„Előbb vagy utóbb, de mindenki megtudja az igazságot arról a maroknyi gonosztevőről, akik a varsói kalandot kieszelték, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Ezek az emberek, kihasználva a varsóiak hiszékenységét, sokakat dobtak csaknem fegyvertelenül a német ágyúk, harckocsik és repülőgépek tüzébe. Olyan helyzet alakult ki, amikor minden újabb nap nem a Varsó felszabadításáért küzdő lengyeleknek kedvez, hanem a hitleristáknak, akik embertelenül irtják a varsói lakosságot” – írta Sztálin Churchill angol miniszterelnöknek és Roosevelt amerikai elnöknek 1944. augusztus 22-én. A szovjet diktátor az akkor már javában tartó varsói felkelést minősítette „kalandnak”, a „maroknyi gonosztevő” kifejezés a földalatti lengyel állam vezetőire vonatkozott, beleértve a második világháború idején a németek elleni harcra közel háromszázötvenezer katonát mozgósító Honi Hadsereg parancsnokait, a „Varsó felszabadításáért küzdő lengyeleknek” pedig a Moszkvához hű lengyel kommunisták kisszámú csoportját nevezte.
A Kreml urának fentebb idézett szóhasználata mit sem változott 1939 szeptembere óta, amikor a hitleri csapatokkal karöltve a szovjet hadsereg lerohanta Lengyelországot, majd a két totalitárius nagyhatalom felosztotta egymás között a lengyel államot. Sztálin számára „ellenforradalmár elem” volt az a sok százezernyi lengyel, akiket 1939 és 1941 között az ő parancsára deportáltak vagy végeztek ki a birodalomhoz frissen odacsatolt területeken, és „a szovjethatalom engesztelhetetlen és megátalkodott ellenségeként” jellemezte azt a huszonkétezer hivatásos és tartalékos lengyel katonatisztet, akiket az ő utasítására lőttek agyon 1940 tavaszán Katynban és a többi szovjet hadifogolytáborban.
Eközben 1939 őszén előbb párizsi, majd londoni székhellyel lengyel emigráns kormány alakult, amelyet a nyugati hatalmak legitimnek és velük szövetségesnek ismertek el. Ez a kormány saját haderővel rendelkezett, valamint egyfajta felettes politikai szervként irányította a megszállt területeken létrehozott lengyel földalatti államot és a Honi Hadsereget. Wladyslaw Sikorski miniszterelnök már az első pillanattól kezdve kényes helyzetben volt a Szovjetunióval kapcsolatos politikáját illetően, különösen miután 1941-ben Hitler lerohanta egykori partnerét, s ezzel, legalábbis papíron, Moszkva is a lengyelek szövetségesévé vált. A két fél kénytelen-kelletlen felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot, amit 1943 nyarán a Szovjetunió mondott fel azzal a hazug és hamis hivatkozással, hogy Sikorski „összejátszik a nácikkal”, amikor azt hangoztatja, hogy a katyni gyilkosságokat a szovjet állambiztonsági szervek követték el. Ebben az ügyben Sikorski teljesen egyedül maradt, mivel London és Washington számára sokkal lényegesebb volt az együttműködés fenntartása a Kremllel, mint a vele való konfrontáció bármilyen „lengyel kérdésben”. Sőt, a katyni gyilkosságok napvilágra kerüléséből paradox módon maguk az elkövetők húztak hasznot, Sztálinnak ugyanis sikerült hiteltelenítenie és súlytalanná tennie az emigráns kormányt, és a „szolgálatkész” lengyel kommunistákat innentől fogva anélkül vezethette be a játszmába, hogy szövetségesei neheztelését kivívta volna.
Az emigráns kormány eljelentéktelenedését látványosan felgyorsította Sikorski egészében máig sem tisztázott halálos repülőgép-balesete Gibraltár felett 1943 kora nyarán, ami – bármily furcsa is ezt leírni – a németellenes koalíció mindegyik tagjának kapóra jött. A Sikorski vezette lengyel emigráns kormány Katyn óta kényelmetlen szövetséges volt az Egyesült Államok és kiváltképp Nagy-Britannia számára, Moszkva pedig megszabadult egy kellemetlenül következetes politikustól. A Sikorskit követő Stanislaw Mikolajczyk mozgástere szinte a nullára csökkent azzal párhuzamosan, ahogy a Vörös Hadsereg a németeket nyugat felé szorítva a mai Lengyelország területére lépett, s egyszerre viselkedett felszabadítóként és elnyomóként. Ez utóbbit teljes kegyetlenségében leginkább a lengyel földalatti állam és a Honi Hadsereg tagjai tapasztalhatták meg, akikkel gyakorlatilag ellenségként bántak, még akkor is, ha felajánlották együttműködésüket.
