Mihályi Péter

Nyomtatóbarát változat

Szellem a palackból

Éles szemű megfigyelőre vall Krémer Balázsnak a Beszélő hasábjain1 közzétett tanulmánya. Már az első mondatával is arra hívja fel a figyelmet, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az MTA dísztermében 2008. február 26-án megtartott, „Út a munkához” címet viselő előadásával maga engedte ki a palackba zárt rossz szellemet. Ezt a tényt a későbbi hírek és fejlemények ismeretében hajlamosak vagyunk elfelejteni, mert az egész problémakör csak májusban érte el a közvélemény ingerküszöbét, amikor híre jött annak, hogy Monok, Ivád, majd a szerencsi kistérség 18 polgármestere közmunka végzéséhez akarja kötni a segélyezést.

Aki ezekben a májusi hetekben csak egy kicsit is odafigyelt a híradásokra, a médianyilvánosság közepében lubickoló polgármesterekre, a helyszíni tv-riportokra, de a szaktárca hivatalos nyilatkozataira is, annak nyomban feltűnt, hogy a segélyezés kapcsán felszínre került indulatok célkeresztjében valójában a kistelepüléseken2 lakó romák állnak. Egyértelműen erre utaltak az olyan megfogalmazások, miszerint

„…a családtámogatási rendszer (…) gerjeszti az alacsonyan szocializálódott tömegek népességnövekedését, amely megélhetési formává fejlesztette a gyermekszülést” (…) „gettósodást eredményez a túlnépesedett falvakban” (…) „A gyermekek nagy része nem jár iskolába; az iskola befejezése nélkül, 14-15 éves korban gyermekeket hoznak a világra, vagy bűnözésre adják a fejüket.”3

A Szerencsi Kistérség tizennyolc önkormányzatának nyilatkozata című dokumentum teljes szövege itt található.

A jogi helyzet ugyanis az, hogy az önkormányzatoknak eddig is joguk volt feltételekhez kötni a segélyek kifizetését, és eddig is volt lehetőségük arra, hogy a segélyekre kapott központi forrásokat közcélú munkák finanszírozására fordítsák. Vagyis lehet munkabért fizetni segély helyett, ha az önkormányzat tud munkát adni. Csak a fordítottját nem lehet elrendelni, ti. azt, hogy ingyen munka teljesítéséhez kötik a segély kifizetését.4 Ha tényleg csak a segélyezésre vonatkozó szabályokat akarnák megváltoztatni az önkormányzatok, ak­kor nyitott kapukat döngetnek. De nem erről van szó!

Sokadmagammal én is ott voltam a fentebb említett nyilvános akadémiai rendezvényen,5 és én is úgy emlékszem vissza, mint Krémer Balázs. A miniszterelnök nem a népszerűség hajhászása okán hozakodott elő azzal a problémával, hogy a romák lakta kistelepülé­seken nincs munkaalkalom az iskolázatlan, szakképzettség nélküli emberek tömegének. Nem azért vetette fel, hogy sokak számára nem éri meg dolgozni, mert tudta, hogy a munkanélküli romákra, a minimálbért meghaladó segélyekre való utalásokkal támogató egyetértést tud kiváltani a hallgatóságából. Valójában a miniszterelnök az adózásról és közteherviselésről folyó társadalmi vitát akarta tartalmi értelemben kiszélesíteni azzal, hogy hűteni próbálta az élőmunkát terhelő adók csökkentésével kapcsolatos, hónapról hónapra erősödő várakozásokat. Ahogy Krémer helyeslően (és szerintem is helyesen) írja, a miniszterelnök az oktatás, a szakképzés, a falusi infrastruktúra évtizedes lemaradásait mind-mind olyan súlyos korlátként mutatta be, amelyek még akkor is nagyban akadályozni fogják a foglalkoztatottság nö­vekedését, ha sikerülne csökkenteni a foglalkoztatáshoz kapcsolódó fiskális terheket. De mindez nem változtat három súlyos tényen:

