután és a vasárnap volt szabad. Én egész fiatal házas voltam, pár hónap múlva, január 1-jén megszületett Juli lányom is, és én ezeket a másfél napokat otthon töltöttem. A volt kollégáim nem kerestek meg, de én sem nagyon törődtem velük, nem nagyon foglalkoztattak, mert körülbelül tudtam, mi a helyzet. Később aztán visszakerült hozzám, hogy amikor egy-egy lebukás volt, akkor Betlen oda-odamondta Kendének vagy Gimesnek, Molnárnak vagy másvalakinek, hogy na, a ti barátotok még szabadon van. Nem is csinált titkot belőle, hogy milyen sorsot szán nekem. Ő kifejezetten „lábra ment”, és engem mindenképpen le akart csukatni. És hogy ez nem történt meg, azt Gerőnek köszönhetem, mert két ízben is a Politikai Bizottság előtt volt a javaslat, hogy engem le kell tartóztatni, és, mint ezt később megtudtam, mind a kétszer Gerő vétette le a napirendről a témát.

A Szabad Népnél nem voltak barátaid? Mert azt mondod, hogy semmiféle visszajelzést nem kaptál.



Én azt gondoltam, hogy voltak. Elsősorban azokra a fiatalokra gondoltam, akiket én vittem oda, és akik az én szellemi tanítványaim voltak. Ők mint marxisták is nagyon kezdők voltak még, amikor odakerültek. De úgy látszik, a pártszerűség náluk is felülkerekedett, mert gyakorlatilag ’49 szeptemberétől ’54 tavaszáig ezekkel az emberekkel mindenféle kapcsolatom teljesen megszűnt. Ők nem kerestek engem, én pedig láttam az idő haladtával, hogy annak semmiképpen sincs helye, hogy én keressem őket. Az egyetlen kivétel ez alól Molnár Miklós volt, aki szemmel láthatóan súlyt fektetett arra, hogy kifejezze a hozzám fűződő barátsága a folyamatosságát. Vele rendszeresen összejártunk, családilag is. Nemegyszer a gyerekekkel együtt kirándultunk, de egyébként azt hiszem, hogy ez alatt a néhány év alatt, tehát ’49 őszétől ’54 elejéig Molnár Miklóson kívül a Szabad Néptől személyesen senkivel sem találkoztam. Egyszer-kétszer előfordult, hogy telefonon keresztül cikket kértek tőlem, aminek én persze borzasztóan örültem, mert abban annak a jelét láttam, hogy mégsem vagyok teljesen leírva, illetve nem közveszélyes a helyzet. Az persze nem lelkesített, hogy egy alkalommal beküldtem a cikkemet, amit úgy, ahogy volt, megjelentettek, de nem az én nevemen, hanem egy női nevet írtak alá.

A Tito-ügy és a Rajk-per

Ugorjunk vissza a Tito-ügy kirobbanásához! Hogyan fogadtad, és hogyan emésztetted meg a Tito-ellenes két határozatot, Rajk letartóztatását és a Rajk-pert? Ebből az is kiderül, hogy milyen politikai és lelkiállapotban kerültél a pártiskolára.



Nehéz most ennyi idő után egész pontosan és árnyaltan visszaadni a helyzetet, de azért az jellemző, hogy nem gyakorolt olyan borzasztó mély benyomást rám. Mert ha ez akkor már nálam egy alapvető probléma lett volna, most sok részletre emlékeznék. Ezt az egész mesét, amit egyrészt Tito köré, másrészt aztán a Tito-üggyel kapcsolatban Rajk köré kerítettek, azt nem vettem komolyan, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A puszta tény, hogy Tito szembefordult Sztálinnal, az számomra egyértelmű és világos volt, mert abból a rémdokumentumból is egyértelműen kiderült, hogy ez itt a főbűn. De ez az én szememben is főbűn volt, mert akinek az volt a szemlélete a Szovjetunióról és Sztálinról, ami nekem, annak a szemében az, aki ezzel a Szovjetunióval és ezzel a Sztálinnal szembefordul, az ugyanúgy egy ördögi elem, mint ha Trumannak vagy De Gasperinek hívják, tehát ilyen nagyon egyszerű módon el volt számomra intézve a kérdés. Ezért aztán ezek a részletek sem ráztak meg túlságosan. Közben Bozóky [Éva], aki akkor a Magyar Napnál dolgozott, valahogy teljesen véletlenül rájött, hogy az a kunyhó, ahol az a bizonyos találkozás történt volna, nem is létezik. Kiderült, hogy nem stimmelnek a dolgok. Fazekas Gyuri, aki akkor Bozóky főszerkesztője volt, feldúlva jött hozzám elmondani, hogy képzeld, Bozóky lent volt, vagy valahogy odakerült, és mi derült ki.

Mármint az a kunyhó nem létezik, ahol Rajk találkozott volna Rankoviccsal.


Igen. Fazekas Gyuri ezen nagyon fel volt dúlva. Az, hogy Tito szembefordult a Szovjetunióval és Sztálinnal, nekem bőven elég volt ahhoz, hogy az én szememben ellenségnek deklarálódjék. Ha azt mondanám, hogy ez bennem már akkor rettenetes nagy megrázkódtatást okozott, nem adnám vissza az akkori valóságot.

Rajk esetében azonban nehezebb helyzetben voltam. Azt hiszem, ha Rajkot nem ismertem volna személyesen, és nem találkoztam volna vele éppen pár nappal a letartóztatása előtt, amikor Amerikából visszajöttem, és beszámoltam neki, hogy mit láttam és tapasztaltam kinn, akkor valószínűleg a Rajk-ügy felett is napirendre tértem volna. De Rajk esetében más volt a helyzet, hiszen őt személyesen ismertem, és ez zavarta a képet.

Az első szorongásokat ekkor kezdtem érezni, mert Rajkot éppen erről az oldaláról, erről a túlzott és merev, iskolás pártszerűségéről ismertem, amely ellentétben állt Rákosinak vagy Révainak a könnyedségével, de még a Gerő keserű cinizmusával, fölényességével is. Rajk lobogó hajú és égő szemű volt. Tehát az ő személyét nem tudtam beleilleszteni abba a képbe, hogy bármikor, bármilyen oknál fogva, még ha száz százalékig is meg volna győződve a maga igazáról, szembe kerülne a párttal. Ő, akiről tudtam, hogy ’45 után a frakciósok és ellenzékiek ellen kivont karddal vezette a harcot. Ez irtózatosan megdöbbentett, és azon gondolkoztam, hogy létezik-e a képmutatásnak ilyen foka, ahol egy ember, akit személyesen ismerek, engem is ennyire meg tud téveszteni?

Efölött soha nem tudtam napirendre térni. Rajk személyének az ügyét annyira kényesnek ítéltük, hogy a Losonczyval folytatott beszélgetéseinkben sohasem vetettük fel. Valahogy éreztük, hogy az a legjobb, ha erről még egymás között se beszélünk, mert ki tudja, miket mondanánk. Ez egy ilyen hallgatólagos megegyezés volt közöttünk.

Amikor évekkel később hallottam, hogy Péter Gábor lebukott, irtó boldog voltam. Lehetett nekem egyáltalán fogalmam arról, hogy mi van mögötte? Ez a pasas nincs többet ott, és ott van a Dékány Pista, akit én ismertem, és akit én akkor sokkal rokonszenvesebbnek tartottam Péter Gábornál. Mondom, így voltam egyébként nemcsak ezekkel kettőjükkel, hanem egy csomó más emberrel is.

Volt valamilyen ismereted, vagy sejtésed arról, hogy mi van a háttérben?

Décsi [Gyula] egyszer, talán valamikor ’47–48-ban megjegyezte, hogy Rajk maga köré gyűjtötte ezeket a spanyolosokat, akik ezredesként szolgáltak a Belügyminisztériumban, mert hiszen a Péter Gábor irányítása alatt lévő ÁVO Rajktól idegen társaság volt, és ezeket az embereket a párt egy szárnyának a védelme alá vette. Tehát világos volt számomra, hogy itt egy párton belüli ellentét, sőt kifejezetten a biztonsági vonalon belüli ellentét volt. Mivel ismertem a nagyon éles ellentétet, ami a katonapolitika és az államvédelem között volt, Pálffy letartóztatását is úgy tekintettem, hogy bizonyos egyéni számlákat intéznek el azok, akik most az egész dolgot irányítják.

Végül is – legalább önmagadban – valahogy reagálnod kellett mindarra, ami történt.

Ettől a pillanattól kezdve én is félni kezdtem. Nem azért, mert nekem konkrétan lett volna olyan kapcsolatom a lebukottak közül bárkivel is, ami indokolttá tette volna ezt a félelmet, hanem feltámadt bennem az az érzés, hogy te jó Isten, itt spanyolos, volt szovjet tiszt, Rajk László és Szász Béla, az egész dél-amerikai emigráció, emberek, akikről tudtam, hogy az Eötvös Kollégium óta benne vannak a pártban, lebukhatnak! Mi jöhet még!? Lehet, hogy van olyan dolog, amiben én is benne vagyok, de nem is tudok róla, és engem is felelősségre vonhatnak? Hirtelen minden rejtélyessé, megfoghatatlanná, megmagyarázhatatlanná lett, és ezáltal szorongást idézett elő bennem, amit azonban ’53-ig nem mertem senkivel megosztani, még Edittel sem.

Azt láttam ugyanis, hogy mihelyt valaki lebukott, akkor rögtön utána keresni kezdték az okokat. Mert az emberek igyekeztek magyarázatot keresni, hogy valahogy megnyugtassák magukat. Mi lehetett az oka annak, hogy valaki lebukott? Arra gondoltam, hogy ha én kifejezem azt, hogy bizony én is kényelmetlenül érzem magam, szorongok, félek stb., akkor hátha felmerül abban a fiatal, 19-20 éves lányban, fiatalasszonyban, a feleségemben, hogy azért nekem is lehet valami a fülem mögött. Nem olyan régen ismertük még egymást, ezért aztán teljesen indokolt és megalapozott lett volna, ha ő akkor valami ilyesmit gondol. Mit tudott, mit tudhatott ő a múltamról? Sokkal kevesebbet, mint amit most itt elmondok, mert nem sokat beszéltünk róla. S mi van akkor, ha felmerül benne, hogy félek? Hát a párttól nem kell félni! Ha valaki fél a párttól, már eleve van benne egy distancírozás és egy bizalmatlanság, s akkor annak valami oka kell, legyen. Tehát én a félelmemet, szorongásaimat nem mertem még Edittel sem megosztani.

Kiderült persze, hogy ő ezt észrevette, de nem mondta meg nekem, hogy éveken keresztül, éjszaka, ha egy autó állt meg a házunk előtt, és én fenn voltam, akkor felugrottam, az ablakhoz mentem, és figyeltem, hogy nem értem jöttek-e. Utólag elmondta nekem a velünk egy házban lakó Dénes házaspár, hogy ők is állandóan azt nézték, hogy mikor visznek el. Sőt, a Dénes Istvánék helyére költöző Gondos Ernőné később elmondta, hogy ő azzal volt megbízva, hogy figyelje és jelentse, hogy ki jár hozzánk. Úgyhogy én senkivel sem mertem arról beszélni, amit rengetegen sejtettek és éreztek körülöttem. A Szabad Nép-esek pedig különösen azért nem mertek beszélni, mert Betlen rendre megjegyzéseket tett, hogy majd a ti barátotok is sorra kerül. Hát ennyi volt az, amit én éreztem, és nem több, tehát nem jutott ez odáig el, hogy kétséget ébresszen bennem az ügy, az eszme, a politika, a párt irányában.

Néhány szót a kék könyvről.


A kék könyvhöz annyi közöm volt… Annyi csacsiságot beszélnek, hogy ki írta a kék könyvet. A kék könyvet nem írta senki, a kék könyvet a vádlottak és a tárgyalás kiagyalói és résztvevői írták, mondjuk az egyszerűség kedvéért, hogy a kék könyvet maga az ÁVO írta. Hiszen az mindenfajta kiegészítés, javítás, változtatás nélkül, magának a tárgyalásnak a jegyzőkönyve.

Nem volt benne rövidítés, legalábbis ahogy én a textusokat láttam. Azokat in extenso adták le. Lehet, hogy már a szövegben, amiket ideadtak, voltak bizonyos rövidítések, de magának a kék könyvnek a szerkesztése során, egyetlen eset kivételével nem történt változtatás. A titkárság Losonczy Gézát mint miniszterelnökségi államtitkárt bízta meg a kék könyv szerkesztésével. A feladat úgy szólt, hogy az egész kiadást a miniszterelnökség szervezze meg, konkrétan Losonczy. Ez óriási nagy munka volt, mert borzasztó rövid idő alatt kellett kiadni, egyszerre magyarul, angolul, franciául, németül és oroszul.

Losonczy pedig engem bízott meg, hogy szervezzem meg a fordítói gárdát. Egész határozottan emlékszem, hogy ebben az ügyben nem a párt irányába tapogatóztam, hanem a fordítóiroda irányába, és a miniszterelnökség tekintélyével léptem föl. A kérésem csak az volt, hogy minden nyelvből a legjobb fordítókat bocsássák a rendelkezésemre. Nem számít, hogy van-e munkájuk, amíg fordítanak, gondoskodni fognak az ellátásukról, úgyhogy szimultán folyt a szerkesztés és a fordítás. Méghozzá bent a Parlamentben, ahol egy nagy termet bocsátottak a rendelkezésünkre, és az egyes csoportok elkülönülve ültek. Név szerint már senkire nem emlékszem. Az feltűnt, hogy javarészt abszolút deklasszált polgárok csinálták, de ez nem volt izgalmas, mert végül is egy nyilvános anyag fordítása készült, ami a tárgyaláson elhangzott, és ami a rádió által az egész országban hallható volt.

És eleve a nyilvánosságnak szánt anyag volt…

Igen, így tehát semmiféle titokzatosságnak nem lett volna értelme. És annak se lett volna értelme, hogy erre megbízható kádereket válasszak ki. Én kerültem abba a kényelmetlen helyzetbe, hogy ha valami nem stimmel valamelyik fordításban, akkor csak engem tudnak elővenni, mert én vagyok a felelős. Ami feltételezte azt, hogy én minden nyelven tudok, hiszen nekem ezt minden nyelven el kellett volna olvasnom, és meg kellett volna néznem, hogy stimmel-e. Amiből persze a világon semmi nem valósult meg, mert gyakorlatilag se lett volna rá lehetőségem. Magamban azt gondoltam, hogy ezek biztos nem fognak ilyet csinálni. Tulajdonképpen az volt a legérdekesebb, hogy ezek a fordítók teljesen közönyösen és érdektelenül végezték a munkát. Egy-két olyan ember volt közöttük, aki akkor nagyon nehezen élt, és ezért a munkáért az akkori viszonyokhoz képest sok pénzt kaptak.

Mivel ez a feladat rám volt bízva, Losonczytól folyamatosan megkaptam a Rajk-per külföldi sajtókommentárjait is. Neki rengeteg más dolga volt, ezért ezeket azzal adta ide nekem, hogy intézzem el, és nem is nagyon nézte meg. Az egyik jelentésben – ez nem is piros csíkosban, hanem hártyában volt…

Nem tudjuk, mi az a hártya.


Az a legbizalmasabb MTI-jelentés, amit öt-hat példányban adtak ki, és még a Politikai Bizottság mindegyik tagja sem kapta meg. Amikor mi, Szántó meg én a Tájékoztatási Hivatal élén voltunk, időnként kaptunk ilyen vékony másolópapírra írt anyagokat, amiket hártyának neveztünk. Tehát annyi példányban készült, amennyit az indigó elbír.

Ez a hártya a kezembe került, illetve Géza ideadta. Nem tudom, hogy ehhez joga volt-e vagy nem, de mindenesetre ideadta, hogy azért lássam, hogy mi történik. És azt láttam, hogy a jugoszláv rádió mondja, hogy mennyire hazug ez az egész história. Ez abból látszik, hogy Rajk az ő volt spanyolországi beszervezői, felbujtói között Vukmánovits Tempót is említi, holott ő nem is volt Spanyolországban. Az ávósok nyilván azért tették oda, mert olyan spanyolosan hangzott a neve. Hát ha mondták neki, hogy legyen benne, akkor legyen benne. Mondom Gézának, hogy te, itt azért valami nem stimmel, mert ilyet állítani nem mernének, ha nem lenne igaz, akkor nem piszkálnák fel ezt a dolgot. Elég sok mindennel érvelnek, de nem jönnének elő egy ilyen dologgal, ha az nem lenne teljesen biztos. Hát ezt meg kéne mondani az öregnek. Géza odaadta a K-telefont, és én felhívtam Rákosit, és mondtam neki, hogy itt valami nem egészen egyezik, mert Rajk felsorolta azokat, akik őt Spanyolországban beszervezték, köztük Vukmánovitsot is, és itt van előttem a jugoszláv Tanjug jelentése, amelyik ezt cáfolja, és az ellenkezőjét bizonygatja. Éreztem hogy Rákosi a vonal túlsó végén egy pillanatra elgondolkozott, utána azt mondta: „Látja, micsoda egy aljas provokátor ez a Rajk. Szándékosan olyan nevet vesz bele a vallomásába, ami az egésznek a hitelét aláássa.” „De én mit csináljak?” Azt mondja, ki kell mindenből hagyni. Mondom: „Mi kihagyhatjuk, de a sajtóban ez már így jelent meg... Nem lehet már megakadályozni, mert az újságok már ki vannak nyomva.” Akkor egy pillanatig gondolkozott, nyilván azon, hogy talán meg kellene semmisíteni a lapokat, mert ez éjszaka történt, de a vidéki kiadás már kiment. Azt mondja: „Mindenesetre a könyvben ne legyen benne, mert ez megjelenik külföldi nyelveken.” Furcsa módon ebből nem lett baj. Azt hittem, hogy ebből világbotrány lesz, ekkora ziccert nem hagynak ki. De ezek a szerencsétlen jugoszlávok, úgy látszik, annyira be voltak gyulladva, meg olyan nagy zűrben voltak, hogy ebből külön nem csináltak ügyet. Ez volt az én szerepem a kék könyv körül, amiből később az alakult ki – amikor ’56 után lecsuktak, az ÁVÓ-n is többször a szememre vetették –, hogy mit beszél, hiszen maga írta a kék könyvet. És még [Rajk] Júlia is megjegyezte egyszer, hogy én írtam a kék könyvet. De megmagyaráztam, hogy ez nem egy írásmű, hanem egy jegyzőkönyv, és hogy mi volt benne a szerepem.

A pártfőiskolán


Akkor eljutottunk, hosszú kitérőkkel, a Karolina útra. 1949. szeptember végén.



Ez az a tanfolyam, amikor Kassai Géza volt az igazgató, és egy közgazdász, Nemes László volt a helyettese, aki most megy nyugdíjba, mint a Színművészeti Főiskola pol. gazd. tanszékének a vezetője.

A mindennapi teendőket Nemes végezte, mert Kassai rengeteget betegeskedett. Négy 25 fős szemináriumba voltunk beosztva, összesen százan. Az én szemináriumom vezetője Vilmos József volt, és a két beosztott tanár Kiss Artur, aki filozófiát, és Magos Gáborné Gimes Jucó, aki történelmet adott elő. Szemináriumvezető volt még Meruk [József], az iskolabizalmi pedig Sándor József. Persze ő is diák volt. Az a Sándor József, aki ’56 után elég nagy szerepet játszott egy ideig, mint a Kádár-titkárság vezetője. Voltunk egy páran túlkorosak, Orbán László, Sándor József, Pőcze Tibor, én, olyanok, akik előtte már magas beosztásban, pártfunkcióban voltunk. A legidősebb Mekis [József], a Vasas Szakszervezet főtitkáraként jött oda. Piros László mint a SZOT titkára került oda. De volt ott középfunkcionárius is, mint a Fencsik, és volt egy-két megyei ember is. De azért a szeminárium java részét olyan emberek adták, akik az iskola előtt nemigen voltak funkcióban, hanem azért vitték őket oda, hogy utána magas beosztásba kerüljenek.

Honnan rekrutálták a káderutánpótlást?


Leginkább az ifi-titkárságról. Surecz [József] előtte már a IX. kerületnek volt a titkára. Vándor Ferenc az ÁVO pártszervezetének volt a titkára, onnan ment aztán a Terimpexhez, és onnan ment nemrégen nyugdíjba. A felfedezett káderek közt olyanok voltak, mint például Csergő János. Ott volt Aczél Tamás is, akivel onnan datálódik a barátságunk. De intellektuel, újságíró, ilyenszerű más nem nagyon volt. Most, hogy jár az agyam, eszembe jut Hajdu Pál, aki aztán később a rádiónál volt párttitkár, majd főosztályvezető, majd ’56 után az akkori ÁVO – egyébként mindig ávós volt – intellektuális osztályának a vezetője. Egy rövid ideig pedig – Hámos [György] leváltása után – Rákosi politikai szerkesztőnek küldte az Irodalmi Újsághoz. A szocdemek közül Tausz János és Dabronaki [János] volt ott.

Rengeteg karrier indult innen. Ezekkel a leendő káderekkel kivételes figyelemmel és gondossággal foglalkoztak, ami annál is szükségesebb volt, mert javarészük tökéletesen tudatlan, felkészületlen ember volt, nemcsak általános műveltség, iskolázottság szempontjából, hanem még politikailag is rendkívül kezdők voltak. Tehát olyan embereket hoztak ide, akiket könnyű volt tökéletesen a saját képükre formálni, és aztán úgy átalakítani, ahogy akarják.