Ilyen körülmények között hozta meg 1944 júliusában a Honi Hadsereg vezérkara nem is titkoltan politikai jellegű döntését a varsói felkelés kirobbantásáról, amit egyébként az emigráns kormány ellenzett. A cél világos volt: a szuverén és legitim lengyel állam nevében óhajtották felszabadítani a fővárost, még mielőtt a Vörös Hadsereg foglalná azt el. Az akció katonai szempontból megalapozatlan és előkészítetlen volt, a felkelés csak akkor kecsegtetett volna a siker halvány reményével, ha a nyugati szövetségesek és Moszkva már a kezdetektől hathatós támogatást nyújtottak volna. Csakhogy a nyugati front messze húzódott, a szovjet katonai vezetéssel pedig – érthető okokból – a lengyelek már nemigen keresték a kapcsolatot. Előzetes balsejtelmük utólag is igazolást nyert: a felkelés idején a Honi Hadsereg hozzájuk küldött futárait a szovjetek egytől egyig letartóztatták.
Másfelől a döntéshozók erősen alábecsülték a németek harcképességét: igaz, a Wehrmacht valóban visszavonulóban volt, és július 20-án sikertelen merényletet követtek el Hitler ellen, mindamellett a kitűnően felfegyverzett, gépesített német egységekkel a Honi Hadsereg hozzávetőleg ötvenezer katonája kifejezetten gyenge fegyverzet birtokában nézett szembe. Ráadásul – mint kiderült – a nácikat nem érte váratlanul a felkelés kitörése.
Ellenben siettette annak kirobbantását, hogy Sztálin intencióinak megfelelően, a Moszkva-barát lengyel kommunisták vezetésével július 22-én megalakult az ideiglenes végrehajtói hatalommal felruházott „nemzeti felszabadító bizottság” a Varsótól száznegyven km-re fekvő Lublinban, amelyet a Kreml „a lengyel nemzet képviseleti szerveként” természetesen azonnal elismert. Valamint az is, hogy a Vörös Hadsereg csapatai tizenöt-ötven km-re megközelítették Varsót, illetve elérték a Visztula vonalát. (Egyébként, félig-meddig provokatív módon még a „lublini bizottság” rádiója is arra buzdította a lakosságot, hogy ragadjon fegyvert Varsóért.)
Sztálin eleinte nem hitte el az augusztus 1-jén megindult felkelés hírét, majd amikor az valósnak bizonyult, kifejezetten ellenségesen viszonyult a „varsói kalandhoz”, különösen azután, hogy a németeknek nem sikerült azt néhány nap alatt vérbe fojtaniuk. Egyáltalán nem kívánt támogatást nyújtani a felkelőknek, sőt, rájött arra, mennyivel előnyösebb a számára, ha a „piszkos munkát”, a polgári Lengyelország végső ellenállásának felszámolását a németek végzik el helyette. Megálljt parancsolt tehát az I. Belorusz Front parancsnokának, az apai ágon lengyel származású Konsztantyin Rokosszovszkij marsallnak, és ez a parancs az elkövetkező öt hétben érvényben maradt. Ezen felül az 1943-as teheráni megállapodások dacára sem járult hozzá ahhoz, hogy a nyugati szövetséges gépek igénybe vegyék a szovjet repülőtereket: „A szovjet kormány természetesen nem kifogásolhatja, ha angol vagy amerikai repülők fegyvereket dobnak le Varsó körzetében, minthogy ez az amerikaiak és britek ügye. Határozottan ellenzi azonban, hogy amerikai és brit repülőgépek szovjet repülőtereken szálljanak le, miután fegyvereket dobtak le Varsó körzetében, mert a szovjet kormány nem kívánja, hogy akár közvetlenül, akár közvetetten részese legyen a varsói kalandnak” – üzente Sztálin augusztus 16-án Roosevelt elnöknek.