1. Azzal a mondatával, miszerint „a kérdést 2008-ban napirendre kell venni”, Gyurcsány Ferenc politikai értelemben zöld utat adott egy új vita megnyitásának, s ezzel – mint Krémer megint csak helyesen írja – a felső- és középosztályt támogató adókedvezmények, a nyugdíj- és az egészségbiztosítási rendszer anomá­liáinak megszüntetésével kapcsolatos konfliktust „át­húzta” a kistelepüléseken lakó, segélyből élőkre, azaz jó­részt a romákra. Másként fogalmazva: 4-6 millió, politikailag aktív, a szavazások és választások szempontjából fontos ember ügyét áttolta 180 ezer jobbára nem szavazó, szociális segélyezett térfelére, és a társadalombiztosítás 4000 Mrd Ft-os összege elosztásának újraszabályozásával kapcsolatos vitából egy 60 Mrd Ft-os problémát kreált.6

2. A kormány az ún. társadalmi vita szabadjára engedésével teret nyitott a kistelepülések vezetői előtt, akik most már ennek a vitának a keretében követelnek törvénymódosításokat az Országgyűléstől,7 meg intézkedést a kormánytól, hogy rendeljen el kötelező közmunkát a segélyezetteknek,8 és egyáltalán teremtsen a falvakban munkahelyet, s juttasson többletpénzt nekik, különben fellázadnak.

3. Azzal, hogy új közpolitikai front nyílt, a 2006 óta folyó SZDSZ–MSZP koalíciós vita is áttolódott egy olyan emberjogi dimenzióba, ahol a legfelső politika szintjén a két párt vezetői egy platformon vannak, vagyis ellenállnak minden cigányellenes, rasszista társadalmi nyomásnak. Ez eredményezheti a koalíció két pártjának közelebb kerülését is, bármennyire is függetlenedni akar az SZDSZ. Gyurcsány ezt sem akarta, de ez fog történni.

Krémer Balázs hosszan és meggyőzően érvel amellett, hogy a közmunka bármely válfajának11 erőltetése a jövőben sem fog eredményre vezetni, s valójában az eddig már elköltött tízmilliárdok is feleslegesek, károsak voltak.12 Ha lenne értelmes munka, akkor más lenne a helyzet. De nincs – és ezt a polgármesterek többsége is nyíltan megmondja. Az önkormányzati szinten szervezett, de 90%-ban a központi költségvetés által finanszírozott közmunkák kiváltképp károsak. Nincs érdemleges hasznuk az ország gyarapodása szempontjából, és arra sem alkalmasak, hogy a rendszerbe belekényszerült-belekényszerített egyének szempontjából növekedjenek a normális munkaerőpiacra való visszajutás esélyei.

Ez idáig világos. Vitám azzal van, ahogyan tanulmányának vége felé Krémer túlzottan is leegyszerűsített képet fest a megoldáshoz szükséges reformok mibenlétéről.13 Tulajdonképpen nem is érthető, hogy Krémer miért kanyarodik vissza ahhoz a megoldási ja­vas­lathoz, amiről Gyurcsány Ferenc az Akadémián meg­lehetősen kritikusan nyilatkozott, s ezt a véleményt cik­ke első részében mintha Krémer is helyeslően idézte volna. Krémer cikke végén ugyanis azt írja, hogy „mindenek­előtt az alacsony bérek elvonási terheit kell csökkenteni”, vagyis visszamegy ahhoz a fiskális megoldáshoz, amiről tudni lehet, hogy nem hatásos. Az Aka­dé­mián éppen erről mondta a miniszterelnök, hogy „ön­magában járulékcsökkentéssel munkahelyet teremteni nem lehet”, vagy egy másik nyilatkozatában azt, hogy „az Audi vagy a Mercedes hiába kap ötszázalékos járulékkedvezményt, attól még nem fog több embert foglalkoztatni. A sarki pék is csak annyi embernek ad munkát, ahány megsüti reggelre az aznapi kínálatot. A kevesebb járuléktól még nem vesznek több kenyeret.”14