Nők nem voltak?


De voltak, ha nem is túl sokan. Visontai Ica volt ott, tehát Kovács [István]-nak a felesége, Apró Klári volt ott, aztán Szász, aki eredetileg szocdem volt, de később egy szájtépő kommunista lett.

A tanári kar milyen nívón, milyen szellemben tanított?



Az összetétel meghatározta, hogy a színvonal rendkívül alacsony volt, és a követelmények is ennek megfelelőek voltak, mert az ilyen emberek esetében, mint Csergő, Jegyinák, Sobi Benjámin és társaik, ha egyáltalán azt akarták, hogy valami rájuk ragadjon, ezeknek történelmet tanítani, pláne polgazdot tanítani, meg filozófiát tanítani (filozófia alatt a dialmatot értették), emberfeletti erőfeszítés kellett. Én voltam ott a legnagyobb figyelemnek örvendő pali, és központi feladat volt, hogy engem ott leleplezzenek és lebuktassanak, és tényleg hihetetlen tojástáncra és bűvészmutatványokra volt szükségem ahhoz, hogy ez ne sikerüljön. Mert azt se lehetett csinálni, hogy állandóan hallgassak, mert akkor az lett volna feltűnő, és azt lehetett volna kiszúrni. Viszont mihelyt megszólaltam, akkor minden vesszőre vigyáznia kellett, mert látni lehetett, hogy ezek a cerberusok mind csak rám figyelnek. Ez elsősorban a tanárokra vonatkozik. A növendékek között egy-két pasas volt, akit fel lehetett bérelni arra, hogy – amikor voltak ezek a kritika-önkritika gyűlések –, kezdjék a menetet. Mert annak mindig úgy kellett indulni, hogy a hallgatók részéről merült fel a probléma, és aztán a tanárok beszálltak. És lehetőleg egy munkás, egy igazi munkás, úgy ahogy azt Rákosi elképzelte, ahogy a Muhina-szobrokon van. Tehát annak nagynak kell lenni, legalább százkilósnak, jó proli kinézésűnek, prolisan beszélőnek stb.

Különös módon ez az egész história, ami ott volt, ez a példátlanul képmutató, ugyanakkor kivégzőosztag-jellegű hangulat, ez nemcsak nekem nem tetszett – ezen nem lehetne csodálkozni, mert én közvetlenül veszélyeztetett voltam –, hanem sok másnak sem tetszett. Így egy láthatatlan szövetség jött létre ezzel az egésszel szemben, anélkül, hogy ezt kifejeztük volna. Ellenállás, amiben azért olyan jelentős emberek vettek részt nagyon, mint Ligeti, aki a fantasztikus pártmúltja és az elképzelhetetlen kínzások miatt, amin keresztülment, érinthetetlen volt. Aztán persze Aczél Tamásról is rövidesen kiderült, hogy közénk tartozik – bár őt nem azért vitték oda, hogy leégessék, hanem, hogy utána rögtön ő lehessen a Csillag főszerkesztője. Belőle vezető kultúrpolitikust akartak csinálni.

Ehhez az ellenálló bandához tartozott a szervezett munkásmozgalmi múlttal rendelkező Mekis és Surecz, aki proli volt, fiatal volt, kerületi párttitkár volt, nagy liebling volt, óriási jövőt jósoltak neki, de ami ott folyt, azt egyszerűen nem bírta. Óriási nagy szerencsém volt, hogy összekerültem ezekkel az emberekkel, mert az első egy-két hónap elszigeteltsége után megtörtük a tabukat. Délután hattól nyolcig volt kimenő, és akkor egy páran felmentünk a Hegyalja úton, volt ott egy kocsma, és megittunk egy fröccsöt. Elmentünk hatan-heten, körülbelül ez a társaság, akit elmondtam. Persze ez elég hamar kiderült, és kezdtek megjegyzéseket tenni, hogy vannak, akik este kocsmába járnak. De nem nagyon mertek hozzányúlni a dologhoz, mert szent tehenek is voltak közöttünk, mint Mekis meg Surecz, és még egy-két ilyen. Egyszer-kétszer velünk jött Vándor Feri is, akitől rémesen féltek.

Vándor egy vagabund pali volt, aki nem nagyon szeretett tanulni, de annál jobban szerette a csajokat. Ott is volt egy nagy botránya, mert valahogy elszerette valakinek a nejét, de azt elsimították, nem mertek belőle szemináriumi ügyet csinálni.

De az általános légkörre az volt a jellemző, hogy valakit mindig ki kellett nyírni. Kinyírtak ott két-három embert úgy, hogy az iskoláról is kidobták, többek között Nagy Richárdot is. Nem tudom, pontosan miért, de őt is eltávolították, mégpedig oly módon, hogy a pártiskola közben behívatták katonának, mert egy nagyon vagány jassznak tekintették. Utána hosszú évekig el is volt dugva, csak ’56 után bukkant elő megint.

Nemes vezényelte a Karolina úti iskolát?


Tulajdonképpen Nemes vezényelte. Aki alapjában véve egy alacsony funkcionárius volt. Kassai pedig egy példátlan képmutató, aljas és mindenre kapható ember volt, de ő a gyakorlati, mindennapi dolgokban nem vett részt, ezt Nemesre hagyta.

Andics, Rudas még ott voltak?



Már nem voltak ott.

És mit tanultatok?


Elemi iskolai dolgokat. Polgazd, dialmat, párttörténet és Mód Aladár alapján valami magyar történelem is volt. De ezek nagyon sok időt vettek igénybe a hallgatók színvonala miatt. Délelőtt előadások, délután szemináriumok. Valami irtózatos dolog volt!

Halálosan untad.


Egyrészt halálosan untam, másrészt halálosan bosszankodtam a szörnyű primitívség miatt. Azonkívül felháborodtam, mert láttam ezt a hamis kártyázást, ami ott ment. A káderek leszúrását, illetve felemelését. Nagyon átlátszó volt az egész játék, de ugyanakkor félelmetes és elvetemült is. Ott tényleg nem volt hova menni az embernek védelemért, mert teljesen kézenfekvő volt, hogy abban a pillanatban, mihelyt valakit kiszúrtak, akkor a tanári kar rárohant, és az a bizonyos falka, amelyik az ő szavukat leste, széttépte. Erre több eset is volt. Onnan eredt az én életre szóló barátságom Sureczcel. Ő volt az egyetlen ember, akivel ott teljesen őszintén mertem beszélni, és ezt ő kezdte, mert én nem mertem volna kezdeményezni. Ő tökéletesen átlátott ezen a szitán, és sokkal bátrabb is volt, mint én. Surecz offenzív volt, mert érinthetetlen volt. Őt azzal vitték oda, hogy utána káder lesz. Valóban, a pártiskola végén a Budapesti Pártbizottság szervezési osztályvezetőjének nevezték ki.

Surecz előiskolázottsága mi volt?


Négy polgárit végzett csak, de nagyon olvasott volt, irodalmilag is, nem csak politikailag. Az apja egy franzstadti suszter volt, azt hiszem, eredetileg ő is bőrös volt. Az biztos, hogy nem a nehéziparban dolgozott. Surecz direkt sportot csinált abból, hogy ezeket leleplezze, és a dolgok mögé nézzen. Mindig előre tudta a belső balhékat, mert neki – szemben velem – rengeteg apparátusbeli kapcsolata volt.

Meddig tartott ez a tanfolyam?



Jó sokáig, körülbelül szeptembertől július-augusztusig. Egy szabályos tanév volt.

A rádiós főcsoportfőnök


Hogyan rendezték el a káderek sorsát a tanfolyam végén?



Mindenkivel foglalkozott a káderbizottság, és megbeszélte a jövőbeli elhelyezését. Csak utólag tudtam meg, hogy a pártiskola mindenkiről készített egy jelentést. Velem azonban ez a káderbizottság nem foglalkozott, és mint utólag megtudtam, már ’56 után, nem mertek rólam jelentést adni. Féltek. Mert ha azt mondták volna, hogy normálisan viselkedtem, nem történt semmi, akkor esetleg kompromittálják magukat, és előveszik őket. De úgy látszik, hogy egy teljesen hamis jelentést sem mertek adni, mert azért látták, hogy kikkel vagyok jóban, és ez erősítette a pozíciómat. Én voltam a száz közül az egyetlen, akiről nem adtak káderjelentést, hanem az iskola végén, pár nappal a befejezés előtt közölték, hogy két hétre elmehetek üdülni, és utána jelentkezzem a Rádióban Szirmai elvtársnál, ahol majd felelős beosztást kapok. Annyiban volt különös a szituáció, hogy a pártiskolára való kerülésem előtt rövid ideig Szirmainak a felettese voltam. Őt a Rajk-ügy alkalmával azonnal eltávolították a pártközpontból, és a Rádió elnökévé nevezték ki, és ebben a minőségében tagja volt a párt Rádió Bizottságának, amelynek viszont én voltam a vezetője. Ott nem úgy beszéltem, és nem úgy bántam vele, mint egy lebukott pártkáderrel, hanem mint a Magyar Rádió elnökével. Nagyon szívélyes viszony alakult ki az alatt a pár hét alatt, amíg ott voltam. Amikor elmentem hozzá jelentkezni, ezt Szirmai viszonozta, de nem tőle függött, hogy mi lesz a beosztásom. A kép úgy festett, hogy Szirmai az elnök, és az ugyancsak a pártközpontból röviddel előtte oda lebukott Újhelyi Szilárd a kulturális műsorok felelőse, elnökhelyettesi minőségben.

Hozzá tartozott az összes kulturális műsor. Én pedig főcsoportfőnöki címmel az összes politikai adás vezetője voltam, és az akkor nekilendülő külpolitikai, idegen nyelvű adások is hozzám tartoztak. Az egyiknek az ávós Hajdu Pál volt a vezetője, aki velem együtt volt pártiskolán. A történelem fintora, hogy Szirmainak az a Cseh Géza volt a titkára, aki később az ávón a kihallgatója lett.

Az én főcsoportfőnökségem nagyon szép cím volt, nagyon szép szobával, de mindkét osztály élén olyan mókus állt, aki azért nagyjából autonóm volt, és ha valamit nagyon akartak, vagy valamiben elbizonytalanodtak, akkor nem hozzám, hanem Szirmaihoz fordultak. Így aztán nem éreztem jól magamat a Rádióban.

Ez szervezetileg egy fölösleges szint volt.


Igen, annyira fölösleges volt, hogy amikor nagyon rövid idő után elkerültem onnan, meg is szűnt. Az én helyemre már nem került senki. Közvetlenül az elnök alá tartoztam, mindennap beszéltünk, mindennap volt egy hármas megbeszélésünk Szirmaival és Szilárddal. Szilárddal közösen volt egy szolgálati gépkocsink is, és mindketten elég rezignáltan vettük tudomásul, hogy hol vagyunk. És én ott éltem meg Szilárd lebukását is.

Tehát akkor egy jó évet ott voltál.


Formailag igen, de ténylegesen nem. Egyszer volt egy komolyabb zűr, amikor felvették és le is adták a rádióban Rákosi egy Tatabányán elmondott beszédét, ahol nagyon kifogásolta a teljesítményt, és az angol rádió kommentálta ezt. Mégpedig oly módon, hogy Rákosi szavaiból az derül ki, hogy nem mennek jól a dolgok. Rákosi először Szirmait kereste, aki külföldön volt, utána engem keresett, és kérdezte, hogy ki ennek az osztálynak a vezetője és felelőse. Mondtam, hogy Hajdu Pál. Azt mondja nekem: „Azonnal menjen föl, zárja le a fiókjait és a szobáját, és jelentse Péter elvtársnak, hogy ezt az embert őrizetbe kell venni, mert súlyos kárt okozott nekünk.” Láttam, hogy ez egy teljesen képtelen és abszurd helyzet, s bár Hajdut már akkor is szívből utáltam, mert teljesen tisztában voltam vele, hogy miféle, bár azt nem tudtam, hogy mi a szervezeti kapcsolata ahhoz a céghez. Úgy éreztem, hogy ez egy olyan képtelen igazságtalanság, hogy nem hajtottam végre az utasítást. Hajdunak megmondtam, hogy ez az utasításom, és arra kérem, hogy ne maradjon benn, menjen haza, míg én ezt a dolgot tisztázom. Persze nem csuktam le a fiókját. Felmentem [Horváth] Marcihoz, aki akkor az agitprop osztály vezetője volt, és mondtam neki, hogy itt egy képtelen dolog történik, aminek én nem ismerem a hátterét, de azt az utasítást, amit Rákositól kaptam, nem vagyok hajlandó végrehajtani. Hajdu ugyanis elmondta nekem, hogy erre egyenesen Szirmaitól kapott utasítást, aki azonban valami nemzetközi konferencián éppen Prágában volt, tehát őt nem lehetett megkérdezni.

Hajdu bűne tehát az volt, hogy leadott egy Rákosi-beszédet…


…amire neki Szirmaitól volt utasítása. Rákosi nyilván tudta, hogy felveszik a beszédét, mert ez nem egy olyan mikrofonos világ volt, mint a mai. Horváth Marci kétségbeesve mondta, hogy „megőrültél? Ha Rákosi elvtárs ezt mondta, akkor csináld, amit ő mondott, és elég baj az, hogy nem csuktad le a szobáját, és nem hajtottad végre az utasítását. Itt most azonnal hívd fel [Péter] Gábort, és mondd meg neki, hogy vigyék el ezt a Hajdut. Most már a lakásáról, mert hazaküldted.” Mondtam, hogy én ebbe nem megyek bele, mert a Hajdu semmiről sem tehet. Ez képtelenség. Ilyet nem lehet csinálni. Ez az ember ebben teljesen ártatlan. Ezt nem lehet elvitetni.

Jól tudtam, hogy arra még nem volt példa, hogy ha egy embert egyszer elvisznek, onnan visszakerüljön. Mert ha ez nem stimmel, valami mást fognak a nyakába varrni. Erre azt mondta Marci, hogy ő erről az egész dologról nem tud, és hogy ő nem hajlandó ebben a dologban Rákosi elvtársnak szólni. Erre lerohantam, volt állandó belépőm a pártközpontba, megkerestem Simon Jolánt, aki akkor Rákosi titkárnője volt, és elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy itt egy nagy igazságtalanság készül, és le akarnak csukni egy ártatlan embert, egy kommunista vezetőt a Rádiótól. Joli nagyon készséges volt. Azt mondta, hogy nagyon kellemetlen és kínos a dolog, üljek le, ő valahogy megpróbál segíteni, hogy tudjak Rákosival beszélni. Körülbelül egy óra múlva bementem, és elmondtam Rákosinak a dolgot. Kezdetben rém hűvös volt, félbeszakított, de aztán úgy látszik a józan eszéhez tért, és azt mondta, hogy na, akkor én ezzel a Szirmaival elintézem a dolgot. Mindenesetre addig függesszem fel a Hajdut, mert ez egy ellenséges elem. Gondoltam, hogy ez most már nem olyan nagyon izgalmas, mert Szirmainak másnap meg kell jönnie, és Péter Gábor meg az ÁVO kimaradt az ügyből, tehát ez a kötelességem megszűnt. Visszamentem, és én intézkedtem két napig ezen az osztályon, azzal, hogy Hajdu beteg. Amikor Szirmai visszajött, bement Rákosihoz, aki leszúrta a sárga földig, és nagyon elkeseredve és letörve jött vissza, de nyilván addigra elszállt a dühe, és napirendre tért a dolog fölött. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen említésre méltó esemény az egész rádiós működésem alatt.

Meg az, hogy odatettek mellém titkárnőnek egy a szó szoros értelmében analfabéta lányt, akinek egy levelet sem tudtam lediktálni. De nem küldtem el, mert ha olyat kapok, aki még tud írni-olvasni is, azzal csak rosszabbul járhatok.

Mi lett Hajdu Pállal?

Hajdu Pál visszakerült, véges-végig megmaradt a legszélsőbb balosnak, aljas volt, akit lehetett kinyírt, egészen elvetemült fráter volt, és amikor az Irodalmi Újságtól már Molnár Miklóst, majd Hámost is leváltották, és Enczivel se voltak megelégedve, akkor Rákosi őt küldte oda politikai rendcsinálónak. Akkor már egyértelműen kiderült, hogy ez egy testületbeli ember. És aztán amikor bent voltam ’56 után, és a Cseh Géza is kihallgatott egyszer, akkor mondta, hogy a Hajdu Pali is itt van. Hogyhogy itt van? Úgy, mint én? Nem úgy, mint maga, hanem BM-ezredes, és az ilyen magukfajták mind rá vannak bízva. Mondom, hogy mi az, hogy magunkfajták? Azt mondja: írók, újságírók, művészek, mert hát ő ott a Rádióban megismerkedett ezzel a világgal. Aztán, amikor kijöttem, megtudtam, hogy a Fő utcában, a vizsgálati osztályon hosszú-hosszú éveken keresztül ő volt az intellektuális osztály vezetője.

A tájékoztatási főosztály vezetője

Mennyire ért váratlanul Újhelyi Szilárd letartóztatása?


Még Szilárd letartóztatása előtt történt, hogy egyik nap Révaitól jött egy telefon, hogy azonnal menjek be hozzá. Bementem, és kiderült, hogy reggel elvitték a minisztérium tájékoztatási főosztályának a vezetőjét, Pajzs [István]-t, akit Pécsről hoztak föl, akkor a Laky Terinek volt a férje. Révai azért hívatott, mert nem tudott hirtelenjében senkit előteremteni, s amíg talál valakit, addig nekem kell átvennem a Népművelési Minisztériumban a tájékoztatási főosztály vezetését.

Révai azt mondta, nem tudja, hogy mennyi ideig fog tartani, majd keres valakit, de Szirmaival már megbeszélte, és addig maradjak ott, és segítsem őt ki. Amíg ott vagyok, rendes tagja vagyok a kollégiumnak, vagyis főosztályvezetői beosztást kaptam. Státusban továbbra is a Rádiónál maradtam, a fizetésemet is onnan kaptam, ez csak egy úgynevezett kikérés volt.

Ez is sóhivatal volt, mert abban az időben már mindent a párt sajtóosztálya csinált. Hozzám a nem pártlapok tartoztak, tehát a Nők Lapjától az akkor még létező Kis Újságon keresztül mindenféle felszámolódófélben lévő vagy újonnan születő tömeglap. Az osztályomon volt Soproni János, Hartai László, aki később az utódom lett, és két-három ávós, akik ott mint a sajtó-közigazgatás előadói szerepeltek. Semmi különöset nem csináltam, egyszerűen csak ott voltam, részt vettem a kollégiumi üléseken, amelyek időnként még érdekesek is voltak.

Részt vettem például azon a kollégiumon, amelyiken kinyírták a mozgásművészetieket, mint a burzsoá csökevény megtestesítőit, és teljes mellel a népi tánc, a Rábaiék oldalára álltak. Még néhány ilyen szörnyűségnek voltam teljesen néma és hallgatag szemlélője és tanúja, de mert nem nagyon ismertem ezeket a dolgokat, ezért nem is akartam beleszólni semmibe. De akkor már rémséges dolgok történtek, hiszen napirenden voltak a kinyírások.

Többek között jelen kellett lennem azon a miniszteri aktíván, ahol Losonczy Gézát kinyírták.

Ez a selejtlista-ügy volt.


Igen, amiben Losonczy teljesen ártatlan volt, s amit teljes mértékben Nemes Dezső és Horváth Vera csináltak. Annyiban Lukácsy [Sándor]-nak a közreműködésével, hogy Lukácsy akkor az irodalmi osztályon dolgozott, és ő állította össze azoknak a könyveknek a jegyzékét, amelyeket a könyvtárakból ki kellett selejtezni, többnyire nem a könyvek miatt, hanem a hozzájuk írott előszók miatt. Mert hiába volt klasszikus, ha nem jól volt megmagyarázva, akkor azt nem lehetett közkönyvtárban hagyni.

Szóval Lukácsy képviselte a szakértelmet?


A szakértelmet adta hozzá, hogy mi reakciós és mi retrográd és mi progresszív. Az kétségtelen, hogy a végén Losonczy írta alá az aktát, de úgy, hogy bele se nézett. Révai nem volt jelen, azt hiszem, betegszabadságon volt, vagy az egész ügyet nem tartotta túl fontosnak. Ez tulajdonképpen eredetileg egy nagyon adminisztratív história volt. Akkor Haraszti már jó másfél hónapja le volt csukva. Teljesen világos volt, miért megy ki Losonczyra ez a játék, ugyanis nem lehetett, hogy olyan ember államtitkár maradjon, akinek az apósa le van csukva. Révai nagyon élesen megbírálta Losonczyt, őt tette felelőssé az egészért, mert hiszen hivatali vonalon valóban ő volt a felelős ezért. Azt mondta Révai: „Én ismerem Losonczy elvtársat, meg vagyok győződve róla, hogy azt se tudta, hogy mi volt abban az aktában, de aláírta. És hát hiába, ha aláírta, akkor ennek le kell vonni a konzekvenciáit.” És akkor Losonczyt kitették a minisztériumból, és kinevezték a Szépirodalmi Kiadó igazgatójává.