Maguk a nyugati szövetségesek is felemásan tekintettek a felkelésre. Igaz, élelmiszer és lőszer eljuttatásával megpróbáltak némi segítséget adni a felkelőknek, ez azonban hatástalannak bizonyult, mivel a szovjet repülőtereken való leszállási engedély hiányában az angol és amerikai gépeknek a visszaúthoz szükséges üzemanyagot is magukkal kellett vinniük. Súlyosbította a dolgukat, hogy az összességében 2800 km-t javarészt ellenséges területek felett repülve tették meg, ami érzékeny veszteségeket okozott. Ezért ezt a fajta támogatást rövidesen abbahagyták. Ugyanakkor augusztus folyamán egyetlen hivatalos közlemény sem jelent meg a felkelésről Londonban vagy Washingtonban, és az angol sajtó és a BBC sokáig hallgatott róla. Úgy tűnik, Churchill legfőbb gondja az volt, hogy ezzel a kérdéssel se terhelje az angol–szovjet viszonyt (mint ahogy Katynnal sem), s megelőzze, hogy az angol közvélemény Sztálin ellen hangolódjék. Ennek jegyében halogatta a Honi Hadsereg szövetséges haderőként való elismerését, amit végül csak augusztus 30-án tett meg. Emiatt viszont egészen addig a németek nem hadifogolyként kezelték az elfogott felkelőket, hanem mint „banditákat”, a helyszínen agyonlőtték őket. Az amerikaiak is előbbre helyezték a jó viszony ápolását Moszkvával, mint lengyel szövetségeseik sorsát. Olyannyira beletörődtek Sztálin elutasításába, hogy amikor augusztus 26-án Churchill azt javasolta Rooseveltnek, hogy határozottabb hangú táviratban követeljék együtt Sztálintól a repülőterek használatának lehetővé tételét, az amerikai elnök ezt írta vissza Londonba: „A hosszú távú általános háborús kilátások szempontjából nem tartanám előnyösnek, ha csatlakoznék az üzenethez, amelyet Sztálinnak kíván küldeni.” Majd hozzátette: a szovjet vezér ismert álláspontja mellett figyelembe vette azt is, hogy éppen most folytatják a tárgyalásokat „orosz támaszpontok további használatáról”. A néhány nappal későbbi, szintén Churchillnek címzett Roosevelt-üzenet már azt vetítette előre, miként fogják a nyugatiak elfogadni a sztálini kész tények politikáját, ez esetben a lengyel kommunisták közelgő hatalomátvételét a Visztula mentén: „A késedelem és a németek fellépése tehát sajnálatos módon megoldotta a varsói lengyelek megsegítésének ügyét, és a jelek szerint immár semmit sem tehetünk értük”. Pedig a lengyel főváros még egy hónapig tartotta magát.
A szovjet diktátor is érzékelte, hogy Európa ezen felében az történik, amit ő akar. Így csak szeptember 10-én – amikor a felkelés már reménytelen helyzetbe került – engedélyezte a Vörös Hadsereg támadását Varsó keleti része felé, amelyben részt vehettek a „megfelelő zászló” alatt – tehát a szovjetek oldalán – harcoló lengyel csapattestek is. Mivel azonban a felkelők ekkor már nem ellenőrizték ezt a területet, véres kudarcba fulladt egy hídfőállás kiépítésének kísérlete, és ezzel a főváros sorsa végképp megpecsételődött. Viszont mindez kiváló propagandisztikus alkalmat kínált Sztálinnak a külvilág felé: én megpróbáltam segíteni, de nem tudtam. A keserű színjátékot kiegészítette az is, hogy ugyanekkor Sztálin mégiscsak beleegyezett az angol és az amerikai gépek leszállásába a szovjet katonai repülőtereken. Sőt, még néhány szovjet gép is dobott le élelmiszert, puskát és lőszert a harcolóknak, csakhogy ez utóbbi nem illett a „mellékelt” fegyverekhez, valamint a felkelők által használt egyetlen más típushoz sem. Az élelmiszert pedig túlnyomórészt ejtőernyő nélkül bocsátották légi útjára, ami így a becsapódás következtében fogyaszthatatlanná vált.