Az elmúlt 10 évben több sikertelen kísérlet volt arra is, hogy a Krémer által kívánatosnak tartott, célzott járulékkedvezményekkel segítsen. Példa erre az ún. alkalmi munkavállalói könyv, a „kék könyv” 1997-es be­ve­zetése, ami a részmunkaidős foglalkoztatás legalizálását célozta, különösen a szezonális ingadozásoknak kitett ágazatokban. Ettől azt várták, hogy a munkaadók a csökkentett járulékfizetési kötelezettség fejében hajlandók lesznek jó útra térni. Ez nem történt meg. Ebből tanulva, 2005 augusztusában a kormány jelen­tősen megnövelte a kedvezmények mértékét. Ennek már volt hatása, csak éppen a várttal ellentétes. Több mint egymillióan (!) váltották ki a kék könyvet, vagyis tömegessé vált a visszaélés. A munka­adók a rendszeres munkavállalókat nyomják át ebbe a kategóriába, mert így az olcsóbb számukra, az állami ellenőrző szervezeteknek pedig nehezebb bizonyítani a hosszú időn át folytatott, szándékos csalást.15

Lehet-e bővíteni a foglalkoztatást?

Lépjünk hátrébb gondolatban egy lépéssel! Célszerű abból kiindulni, hogy napjainkban egyre nagyobb jelentősége van az általánosság elvont szintjén értelmezett munka és a megélhetést szolgáló bérmunka megkülönböztetésének. Az előbbibe beletartozik a háztartásban, a családi gazdaságban vagy vállalkozásban való kisegítő tevékenység, illetve a családi vagyon ügyeinek intézése is, meg a jótékonyságból és/vagy személyes érdeklődésből fakadó önkéntes munka megannyi formája. A bérmunka meg az, ami 200 évvel ezelőtt is volt: szűkre szabott, de stabil világ, órabérrel vagy teljesítménybérrel, a főnökök és beosztottak be­épített, megkerülhetetlen konfliktusaival. A rendszerváltás óta eltelt közel 20 év egyértelműen jelzi számunkra, hogy a bérmunka világa, és ezen belül a ha­gyo­mányos értelemben vett, stabil munkahelyek száma folyamatos szűkül. Ha a mai Nyugat-Európára és Észak-Amerikára pillantunk, akkor csak azt jósolhatjuk, hogy ez a jövőben is így lesz. Sok, a foglalkoztatáspolitikában közvetlenül érintett hazai és külföldi gazdasági szakember mégis szinte magától értetődő és jó eséllyel gyorsan megvalósítható társadalmi célnak tekinti a foglalkoztatás, a regisztrált, stabil munkahelyek számának bővítését. Én e tekintetben – Krémer Balázshoz hasonlóan16 – hosszú távon sem vagyok optimista, de hozzá képest is sokkal szerteágazóbbnak és mélyebbre hatónak gondolom azt a reformcsomagot, amelyre pusztán annak érdekében is szükség lenne, hogy a helyzet ne romoljon tovább.17

Ahhoz, hogy a foglalkoztatás, a szociális segélyezés és a cigánykérdés legfontosabb összefüggéseit tisztábban lássuk, első megközelítésben mindenekelőtt szükségesnek tűnik öt alapjában véve helytálló, de több szempontból mégis leegyszerűsítő peremfeltétel kimondása. Ezek között a sorrend is lényeges. Mint majd az olvasó később látni fogja, az 1. és 2. feltételezést e tanulmány második részében vissza fogom vonni.

1. Az ország gyarapodása, a GDP növekedése szempontjából közömbös, hogy az emberek a legális gazdaságban vagy a szürke-, illetve a feketegazdaságban dolgoznak.

2. Az egyén anyagi boldogulása, önértékelése és általános pszichés állapota szempontjából is közömbös, hogy fizet-e adót, járulékot és más közterheket.

3. A munkaerőpiacon való sikeres helytállás alapvetően az egyén iskolázottságának, képzettségének függvénye. Hosszú távon – és itt a hosszú táv legalább két-három nemzedékváltást jelent! – a foglalkoztatási ráta emelése az alap- és középfokú oktatás eredményességén múlik.

4. Nem új problémáról van szó. A roma férfiak drámai mértékű kiszorulása a legális munkaerőpiacról már pár évvel a rendszerváltás után, 1993-ban befejezett tény volt.18 Innen már nem volt hová továbbromlani.