Nemest főcsoportfőnökből csoportfőnökké degradálták, de ott maradhatott, Horváth Verának pedig adtak valami pártbüntetést, de ő is ott maradt. Lukácsyt pedig kitették az utcára, hosszú évekig állás nélkül volt. Ez egy rémséges dolog volt, mert mindenki tudta, hogy Nemes hazudik, hogy Horváth Vera hazudik, hogy Losonczynak nincs semmi köze az egészhez. Losonczyban volt is annyi kurázsi, hogy nem gyakorolt önkritikát, bár mondta, kétségtelen, hogy az ő aláírása ott van, de azért a felelősség nem őt terheli. Mert nem várhatják el tőle, hogy a naponta eléje kerülő több száz aktát, amin rajta van a Nemes Dezső és a Horváth Vera aláírása, és még mint irodalmárnak, a Lukácsyé is, azt egy minisztériumi vezető elolvassa.

Ki plankolta fel az ügyet?



Nem lehet egész pontosan tudni. De láttam, hogy volt egy erős szovjet érdeklődés is iránta. Nekem annyi élményem volt csak a dologgal kapcsolatban, hogy a taggyűlés után éjszaka elmentünk Losonczyval a Retek utcába egy kocsmába, és ott elég nyíltan megbeszéltük, hogy itt miről van szó. Ami nekem azért volt öröm, mert ’49 ősze óta Losonczyval se beszéltem, nem volt semmiféle kapcsolatunk, és ekkor állt helyre a barátságunk. De már csak egy pár napra, mert aztán őt is letartóztatták.

Révai a taggyűlés után azt mondta neki, hogy „most te elmész a Szépirodalmiba, ahol mindenfélét ki fognak találni ellened. De amíg csak kisebb dolgok vannak, addig ne törődj vele, ha úgy látod, hogy komolyra fordul a helyzet, akkor hívj fel és én megvédelek téged.” Révai nyilván nem arra gondolt, és nem is tudhatta, hogy Losonczyt ilyen hamar le fogják tartóztatni. Amikor Losonczyt elvitték, az már egy sorozat vége felé történt, akkor már Haraszti is, Donáth is le volt csukva.

Újhelyi még szabadlábon volt.


Az ő elvitele egészen különleges módon történt. Szirmai a német televízió itt lévő elnökének a tiszteletére fogadást rendezett a Gellértben, és erre engem kettős minőségben meghívott, egyrészt mint a saját helyettesét, másrészt mint a saját főnökét. Egyszer csak a vacsora közben Szilárdot kihívták, hogy valaki beszélni akar vele. Azt mondja nekem Szirmai, hogy „látod, milyen ügyes ember ez a Szilárd, ez meg tud innen lógni”. Mondom, én „Szilárdot régen ismerem, nem létezik, hogy meglógna, vissza fog jönni”. Na, azt mondja, Szirmai, „fogadjunk, hogy nem jön vissza”. És neki lett igaza, mert onnan, a Gellértből vitték el az ávósok, és másnap reggel nagyon szomorúan és letörve mondta nekem Szirmai – mert Szirmai nem csaholt! – „na látod, hogy nekem volt igazam”.

Röviddel Losonczy letartóztatása után behívott Csendes, aki ezredes volt a hatóságnál, és a káderosztály helyettes vezetője, akihez az egész intellektuális vonal tartozott. Azt mondja: „Nem is kell neked sokat magyaráznom, úgyszólván nincs olyan barátod, aki ne lenne letartóztatva. Ilyen környezettel nem lehet valaki felelős vezető állásban. Most menj el, majd hamarosan megkapod az értesítést, hogy hová kerülsz.” Ez akkor történt, amikor Erdei Sándorból miniszterhelyettest csináltak, így megüresedett a havonta egyszer megjelenő minisztériumi lap szerkesztői állása, és oda neveztek ki. Művelt Nép volt a lap neve, és két munkatársam volt, Mesterházi Lajos és Halasi Marika. Ez egy nagyon kis szerkesztőség, egy teljesen érdektelen és jelentéktelen állás volt, de nekem megfelelt. Az volt benne az egyetlen gyötrelem, hogy minden hónapban egyszer el kellett menni szerkesztőségi értekezletre Nemes Dezsőhöz, ahol az előző havi számot megbeszéltük, és a következő havi szám tervét jóvá hagyattuk. Széll Jenő akkor a Népművészeti Intézet vezetőjeként volt jelen. Ezek a megbeszélések gyötrelmes, blőd dolgok voltak, de Nemesről – legalábbis velem kapcsolatban – nem mondhatok semmi rosszat, csak hát Széll-lel nem mertünk egymásra nézni, nehogy elröhögjük magunkat, és kitörjön a botrány.

Annyira nívótlan volt Nemes Dezső?



A nagy esemény ekkor minden évben a Városi Színházban tartott országos népművészeti találkozó és döntő volt, ahol az ország legjobb népművészeti együttesei összejöttek, és nagyon kellett vigyázni, nehogy túlsúlyban legyenek a vidéki, paraszti együttesek a városi munkáskórusokkal szemben. Egy ilyen alkalommal Nemes Dezső kifogásolta a népdalok túlerőltetését, és különösen azt kifogásolta, hogy ezek a népdalok nem is érthetők a nép számára, mert azt a módszert folytatják, hogy az egyik része belekezd, aztán elénekel egy fél strófát, és akkor rázendít a másik rész. És akkor egy hatalmas zűrzavar keletkezik, aztán a harmadik rész is belekezd, és végül az ember azt se tudja, hogy mit énekelnek. Itt Jenő a fejéhez kapott, mert már nem tudta megállni, és azt mondta: „De hát Nemes elvtárs, ez a kánonéneklés! Ez egy eléggé bevett forma.” Azt mondja erre a Nemes: „Kánon, nem kánon, nem bánom, de nem lehet érteni, amit énekelnek.” Körülbelül ilyen színvonalú volt a kultúra felső szintű irányítása.

Egyetlen érdekes és izgalmas esemény történt, amíg a Művelt Népnél voltam. A Déry-vita után közöltem egy részletet a Felelet második kötetéből. Balszerencsémre Déry egy olyan részt küldött be, amiben este hazafelé mennek ezek a fiatal proli srácok, és közben Sztálinról úgy emlékeznek meg, hogy a Jóska. Éreztem, hogy ebből valami gond lehet, és érdekes módon nem is kellett sokat várnom, mert már jött is a figyelmeztetés az agitprop osztályról, hogy halljuk, hogy ott van egy Déry-kézirat. Az még rendben van, hogy ezt közöljük, mert Révai helyeselte. De ezt a mondatot ki kell húzni belőle. Ami meg is történt, egy pár szót kihúztunk. Persze mondanom se kell, hogy utána Déry felháborodva telefonált, hogy hogy mernek az ő kéziratához hozzányúlni. De más említésre méltó itt nem történt.

Vengrija, Pócspetri


1952-ben behívtak a minisztériumba, és közölték velem, hogy egy képes lapot akarnak indítani angol és orosz nyelven, amelyik reklám az országnak, és megbíznak a szerkesztésével.

Mi volt a lap címe?

Vengrija, illetve Hungary. Nem volt túl komplikált cím. Azt is közölték velem, hogy a lap orosz nyelvű lektora Jánosi Ferencné lesz, aki nem más, mint Nagy Erzsébet, Nagy Imre lánya. Angol lektort meg képszerkesztőt, tördelőszerkesztőt keressek magamnak. Akkor került oda Pelbárt Oszi és a nyomdából kiemelt Radics Vili, aki Radics Katalinnak az édesatyja, és aki annak idején szocdem nyomdatulajdonos volt, és emiatt degradálták nyomdásznak, és akit mi hoztunk vissza a sajtóba azzal, hogy Oszinak segítségre van szüksége. Aztán fotósnak odakerült Kotnyek [Antal] meg a Hirsch Tibi, aki most Amerikában van. Lett belőlünk egy szerkesztőség. Nem volt ez túl izgalmas poszt, de nekem megnyugtató volt, mert az adott körülmények között bizonyos előrelépést jelentett. Másrészt hálás feladatnak tartottam, mert a nyomdai összeköttetéseim, a régi barátságaim meg Pelbárt Oszi révén az akkori fogalmak szerint egy gyönyörű kiállítású ofszet képes lapot csinálhattam, amire mindenki büszke volt, és mindenki személyesen is gratulált. Azt hittem, hogy a szörnyű 1951-es esztendő után most már egy kicsit nyugodtabb lesz az életem, hisz ennek a lapnak voltam a főszerkesztője 1954 júniusáig, amíg ki nem neveztek a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettesévé.

Ettől még messze vagyunk. Itt most vissza kell térnünk az összes barátod letartóztatására. A kontextusból ugyan kiderül, hogy már nem érvényesült nálad a Rajk-per utáni önmeggyőzés. Vagy igen?


Nem, az önmeggyőzés már nem érvényesült, itt már tökéletes volt a zűrzavar és az értetlenség a fejemben, és irtózatosan rettegtem, hogy mikor kerül rám a sor. De még nem vontam le a történtekből a megfelelő, a végső politikai konzekvenciákat, azt, hogy itt milyen iszonyatosan nagy bajok vannak.

De minek tulajdonítottad legközvetlenebb környezeted tagjainak a letartóztatását? Akik a barátaid voltak, és ott volt szinte az összes szociáldemokrata vezető és majdnem az összes hazai kommunista, például Kádár.


Az teljesen világos volt előttem, hogy itt a hazai kommunista pártnak, méghozzá a párt azon vonulatának a kinyírása volt napirenden, amelyhez én is tartoztam.
Ott volt Donáth, Zöld [Sándor], Tariska [István], szóval mindenkit letartóztattak. A debreceniek közül négyen maradtunk szabadlábon, Fehér Lajos, Szilágyi Jóska, Kovács Kálmán és én. Kovács Kálmánnak szerencséje volt, hogy már nem volt az első vonalban, amikor ezek a dolgok történtek. Az nyilvánvalóvá vált előttem, hogy itt arra megy a játék, hogy kicsinálják ezt a vonalat, csak azt nem tudtam, hogy mi az ideológiája ennek. Mert ellentétben a Rajk-perrel, ennek semmiféle propagandisztikus megnyilvánulása nem volt, csak egymás után tűntek el az emberek. Az összefüggések, kapcsolatok, szálak evidensek voltak, de hogy mi ennek a politikai háttere, hogy mi a velük szemben emelt vád, arról fogalmam sem volt, mert ekkor már teljes elszigetelésben és elzártságban éltem. A személyes reakcióimban itt messze-messze mindenekfölött a rettegés dominált, és minden más csak ezután jött. Hogy miért maradtam ki? Nem tudom. Péter Gáborék letartóztatása számomra nagy megkönnyebbülést jelentett, mert úgy gondoltam, hogy ezzel befejeződik egy korszak.

A kérdés jogos: tulajdonképpen hogyan úsztad meg?

Az összes részletet nem ismerem. Azt körülbelül sejtem, hogy kik voltak azok, akik nagyon forszírozták, és újra meg újra napirendre tűzték, hogy ideje volna már engem is a többiekhez odacsapni. A főszerepet nyilván Betlen játszotta, és nyilván szekundáltak neki az Országos Ifjúsági Bizottság volt tagjai is, akik régi számlát akartak kiegyenlíteni. Valószínűnek tartom, hogy ez részben sem sikerült nekik, mert én Péter Gáborral, de különösen Décsi Gyulával normális viszonyban voltam. Azt nem mondom, hogy ők túlságosan exponálták volna magukat értem, de az ő részükről nyilván nem indult volna el kezdeményezés arra, hogy engem elvigyenek, hiszen Décsit még az illegalitásból jól ismertem.

Péter Gábort honnan ismerted?

Amikor ’45-ben a háborús bűnösöket hazahozták, és az első perek, az első kihallgatások voltak, és ő ezzel nagy reklámot akart magának csinálni, akkor először a véletlen hozta úgy, hogy amikor Szálasiékat repülőgépen hazahozták, engem küldött ki a lap. Amit akkor írtam, az nagyon tetszett neki, és a továbbiakban mindig azt kérte, hogy én menjek ki tudósítani. Sokszor beszélgettünk, kialakult közöttünk egy normális beszélgető viszony. Péter Gábor nagyon halk szavú ember volt, szívesen hallgatta a másikat, kérdezett külpolitikáról, világpolitikáról. Az a kép, ami bennem kialakult róla, nem felel meg a közhiedelemnek. Egyszerű és tanulatlan ember volt, de semmiképpen sem egy bunkó. Décsi pedig olvasott, művelt, intelligens ember volt.

A kapcsolatunk odáig megy vissza, hogy amikor a pócspetri dolog kirobbant, reggel egy nagy kocsi állt meg a házunk előtt, és fölvett engem. Utána elmentünk Péter Gáborért, majd Kádárért, és hármasban mentünk le Pócspetrire, ahol már kész helyzet fogadott. Az első riportot Pócspetriről egyébként én írtam a Szabad Népbe. Hogy milyen szituációkba kerülhet az ember, és hogy milyen szörnyűségeket követhet el, és hogy mindez mennyire a véletlenen múlik, azt ezen az eseten, a magam példáján tapasztalhattam. Mert én rémes dolgokat írtam Pócspetriről és mindarról, ami ott történt, de abból én nem találtam ki semmit, és magam nem nyomoztam ki semmit. Mindent annak alapján írtam, ami a már akkor teljesen elvégzett nyomozás alapján Décsi összefoglalójában állt. Akkor még Rajk volt a belügyminiszter, de feltűnt nekem, hogy mégis Kádár ment Péterrel, és az egész úton Rajkot meg a Belügyminisztériumot szidták.

Másnap mentetek le?

Másnap reggel, de Pócspetri nagyon messze van, a keleti végeken, és mire odaérkeztünk, már délután volt, és az egyetlen személyes élményem, hogy úgy nézett ki a falu, ahogy filmekben látni, amikor egy bennszülött falut az angol gyarmati katonák megszállnak, körülvesznek. Az utcán nem lehetett embert látni, minden tele volt ávósokkal, illetve karhatalmistákkal, akik Décsi parancsnoksága alatt álltak. Az egész ügyet Décsi csinálta. Az istállókból szörnyű kiabálást és jajgatást lehetett hallani. Kiderült, hogy ezt az Asztalost ütik-verik a megvadult ávósok, akik nyilván maguk is azt hitték, hogy igaz az, hogy Asztalos uszította fel a falu népét az ő bajtársuk meggyilkolására. Kádár kérdezte, hogy mi az ott? És akkor Décsi mondta, hogy a papot az embereim egy kicsit kezelésbe vették. És Kádár azonnal letiltotta azzal, hogy ennek semmi értelme nincsen, hagyják abba! Nem is magyarázkodott, hogy miért. Szóval pechemre engem vittek magukkal, mint újságírót.

Egyértelmű, hogy ezt a koncepciós ügyet Décsi Gyula kreálta?


Nem. Az egyértelmű az, hogy amikor megjött ennek a híre, akkor Pesten a legfelsőbb szinten látták, hogy itt az alkalom, hogy ebből ügyet csináljanak, és Décsit már ezzel küldték le. A részleteit, hogy a dolog hogy nézzen ki, ő építette fel, mert ő volt a testületnél az okos. Én más okos emberről ott nem is tudok. Kapóra jött, hogy ez a szerencsétlen Asztalos valóban feluszította a falu népét, és azt hitte, hogy ő ott Pócspetrin meg tudja akadályozni, ami az egész országban történt. Ebből lett az, hogy a klerikális reakció rendőrt gyilkolt.

Ember Judit filmjét teljesen hitelesnek tartod?


Száz százalékig. Ember Judit velem szemben annyiban volt kíméletes, hogy miközben idézi a különböző embereket, ezt a névsort velem kellett volna kezdeni, és ezt nem tette meg, amiért hálás vagyok neki, mert nem öröm egy ilyen dologban benne lenni. De azért a kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a fő riporter ott én voltam, és azóta se olvastam el ezt a cikkemet, de nyilván nagyon gyalázatos lehetett, mert másnap reggel Gerő külön felhívott telefonon, és gratulált, hogy milyen remek riportot írtam Pócspetriről.

Azt mondtad, hogy van egy olyan információd, hogy Gerő mentett meg a letartóztatástól.


Igen. Két alkalommal is, amikor ezek a márciusi frontos letartóztatások a Politikai Bizottság előtt voltak, Kovács fölvetette, hogy ehhez a körhöz tartozom én is. De ennél nem jutott tovább, mert Gerő mindkét alkalommal leintette, és azt mondta, hogy ez nem tartozik ide. Gerő volt az, aki levétetett a napirendről. Ezt persze csak ’53 után tudtam meg. Mint ahogy azt is, hogy Gerő az összes káderét megmentette. Teljesen körül volt véve nagypolgári származású közgazdászokkal, és azok között senkinek a haja szála nem görbült. Gerőnek biztosan volt olyan tekintélye és súlya, hogy ha ő ilyen ügyben – valószínűleg nagyon ritkán –, valamit mondott, az Rákosi számára is olyannyira iránymutató volt, hogy akkor ezzel nem foglalkozott tovább.

Milyen volt a magánéleted, kik voltak a barátaid, hogyan éltél a családoddal ezekben a számodra is egyre nehezebbé váló években?


A politikai helyzet rányomta a bélyegét a magánéletemre is. Tulajdonképpen teljes elszigeteltségben éltünk. Anyagilag nem rosszabbul, mint általában abban az időben az értelmiségiek. Fizetésem főszerkesztői fizetés volt. Edit az egyetem elvégzése után egy rövid ideig a minisztériumban dolgozott, majd sikerült átverekednie magát az akkori Pedagógiai Főiskolára, ahol tanársegéd lett Witmann mellett a történelmi tanszéken.

A magánélet, a társasági élet arra redukálódott, hogy három-négy családdal összejöttünk, de velük is csak nagyon ritkán. Ezek elsősorban Molnár Miklósék voltak, rajtuk kívül Szilágyi Jóskáék, akikkel már csak azért is ritkán találkoztunk, mert Jóska beiratkozott a Műegyetemre, és borzasztóan el volt foglalva. Nem gyakran, de összejártunk Fehér Lajosékkal. A gyerekek okán is, meg hogy egy kicsit beszélgessünk. Aktuálpolitikáról azonban nem nagyon beszéltünk, inkább a régi dolgokról. Azt nem jelentettük ki, hogy miről nem beszélünk, de valahogy kialakult.

Ezenkívül volt még egy család, akikkel összejártunk, és ezek a Haász Árpádék voltak. Haász is meg én is a párt külpolitikai elméleti munkaközösségének voltunk tagjai, amelyiknek Berei volt a vezetője. Ez Haász részére, akinek a számára nyilvánvaló volt, hogy én egy félretett ember vagyok, bizonyos garanciát jelentett. A Haásszal való találkozások érdekesek voltak, bár a moszkvai emigrációjáról és az ottani élményeiről ő sem beszélt, de nagyon sokat beszélt az emigrációról és a német-osztrák mozgalom múltjáról. Haász odáig is elment, hogy az itteni vezetők egyikéről-másikáról – persze nem Rákosiról és Gerőről, hanem ennél kisebbekről –, nagyon becsmérlő kijelentéseket tett. Ez a barátság, illetve családi összejárás velük ’55-ig tartott, mert egy idő után rendkívül rossz néven vette a szembefordulásunkat, pontosabban annak pártszerűtlen formáját, és emiatt megszakadt a barátságunk.

Fehér Lajossal való barátságotok hogyan alakult?

Lényegében ugyanúgy, mint Szilágyi Jóskával. Összejöttünk, beszélgettünk a régi dolgokról, meg anomáliákról, amiket a sajtóban tapasztaltunk. Mindketten nagyon utáltuk Betlent, de ennek nem volt szélesebb politikai konceptusa, hanem egyszerűen a vezetési módszerei és a személyes tulajdonságai miatt, meg azok miatt az emberek miatt, akikkel körülveszi magát a Szabad Népnél. Amiben persze benne voltak az én barátaim is nyakig. Idáig terjedt a kritika meg az elégedetlenség.

Fehér Lajos nem volt annyira félretéve, hiszen előbb a Szabad Földnek volt a gazdája, mint felelős szerkesztő, azután pedig a Szabad Népbe került szerkesztőbizottsági tagként, mint az agrárvonal felelőse. De nagyon elégedetlen volt a falusi politikával, és jóllehet, nem ismételte Nagy Imre téziseit, rettenetesen fájt neki, ami a parasztsággal történt. És mindig rettenetesen szidta Hegedűs Andrást, akit opportunistának, elvtelennek, hozzá nem értőnek, mindennek elmondott. Az agrárpolitikában tapasztalható bajokért Hegedűst tette felelőssé, ami nem volt életveszélyes dolog, mert Hegedűs soha nem volt érinthetetlen figura.

Ezenkívül nálunk egymás után jöttek a gyerekek, ott volt a két kicsi, akikhez ’53 őszén harmadiknak jött a Marcsi, úgyhogy ezzel elég sok gond volt, elsősorban a feleségemnek, de anyagilag is sok gondot jelentett.

A nagyobb családnak hogy alakult a sorsa? Szüleid, Edit családja?

Szüleimmel semmi különös nem történt. Apám a Pénzügyminisztériumban volt osztálytanácsos, és meg is maradt ott. A húgomnál okozott komoly válságot a politikai fordulat, mert Rajkék letartóztatásának második napján a férje, Szamosi Tibor elköltözött, és elvált tőle. Szerencsére ott nem volt gyerek. Apámat csak ’55-ben nyugdíjazták, nyilván az én politikai fellépésem miatt, de akkor ő már elég idős ember volt.

Ha valamit még Szilágyi Jóskáról mesélnél.



Róla valóban érdemes beszélni, mert ő volt a legkevésbé fegyelmezett, a legkevésbé óvatos, taktikus és a legkevésbé pártszerű, már csak alkatánál fogva is.