A Honi Hadsereg katonái végül hatvanhárom napi hősies küzdelem után kapituláltak 1944. október 2-án. A németek a már említett augusztus 30-i deklaráció értelmében hadifogolynak tekintették azokat, akik megadták magukat. A felkelés mérlege tragikusan festett. Lengyel részről huszonegyezerre tehető az elesettek és eltűntek száma, s ehhez járult még ötezer sebesült és tizenhatezer hadifogoly. Az áldozatok száma a civil lakosság körében egyenesen megdöbbentő, közel 180 ezren vesztették életüket. A szervezett katonai és politikai ellenállás megszűnt létezni. (Német oldalon kisebbek voltak a veszteségek: tizenhétezer elesett vagy eltűnt, kilencezer sebesült.) A kapituláció után – Hitler parancsára – speciális egységek a kevés megmaradt épületet is a levegőbe röpítették. Varsó négyötöde elpusztult, Európa egyik nagy hagyományokkal bíró fővárosát szinte letörölték a föld színéről.
A vereség, az emiatti felelősség- és bűnbakkeresés gyakorlatilag szétvetette az emigráns kormányt. Maga Mikolajczyk is lemondott tisztéről, majd angol-amerikai nyomásra hajlandónak mutatkozott arra, hogy megállapodjon a „lublini bizottsággal” valamiféle közös kormány létrehozásában. Nem voltak illúziói a tűz és víz összebékítésének esélyeiről, mégis megkísérelte ily módon feltartóztatni vagy legalább enyhíteni a kommunista előretörést – sikertelenül. Még a saját életét is csak üggyel-bajjal tudta megmenteni.
Igazuk lett azoknak, akik pesszimistán szemlélték Lengyelország háború utáni sorsának alakulását. Az Egyesült Államok és Anglia erejéből csupán néhány erőtlen tiltakozásra futotta, és végigasszisztálták, amint Sztálin útmutatásaihoz híven a lengyel kommunisták brutális módszerekkel 1947-re átvették a hatalmat az országban.
Kevesen tudják, hogy az 1944-es varsói felkelésben magyar katonák is részt vettek, és egyértelműen pozitív szerepet játszottak. A felkelés kitörésekor a németek kívánságára Horthy Miklós mintegy húszezer magyar katonát vezényelt a főváros térségébe Lengyel Béla ezredes parancsnoksága alatt, aki 1939-ig a varsói magyar katonai attasé tisztét töltötte be. A magyar egységek Varsó déli, majd északi részén állomásoztak, nem voltak hajlandóak fegyvert fogni a lengyelek ellen, és az általuk felügyelt területen keresztül akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek, sőt a lengyel partizánok fegyvert, ruhát és élelmiszert is „beszerezhettek” tőlük.
A varsói Hadtörténeti Intézetben őrzött fénykép tanúsága szerint a magyar katonák olyannyira „jóindulatúan pártatlannak” tekintették magukat, hogy harcállásaikra a következő háromnyelvű – magyar, német és lengyel – feliratot helyezték el: „Semleges Terület”. Felmerült az is (bár ennek realitása vajmi csekély volt), hogy a magyar csapatok ténylegesen átállnak a felkelők oldalára, ehhez azt az egyetlen feltételt szabták, miszerint a Honi Hadsereg vezetői érjék el a szovjet katonai vezetésnél, hogy az ne ellenségként, hanem egyfajta szövetségesként kezelje őket. Ezt azonban a lengyelek még a maguk számára sem tudták biztosítani, ezáltal maradt az „aktív” semlegesség.
A magyarok által „megszállt” Varsó környéki települések templomaiban a lengyelek esetenként a saját himnuszukat is elénekelhették, miközben ezt a németek halállal büntették. Előfordult, hogy maguk a nácik lőttek agyon magyar katonákat azért, mert segítséget nyújtottak a felkelőknek. Szintén megtörtént, hogy a katonák az SS-egységekkel szemben igyekeztek az életük árán is megvédeni a civil lakosságot. A „magyar sírok” közül néhány a mai napig is fennmaradt (például Konstancinban, Podkowa Lesnában), ezeket a lengyelek gondosan ápolják, mindig van rajtuk virág, és halottak napján ott ég a gyertya.
A varsói felkelés iránti „baráti” hozzáállásunkat a lengyel irodalom és filmművészet is megörökítette. A külföldön is jól ismert rendező, Andrzej Munk 1958-ban (!) készítette el Eroica című, immár klasszikusnak számító alkotását Jerzy Stefan Stawinski két elbeszélése nyomán, amelyek közül az egyik a Wegrzy (Magyarok) címet viseli, és a történet pontosan arról szól, hogyan kívántak a magyar alakulatok átállni a lengyel felkelők oldalára 1944-ben.