5. A kereslet-kínálat arányait tekintve Budapesten és az ország nagyobb városaiban lényegesen több – legális és illegális – munkalehetőség van, mint a kistelepüléseken.

Ezek a sarkított állítások azért szükségesek, mert Krémer tanulmányában is meg sok hivatalos állásfoglalásban is keveredik az abszolút értelemben vett többletfoglalkoztatás kérdése a – mostanában divatszóként elterjedt – kifehérítés problémájával, és azért is, mert a foglalkoztatáspolitikai vitákban rendszerint nem kap elég hangsúlyt a nagyvárosok és a kistelepülések közötti égbekiáltó különbség.

Első kérdésünk tehát az, hogy milyen nagyságú mobilizálható tartalékai lehetnek a kistelepüléseknek. Az 1. táblázat ennek felbecsüléséhez próbál fogalmi kereteket nyújtani. A táblázat első és legfontosabb üzenete az, hogy az itt felsorolt 11 csoport abszolút és egymáshoz viszonyított nagyságáról sem makroszinten, sem települési szinten nem állnak rendelkezésre megbízható adatok. Ez mind fiskális, mind politikai szempontból szégyen és gyalázat. Ha a kormányzat százmilliárdos nagyságrendben költ különféle szociális támogatásokra, segélyekre, akkor az elköltött pénzek hatásosságát évről évre, standard módszerek szerint nyomon kellene követni. Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy Ma­gyar­országon a kereskedelmi tévék pontosabb adatokkal rendelkeznek a hirdetésekre fogékony népesség tv-nézési szokásairól, mint az ország kormánya a munkaképes népesség megélhetési módjairól. Ez a dolog általános szakmai része. Az pedig kőkemény cigánypolitikai kérdés, hogy egy olyan országban, ahol az Országgyűlés minden pártja szavakban elkö­telezett híve a romák felemelkedésének, ott legyen elegendő állami forrás a ci­gányság helyzetének folyamatos és sokoldalú nyomon követéséhez is. Egy­szerűen elfogadhatatlan, hogy úgy szülessenek romapolitikai döntések, hogy csak tízévenként történik komoly adatfelvétel (1993, 2003).

1. táblázat

Miért nincs „normális” állása az embereknek egy kistelepülésen

1. Életkora, tanulmányi elfoglaltságai és/vagy egészségi állapota miatt egyáltalán nem tud munkába állni.

2. Életkora, tanulmányi elfoglaltságai és/vagy egészségi állapota miatt csak rész­-munkaidőben tud munkát vállalni.

3. Hatóságilag igazolt okok miatt nem kényszeríthető munkára (pl. korhatár alatti rokkant­nyugdíjas).

4. A családi, házkörüli munka teljesen leköti, nem akar munkába állni.

5. Bűn­cselek­mé­nyek­ből származik a jövedelme.

6. Fekete­gaz­daságból származik a jövedelme.

7. Szürke­gaz­daságból származik a jövedelme.

8. Jóléti (közmunka) prog­ram által foglalkoztatott.

9. Gazda­ság­­ban, vállalkozásban segítő családtag.

10. Van legális mun­­ka­jö­ve­delme (bérmunka, gazdálkodás, vállalkozás), de abból nem tud megélni a család.

11. Nem dolgozik, bár ennek nincs racionális és „e­lfo­gad­­ható” indoka.

Tulajdonképpen mind a 11 kategóriához szükséges lenne további értelmező-magyarázó megjegyzéseket fűzni, de ezt hely hiányában most nem teszem. Csak három általános megjegyzésre szorítkozom:

(i) Az egyének szintjén vizsgálva az év 365 napján teljesített munka mennyiségét, illetve az érte kapott ja­vadalmazás pénzbeli értékét, a 11-féle élethelyzet szük­ségszerűen és folyamatosan keveredik. A romák között sokan vannak, akik az év egy bizonyos részében feketén keresik meg a család megélhetéséhez szükséges pénzt, más hónapokban viszont egyáltalán nem keresnek, de ettől még dolgoznak. Fát lopnak az állami erdőkből, vagy gombát, csigát gyűjtenek, viszonossági alapon segédkeznek a rokonok építkezésén, netán élelemért, ruháért cserébe végeznek munkát a szomszédoknál – hogy csak a közmegítélés szempontjából szélsőségesen különböző megélhetésmódokat említsünk. Adatok híján persze én is csak találgatok, amikor azt gondolom, hogy a 11. kategóriába sorolt, „igazi” munkakerülők, az „elvben munkára fogható”, segélyezett emberek száma jóval kisebb, mint azt az önkormányzati vezetők nyilatkozataikban sejtetik.19

(ii) Minden bizonnyal igaz a megfordított állítás is: a 180 ezer, rendszeres szociális segélyben részesülő között igen magas a nem romák aránya (különösen az 1–4. és 9. kategóriában).20

(iii) A közfoglalkoztatás arányait tekintve a cigányok erősen felülreprezentáltak, de szó sincs arról, hogy ők alkotnák a többséget.21

1. következtetés: A lehető leggyorsabban meg kellene szervezni, hogy a gazdasági fejlettség tekintetében leginkább elmaradott 50 kistérségben az általam javasolt vagy más hasonló megközelítésű munkaerő-piaci térkép készüljön (pl. időmérleg módszerrel), különös tekintettel a roma és a nem roma népesség adatainak szétválasztására.

2. következtetés: A segélyezés rendszerét célszerűbb lenne a kistelepülések szintjéről minimálisan „já­rási” (kistérségi), de még inkább megyei szintre emelni, ahol – a német Sozialamt mintájára – lehetőség nyílna az egyének és családok jövedelmi, illetve vagyoni helyzetének vizsgálatára és arra is, hogy a munkaközvetítés horizontja kistérségi vagy megyei szintű legyen. Ez azzal az előnnyel is járna, hogy a segélyezés anonimizálódna, vagyis nem történne meg nap mint nap, hogy a segélyekről döntő vagy az azt kiutaló, kifizető önkormányzati emberek az élelmiszerboltban vagy a kocsmában találkoznának a segélyezettel vagy bármelyik családtagjával.

A munka és a bérmunka fogalmának keveredése azért teremt többszörösen is visszás helyzetet, mert – egy­felől – a saját településüket általában ismerő helyi vezetők természetesen rendelkeznek bizonyos ismeretekkel arról, hogy X időnként feketén dolgozik, Y már hónapok óta a lánya házát építi, Z asszony munkaerejét pedig teljes mértékben leköti a 6-8 tagú család érdekében végzett házimunka. Másfelől, ugyanezeket a körülményeket X, Y és Z lakos maga is őszintén elmondja, ha egy kutató vagy újságíró rákérdez. Csak­hogy mindennek az információmennyiségnek kevés vagy semmi relevanciája nincs akkor, amikor az ön­kor­mányzati hivatalok a segélyeket osztják, mert igazolások, dokumentumok, becsatolt nyilatkozatok hiányában ezekre a többé-kevésbé pontosnak vélt információkra jogszerűen nem lehet támaszkodni.22 Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a családok szintjén nemcsak a munkaformák és az eb­ből származó pénzbevétel keverednek, hanem összeg­­ződnek (1) a társadalombiztosítási ellátásokból, (2) az állampolgári jogon járó, állami ellátásokból, valamint (3) a rászorultsági elv szerint járó állami támogatásokból és segélyekből származó pénzek is. Nem csoda, hogy az ezekre vonatkozó pontos és kevésbé pontos információk alapján már régen kialakult és egyre jobban megcsontosodott az önkormányzati vezetők fejében az a vélekedés, miszerint ebben az országban nem is érdemes dolgozni.23

„A szociális segély legmagasabb összege és a minimálbér közötti különbség a munka kerülésére ösztönöz (…) Sok család esetében nincs különbség a minimálbér és a szociális segély összege között.”