Most voltam 50 éves érettségi találkozón Debrecenben, és ketten is emlékeztek Szilágyi Jóskára, mégpedig arra, Szilágyi Jóska hogyan tartotta a nagy beszédeket, és felemelt ököllel mondta 1937-ben, hogy no pasaran! És visszaemlékeztek arra, hogy Szilágyi Jóska akkor, turulista korában is egyre inkább, és egyre nyilvánvalóbban kommunista lett, és ezt nyíltan hirdette is, és ilyen szellemiségű előadásokat tartott. Számukra persze ez csak egy furcsaság volt, amit érdemes megemlíteni. Tehát Szilágyi Jóskának mindig ilyen volt a természete, ilyen vérmes, robbanékony, szókimondó ember volt. És ebben az időben is ő volt az egyetlen, aki nem maradt meg ezeknél az általános és nagyon óvatosan megfogalmazott panaszoknál, kritikáknál, megjegyzéseknél, hanem kitört, hogy ez nem kommunizmus. Ezek nem kommunisták! És kezdte mondani, hogy miket tapasztal, és miket lát. Elítélte Rákosi bálványozását, jóllehet mindig úgy mondta, hogy Rákosi elvtárs, és nem vonta kétségbe a felkészültségét és az alkalmasságát arra, hogy ő legyen az első ember, de ami körülötte folyt, azt ellenszenvesnek, utálatosnak tartotta, és a véleményét nem rejtette véka alá.

Péter Gáborék letartóztatása

Térjünk vissza 1953-hoz, amikor január 1-je körül Péter Gáborékat letartóztatták, és ez szoros összefüggésben volt a Szovjetunióban induló cionista perekkel és antiszemita kampánnyal.



A városban már rebesgették, hogy itt valami probléma van, de Péter Gábor és egész környezete annyira titokzatos és a nyilvánosság előtt nem szereplő ember volt, hogy nem lehetett ellenőrizni, mi igaz. Bár Péter szeretett szerepelni, időnként megjelent protokoll eseményeken is, de azért az ő legfőbb ereje a rejtélyességben, a titokzatosságban, a ritka előfordulásokban volt. Hogy csak egy név legyen, amelyről hallani lehet, de nagyon kevesen látják.

Egyszer az Operában – nem tudom milyen alkalommal – volt valami díszünnepség, és a protokoll elég széles lehetett, mert én is kaptam jegyet. Ott kasszát csináltunk, mindig úgy mondtuk egy pár ismerőssel, akivel mertem ilyenről beszélni, Pelbárt Oszival, meg Alpári Palival, aki ennek a szovjet lapnak volt a főszerkesztője. Kasszát csináltunk, és nem volt ott Péter Gábor, sőt nem volt ott Décsi sem, aki pedig akkor igazságügy-miniszter volt. Ebből már elég nyilvánvaló volt számunkra, hogy itt valami nagyon komoly probléma lehet. Néhány nap vagy hét múlva elterjedt a híre annak, hogy a hatóságnál nagy lebukások voltak. Nekem véletlenül egy ennél közelebbi információm is akadt. Az ötös buszon találkoztam Dékánnyal, akiről tudtam, hogy rokona Rákosinak. Üdvözöltük egymást, és kérdeztem, hogy mi van? Azt mondja: „Nem tudom, hogy mi lehet, behívattak a pártközpontba, most megyek, és úgy néz ki, hogy valami nagyon fontos beosztást fogok kapni.”

Tényleg elég fontos beosztást kapott, mert néhány óra múlva ő lett Péter Gábor utódja. Ezt én, persze csak pár hónappal később tudtam meg.

Néhány nap múlva Bálint Istvánnak, az ÁVH orvosának a feleségével, akit szintén régről ismertem, találkoztam a buszon, és ő zokogva mondta nekem, hogy a férjét elvitték. Akkor aztán folyamatosan hallottam, hogy Bauer [Miklós]-t is elvitték, Lakos Éva is lebukott, Száberszky pedig főbe lőtte magát...

Néhány nap múlva Janikovszky Éva jött Edithez panaszkodni, akivel évfolyamtársak voltak, hogy elvitték az ő férjét is, aki szintén ávós orvos volt. Így aztán lassan összeállt a kép, hogy akiket mi ismertünk, mint vezetőket, azokat vagy mind kidobták, vagy le is csukták. Néhányan jelentkeztek is. Koós Bélát, aki az Államvédelmi Hatóság párttitkára volt, odarakták a Lapkiadóhoz, miközben a feleségét letartóztatták.

Őszintén szólva nagyon nagy megkönnyebbüléssel fogadtam ezeket a híreket, mert bizonyos mértékig sok mindenre magyarázatul szolgáltak. Ugyanis, ha kiderül, hogy az ÁVO élén csupa gazember állt, akiket most mind lecsuknak, akkor – legalábbis így gondoltam –, majd magyarázatot fogok találni sok mindenre, ami az elmúlt évek folyamán történt.

A cionista ügy viszont rendkívüli módon megdöbbentett. Nem láttam a dolgok mélyére, és nem tudtam azt, hogy összefüggés van a cionista ügy és az ÁVÓ-nál történt lebukások között, mivel az ÁVÓ-nál lebukott Janikovszky és Décsi és mások is, nem zsidók. És én akkor még nem voltam annyira fejlett, hogy el tudtam volna azt képzelni, hogy egy cionista ügyben keresztények is benne lehetnek. Később kiderült, hogy ez egy egész evidens dolog.

Zsidó az, akit a mindenkori hatalom kinevez zsidónak…


Tímár később elmondta, hogy megkérdezte a kihallgató Farkas Mihálytól – Farkas Mihály és Kovács István hallgatták őt ki Rákosi képe alatt, és cionistázták és zsidózták –, hogy hogy lehet egy cionista ügy ott, ahol olyanok vannak benne, mint Janikovszky meg Décsi, akikről teljesen közismert, hogy semmi közük a zsidósághoz. És akkor Farkas ráordított, hogy „ebből is látszik, hogy maga egy polgár és ideológiailag mennyire fejletlen, hogy azt hiszi, hogy egy keresztény nem lehet benne egy cionista ügyben”. De ez még a kezdet kezdetén volt, amikor még kérdés-felelet folyt, később csak verték, és nem nagyon kérdezték őket, és főleg ők nem nagyon kérdezhettek. Szóval, én ezt úgy fogadtam, hogy végre sor került ezekre, akik ilyen szörnyű dolgokat csináltak.

Azt lehet mondani, hogy te akkor azt fogalmaztad meg, hogy mindenről Péter Gábor és bandája tehet.

Igen. Nyilván félrevezették a pártot, a párt vezetőit stb. És íme most hűvösre kerültek a bűnösök, és most majd fény fog derülni az igazságra. Nagy megkönnyebbülés volt számomra – jóllehet azt nem tudtam, hogy kik az új vezetők. Azt meg különösen nem gondolhattam, hogy Dékány semmivel sem lesz kíméletesebb, mint Péter Gábor.

Dékány volt aztán végig az ÁVH vezetője, ugye?



Igen. Piros volt fölötte a minisztériumban. Dékánynak távolról se volt már olyan hatalma, mint Péter Gábornak, mert ő ténylegesen a Belügyminisztérium alá tartozott, nem érintkezett közvetlenül a pártvezetéssel, mert közben megváltoztak a körülmények.

Összefoglalva, hogyan magyarázod a Péter Gábor-ügyet, amiről [1986-ig] semmiféle elemzés nem jelent még meg?


Egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak Rákosiban, hanem Rákosiékban és ezalatt elsősorban Rákosit és Farkast értem, valamint a közvetlenül érintett Kovács Istvánt, iszonyatos félelem lett úrrá a Slánsky-per kapcsán, hogy a cseh zsidók után most a magyar zsidók következnek. És gyorsan egy olyan nagyszabású ügyet akartak produkálni, ami egy időre leköti és eltereli a figyelmet őróluk. Az én információim szerint egyébként Rákosi egy olyan peren törte a fejét, aminek a fővádlottja Farkas Mihály lett volna, és Péter Gábor csak másod- vagy harmadrendű, ha Kovácsot is belekeverik. Tehát Kovácséknak ez a rettenetes ügybuzgalma, hogy minél többet hozzanak ki a Péter Gábor-ügyből, részben annak is tulajdonítható, hogy ők is rettenetesen féltek, hiszen Kovács István testvére már le volt tartóztatva, mint volt izraeli angol katona, aki visszajött ’45 után. Mindig nagyon elrejtett kis gazdasági pozíciókban volt, de aztán csak lecsukták. Aztán hamarosan kiszabadult, és Kovács István súlyos szemrehányásokat tett neki, hogy milyen bajba keverte őt, és miért nem maradt a frászban ott, ahol volt, Izraelben. Mert Kovács Istvánt akkor leváltották, Borsodba küldték első titkárnak, kitették a Politikai Bizottságból, tehát minden jel arra mutatott, hogy ő is rajta van a listán. És akkor Kovács testvére kitört: „Mi az, hogy milyen bajba kerültél miattam? Engem heteken keresztül vertek, hogy mondjam meg, hogyan szerveztelek be az angol titkosszolgálatba.”

Ezt Dékányék csinálták.

Ezt már Dékányék bonyolították, állítólag valami példátlan kíméletlenséggel és kegyetlenséggel, amit ők azzal magyaráztak, hogy bármilyen eredményt produkáltak, Rákosinak és Farkasnak minden kevés volt, és állandóan azzal vádolták őket, hogy összejátszanak a régi ávósokkal, és nem elég keményen folytatják a vizsgálatot. Nem volt olyan képtelenség, amit alá ne írattak volna, de Rákosiék semmivel sem voltak megelégedve. Eltartott egy darabig, amíg egyeseket meg tudtak törni. Iszonyú módszereket használtak. Mindegyik ávós úgy volt, hogy egyik nap ő a kihallgató, de nem tudta, hogy holnap nem kerül-e le a pincébe.

Péter Gábor klasszikus társaságát nagyjából ismerjük, viszont ez a korszak nagyon rövid ideig, néhány hónapig tartott. Kik voltak Dékány stábjában?


Én ezeket nem ismertem, ez egy abszolúte másodrendű társaság volt. Feltehetően benne volt Rajnai–Révész és még egynéhányan, akik aztán, amikor ’56 után mi kerültünk sorra, ránk maradtak, azzal, hogy ezek annak idején még nem játszottak jelentős szerepet a korábbi perekben. Mert nem tudok róla, hogy kívülről hoztak volna embereket, ’56 után nyilván a második garnitúrát szedték elő.

„Megdöglött a postarabló”

1953. március 5-e, Sztálin halála. Hogyan fogadtad?



Először is az első hír arról szólt, hogy Sztálin súlyosan megbetegedett, és abból a kommünikéből elég nyilvánvaló volt, hogy ez egy olyan betegség, amelyik drámai módon fog végződni. Aznap este, mikor a hír megjelent, a Zeneakadémián voltunk Edittel egy Emil Gilelsz-hangversenyen, ami akkor nagy szenzáció volt, hiszen Gilelsz először adott koncertet Pesten. Révai is a hallgatók között volt a Zeneakadémia proszcénium páholyában, és direkt figyeltem, de semmi különlegeset nem lehetett észrevenni, mert ő mindig ideges volt, és rángatózott. Másnap aztán jött a hír, amit mi rádión hallottunk – meghalt Sztálin. Azt hiszem, hogy azért is hallgattuk állandóan a rádiót, hogy tudjuk, mi újság van.

Aztán hallgattuk az utána következő híreket. De az ünnepélyes, gyászos hangulatunkat megzavarta, hogy beállított az anyósom, Edit nyitott ajtót, és ő bejött abba a szobába, ahol a rádió volt, és azt mondta: „Gyerekek, hallottátok? Megdöglött a postarabló!” Azt hittem, hogy leszakad a plafon. De tulajdonképpen, ahogy így visszagondolok, ez egy nagyon szimptomatikus megnyilvánulás volt a részéről, mert az anyósom végig rémült csodálkozással szemlélte a mi nagy hitünket a pártban, a Szovjetunióban meg mindenben, és mint utólag kiderült, erről soha nem mert előttünk nyíltan beszélni. Ő éveken keresztül csak hallgatta, hogy mi mit beszélünk egymással, és soha közbe nem szólt, soha észrevételt nem tett. És aztán ösztönösen megérezte, hogy Sztálin halálával valaminek vége van, hogy megtört a jég, és most végre nyíltan, őszintén megmondhatja, amit végig gondolt. Mi pedig csak döbbenten néztünk egymásra.

De azért valamit gondoltál, amikor Sztálin halálhírét meghallottad?

Nem mondhatom azt, hogy a halálhírre akár csak a hangulatom is megváltozott volna. Arra nagyon felfigyeltem, hogy a temetés körülményei messze elmaradtak attól, amire számítottam. Mert odáig rendben volt a dolog, hogy minden jelentős külföldi vezető elment Moszkvába, de mikor az egész szertartás kurtán-furcsán lezajlott, és az a három rövid beszédke elhangzott, és elkaparták Sztálint, az nagyon nagy megdöbbenést váltott ki bennem. Aztán nagyon figyeltem a szovjet sajtót, hiszen erre módom volt a Vengrijánál, mert oda rendszeresen járt a Pravda, az Izvesztyija, az Ogonyok stb. Amikor néztem a szovjet lapokat, az első rendkívüli kiadás, az egész oldalas Sztálin-képpel, az még rendben volt. Én azt hittem, hogy most heteken keresztül így fog menni, és mindennap fognak közölnek ifjúkoráról, a frontról stb., de erről szó sem volt, mert úgyszólván a második naptól kezdve egy nagyon feltűnő ignorálás történt, ami feltűnt nekem, és nem nagyon értettem. De nem tudtam magamban sem értékelni, csak magát a jelenséget észleltem.

Tulajdonképpen akkor esett le nálam a húszfilléres, amikor megjelent a hír, hogy Tyimasuk doktornőt megfosztották a Lenin-rendjétől, és a zsidó orvosokat szabadon bocsátották, mert megengedhetetlen módszerekkel erőszakolták ki tőlük a vallomásokat stb. Ez a világtörténelemben viszonylag nem túl rendkívülinek látszó hír indította el bennem azt a lavinát, ami a mostani állapotig vezetett. Tudniillik ott pillanatok alatt váltottam. Szóval ez nem olyan volt, mint Péter Gábor és társai letartóztatása, ahol csak személyes megkönnyebbülést éreztem. Bár a konkrétumokat akkor még nem ismertem, hogy milyen messzire mentek. Ez csak akkor derült ki, amikor kiszabadultak az emberek, hogy mennyire be akartak engem is kasznizni, és hogy odabenn mit műveltek velük. De Sztálin halála, és ami utána következett, az egy egészen más dolog volt. A szovjet ügyekkel kapcsolatban nekem személyes relációm nem volt. De abban a pillanatban, mihelyt kiderült, hogy a zsidó orvosok pere hamis per lett volna, és hogy itt meg nem engedett eszközökkel dolgoztak, akkor villámgyorsan kezdett dolgozni az agyam, és visszamenőlegesen minden kétségessé vált. A perek, Sztálin, a párt, a rendszer. Valami hihetetlen gyorsasággal világosodott meg az addig nagyon sötét elmém. Azt kell mondanom, hogy legalábbis a saját környezetemben, tehát a barátaim, ismerőseim, bármifajta kapcsolataim körében messze elöl jártam ebből a szempontból. Edit volt az egyetlen ember, akinek rögtön meg mertem mondani, mit gondolok, ám ő is döbbenten hallgatott, de órák alatt feldolgozta, és végre szinkronba kerültünk. Nem voltunk mi aszinkronban addig sem, de ekkor leomlott az a fal közöttünk, ami elkerülhetetlenül létezett ’53-ig, ameddig – mint utólag kiderült – voltak olyan dolgok, amelyekről nem merünk egymással beszélni. A falakon lógó Sztálin-képek – nem egy volt! – és a rádión álló kis herendi Sztálin-szobor az akkor még a házunk előtt lévő szemétdombra kerültek összetörve és összetépve.

A mi teljes megvilágosodásunk jóval megelőzte a Rákosi-féle kritikát és a júniusi határozatokat. Mással, mint Edittel nem nagyon mertem még beszélni róla, de a nagy elszigeteltségem miatt nem is nagyon volt kivel. Edit után Molnár Miklós volt az első ember, akivel erről hosszan és alaposan beszéltem. Szigligeten véletlenül együtt voltunk beutalva, de ez már a júniusi határozat után történt.

Amikor híre ment Nagy Imre parlamenti beszédének, és kezdtek kiszivárogni a hírek, hogy mi történt Moszkvában és a Központi Vezetőség ülésén, a szerkesztőségi szobámban versenyben pocskondiáztuk Rákosit és az egész bagázst. Biztosra vettük, hogy csak heteik vannak hátra, és ki lesznek rúgva. Ugyanakkor borzasztó elégedetlenek voltunk Nagy Imrével, hogy tűri, hogy Rákosiék még mindig mocorogjanak.

A régi Szabad Nép-esekhez még ekkor sem kezdtél közeledni?


Eszem ágában sem volt, csak Molnár Miklós révén kaptam információkat, aki akkor az Irodalmi Újság szerkesztője volt. Tőle tudtam meg, hogy a Szabad Népnél azt mondják, hogy most kellene magasra tartani a zászlót.

Kik voltak a nagyimristák hangadói?


Elsősorban Gimes, Kende, Kornai, Patkó, Fekete. De hát én főleg ezeket ismertem.

Milyen mélységig terjedt volna ez az átértékelés?


Az volt a véleményük, hogy ez a párt arra érdemtelen, méltatlan, emberek kezébe került, akik később közönséges gonosztevőkké váltak, ami az egész mozgalomra nézve tragikus hatással volt. De a pártban, a marxizmusban egyáltalán nem rendült meg a hitük. Csak azt gondolták, gondoltuk, hogy mihamarabb meg kellene szabadulni ettől a bagázstól, mint ahogy arról értesültünk, hogy a Szovjetunióban is ez történik.

A júniusi határozatot nagyon fontosnak tartottuk, de azt gondoltuk, hogy ez csak egy folyamat kezdete. S hogy ilyen lassan mennek a dolgok, azt annak tudtuk be, hogy Nagy Imre nem elég határozott. A kifakadásaimat Rákosiról Nagy Zsóka előtt is elmondtam a szerkesztőségben, bár ő a jellegzetes kinti neveltetése következtében soha nem reagált, de abban biztos voltam, hogy az apjának elmondja mindazt, amit tőlem hall. Szándékosan mondtam olyan dolgokat, amelyeket üzenetnek szántam Nagy Imre számára.

Meddig tartott a Vengrija-korszak?


Elég rövid ideig, mert már a kongresszus előkészítésekor beválasztottak a kerületi pártbizottságba, és az is nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy az egész lapkiadónál én vagyok a legjelentősebb kommunista figura. Ezt arra igyekeztem felhasználni, hogy megváltoztassam a légkört az egész épületben, amelyben egy csomó lap volt. Nagyon aktívan politizáltam a kormányprogram szellemében, ami süket fülekre talált. Azt tapasztaltam, hogy mindenütt ellenszenvvel fogadják a júniusi fordulatot. Alig találtam valakit, aki partner lett volna.

Miért volt a párt alsóbb szintjein is ellenállás a júniusi programmal szemben?


Mert a júniusi program csupa olyan dolgot kérdőjelezett meg, ami korábban szent és sérthetetlen volt, és ami ekkor összeomlott. S ezek olyan kudarcok voltak, amelyek miatt csak röstelkedni lehetett. Tulajdonképpen ’54-ig a párttagság körében nagyon általános volt a tartózkodás. Az egyébként pártonkívüli Marton Ferenc volt az egyetlen ember, akivel meg tudtam értetni magam, és vele jókat tudtam beszélgetni. Ő számolt be rendszeresen arról, hogy mit mond a Szabad Európa, mert természetesen, bár volt rádióm, amin hallgathattam volna, én nem hallgattam.

És a Magyar Nemzet, amely szintén a házban volt, és Boldizsár volt a főszerkesztője…


Boldizsár a maga cinikus és vicces módján nagyon sok olyan megjegyzést tett, ami teljesen beleillett az én gondolatmenetembe, de vele soha nem kerültem bizalmas viszonyba. Inkább csak összekacsintás volt közöttünk. Persze az nem volt kétséges, hogy Boldizsár az új vonal feltétlen híve.

Hogyan érintett, hogy ’53-ban megnyíltak az internálótáborok?



Elsőnek Erdős Péter jött el hozzám, aki ítélet volt nélkül internálva, és korán szabadult. Elmondta, hogy elsősorban Harasztira vonatkozóan akartak tőle vallomásokat aláíratni, de ő nem írt alá semmit, de az internálótáborban senkivel nem érintkezett. Az elég érdekes volt, hogy elmondta nekem, le akarja írni, ami vele történt, hogy elküldje Rákosinak, amire én azt válaszoltam, hogy inkább a KV-nek küldje el. Erdős ettől kezdve hűséges fegyverhordozóm lett, állandóan velem volt, és velem tanácskozott, amit a szabadulók közül sokan rossz néven vettek, mert Haraszti egy ávós besúgót sejtett Erdősben, akit csak én tüntettem ki a bizalmammal. Erdős története csak abban erősített meg, hogy rengeteg ember ül ártatlanul, és ennek hamarosan ki kell derülnie.

Mikor jutottál több információhoz?

Amikor Radó Pista kiszabadult. Vele elmentünk a Duna-partra sétálni, és ott elmondta, hogy kikkel volt együtt. És sorra-rendre kiderült, hogy olyan emberek, akikről évek óta nem hallottam, azok mind megvannak, és ott vannak bent. És az volt a legmegdöbbentőbb, hogy ezek Radó Pistának a magánbeszélgetéseik során mind elmondták, hogy ártatlanok, de a többiekkel szemben volt bennük egy gyanú, hogy azok talán mégis elkövethettek valamit. Egy egészen különös kafkai légkör uralkodott ott. De akikkel Radó Pista beszélt, azok mind elmondták azt is, hogy ők változatlanul kommunisták maradtak, ártatlanok, és kényszerítették őket a vallomásaik megtételére.

Nagyon lassan mentek a rehabilitálások. Nagyon lassan engedték ki az embereket. Mi lehetett ennek az oka?

Nagy Imre később elmondta, hogy Gerő nagyon komolyan vette a moszkvai utasításokat, és azokat mindenképpen végre is akarta hajtani. Gerő tehát ebben a tekintetben támogatta Nagy Imrét. A nagy ellenállás Gerő részéről a gazdasági területen volt. De a rehabilitálásokat Rákosi, Piros és Dékány szabotálta, mert a mundér becsületét féltette. Gerő és Nagy Imre kőfalba ütközött, és nem nagyon tudtak ’54 őszéig előbbre jutni, amíg az oroszok nagyon határozottan azt nem mondták, hogy ezeket a dolgokat rendezni kell. Nagy Imre és Gerő kevés volt ahhoz, hogy a rehabilitálásokat végrehajtsák. Amikor az oroszok rászóltak Rákosira, akkor nagyon gyorsan és kapkodva történt minden. Szinte mindenkit kiengedtek.

Farkas hogyan viselkedett?



Semleges maradt. Úgy tett, mint akinek semmi köze nem volt az egészhez.

És Gerő miért volt a rehabilitálások mellett?


Azért, mert ő ezzel Rákosi tekintélyét akarta aláásni. Világos volt a számára, hogy ennek a folyamatnak a vége Rákosi sírjának a megásása, hogy ez halálos csapást jelent Rákosira. Fel is ajánlotta a szövetséget Nagy Imrének, de Nagy nem fogadta el. Ő ezt a harcot elvi szinten kívánta megvívni, nem ilyen személyes vonalon.

Hogyan emlékszel vissza a barátaid kiszabadulására?



1954-ben először Kádár, Donáth, Haraszti, Losonczy, nyomukban pedig Tariska és Újhelyi szabadult. Molnár Erik egy éjszakai, hevenyészett tárgyaláson rehabilitálta a szabadulókat. Azon a napon, amikor szabadultak, hajnalban felhívott Haraszti Marika, és közölte, hogy otthon van az apu. Azonnal odarohantam. De [Losonczy] Gézáról nem tudtak semmit, csak azt, hogy őt is kiengedték. Aztán hamarosan kiderült, hogy őt egyenesen a kórházba vitték, mert olyan rossz állapotban volt.

Haraszti nem tudott semmit arról, hogy kint mi történt. Őt halálra ítélték, és két évig siralomházban volt. Mi mondtuk el neki, hogy mi a helyzet. Nagyjából mindent megértett, de amikor elmentem, azt mondta a családjának, hogy az nagyon szép dolog, hogy a Miki így kitartott mellettetek, de azokkal a nézetekkel, amiket ő vall, nagyon vigyázni kell politikailag. Az öreg dicséretére legyen mondva, hogy ez a kábulat nem tartott tovább két napnál, nagyon hamar kijózanodott. Harasztival aztán napi kapcsolat alakult ki, és néhány nap múlva már az én közvetítésemmel találkozott Szántóval. Hosszan elbeszélgettek, és jól megértették egymást.

És Gézával mi történt?



Régi, gyerekkori barátja, Juhász Pali megvizsgálta, és az ő véleménye kerekedett felül, hogy nem orvosságokra van szükség, és nem is terápiára, hanem Gézát rendszeresen ki kell vinni a kórházból emberek közé. Az első ilyen kijövetel hozzánk vezetett. Marikával jöttek el, kiültünk az erkélyre, ahol előadtam az elmúlt időszak történéseit. Nagyon értelmesen figyelt, és egy bizonyos pontig úgy tűnt, mindent meg is értett, de akkor hirtelen megkérdezte: „És mit szól mindehhez Péter Gábor vezérőrnagy elvtárs?” Mint utólag kiderült, Gézának az volt a mániája, hogy mindenki „beszü”, beszervezett ügynök, így én is. Azért volt annyira bizalmatlan és hallgatag. Aztán bekövetkezett a csodaszerű fordulat. Marikával sétáltak a körúton, s akkor Géza azt mondta: hívjuk fel a Horváth Marcit, meg akarom látogatni. Marci szerencsére bent volt a lapnál, és azonnal fogadta. És ebből Géza látta, hogy mivel ez nem egy preparált ügy volt, mint amikor hozzám vagy más barátokhoz jött el, egyik napról a másikra magához tért. Akkortól kezdve teljesen úgy folyt közöttünk a beszélgetés, mint korábban.

És Donáth?


Ő volt az egyetlen, aki beszélt Rákosival. Egy groteszk vígjátékba illő jelent zajlott le kettejük között. Rákosi azt mondta, hogy: „Donáth elvtárs, én nem értem magát. Maga, mint régi, illegális ember, aki a börtönt is megjárta, hogyhogy nem találta meg a módot arra, hogy a börtönből értesítsen engem, hogy mi történik ott magukkal, és hogy ezek a vallomások és perek hogy születtek?” Ez a beszélgetés jelentette Donáth számára azt a lélektani mozzanatot, hogy ő végleg szakít ezzel a társasággal, amelyikhez ő mégiscsak sokkal közelebb állt, mint bármelyikünk.

A Donáth és Nagy Imre közötti ellentétek elég régiek voltak.



Azok még a ’45 utáni agrárpolitikai nézeteltérésekig nyúltak vissza. Losonczyhoz és Harasztihoz viszont régi barátság kötötte. De Donáth ’56 késő nyaráig nem kapcsolódott be a politikai harcba. És beszélni is csak Losonczyval és Harasztival volt hajlandó.

A tájékoztatási hivatal elnökhelyettese


Hogyan alakult a politikai sorsod?



1954-ben beválasztottak a VII. kerületi pártbizottságba, és küldöttnek jelöltek a tavaszi budapesti pártkonferenciára. Itt néhányan, talán hatan-heten megbeszéltük, hogy Rákosi nevét kihúzzuk a kongresszusi küldöttek listájáról. Azonban a konferencia közben valaki bejelentette, hogy az előre nyomott szavazólapok listáján változás történt, két nevet ki kell húzni, és helyettük más neveket kell beírni. Én gyanútlanul eleget tettem ennek a kívánságnak. Aztán amikor a szavazás eredményét felolvasták, akkor kiderült, hogy Rákosi ellen csak egyetlen szavazatot adtak le. Akkor bekattant, hogy lebuktam, mert az írásom alapján könnyen rájönnek, hogy ki volt az az egy. Az egészben az volt a legdermesztőbb, hogy azok sem merték megtenni, hogy kihúzzák Rákosi nevét, akikkel megbeszéltük, nem is szólva azokról, akikről pontosan tudtam, hogy hozzám hasonlóan gondolkodnak, de nem merték megtenni.

Értelmiségi pártellenzékről ekkor még szó sem volt…

Nem volt értelmiségi pártellenzék. Molnár Miklóstól értesültem arról, hogy a Szabad Népnél érlelődik egy fordulat, ami aztán rohamszerűen kiteljesedett. Hetek alatt találkoztam szinte minden régi Szabad Nép-essel és láttam, hogy ott robbanás következett be. ’54 késő tavaszára már nyilvánvalóvá vált, hogy Gimes, Kende, Lőcsei, Kornai és az ő nyomukban még sokan mások egyértelműen ellenséges érzületet táplálnak a régi szellemmel és különösen Rákosival szemben. Ebben az időben kezdődött meg a „visszabarátkozásom” ezzel a körrel, de ez még laza és felszínes volt.

Az MDP harmadik kongresszusán ott voltál?

Ott voltam, de csak mint vendég, nem mint küldött. Ott találkoztam az egyik szünetben Szántóval, aki elmondta, hogy Nagy Imre be akarja őt vonni az itthoni munkába, beválasztották a KV-be is, és az újonnan alakuló Tájékoztatási Hivatal vezetőjévé fogják kinevezni. Ő lenne az elnök, s kérdezte, hogy lennék-e az ő helyettese.

Nagy Imre miért volt bizalommal Szántó iránt?

Ők még Moszkvában nagyon jóban voltak, mert együtt dolgoztak a moszkvai rádió magyar adásánál, és ott közel kerültek egymáshoz.

A kongresszusnak volt még valami említésre méltó eseménye?

Szántó KV-tag lett, Fehér Lajos pedig póttag. Én pedig igent mondtam Szántónak, elvállaltam a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettesi posztját. De még hónapok teltek el a Vengrijánál, amíg megkaptam a kinevezésemet ’54 júliusában. Szántó éppen szabadságra ment, így az alatt én jártam el a minisztertanács üléseire.

Hol volt az a csoport, klikk, frakció, amelyik Nagy Imre köré tömörült?



Sehol! Ilyen nem volt, és nem is lehetett. Az én kinevezésem is azért húzódott ilyen sokáig, mert titkársági hatáskörbe tartozott, és Rákosi kétszer is megakadályozta, míg végül a PB elé került, ahol Nagy Imrének sikerült a döntést keresztülvinnie. Annyira nem lehetett klikkről vagy csoportról beszélni, hogy amikor én odakerültem a Tájékoztatási Hivatalhoz, mindenki azt hitte, hogy na most majd itt Nagy Imre egy bázist kezd kiépíteni. Ehhez képest, amíg én ott dolgoztam, Nagy Imrével egyetlen alkalommal beszéltem személyesen, de Szántó sem sokkal többször. Nagy Imre rendkívüli elszigeteltségben és pártszerű magányban élt. Teljesen jellemző volt rá ez az önmagát gúzsba kötő magatartás. Amikor már nagyon nagy volt a baj, akkor két nagyon fontos beszélgetést, találkozást sikerült összehoznom, de azokat is Baloghné, Nagy Imre titkárnője segítségével, akivel nagyon összebarátkoztunk.

Amikor már Nagy megbuktatására ment a dolog, Déry Tibor arra kért, hogy hozzam össze Nagy Imrével. Röstelltem azt mondani, hogy nem tudom megtenni, és végül Baloghné segítségével létrejött a találkozó.

A másik ilyen találkozó ennél sokkal izgalmasabb és bonyolultabb volt. Kádárt kellett úgy összehozni Nagy Imrével, hogy egyik se tudja, még csak ne is sejtse, hogy a párt normáinak megsértésével létrejövő találkozó a mi művünk. A mi-be rajtam kívül Losonczy Géza tartozik még bele. 1954 decemberében létre is jött ez a találkozó, de semmilyen eredménye nem volt. Nagy Imre ugyanis őszintén elmondta Kádárnak, hogy mi folyik ellene, hogy támadják és meg akarják buktatni azt a politikát, amit ő folytat, s amelyiknek eredménye volt az is, hogy Kádár kiszabadult. Kádár viszont teljesen elzárkózott minden olyan kapcsolattól, amely nem hivatalos, nem pártszerű, és még politikai vitába sem volt hajlandó belemenni. Nagy Imre számára nagy kiábrándulást jelentett, hogy még Kádárra sem számíthat. Annál is inkább, mert időközben Losonczy és Haraszti is felkeresték Nagyot, és közöttük a legteljesebb egyetértés alakult ki.

Gerő az egyik téren, a rehabilitációk terén hajlandó volt a fordulatra, a másik téren, a gazdaságin nem. Ezt mivel magyarázod?

Gerő nagyon jól tudta, hogy ha ezt a folyamatot nem tudja föltartóztatni, akkor, ha nem is mint a törvénytelenségek elkövetőjét, hanem mint az ország gazdasági tönkretevőjét, nagyon komolyan felelősségre fogják vonni. Annál veszélyesebb volt számára helyzet, mert a miniszterelnökség titkárságának az élén Vas Zoltán állott, aki hallatlanul ismerte a dolgokat, tehát ebből a szempontból életveszélyes ellenfél volt.

Milyen mértékben volt befolyásod a tájékoztatási eszközökre?



Abban a néhány rövid hónapban, amíg a novemberi fordulat be nem következett, teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Tájékoztatási Hivatal a kormányprogram szerve. És a funkcionáriusok érezték, hogy ennek a hivatalnak egyre nő a jelentősége, és hallgattak is ránk, elfogadták a javaslatainkat, illetve utasításainkat.

Emlékszel-e olyan írásra vagy írásokra, amelyeket te animáltál?


Nem, annál is inkább nem, mert ilyesmire egyáltalán nem törekedtünk. Igyekeztem az új vezetőknek minél több információt adni, és én, szemben Szántóval, mindenkit személyesen ismertem a szakmában, ha valamit akartam, akkor bárkit fel tudtam hívni, és ha valami problémám volt, azt barátilag meg tudtam beszélni. És volt akkora szakmai becsületem, hogy hallgattak rám, és nem értették félre, sem véletlenül, sem szándékosan, amit mondtam nekik. Jó kollegiális viszonyban voltam a legtöbb újságíróval.

Mi volt a feladatod a Tájékoztatási Hivatalnál?


Az volt a soha írásban le nem fektetett munkaköri feladatom, hogy a magyar sajtóban népszerűsítsem Nagy Imre kormányprogramját, az új kurzust. Bátorítani kellett a lapokat, hogy ilyen szellemű cikkeket hozzanak le, tehát honosítsák meg az új légkört. De igazi, komoly sikert csak a Magyar Nemzetnél értem el. Boldizsárnak csak egy kis biztatás kellett felülről, hogy egy új szellemű lapot csináljon. Ekkor ő nagyon nekilendült.

Próbálták komolyan venni, hogy a Magyar Nemzet a Hazafias Népfront lapja.

Különösen az után, hogy előbb Losonczy, majd Gimes bekerült a szerkesztőbizottságba. De előbb beszélni kell az októberi KV-ülés előkészítéséről, aminek során elég baljóslatú jelek látszottak. Úgy nézett ki, hogy a Gerő–Friss–Berei vonal teljes ellentámadásban van, és felül fog kerekedni, vagyis megbuktatják Nagy Imre kormányprogramját. Végül a KV-ülés Nagy Imre óriási győzelmével végződött, amit az öreg persze messzemenően nem használt ki. Ezen a KV-ülésen nem volt jelen Rákosi, Gerő és Hegedűs. Ők a vereségnél nem akartak ott lenni, mert akkor személy szerint színt kellett volna vallaniuk, és ezt el akarták kerülni. Ez az ülés jelentette Nagy Imre politikai pályafutásának legnagyobb győzelmét, aminek a kiaknázása teljesen elmaradt. Ugyanis annyira magabiztos volt a győzelem után, hogy nem tartotta szükségesnek, hogy levonja a konzekvenciákat. Olyan személyi, szervezeti, és gazdaságpolitikai döntéseket kellett volna hoznia, amelyekkel megváltoztathatatlanná teszi az itt elért eredményeket. Persze tett néhány nem jelentéktelen lépést, de ez végül is kevés volt. Ezek a személyi döntések nem stabilizálták eléggé. Friss, Szalai és Hegedűs leváltása, illetve fölfelé buktatása, Erdei kinevezése miniszterré igen fontos döntés volt, de kevés. Sokkal többet kellett volna tenni az alatt a három hét alatt, ami a rendelkezésére állt.

És az október 20-ai Nagy Imre-cikk…

Annak a megírására éppen azért került sor, mert a KV-határozat nem tükrözte a júniusi vonal győzelmét, és ekkor vállalkozott Nagy Imre arra, hogy megkerülve a pártapparátust, kvázi annak a feje felett, megírta és megjelentette az október 20-ai cikkét, amelyben explicitebben és világosabban fogalmazta meg az álláspontját. És bár a név említése nélkül, de nekiment Rákosinak.

Következik a Hazafias Népfront kongresszusa.

Rendkívül forró és emelkedett volt a hangulat. Nagy Imre beszédének frenetikus hatása volt. Ebben egyértelműen elkötelezte magát a nemzeti ügy mellett, másrészt programja megvalósítása érdekében a széles magyar közvéleményhez fordult. Talán ezek voltak azok a napok, amikor azt lehetett hinni, hogy megszűnik a kétértelműség, a kettőség, és azt lehetett hinni, hogy megtörtént a csoda, felülkerekedett az, amit az emberek jónak hittek, és ami népszerű volt. Nekem és a barátaimnak csak az nem tetszett, hogy a vejét nevezte ki a Népfront főtitkárának, hogy nem talált olyan személyt a közvetlen rokonságán kívül, akiben megbízna, és aki alkalmas lenne erre a feladatra. De erről nem beszéltünk később sem. És ekkor lett a Magyar Nemzet a Népfront lapja, Boldizsár vezetésével.

S akkor most jöjjön a Szabad Nép lázadása!

A Szabad Nép párttaggyűlésén nagyon éles kritikák hangzottak el a lap múltjával, az újságkészítés módszereivel és ezen keresztül a pártvezetéssel szemben is. Kiderült, hogy a lapnál többségben vannak azok az újságírók, akik valami teljesen mást akarnak. Horváth Márton természetesen teljes mértékben csatlakozott a megújulási folyamathoz, és a még ott lévő balos, rákosista erők teljesen elszigetelődtek. Ennek a taggyűlésnek híre ment, és más értelmiségi műhelyekben, lapok szerkesztőségeiben is megindult valami mozgolódás. Ugyanakkor a jelzések azt mutatták, hogy vannak, akik ezt nem veszik tudomásul, nem nézik jó szemmel. Arra persze nem gondoltunk, hogy egy radikális politikai fordulat, egy visszarendeződés készül. Egész különös módon az óriási lendületből defenzívába szorultunk. Ennek az volt az első jele, hogy Fehér Lajos a taggyűlés jegyzőkönyvét elvitte Nagy Imrének, és utána feldúltan jött hozzám, hogy ő azzal a szándékkal vitte el, hogy Nagynak örömet szerezzen, ehelyett Nagy Imre leszúrta őt. Mégpedig azzal, hogy ami ott történt, az túlzás, és nem kellett volna alkalmat szolgáltatni az ellentábornak a támadásra. És különösen azt vette Nagy zokon, hogy a jegyzőkönyv stencilezett példányait más szerkesztőségekbe is elküldték, és elküldték a KV-nek is. Nagy szerint ez kimerítette a frakciózás fogalmát. Holott a jegyzőkönyv elsősorban a Szabad Nép belső viszonyait illetően volt kritikus, leginkább Betlent illetően, egyébként pedig a Népfront-kongresszus szellemében zajlott.

A visszarendeződés


S ebbe a légkörbe csapott bele Darvas cikke.



Igen, ez a túllicitálásról szóló cikk volt, amely 1954. november 24-én jelent meg. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nagyon komoly események vannak kialakulóban, de én még mindig úgy fogtam fel a dolgot, mintha a harc kiéleződésével kellene számolnunk, és semmiképpen sem azzal, hogy egy vert sereg vagyunk, amelyikbe bárki belerúghat.

Ekkor már beszélhetünk Nagy Imre-csoportról?


Mint csoportról nem beszélhetünk, de voltunk jó néhányan, akik tudtunk egymásról, és azonos módon gondolkodtunk, összejártunk, megbeszéltük a dolgokat, problémákat. Ez egy kör volt, amelyiknek a tagjai tudták a többiről, hogy azonos módon gondolkodnak. Megpróbálom felidézni, hogy kikről is van szó. Természetesen az emlékezetemre kell hagyatkoznom, elnézést kérek, ha valakit kihagyok. Ott volt a Tájékoztatási Hivatal és benne egy csomó ember, aki teljesen Nagy Imre politikáját támogatta. Aztán ott voltak a Szabad Nép-esek, akikkel elsősorban Gimesen keresztül álltam kapcsolatban. Meg a volt Szabad Nép-esek. Nem is beszélve az írókról, mint Déry, Benjámin. De ott volt Jánosi Feri, Boldizsár Iván, Szabó Pál. És persze Molnár Miklós, Fazekas Gyuri, a többi már említett barátomról nem is beszélve. Ilyen értelemben már volt egy viszonylag népes értelmiségi kör, amelyik egyértelműen kiállt Nagy Imre vonala mellett, és ezzel persze Rákosi ellen.

Előbb mondtad, nem gondoltad, hogy vert sereg vagytok. Mikor vált ez nyilvánvalóvá?


Akkor, amikor a Darvas-cikk megjelenése után néhány nappal Farkas Mihály behívatott a pártközpontba. Akkor Farkas volt az agitprop vonal legfőbb irányítója. Egy értekezletbe csöppentem, amelyen jelen volt Andics Erzsébet, Berei Andor, Horváth Márton és még néhányan, akikre most nem emlékszem. Ekkor Farkas minden kétséget kizáróan közölte, hogy a Darvas-cikk a párt hivatalos álláspontja. Én megjegyeztem, hogy tudtommal a párt hivatalos álláspontja az októberi KV-ülésen alakult ki. Farkas közölte, hogy a sajtóban nem lehet instrukciókat alkalmazni, a sajtó figyelmét a jobboldali veszélyre kell irányítani, az új szakaszt nem lehet többé használni, és különösen nem propagálni. Ez ellen is felszólaltam, hogy én úgy tudom, hogy kétfrontos harc folyik, és a fő veszély a baloldali veszély. Erre Farkas éktelen patáliát csapott ezeknek az ugatása mellett.

Kik azok az ezek?


Különösen Berei és Komócsin tettek ki magukért, hogy Vásárhelyi elvtárs nem érti meg, miről is van itten szó. Mivel ez a pártközpontban történt, világossá vált a számomra, hogy mi történt, és mi várható. Az értekezlet után visszasiettem a hivatalba, és elmeséltem Szántónak, mi történt, ő azonnal felhívta Nagy Imrét, és beszámolt neki. De igazán akkor döbbentem meg, hogy nem kaptam semmiféle visszajelzést Nagy Imrétől, hogy nem érdekes az egész, és folytassam csak a munkámat úgy, mint eddig, folytassam a párt hivatalos politikáját, hanem otthagytak engem mindenféle eligazítás és tanács nélkül. Akkor megértettem, hogy nagyon nagy baj van. Megértettem, hogy Nagy Imrének nincs kellő súlya, hogy a párt vezetésében megakadályozza a kurzusváltást.

Ez után Nagy némiképpen aktivizálódott, azt hiszem, ekkor került sor arra a sikertelen Kádárral történt találkozóra is, amelyen Kádár közölte, hogy Nagy ne számítson rá. De a Nagy-Déry találkozóra is ekkor került sor, aminek nyomán megjelent egy Déry-cikk az Irodalmi Újságban, miszerint ők, az írók rendíthetetlenek. Ilyen előzmények után érkezett haza Rákosi, és a hazaérkezése nagyon jól volt megszervezve, valóságos diadalmenet volt. Rendkívül sok közszereplése volt, sokat nyüzsgött, mindenütt felszólalt. És Nagy Imre gyakorlatilag eltűnt.

Mi lehetett a magyarázata a visszarendeződésnek?

A moszkvai emberek valamilyen jelzést kaptak, vélhetően Andropovon keresztül, mert sem Farkas, sem Rákosi, Berei meg különösen nem lett volna elég erős egyedül. Jelzést kaptak, hogy véget kell vetni Nagy Imre politikájának. És akkor jött az ideiglenes nemzetgyűlés megalakulásának 10. évfordulója, amelyet Debrecenben ünnepeltünk meg. Különvonat ment Debrecenbe, amire meghívattam Harasztit, Losonczyt és Kádárt is, mert neki mint kerületi párttitkárnak nem lett volna azon helye. Az ünnepség teljesen siralmas volt, Rákosi a nagytemplomban kérkedő, pöffeszkedő beszédet tartott, és abban ’53-ról szó sem esett. Nagy Imre pedig egy teljesen jellegtelen, kiábrándító beszédet mondott, nyilván azt hagyta jóvá a PB. A nyomasztó élmény marad csak meg, ha utána nem kerül sor egy fogadásra az Arany Bikában. Ezen a fogadáson Benjámin, Haraszti és más írók kezdeményezésére Nagy Imre körül kialakult egy asztaltársaság, ahol nagy dalolások, koccintgatások voltak, és rendkívül harcos légkör alakult ki, amit Rákosi látható rosszallással szemlélt, de persze megakadályozni nem tudott.

Kikre emlékszel még, akik Nagy Imre körül voltak?


A fentieken kívül, persze magamat is beleértve, ott volt még Aczél Tamás, Kuczka Péter, a Rákosinál akkor feketelistán lévő Urbán Ernő – aki később nem győzte jóvátenni ezt az „eltévelyedését” –, de furcsa mód ott volt Dobozy Imre is. De még sokan voltak, akikre már nem emlékszem, és később le is koptak.

Ez a debreceni fogadás jelentette a fordulópontot?



Ezt így nem mondanám, de ettől kezdve már nem volt megállás. Szilveszterkor nagy fogadás volt a Parlamentben, ahová én Fehér Lajost is elvittem, mert nekem volt szolgálati kocsim. Ott már nagyon feltűnő volt, hogy Nagy Imre egyedül állt, nem nagyon volt ember, aki meg merte volna közelíteni. Nagyon látni való volt, hogy ez az ember elveszítette a hatalmát. Formálisan még miniszterelnök volt ugyan, de ténylegesen már nem az. Később tudtuk csak meg, hogy néhány nap múlva mennek Moszkvába…

Rákosival együtt…

…Rákosival együtt, ahol Rákosinak adtak igazat. Ugyanúgy, mint annak idején, amikor Nagy Imrének adtak igazat. Tehát a felállás marad, csak Nagy Imrének önkritikát kell gyakorolnia, de ami ennél fontosabb, élesen el kell határolnia magát ezektől a jobboldali megnyilvánulásoktól. És itt az írókat, újságírókat hangsúlyozták. Az oroszok nagyon felkészültek erre a beszélgetésre! Hruscsov vitte a szót, rendkívül agresszív volt, és azt mondta Nagy Imrének szóról szóra, hogy: „Nehogy azt higgye, hogy maga lemegy a Balatonra, és ott fürdik, meg horgászgat, és a többiek fognak maga helyett kínlódni és a maga által elkövetett hibákat kijavítani. Ebben magának is részt kell vennie!” Ahogy én tudom, Nagy Imre látszólag bele is ment abba, amit Hruscsov kívánt. Tudomásom szerint más tanúja nem volt ennek a beszélgetésnek, én is csak a mozaikokból tudom összerakni, hogy mi történt. Később még Andropov kezdeményezésére több kísérlet történt, hogy Nagy Imre gyakoroljon önkritikát, azonban Nagy egyre keményebb és elszántabb lett, és egyre határozottabban utasította el ezeket a kísérleteket. Ebben igen nagy szerepe volt Nagy Imre feleségének is, aki egyszer azt mondta az Apróéknak, hogy „az én uram nem fogja leszarni önmagát, ezt vegyék tudomásul”. Nyilván ennek a hatására lett az öregnek angina pectorisa, és nem szívinfarktusa, ahogy terjesztették. Nagy Imre tudta, hogy milyen népszerű, és azt is tudta, ha önkritikát gyakorol, akkor politikailag megsemmisül. S mivel mindez már Sztálin halála után történt, tudta, hogy nem fogják lecsukni, nem akasztanak a nyakába egy pert. Ekkortól egyre merevebb és egyre harcosabb a magatartása.

S ekkor jön Rusznyák professzor…



…akinek az orvosi közreműködésével, betegségére hivatkozva, gyakorlatilag házi őrizetbe helyezik. Az 1955-ös márciusi KV-ülést úgy készítik elő, hogy még az anyagot sem küldik meg neki. De persze Fehér Lajostól megkapta a KV előkészítő anyagát, és levelet írt a Központi Vezetőségnek, tehát ekkor már harcba szállt. Ezen a KV-ülésen Rákosi arra játszott, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon Nagy Imrétől. Áprilisban volt egy újabb KV-ülés, amelyen határozat született, és ez Nagy Imrét mint politikai tényezőt eliminálta. De eliminálta mindazokat az embereket is, akik az ő oldalára álltak. Jellemző a kaméleonok hitványságára, hogy akik korábban nem győzték a hűségüket bizonyítani az új vonal és Nagy Imre iránt, azonnal visszaálltak, és azonnal igazodtak Rákosiékhoz. Még Szántó is ezek közé tartozott, holott neki szemernyi esélye sem volt, hogy megússza. A Tájékoztatási Hivatalt feloszlatták, a sajtó felügyelete a pártközponthoz került, erőteljes volt a visszarendeződés.

A Központi Vezetőség áprilisi határozata után, este fogadás volt a jugoszlávoknál, akiknek akkor volt a nemzeti ünnepük, és mi ott tudtuk meg, mi történt, hogy személyi kérdésekben milyen határozatok születtek. Persze rögtön megtelefonáltuk Nagynak is, és terjesztettük. Másnap reggel behívatott Szántó, és elkezdett arról faggatni, hogy én ezt honnan tudtam, kinek mondtam el? Amikor kitérően válaszoltam, közölte, hogy írásbeli igazoló jelentést kér, ami a mi korábbi viszonyunkra egyáltalán nem volt jellemző. Szántó még tett egy reménytelen kísérletet, hogy átmentse magát valahogy, de belebukott.

Hegedűs András hogyan képviselte az új politikát?

Még Gerőnél is erőteljesebben. Valamikor januárban volt egy nagyon semleges és kiegyensúlyozott küldöttgyűlés a Parlamentben. Hegedűs nem is volt elégedett, elsőnek szólalt fel, és élesen kirohant a jobboldal, a jobboldali elhajlás ellen, ami az élessége és a gorombasága miatt még abban a helyzetben is általános megütközést keltett. A többi vezető nem szólalt meg, csak ültek és hallgattak. Csak én szólaltam fel, és szembefordultam Hegedűssel, és azt a vonalat követtem, amit már akkorra kialakítottunk, hogy a párt határozatait magunkra nézve kötelezőnek érezzük, hiszen akkor még az októberi határozat volt érvényben. Hivatkoztam az októberi határozatra, és azt hangoztattam, hogy ez az egyoldalú, jobboldal elleni harc teljesen érthetetlen. Mire Hegedűs röviden, de rendkívül élesen és primitíven válaszolt, hogy nem akar velem vitába szállni, de vegyük tudomásul, hogy ami most elhangzott, az a párt hivatalos politikája. Rendkívül aktívan képviselte ezt a vonalat. Attól a perctől kezdve, hogy Nagy Imre már nem volt ott, gyakorlatilag átvette a hatalmat, sokkal elevenebb és erőteljesebb volt, mint Gerő. Hegedűs aktivitásának volt egy apró epizódja, az én személyes elkergetésem, amely úgy zajlott le, hogy valamikor az áprilisi határozat után bejött a szobámba, és megkérdezte, hogy mit keresek én ott. Akkor már a kutya sem hallgatott ránk, a politikát máshonnan irányították. Mondom: „Nézd, én tudom, hogy nem leszek sokáig itt, mert ez a hivatal megszűnik, de még semmiféle utasítást vagy határozatot nem kaptam, és várom, hogy megmondják, hogy mit csináljak.” Akkor Hegedűs azt mondta: „Akkor én most ezennel megmondom neked, hogy mit csinálj: pakolj, és menj!” Egyértelműen kirúgott. Menjek, mert ott nekem semmi keresnivalóm nincsen. Nem is ült le, állva mondta.

Gondolkodtam rajta, hogy neki semmiféle joga nincsen ehhez, végül is engem nem ő nevezett ki, én titkársági határozattal kerültem a posztomra. Aztán utánagondoltam, hogy nincs értelme civakodni, amikor ez a pasas azt mondta, hogy menjek el. Azonnal összepakoltam a személyes dolgaimat, és elmentem. Annál is könnyebb volt ez a távozás, mert a Vengrijánál fenntartottam a másik állásomat, ahová másnap reggel bementem, és elmondtam azt, hogy alakítsák vissza egész állássá a főszerkesztői állásomat. Aztán másfél-két hónapig még ott voltam, amíg onnan is eltávolítottak.

Közben – még a Vengrijánál – kaptam egy pártfegyelmit, mert egy nagy riport jelent meg Az ember tragédiájáról, ami miatt személyesen Rákosi kért igazoló jelentést. Ez egy elég hosszú átfutású újság volt, és én ezeket az anyagokat még akkor adtam le, amikor Az ember tragédiájával még semmi baj nem volt.

A tisztogatás

Hogyan alakult a kapcsolatotok Nagy Imrével?



Az áprilisi határozat után követelőzésünkre és sürgetésünkre Nagy Imre hajlandó volt feladni korábbi merev, pártszerű álláspontját, és fogadott bennünket. Legelőször Losonczyt és Harasztit, azután engem, utána Gimest, és azután elment hozzá Szilágyi Jóska is. Az első alkalommal még úgy történt a látogatás, hogy a szomszéd házban lakó Jánosiékhoz mentem, és ők hátul, a kerten keresztül vittek át Nagy Imréhez, de elég hamar belátták, hogy ennek semmi értelme.

Benneteket ekkor még nem figyeltek?



De, figyeltek. Nagyon könnyű volt figyelni, mert nagyon kevesen voltunk.

Nagy Imrére fixen rá volt állítva valaki?


Nagyon fixen és nagyon durván. Az utca két oldalán pasasok voltak, direkt agresszív módon csinálták, hogy megfélemlítsenek bennünket. Ezek a látogatások nagyon hamar rendszeressé és szokványossá váltak. Ebben az időben folytak azok a politikai beszélgetések, amelyek révén a barátság is kialakult közöttünk, mert hiszen korábban alig ismertük egymást, és még a hivatalos kapcsolat is minimális volt közöttünk. Majd kialakult az a gyakorlat, hogy Nagy Imre írta a beadványait és a tiltakozásait a Központi Vezetőségnek, és ezeket megmutatta nekünk. Egyelőre csak ott tartunk, hogy megmutatja nekünk. Losonczy, Haraszti és Nagy közt szóba kerültek privát dolgok is. Tehát nem egyszerűen csak leültünk, és politizáltunk, hanem mindenféléről szó esett. Gimes és Nagy között viszont sokkal inkább politikai jellegű maradt a kapcsolat. Később Nagy Imre nagyon szoros kapcsolatba került Déryvel és Heltai Gyurival, de nem tudok róla, hogy velük családilag is összejárt volna. Nálunk viszont többször is volt a feleségével, és ilyenkor még egy-két barátunk is ott volt.

Gimes hogyan került Nagy Imréhez?

Fazekas Gyuri révén.

Az ’55-ös névnapi ünnepségről mesélj!


Nagy Imre ’55-ben egy névnapi összejövetelt rendezett, és az teljesen családias jellegű, szabályszerű névnapi ünnepség volt, ahol politizálás egyáltalában nem folyt, és amelynek a zamatát az adta meg, hogy Kovács Kálmán kisújszállási rigmusokat és hosszú verses köszöntőket mondott. Nagyon jó vacsora volt, utána átmentünk a nagy fogadószobába, és ott nagyon kellemesen töltöttük az estét.

Szántó Zoltánnal megszakadt a kapcsolata?


Teljesen megszakadt, soha többé nem ment el Nagy Imréhez.

Térjünk vissza a Lapkiadó Vállalat párttaggyűlésére a New York palotába!


Hogy itt valami lesz, azt azért már sokan tudták, mert előtte többen is bejöttek hozzám – akkor még a Vengrija főszerkesztője voltam –, és könyörögtek, hogy ne menjek el. Az nem vitás, hogy ha Gimes nincs ott, az én felszólalásomra sem került volna sor. De hát ott felszólalt Gimes, aztán felszólalt Fazekas, azután azt hiszem már csak én szólaltam fel. A többiek vagy hallgattak, vagy ellenünk szólaltak fel. Utána még valami szavazásra is sor került, ahol Gimest el kellett volna ítélni, amiben én természetesen nem vettem részt. Mindenki tudta, hogy Gimesnek igaza van, de hát úgynevezett pártszerűségből, vagyis félelemből, senki nem mert melléje állni. A taggyűlés nagyon nagy hullámokat vert, és másnap már az egész város beszélt róla, nem csak a szerkesztőségek, és nem csak az épület. Gimest és Fazekast rövid úton kizárták a pártból, engem csak szigorú megrovásban részesítettek, utolsó figyelmeztetéssel. Egyben mind a hármunkat azonnal elbocsátottak. Gimest a Corvinánál helyezték el, Fazekast a Belkereskedelmi Minisztérium valamilyen lapjánál. Engem pedig Márkus Laci nagyon erélyes és aktív fellépésére a Művelt Nép Kiadónál, azonban szigorú kikötés volt, hogy nem lehetek lektor, csak könyvtáros.

Ezzel egyidejűleg óriási tisztogatás kezdődött a magyar sajtóban.

A Magyar Nemzetnél, mint utólag kiderült, huszonvalahány embert bocsátottak el, köztük nagyon régi és neves újságírókat is. Boldizsárt is leváltották. A Szabad Ifjúságnál is volt egy erős tisztogatás. És a Szabad Népnél is természetesen tisztogatási hullám kezdődött…

Ezeknek a nevét – egy százas listát – olvasta föl talán egy év múlva a Petőfi Kör sajtóvitáján Nemes György.

Az írómemorandum



Ezekben a hónapokban az ellenállásnak csak kisebb, sporadikus eseteit lehetett tapasztalni. Az 1955. áprilisi, majd az ezt követő súlyos személyi retorziók nem tettek pontot egy történelmi szakaszra. Nem az történt, hogy egy párton belüli csoport vereséget szenvedett, majd ezt a csoportot szisztematikusan likvidálták, és felszámolták a politikáját. További kisebb-nagyobb események következtek, egy-egy vers, egy-egy elbeszélés, egy-egy film, ami szintén nem volt utolsó jelentőségű.

Mire gondolsz?


Máriássy Félixnek az Egy pikoló világosa, [Makk] Karcsitól a 9-es kórterem, ezek kifejezetten ’53-as szellemiségű filmek voltak, és hogy ezek létrejöhettek, abban igen nagy érdeme volt [Újhelyi] Szilárdnak, mint filmfőigazgatónak. Ehhez járult még, mint rendszeres tevékenység, Nagy Imre különböző kéziratainak géppel történő sokszorosítása és hólabdaszerű továbbítása, terjesztése. A csoportnak mint politikai erőnek a ténykedése ebben az időben nem volt még jelentős. A jelentős inkább a léte volt, annak a ténynek a teljesen egyértelmű demonstrálása, hogy a harc nem ért véget.

Ennek a lelkiállapotnak több vetülete is volt. Az egyik vetülete, ami kifelé látszódott, és ami abban foglalható össze, hogy ezt a közvélemény is lassacskán tudomásul vette, és tudomást szerzett róla a legkülönbözőbb csatornákon. Elsősorban az Irodalmi Újság, de részben az Új Hang révén is, másrészt a különböző szállongó híresztelésekből. A csoporton belül viszont egyre türelmetlenebb és sürgetőbb hangok hallatszottak, hogy amit mi csinálunk, az nem elegendő. Ennek a türelmetlenségnek a legszélsőségesebben Gimes adott hangot, aki egyenesen azt vetette föl, hogy valamilyen formában szervezetileg kellene megalakulnunk, és úgy kellene folytatni a további tevékenységünket. Ez a javaslat nagyon nagy megrökönyödést és felháborodást keltett, elsősorban Nagy Imre és Haraszti Sándor részéről, úgyhogy elég nagy erőfeszítésekbe került, amíg sikerült ezt az ellentétet elboronálni.

Ez egy pártfrakció létrehozása lett volna?


Ha nem is frakció, de mindenesetre egy szervezett csoport, bár Gimes akkor már nem volt párttag. De Nagy Imre és Haraszti csak ezt a laza formát akarta továbbra is fenntartani. Én végül is – bár Gimes elképzelése szimpatikus volt számomra – Nagy Imréék oldalára álltam, és arra törekedtem, hogy az ellentétet elsimítsam, mert az teljesen nyilvánvaló volt, hogy Nagy Imre nélkül nem létezhetünk. Nincs értelme olyasvalamit csinálni, amiben Nagy Imre nincsen benne. Márpedig, ha ettől a Gimes-féle javaslattól ilyen hevesen elhatárolja magát, akkor azt kár erőltetni.

Hogyan voltál képes elrendezni ezt az ügyet?



Valószínűleg súlyomnál fogva is, meg én alkatilag is alkalmas vagyok az ilyen dolgok elrendezésére. Nagy Imre szemmel láthatólag leginkább velem találta meg a hangot az újonnan hozzácsapódott intellektuelek között. Ez 1955 nyarán, tavaszán volt. Közben a mi szellemi és politikai bátorításunkra az Írószövetség kommunista tagjai olyan vehemensen álltak ki a gátra, hogy annak különböző, nagyon fontos megnyilvánulásai voltak, amelyek közt egyrészt az Irodalmi Újságnak az elkobzása, másrészt pedig az arra adott válasz volt, ami abban nyilvánult meg, hogy az Írószövetség elnökségének kommunista tagjai egységesen, egyöntetűen lemondtak. A legpregnánsabban Veres [Péter] fejezte ki az álláspontját, amikor azt mondotta, csak hadd veszekedjenek egymással a zsidó gyerekek, majd meglátjuk, mi jön ki belőle. Illyés ennél sokkal korrektebb volt, nekem személyesen mondta, hogy „ha szakításra kerül a sor, akkor rám mindig lehet számítani”. A kép teljességéhez tartozik, hogy bár bennmaradtak az elnökségben [ti. a népi írók], de ezzel együtt nem lehetett őket rávenni semmiféle disznóságra, becstelenségre. A továbbiakban nagyon szolidárisak voltak, vagy a hallgatásukkal, vagy azzal, ahogy megszólaltak.

Hogyan keletkezett az írómemorandum?

Egy őszi napon, itt a Rózsadombon sétálva, Gimessel megállapodtunk abban, hogy valamit kellene csinálni, egyrészt nem elegendő, hogy egy-egy író elszigetelten fellép, másrészt meg itt vannak az öregnek ezek a beadványai, dolgozatai, de mindez kevés. Kellene valami súlyosabb, egységesebb politikai fellépés, akció. Tehát akcióra van szükség!

A legjobb és a leghálásabb lenne a pártvezetésnek ezek ellen a teljesen képtelen, nevetséges és hajmeresztő kultúrpolitikai intézkedései ellen fellépni. Ebben meg is egyeztünk, és én ezt elmondtam Nagy Imrének és Harasztinak, akiknél az ügy általános tetszést aratott. Mégpedig olyan mértékben, hogy Haraszti és Losonczy Kádárhoz is elmentek, és neki is megemlítették ezt a dolgot. Az volt az elképzelésünk, hogy ez egy széles körű, párton belüli akció legyen, amelyet csak párttagok írnának alá, és amelyben a párt kultúrpolitikája ellen tiltakoznánk. Kádár nagyon helyeselte az elgondolást, teljes mértékben egyetértett vele, mindössze annyit tett hozzá, hogy mivel itt kulturális dolgokról van szó, ő úgy gondolja, hogy ezt nem általában a párttagoknak kellene aláírni, hanem azoknak az embereknek, akik ezen a területen vannak, tehát a funkcionáriusok eleve kiesnek, vele az élen.

Mi okozta azt, hogy Nagy Imre megváltoztatta a nézetét, és Kádár is másképp viselkedett, mint korábban?


Kádár végig arra törekedett, hogy jó baráti kapcsolatot tartson fönn velünk. Nagy Imre pedig úgy fogta fel, mint a kommunista értelmiségieknek egy magától értetődő tiltakozását bizonyos konkrét intézkedések ellen. Ezzel megvolt a zöld lámpa az ügyhöz. Tapogatóztunk néhány írónál, elsősorban Zelknél, Benjáminnál, Dérynél, Aczél [Tamás]-nál, Méraynál, és mindenütt helyeslésre találtunk. Ezek után a memorandumot a Művelt Népnél, az én kis szobámban és részben Haraszti lakásán, hárman szövegeztük: Gimes, Haraszti és én. Talán Losonczynak mutattuk még meg, és amikor megállapodtunk a végleges változatban, megkezdtük az aláírásokat. Gimes eleve kimaradt, mert ő már nem volt párttag. De már az első nekifutásnál baj volt, mert Molnár Miklós a legelsők közt írta alá. Néhány kommunista író kijelentette, hogy ő egy olyan ívet nem ír alá, amin Molnár Miklós szerepel elsőnek, az a Molnár Miklós, aki éveken keresztül macerálta őket. És akkor kezdtük elölről. Most már Déry, Zelk, Benjámin kezdték, és aztán elég gyorsan terjedt a dolog. A zenészekhez Mihály Andris vagy Szervánszky vitte el a memorandumot. Az újságírók közt nem volt gond, ott inkább csak szelektálni kellett, mert olyanokkal akartuk aláíratni, akik közismertek voltak. A színészek közül is jó páran aláírták. Viszont probléma merült fel a funkcionáriusoknál. Eredetileg Kállai Gyula is nagy lelkesedéssel fogadta, hogy természetesen ő is aláírja. Ennek az ígéretnek a tudatában írattuk alá elsőnek Széll Jenővel. Ekkor azonban Kállai elkezdett bujdokolni, és nem írta alá. Végül Szilárd kirohant hozzá a repülőtérre is, mert éppen Moszkvába indult, és ott elkapta. Kállai akkor azt mondta Szilárdnak, hogy „csak nem gondolod, hogy ezeknek én aláírok valamit?!” És nem írta alá. Mi úgy döntöttünk, hogy Szilárd se írja alá, inkább maradjon filmfőigazgató, így szegény [Széll] Jenő szarban maradt, mert egyedül volt az aláírók között funkcionárius.

Tulajdonképpen teljesen előrevetül mindenkinek a magatartása.


Kállaival ettől kezdve meg is szakítottunk minden kapcsolatot.

Végül körülbelül hányan írták alá?



Nekem megvan otthon a másolata ennek a végleges példánynak, amit beadtunk a pártközpontba, 59-en írták alá. Ami nálam van, az egyidejű, azért, hogy legyen egy lista arról, hogy kik írták alá. Még annyiban is hiteles, hogy az aláírások sorrendjében van. Reismann János készített az egészről két-három fotokópiát is, amelyeket teljesen kívülálló barátunknál helyeztünk el, de az mára már elveszett. A pártarchívumban ott van a teljesen hiteles példány.

Hogy jutott el a pártvezetéshez a memorandum?

Haraszti rendesen leadta a postázóba, átvételi elismervénnyel.

Kinek volt címezve?

Az MDP Központi Vezetőségének.

Mi történt, miután a vezetőség megkapta?

Először óriási volt a megdöbbenés és a meghökkenés, mert teljesen váratlanul érte őket. Az első meglepetés után következett a felháborodás, hogy ez támadás a párt ellen, ez csak a szektásokat erősíti, és taktikailag szerencsétlen lépés volt. Néhány nappal rá pedig megindult a gyúrási akció az aláírások visszavonására, mindenféle ígéretekkel megspékelve. A visszavonásnak minden esetben írásban kellett megtörténnie. Voltak esetek, amikor ezt önkritika is kísérte. A visszavonási akciót Andics Erzsébet vezette néhány más vezető emberrel, például Hámos Györggyel. Az akcióban segítségére volt még Simó Jenő, K. Nagy Magda, Lakatos Éva. Kettőnket, Harasztit meg engem a KEB-hez hívtak be. Tehát nem kulturális ügyet csináltak belőle, hanem politikait, pártfegyelmi ügyet. Asztalos elvtárs, Kiss Károly helyettese fogadott, aki megmondta, hogy ha nem vonjuk vissza az aláírásunkat, akkor ezt pártellenes cselekedetnek tekintik, és kizárnak a pártból. Ez a beszélgetés teljesen formális volt, így mi ott kijelentettük, hogy nem vonunk vissza semmit.

De volt egy pillanat, amikor a visszavonás „tömegméreteket” öltött. A végén, mint tudvalevő, a nagyon nagy többség visszavonta az aláírását. Az újságírók közül hárman nem vontuk vissza: Haraszti, Losonczy és én. Az írók közül Déry, Zelk, Benjámin és Aczél. A zenészek közül Szerványszky, a színészek közül pedig az akkor házaspárként létező Gábor Miklós és Ruttkai Éva.

Ez után következett az a hírhedt pártaktíva a Vasas Székházban, ahová bennünket nem hívtak meg, se Losonczyt, se Harasztit, se engem, és amelyen Rákosi is jelen volt. De jelen volt Zelk, Déry, Benjámin, Aczél és a többi kommunista író is. Funkcionáriusokkal tömték meg a termet, és egy hatalmas, nagydarab, buta emberrel, a hajógyár párttitkárával – aki a proletariátus hangját képviselte – egy előre leírt szózatot mondattak el, Háy pedig tett egy szánalmas önkritikai kísérletet. Bár a korábbi évekhez képest ez nagyon enyhe „megtorlás” volt, mégis sokkszerűen érte az egész társaságot, és nagyon negatív volt a hatása, amit csak fokozott, hogy utána egymás után következtek a fegyelmi ítéletek, leváltások, azok esetében is, akik visszavonták az aláírásukat. Tehát azok sem jártak jól, ők sem úszták meg. Odáig merészkedtek [ti. Rákosiék], hogy letartóztatták Erdős Pétert. Mint utólag kiderült, két dologért. Egy nő előtt tett kijelentéseiért és egy szerkesztőségben elmondott viccéért tartóztatták le izgatás címen. De teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem erre megy ki a játék, hanem, hogy példát statuáljanak.

A megtorlások hogyan zajlottak?



Széll Jenőt leváltották a Népművészeti Intézet éléről, Harasztit kizárták a pártból, én megmaradtam a Művelt Népnél, mint könyvtáros, Losonczy szigorú megrovást kapott, de megmaradhatott a Magyar Nemzetnél. Az írók közül azokat, akik valahol dolgoztak, kidobták az állásukból, és egy ideig ki nem mondott közlési tilalmat alkalmaztak velük szemben. Itt tartottunk, ebben a meglehetősen vert és szorongató helyzetben, paralizálva, mert ebben a szituációban nemigen lehetett arra gondolni, hogy bármihez is kezdjünk, amikor berobbant a XX. kongresszus.

A XX. kongresszus és a Petőfi kör


Ha visszatérnél a Nagy Imre-kéziratok terjesztésére.



A terjesztés nagyon kisipari módon és primitíven történt. Nagy Imre az ellene folytatott módszeres és szervezett rágalomhadjáratra állandóan reagált, mégpedig a Központi Vezetőséghez címzett és beadott felszólalásokban. Csak ’56-ban érlelődött meg benne az a gondolat, hogy ezt mint egy egységes művet tekintse, és úgy terjessze a Központi Vezetőség elé. Ezeket az írásokat adta ide nekünk, azzal, hogy olvassuk el, másrészt, hogy mutassuk meg másoknak is. Mi azzal a szándékkal mutattuk meg, adtuk tovább, hogy azok közül, akiknek megmutatjuk, többen lesznek majd, akik ezt tovább másolják és terjesztik.

Valamilyen összefoglalót szeretnénk hallani, de hangsúlyozottan a XX. kongresszus előtti szituációról.



Nálunk, Magyarországon Sztálin halála, majd az ’53-as júniusi határozat és az utána eltelt másfél év kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Például a rehabilitálások, amelyek nálunk történtek, azok példa nélküliek a szocialista országokban. A változások a mezőgazdaságban és falun szintén példa nélküliek. De mindennél lényegesebb az a változás, ami az egész politikai, közéleti légkörben bekövetkezett. Mélységesen meg voltunk győződve arról, hogy Rákosinak meg kell buknia, és hogy rajtunk múlik, hogy megbukik-e vagy nem. Ez éltetett bennünket, és ezt nagyon erősítették a különböző akcióink, azok létrejötte és sikere. Ha az ember így vonul egy harcba, akkor az, hogy kizárják a pártból, meg kirúgják az állásából, nem számít. Az tart egy évig, két évig, de a végén a politikai harcot mi fogjuk megnyerni. Nagy Imre is mélységesen meg volt győződve arról, hogy végül is ő győztesként fog kikerülni ebből a küzdelemből. Ez éltetett bennünket, és ennek fényében értelmeztük a belpolitika minden eseményét, és a világ folyását. Mert azért olyan fantasztikus dolgok történtek, mint a Titóval való kibékülés, az első nagyhatalmi találkozó, amelyek egyrészt mind teljesen a mi álláspontunkat igazolták, másrészt a mi pozícióinkat erősítették. És azt is éreztük, hogy mögöttünk áll az egész ország közvéleménye. Nagy Imrét nagyon tudatosan kértük arra, hogy sokat sétáljon a városban, és ő ezt rögtön megértette, és gyakorolta is. Ilyen alkalmakkor áradt felé a rokonszenv. Nem egyszer én is elmentem vele, és pillanatok alatt tömegek vették körül, nézték, kérdezték, hogy van, kezet fogtak vele.

1955 decemberében volt Kodály születésnapja, s ebből az alkalomból a Zeneakadémián hangversenyt rendeztek, ahová többen elmentünk. A szünetben kint álltunk az előcsarnokban, és feltűnő volt, hogy ennek a hangversenynek az volt a legnagyobb szenzációja, hogy ott volt Nagy Imre, és az emberek körülvették, nézték, sokan odajöttek, megrázták a kezét.

Próbáltatok valamilyen lépéseket tenni Erdős Péter kiszabadítása érdekében?


Persze, hogy próbáltunk. Írtunk egy levelet a Legfőbb Ügyészséghez, mert bennünket ez a letartóztatás nagyon izgatott és nyugtalanított.

Elérkezett a XX. kongresszus…



A XX. kongresszus nagyon meglepett mindannyiunkat, elsősorban Hruscsov és különösen Mikojan beszéde, de nagyon felbátorított az egésznek a hangvétele. Mikor aztán elég hamar ismertté vált, hogy itt még elhangzott egy másik beszéd is, Hruscsov titkos beszéde, akkor a teljes eufória hangulatába kerültünk. Eléggé nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy ennek a kongresszusnak a politikai tartalma és mondanivalója, és a Rákosi-rezsim két egymással teljesen összeférhetetlen dolog. Meggyőződésünk volt, hogy nálunk, Magyarországon is változásnak kell bekövetkezni. De hogy ez mikor következik be, és hogyan, az döntő módon rajtunk múlik, azon, hogy mit tudunk ebből kihozni, mit tudunk kiharcolni. Elragadott mindannyiunkat a megelégedés és az öröm. Valóban egy új szakaszba lép az ország, ’56 tavasza, nyara, ősze.

Petőfi Kör…


Bár a Petőfi Kör 1956 tavaszán lendült mozgásba, úgy emlékszem, hogy Tánczos [Gábor] ezzel kapcsolatban már ennél sokkal korábban felkeresett engem, és nagyon jó politikai érzékkel elmondotta, hogy milyen lehetőségek nyílnak. Ez még tél végén vagy kora tavasszal lehetett, mindenképpen a XX. kongresszus előtt. Tánczos elmondta, hogy a DISZ-en belül van egy lehetőség, erről sokat beszéltünk, és mint egy megvalósítható és megvalósítandó dolgot vitattuk meg a létrehozandó Petőfi Kört. Az ezzel kapcsolatos álláspontom teljesen egyértelmű volt, hiszen ez egyedülálló lehetőség, amit ki kell használni, mert más ilyen lehetőségünk, értelmiségi fórumunk az Írószövetségen kívül nem volt. Úgy láttam, hogy itt egy nagyon fontos fórum jöhet létre. Számomra nem volt kétséges, hogy meg kell csinálni a Petőfi Kört. De erről senkivel sem beszéltem, még a legközelebbi baráti körömből sem, mert azért voltak más terveink is.

Mik voltak ezek a más tervek?


Voltak kevésbé körvonalazott tervek a TIT-tel és a Lenin Egyetemmel kapcsolatban. Utóbbi nagyon alkalmasnak látszott arra, hogy rövid időn belül nagy vitafórummá alakuljon. Molnár Miklóst és Lőcsei [Pál]-t a bukásuk után a Lenin Egyetemre küldték hallgatónak, s rajtuk keresztül gondoltuk ezt megvalósítani, de végül is ezek soha nem jutottak a fejlődésnek arra a szintjére, ahová a Petőfi Kör.

A Petőfi Kör hatalmas sikerét elsősorban Tánczos nagy politikai tehetségének tulajdonítom, mert nélküle nem lett, nem lehetett volna Petőfi Kör. Maga Nagy Imre is, de a többiek is csak akkor értesültek a Petőfi Körről, amikor az első egy-két ülés lezajlott, és az egész város tele volt a visszhangjával. Akkor mondtam el Nagynak is, hogy ez egy olyan dolog, ahol ott vannak a mi embereink, mert Tánczostól egész pontosan tudtam, hogy neki sikerült egy nagyon erős csapatot kialakítani, amelyik őt támogatja, és jó kapcsolatai voltak fölfelé is, amelyek szintén segítették a munkáját. Azt mondtam Nagy Imrének, hogy a Petőfi Kör irányításában és munkájában a továbbiakban okosan és óvatosan, de nagyon határozottan részt kell vennünk. Később Tánczos személyesen is megismerkedett Nagy Imrével, de azt már nem tudom egész pontosan, hogy erre mikor került sor.

Késő ősszel. Ez nagyon fontos dolog.


Semmiképpen se akartuk, hogy kiderüljön, hogy nekünk bármilyen kapcsolatunk is van a Petőfi Körrel, ennélfogva személyesen nem is jártunk el oda.

Te először a sajtóvitán jelentél meg, ugye?



Igen. Ugyanez vonatkozik Gimesre is. De nem tudok róla, hogy Losonczy korábban ott lett volna. Biztos, hogy Jánosi és Nagy nem voltak ott. A Petőfi Körrel kapcsolatban végig fönntartottuk azt, hogy a kapcsolatunk csak eszmei és politikai, és nem közelebbi nexus. Ez a kapcsolat ténylegesen a Tánczos és köztem való személyes kapcsolatra korlátozódott, a sajtóvita előtti időben viszont már bekapcsolódott Losonczy is, akinek előtte szóltam, hogy Tánczos beszélni akar vele, mert ő párttag volt. Érdekes, hogy Donáth is ekkor kezdett aktivizálódni, mert az első dolog, amit ő megnézett és amihez hozzászólt, az Losonczy előre leírt beszéde volt. Sőt Déry előadását, felszólalását is megmutatták Donáthnak.

Te hányszor találkozhattál ’56. áprilistól, mondjuk, a sajtóvitáig Tánczossal?

Nagyon sokszor, hiszen a mi kapcsolatunk rendszeres volt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Tánczosnak a DISZ-be való beépítettsége folytán rengeteg információja is volt. Nagyon sok olyan dolgot tudott meg, amit senki más, és mihelyt megtudott valamit, azonnal jött és tájékoztatott engem. Nagy Imrével csak késő ősszel ismerkedett meg személyesen, de ettől függetlenül tavasztól azért ő a legszűkebb körünkhöz számított.

Mennyire fogadta meg Tánczos az instrukcióidat?



Nem volt soha közöttünk instrukciós kapcsolat. Ha valamit gondoltunk vagy kívántunk, akkor azt elmondtam neki, és nem emlékszem rá, hogy Tánczos akár egyetlen esetben is kétségbe vonta volna ennek a helyességét. Eltorzítanám a valóságot, ha azt mondanám, hogy mi irányítottuk a Petőfi Kört. Az én szememben Tánczos irányította. Én Tánczost olyan hallatlanul tehetséges, ötletes és kezdeményező politikus elmének tartottam, hogy nem is lett volna indokolt, hogy tutorként vagy akár felső kapcsolatként, ahogy ezt a mozgalomban régen mondták, fellépjek, és oktassam, eligazítsam. Erre nem volt semmi szükség. Ő a velem való érintkezést tulajdonképpen csak azért tartotta fenn, hogy amit csinálnak, az mindig szinkronban legyen a mi elképzelésünkkel.

A sajtóvita és a születésnap


A sajtóvita annyiban jelentett fordulatot, hogy azon a Nagy Imre-csoport tagjai is megjelentek. Ott voltál te, és ott volt Fazekas, Gimes, Erdős, Haraszti…


Csak Nagy és Jánosi nem voltak ott.

Ezenkívül ott volt még ugye hat-hétezer ember.


Losonczy volt ennek a vitának az egyik fő szónoka, és ott ült az elnökségben, ami politikailag nagy előrelépést jelentett a mi számunkra.

Szubjektíve hogyan emlékszel erre a tömegdemonstrációra?


Hihetetlenül felemelő és bátorító dolog volt, felülmúlta minden várakozásomat. Erről sokkal többet nem is kívánok mondani. Inkább azt szeretném elmondani, hogy talán abban volt némi szerepem, amikor a sajtóvita után következett a megtorlás, következtek az árulások, a megingások, akkor Tánczosban nekem kellett a lelket tartani. Én teljesen jóhiszeműen azt hangsúlyoztam, hogy az nem jelent semmit, ha Gosztonyi, Kelen köpönyeget fordítanak, meg Horváth Márton a Központi Vezetőségben, meg Vas Zoltán… Nem kell azt túl tragikusan venni. Tánczost viszont megrázták ezek a dolgot, neki ebben még kevesebb rutinja volt. Ő egy hosszabb, nehezebb periódusra számított. El volt készülve a sokkal keményebb retorziókra is, különösen Déry és Tardos [Tibor] kizárása után gondolta úgy, hogy egy újabb terrorhullám következik. Én pedig váltig mondtam neki, hogy nem ’55 telén, hanem ’56 nyarán vagyunk, és ezt már nem lehet megcsinálni. Bekövetkezett Mikoján ideérkezése és Rákosi bukása, amiben szerintem a Petőfi Körnek, és különösen a sajtóvitának, döntő szerepe volt.

Mennyire volt megalapozott a négyszázas listára vonatkozó hír?



A négyszázas listáról azt tudtam, amit Surecz Mezőtől hallott, és ami úgy szólt, hogy a nagy pánikban és riadalomban Rákosi azt mondotta, hogy négyszáz embert le kellene tartóztatni, és akkor ebben az országban nem lenne semmi probléma. Hogy ez a lista ténylegesen létezett-e vagy sem, azt nem tudom, soha semmi nyomát nem láttam. De nem is találkoztam soha senkivel, aki ezt látta volna.

Ezután elkövetkezett az a pillanat, amikor szinte az egész politikai bizottság és a felső vezetés és funkcionárius réteg Rákosi távozását kívánta. Az is tény, hogy ezt senki közülük nyilvánosan, pártszerű keretek között elmondani nem merte, és végül is Mikojannak kellett idejönnie, hogy Rákosi leváltását megoldja. Ennek a részleteiről Hegedűs András visszaemlékezéseiből sokkal többet lehet tudni, mint amit én valaha megtudhattam volna.

Amit autentikusnak tartasz.



Autentikusnak tartom. Nem tudom elképzelni, hogy Hegedűs ilyet mondana, hogy őt szemelték ki első titkárnak, ha ez nem felelne meg a valóságnak. Én ezt teljesen elfogadhatónak és valószínűsíthetőnek tekintem.

Még térjünk vissza Nagy Imre hatvanadik születésnapjára, ami június 9-én volt. A Petőfi Kör mellett ez volt a legjelentősebb politikai demonstráció.

Nagy Imre és köre ezzel az eseménnyel messze túllépett a pártkereteken, és a meghívottak listáján közös, előzetes megbeszélés és megegyezés alapján szerepeltek olyan emberek is, mint Veres Péter, Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Ferenczy Béni, Kosáry Domokos, Pethő Tibor, Boldizsár Iván, és hosszan tudnám sorolni.

Kezdjük ott, hogy először is ott voltak a Nagy Imre-kör tagjai.

Mégpedig feleségestől voltak ott. Nagyon szép volt az idő, az egész születésnapi ünnepség a kertben zajlott. Két központi vezetőségi tag is ott volt: Fehér Lajos és Czottner Sándor, amin nagyon meglepődtünk. Donáth Ferenc is ott volt, s ez volt az első alkalom, hogy egy ilyen demonstráción részt vett.

És a művészek?

Palotai Boris, Szervánszky Bandi.

A közgazdász Fekete Ferenc…


Őt Nagy Imre nagyon szerette, tanítványa és tanársegédje volt.

A nékoszisták közül ki volt ott?

Kardos Laci és Gyenes Tóni. Természetesen Rajk Júlia is ott volt. De ott volt még Nagy Imre néhány régi, FM-beli munkatársa is.

Magán a születésnapi ünnepségen a megjelenésen kívül nem történt más?


Nem történt semmi.

Pohárköszöntő nem volt?

Nem volt. Nagy külön-külön koccintott a megjelentekkel, akik kifejezték a jókívánságaikat, gratuláltak neki… Ennyi történt.

Ajándékot vittetek?


Csak teljesen privátul. Közös ajándék nem volt. Én valahol találtam egy régi, múlt század végi vagy század eleji nagyon szép kötetet Somogy megyéről egy antikváriumban, és azt vittem el neki.

„A borzas megbukott”

1956. július 17-én Anasztaz Mikojan Budapesten bejelenti Rákosi leváltását.



Rákosi leváltásával kapcsolatban saját személyes élményeimet próbálom feleleveníteni. Nem gondoltuk, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik. Még azt sem tudtuk, hogy egyáltalában bekövetkezik. A mi szűkebb körünkben nem vesztettük el se a harci kedvünket, se az optimizmusunkat. A Rákosiékkal kapcsolatban lévő funkcionáriusok végül is bizonyos nyomásra egytől egyig mind szembefordultak Nagy Imrével. Vonatkozik ez Hollósra, Gosztonyira éppúgy, mint Horváth Marcira, Vas Zoltánra. Ismervén ezeknek az embereknek a „szilárdságát” és „jellemerejét”, teljesen nyilvánvaló, hogy ha ők úgy érezték volna, hogy ez a Petőfi köri határozat és ezek a napok megpecsételik Rákosi sorsát, akkor ezt megszagolván, igyekeztek volna az elsők között lenni, akik nem fogadják el ezt a határozatot, és szembefordulnak vele. De ők önkritikákat gyakoroltak, és csatlakoztak az üvöltők kórusához, ami azt mutatja, hogy nem voltak felkészülve Rákosi bukására. Az én tapasztalataim szerint csak Surecz és Mező voltak azok, akik egyáltalán nem ijedtek meg, és meg voltak győződve róla, hogy Rákosi napjai meg vannak számlálva.

Nem tudtuk, hogy Mikojan megérkezett Pestre, nem tudtuk, hogy váratlanul összehívták a Központi Vezetőséget, ami arra mutat, hogy ez az összehívás órák alatt történhetett. Az egész dologról délben értesültünk a Sajtóházban. Nekem Haraszti Sándor mondta, aki riasztott, hogy azonnal jöjjek. Azzal fogadott, hogy „a Borzas megbukott”. Mondanom sem kell, leírhatatlan volt az öröm. Lassacskán kezdtek kiszűrődni a hírek, hogy itt van Mikojan, és közölte a szovjet párt kívánságát. Kiszivárgott, hogy Rákosi előbb tiltakozott és próbálta védeni magát, de a szó szoros értelmében, mint egy rossz cselédet, kirúgták, elcsapták. A mi örömünk ekkor olyan nagy volt, hogy alig értünk rá gondolkozni, hogy milyen újabb szerencsétlenségek kiindulópontja lesz az, hogy utódjául Gerőt nevezték ki.

Este a Kikelet csárdában – nem tudom, akkor is úgy hívták-e – összejöttünk egy páran, Harasztira, Losonczyra, Déryre emlékszem, és vidám vacsora és poharazgatás közben ünnepeltük ez eseményt. Úgy tudtuk, egy percig sem volt kétséges, hogy Gerő legyen az utód. Viszont abban reménykedtünk, hogy az új vezetés első lépése, első teendője az lesz, hogy felveszi Nagy Imrével a kontaktust. Annál is inkább, mivel ebben a vezetésben már Kádár és Kállai is benne volt, és még több olyan ember, akitől joggal várhattuk, hogy ha Gerő maga nem is, ők felvetik ezt a dolgot, mert a Nagy Imre-ügy tisztázása nélkül nem lehet továbbmenni. Annál nagyobb csalódást és meglepetést okozott számunkra, hogy egyelőre erről egy szó sem hangzott el.

De Gerőt ettől függetlenül is nagyon rossz választásnak tartottuk, azonban végül is nyilvánvaló volt, hogy Mikojan, illetve az oroszok csak azok közül választhattak, akik korábban is a legfelső vezetésben voltak. Nem lett volna elképzelhető, hogy Kádárt egyből kooptálják a Központi Vezetőségbe, megválasszák a Politikai Bizottság tagjává, és mindjárt őt tegyék meg első titkárnak, amit mi optimális megoldásnak tartottunk volna. Nem szabad elfelejteni, hogy ellentétben azzal, amit ők szoktak hangsúlyozni, Rákosi leváltása és október 23-a között sem politikai, sem szervezeti, sem személyi téren semmi olyan nem történt, ami arra vallott volna, hogy itt valami meg fog változni. Legjellemzőbb az, hogy én még október 23-án is a Művelt Nép könyvtárosa voltam, föl sem merült a rehabilitációm. Nagy Imrével ugyan tárgyaltak egy-két alkalommal, de lényegében az ő státusa is változatlan maradt. Visszavettek ugyan bennünket a pártba, de ez teljesen formális volt, igazi politikai jelentősége nem volt.

Nagy Imre joggal kívánta azt, hogy az ő visszavétele elvi és politikai tisztázás keretében történjen. Ezzel szemben az új vezetésnek – beleértve az újonnan kooptált tagokat is – szemmel láthatólag az volt a törekvése, hogy ezt az egész ügyet sundám-bundám azzal kell és lehet elintézni, hogy visszavesznek bennünket a pártba, és ezzel a dolog be van fejezve. Nagy Imre azonban ebben következetes maradt, és ragaszkodott a politikai tisztázáshoz. De amikor Gerő átvette a hatalmat, történhetett valami utalás arra, hogy el kell határolnia magát a nem pártszerű elemektől, és ezt ő nyilvánvalóan nem utasította vissza, így a Nagy Imrével lefolytatandó vita nem kerülhetett a pártvezetés napirendjére. Arra emlékszem, hogy hármunkat, Harasztit, Gimest meg engem egyszerre vettek vissza a pártba. A KEB ülésén egyszerre közölték, hogy a velünk szemben hozott összes határozat érvénytelen.

Kiss Károly?



Igen. Kiss Karcsi közölte, hogy ami történt, az Rákosi nyomására történt. Persze külön-külön hívtak be bennünket. És igazolták visszamenőleg a párttagságunkat, Harasztiét ’19-től, az enyémet ’39-től, a Gimesét ’45-től kezdődően állították helyre. Mindhárman kísérletet tettünk arra, hogy politikai vitát kezdeményezzünk, és belekezdtünk abba, hogy tisztázni akarjuk, hogyan történtek a korábbi események, és tisztázni akartuk azt is, hogy mik a mi nézeteinket, de mindhármunkba belefojtották a szót, mégpedig azzal, hogy ennek nincs most itt az ideje. Mikor pedig eljöttünk, a lépcsőn lefelé haladva Haraszti és Gimes éktelen szitkozódásba kezdett, hogy micsoda bagázs ez, és hogy néz ki ez az egész, és nem lesz ebből semmi sem. Gimesnek volt egy olyan észrevétele, miszerint hiába minden igyekezet, egy klozettban csak büdös lehet. Én csak röhögtem az egészen, szórakoztam ezen a hülye, képtelen dolgon, hogy ugyanazok a pasasok, akik pár hónappal előtte nagy dérrel-durral és zenebonával kizártak, most közlik, hogy ez érvénytelen.

Néhány nappal később összehívták az Újságíró Szövetség választmányát, bennünket oda is visszavettek, és Harasztit választottuk meg a MÚOSZ elnökének.

Október 23. előtt

Most kicsit úgy tűnik, a lényeget tekintve igaz az, hogy Rákosi leváltása és október 23-a között a Nagy Imre-csoport nem politizált.

Egyetlen nagyon fix elképzelésünk volt, és ebben egységesek is voltunk, nevezetesen az, hogy a továbblépésnek, a további fejlődésnek elengedhetetlen feltétele, hogy az 1955-ös márciusi határozatot érvénytelenítsék, nyíltan vitassák meg az új szakasz politikáját, és annak alapján alakuljon a továbbiakban az ország sorsa. A Petőfi Körben a résztvevők azt mondták, hogy jöjjön el Nagy Imre, és mondja meg, hogy mit akar. Adjon programot!

A mi programunk egy megjavított, korrigált, józan és egyértelmű kommunista politika folytatása volt. Tehát a programunkban nem volt semmiféle olyan követelés, amelyik ezen túlment volna, és amely október 23-án, sőt már 22-én kialakult. Tehát se valódi politikai pluralizmus, se az ország semlegessége vagy egy függetlenebb külpolitika kivívása nem szerepelt benne. Ez nem jelenti azt, hogy ha továbbhaladunk a júniusi úton, akkor nem kerülünk szembe ezekkel a problémákkal, és legtöbbünk, különösen a nemzeti függetlenség kérdésében, egységes véleményen volt, de első lépésben a júniusi programhoz való visszatérést szorgalmaztuk. Egyáltalában nem vettük észre, hogy ez akkor már egy túlhaladott álláspont, egy elavult program. Nem is beszélve arról, hogy Nagy Imrének esze ágában sem volt a ’45-ös koalíció helyreállítása. Abban azonban egységesek voltunk, hogy helyre kell állítani a többpártrendszert.

De nem a ’45-ös, hanem sokkal inkább a ’47-es formájában. Tehát egy olyan többpártrendszert képzeltünk el, amelyben egyértelmű a Kommunista Párt vezető szerepe, és amelyben a többi párt csak a transzmisszió szerepét tölti be. Többen voltunk ugyan, akik ezzel nem elégedtünk meg, többet akartunk, és bár nem mondtuk, hogy ’45-höz kell visszatérni – ilyet Gimes kivételével egyikünk se mondott –, elfogadtuk az öreg elképzelését. Nagy Imre pedig nemegyszer említette, hogy a többpártrendszer összeegyeztethető a szocializmussal, hiszen az NDK-ban is, Lengyelországban is többpártrendszer van. Többször szó esett arról, hogy komoly ellenzéki politikusokat, más pártbeli politikusokat be kellene vonni a politizálásba. Ennek érdekében történt is egy-két lépés. Haraszti és Losonczy találkozott Kéthly Annával, de ez a beszélgetés teljesen negatív eredménnyel zárult. Ezenkívül én összehoztam egy véletlennek tűnő találkozást Nagy Imre és Pártay [Tivadar] között, aminek szintén nem volt különösebb eredménye.

Még egy ilyen beszélgetésre emlékszem, amelyik Losonczynál történt, ahol Ignotus Pali és Horváth Zoltán volt jelen. Mindketten nem sokkal korábban szabadultak a börtönből. Az volt a feltűnő, hogy Ignotus és Horváth még sokkal konzervatívabbak voltak, mint mi. Ignotus és Horváth nem helyeselték a mi radikalizmusunkat, szembenállásunkat az új vezetéssel.

Az egyetlen ember Justus Pali volt, akivel teljesen megértettük egymást.

Futóval való barátságomat nem tekintem politikai kapcsolatnak. Kovács Bélával pedig az én tudomásom szerint nem volt semmi kapcsolatunk, de parasztpártiakról se tudok.

Utólag Bibótól megkérdeztem, hogy lehet az, hogy ő nem keresett semmiféle kapcsolatot hozzánk. Ami annál is feltűnőbb volt, mert azért neki volt egy csomó olyan régi ismerőse, barátja, akik kommunisták voltak, vagy nagyon közel álltak a párthoz. Erdei, Ortutay.

Nekünk eszünkbe sem jutott Bibó, elfelejtettük, nem emlékeztünk rá. De egész biztos, hogy ha Bibó jelentkezett volna, akkor arra reagálunk. Bibó azt válaszolta, hogy ő nagy érdeklődéssel és izgalommal figyelte, hogy mi történik, természetesen olvasta az Irodalmi Újság cikkeit, és minden fontosabb megnyilvánulásról tudomást szerzett, elsősorban Sárközi Márta révén, de ezt az egész dolgot annyira párton belüli ügynek tekintette, hogy úgy érezte, neki itt nincs sok mondanivalója, másrészt meg, mivelhogy mi nem érdeklődünk iránta, nekünk nyilván csak tehertétel lenne, ha megszólalna vagy a véleményét nyilvánítaná.

1956. október 6-án volt a Rajk-temetés. Hogyan emlékszel?

Az új vezetés egy területen, a rehabilitáció területén, nagyon jelentős fordulatot hozott. Mégpedig elsősorban a Rajk-per kivégzett áldozatai ügyében. Amíg Rákosi volt az első titkár, erre még gondolni se lehetett. Viszont ezekben az ügyekben Gerőnek sokkal kisebb volt a kimutatható szerepe, így ő megengedhette magának, hogy a rehabilitáció területén lépjen. Bár szerintem igen nagy felelősség terheli őt is, hiszen tagja volt annak a bizonyos bizottságnak, de amennyiben ezt a dolgot megpiszkálják, akkor két ember kerül személy szerint nagy bajba: Rákosi és Farkas. Gerő sokkal kevésbé, de ő sem volt szeplőtelen. Gerő számára a rehabilitáció jó alkalom volt a politikai hitele, népszerűsége fokozására. Amit mi kezdettől fogva hangoztattunk, azt vette át a pártvezetőség, hogy ezeknek a kérdéseknek a nyílt és formálisan is látványos tisztázása nélkül nem lehet elképzelni a továbbhaladást. És tudtuk azt is, hogy ez politikailag valóban egy irtózatos csapást jelent az egész régi rendszerre és vezetésre.

Rákosi bukása után elsősorban Mező és akik hozzá közel álltak, a spanyolosok, nagyon erőteljesen követelték a rehabilitációt, és ennek hangot is adtak. És mivel a pártvezetésben már többen voltak olyanok, akik maguk is szenvedő alanyai voltak a koncepciós pereknek, ennek nem lehetett akadálya. A kérdés egyre inkább arra szűkült, hogy hogyan, milyen körülmények között történjék ez.

A két szélsőséget abban tudnám meghatározni, hogy ezt minél csendesebben, szerényebben, feltűnés nélkül, de egyértelműen akarták megcsinálni. A nyilvánosság kizárásával. A másik szélsőség Rajk Júliáé volt, aki azt kívánta, hogy Bajcsy-Zsilinszky temetésének a mintájára Rajkot a Parlamentben ravatalozzák fel, és a városon keresztül menjen a gyászmenet, és úgy temessék el díszsírhelyen. Úgy emlékszem, hogy mi egyöntetűen rábeszéltük Júliát, hogy erről mondjon le, mert azért Rajk nem volt Bajcsy-Zsilinszky, és akkor nagyon sok helyen mondogatták már, hogy addig, amíg ő volt a hatalomban, ugyanazt csinálta, amit aztán vele csináltak. De az számunkra sem volt kétséges, hogy egy nagyszabású, ünnepélyes, nyilvános temetésnek kell lennie, egy országos politikai aktusnak.

Hosszú alkudozások és huzavona után született meg az a határozat, amelynek szellemében azután a temetés végül is lezajlott, s amelynek méretei bennünket is megleptek, váratlanul értek. Nagy temetésre számítottunk, de semmi esetre sem egy ilyen méretű és hangulatú nagy tömegdemonstrációra. Nem dicséri a politikai érzékenységünket, hogy ebből nem vontunk le bizonyos tanulságokat. Bár nagy volt a lelkesedés és a megdöbbenés, a párttal szembeni hangokat nem lehetett hallani. Úgy éreztük, hogy ebben a dologban az ország mögöttünk és a Nagy Imre-vonal mögött áll, hogy a szocializmust kell építeni, de ennek a szocializmusnak nyíltnak és őszintének kell lennie, és fel kell tárni a hibákat.

Mi ezt úgy interpretáltuk magunknak, hogy egyre nő a közvéleményben az elégedetlenség, és mindez hozzájárul ahhoz, hogy ennek a vezetésnek a helyzete egyre tarthatatlanabbá válik. És hogy végül Gerőt is, és az egész vezetést ejteni kell. És létre kell jönni az új vezetésnek, amelyben Kádár lenne az első titkár, és Nagy Imre a miniszterelnök. Ennél tovább mi nem gondolkoztunk.

Kicsit azért a jövőre mutat az is, hogy a Rajk-temetés nem okozott bennünk semmiféle riadalmat, de nem fogtuk fel a jelentőségét sem, tudniillik, hogy az egy folyamat kiindulópontja. Akkor tértünk valamennyire észhez, amikor 21-én, 22-én kezdtük kapni a híreket arról, hogy most már ezeken a diákgyűléseken nemcsak arról van szó, hogy egy új pártvezetést és egy új vezetést kívánnak az ország élére, hanem felmerülnek különböző olyan bel- és külpolitikai követelések is, amelyek közöttünk még a legbizalmasabb politikai magánbeszélgetések során sem merültek fel, és amelyekre mi egyáltalán nem is gondoltunk. De nem vettük eléggé komolyan ezeket a híreket. Bennünket az foglalkoztatott, hogy az ország vezetésében változtatni kell.

Nagy Imre és a szűk kör hogyan reagált a Magyarországival párhuzamos lengyel változásokra?



Poznan óta óriási figyelemmel és izgalommal kísértük a lengyel eseményeket. A lengyel forradalom csak tovább táplálta az illúzióinkat. Mert az oroszok politikai bölcsessége és a lengyel ügyben tanúsított toleranciája hallatlan módon megnövelte a mi reménységünket, hogy végül is Magyarországon is bekövetkezhet a változás, a szocializmus keretein belül, és a szovjetek a kész tényeket ugyanúgy tudomásul fogják venni, amint ahogy tudomásul vették Lengyelországban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire gondtalanok és bizonyos mértékben politikailag felelőtlenek voltunk, és egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy ez a tömegnyomás más formában is jelentkezhet. Majdnem természetesnek és biztosnak vettük, hogy itt is valami ilyenfajta modell fog megismétlődni.

A történelmi fordulat, a forradalom kitörése előtti hétvégén, mint tudjuk, Nagy Imre elment szüretelni. Harminc év után egyértelmű, hogy ez a helyzet fel nem ismerését jelzi. Hogyan történt ez a szüret? Hova ment, miért ment?



Még a nyáron másokkal együtt mentünk le Nagy Imrével Badacsonyba, és ott pár kellemes órát töltöttünk. Az öreg borzasztóan élvezte, mert Zabóék, akiknél voltunk, elmesélték, hogy mi a helyzet a szőlőtermelés terén. Nagyon jól éreztük magunkat, és megállapodtunk abban, hogy szüretkor ismét lemegyünk hozzájuk. Ez a szüret október 20-21-ére esett, és erről bennünket idejében értesítettek is. Megígértük, hogy mindketten lemegyünk a szüretre. De, mivelhogy közben jöttek ezek a Mefesz-gyűlések, és hétfőre volt meghirdetve a MÚOSZ új választmányának az első gyűlése, én azt mondtam Nagynak, hogy itt most olyan események történnek, hogy én nem mehetek le. Azt nem mondtam, hogy ő se menjen, mert olyan a politikai helyzet, hogy most nem kellene szüretre menni, ezt csak magamra nézve tartottam így helyesnek.

Az öreg nagyon fel volt háborodva, pattogott, hogy micsoda dolog ez, Zabóéknak megígértük, hogy lemegyünk, és ilyet nem lehet csinálni. Szóval abszolúte nem mértük fel a helyzet komolyságát, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy én felmértem, és azért nem mentem le. Az öreg a végén azt mondta: „Én nem törődöm azzal, hogy maga jön vagy nem jön, én lemegyek.” Radó Gyuri persze egy jó kis szüreti mulatság reményében, szintén nem törődött semmivel se, és azt mondta, hogy ő is megy. Így a végén ők ketten mentek le, illetve még velük ment a Kotnyek nevű fotós és a felesége, és még egy-két barátjuk, a Lapkiadó kocsijával. És mint hallom, Zabóék egy fényes szüreti mulatságot rendeztek, ahonnan az öreg nem azért jött vissza kedden reggel, mert hírét vette, hogy itt komolyra fordult a helyzet, hanem mert az eredeti program is úgy szólt, hogy a hétvégét töltik Badacsonyban, és még megtoldják a hétfővel. Így valóban ő kedden korán reggel elindult, és hazaérkezett. Akkor már nagyon komoly volt a helyzet, a Műegyetemen gyülekeztek a diákok, és készülődött a tüntetés, a felvonulás. Jánosi már azzal fogadta az apósát, hogy azonnal jöjjön. Ezért nem Nagy Imre lakásán találkoztunk, hanem Losonczynál, mert amikor mi összejöttünk, Nagy még nem volt Budapesten, ezért hívtuk Losonczyhoz. Ez ennek a dolognak az előtörténete.

Október 23-án délelőtt vagyunk, és következik a forradalom.

Sajtó alá rendezte Kozák Gyula.

Az eredeti interjú 1985. december 18. és 1987. július 12. között készült, és megtalálható az 1956-os Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Közalapítvány Oral Histotry Archívumában.

• Beszélő-beszélgetés [8]