3. következtetés: Egy a mainál centralizáltabb, dokumentált információkra épülő szociális rendszer működésének két alapfeltétele van. Egyfelől általános elvként kell kimondani, hogy – felbruttósítás után – legyen minden pénzjövedelem adóköteles (a családi pótlék is, meg a segély is), mert csak így van mód a központi adatgyűjtésre. Másfelől, a jogalkotónak el kell távolítania azokat a ma fennálló korlátozásokat, amelyek adatvédelmi szempontokra hivatkozva nem teszik lehetővé a rászorultság megítéléséhez szükséges adatbázisok (APEH, OEP, ONYF, Földhivatal stb.) összekapcsolását.

Másutt miért nincs ilyen probléma?

Hazánkban az alapfokon iskolázott munkaerő foglalkoztatása 20 százalékponttal alacsonyabb az OECD-országok átlagánál (57 helyett 37 százalék), miközben a középfokú és felsőfokú végzettségűek tekintetében adataink megfelelnek a nemzetközi átlagnak. Vagyis, az igazán súlyos következményekkel járó, hazai alulfoglalkoztatottság túlnyomórészt a munkaerő alulképzettségének, illetve az alacsonyan kvalifikált munka­erő-tömeg vi­szony­lagos nagyságának a következménye. „A mi honfitársaink jókora része egyszerű írásbeli munkautasítást sem ért meg, viszont csak a dolgoz­gatásra szocializálódott” – írta állapotainkról keserű hangon az egyik legkiválóbb magyar agrárpublicista.24 Természetesen más országokban is bőségesen talál­ható alulképzett népesség, de másutt valamiképpen ezek az emberek mégis nagyobb arányban találnak munkát. Vajon miért?

a) Bizonyos, hogy fontos szerepe van a cigányellenes előítéleteknek, a negatív diszkriminációnak. Az adott, alacsony iskolázottsági szint mellett a romák munkához jutási esélye a legális munkaerő­piacokon még a fele sincs annak, mint amivel nem roma sorstársaik számolhatnak, miközben annak a kockázata, hogy az állásban levők egyszer csak az utcán találják magukat, háromszor nagyobb.25 És miután Magyarországon – és az e tekintetben hozzánk hasonló helyzetű Szlo­vákiában, Bulgáriában és Romániában – a roma népesség relatív aránya jelentős, ez az átlagot erősen befolyásolja.

1. ábra

 

 

b) Magyarországon is kezd érzékelhető méreteket ölteni az a másutt is gyakori jelenség, hogy a kiskereskedelem és a szolgáltatások viszonylagosan gyors meggazdagodást kínáló szegmenseiben az alacsonyan képzett hazai lakosság – esetünkben a romák – versenyezni kényszerülnek a bevándorolt kínai, vietnami né­pes­séggel, és ebben a küzdelemben alulmaradnak. Ennek a folyamatnak még csak az elején tartunk, de a tendenciák – roma szempontból – aggasztóak.

c) A probléma összefügg a posztkommunista át­menet sajátosságaival is. Úgy tűnik, hogy a különösen kedvezőtlen állapotokért az alulképzett munkaerő fel­­­szívására képes, rokonsági-ismeretségi alapon mű­köd­tetett, magántulajdonú, 5-10-50 fős kis- és kö­zép­­vállalkozások (a továbbiakban: valódi kisválla­latok) hi­ánya okolható. Az ennél nagyobb, elszemélytele­­­nített, formális előírás- és ösztönzési rendszerekkel mű­­ködtetett közepes és nagyvállalatokban vagy az államilag finanszírozott közintézményekben ugyanis ennek a halmozottan hátrányos helyzetű munkavál­lalói csoportnak az alkalmazása költséghatékony mó­don soha nem lesz megoldható. Paradox módon a képzetlen, nehezen kezelhető munkaerő alkalmazá­sára a kisebb méretű állami intézmények (pl. óvodák, múzeumok) még kevésbé alkalmasak, mint a hasonló méretnagy­ságú üzleti vállalkozások, mert az előbbiekben – éppen az állami tulajdonlás miatt – sokkal nehezebb kikényszeríteni a hatékony és fegyelmezett munkát.

A görög, portugál, spanyol, latin-amerikai ta­pasz­talatok viszont azt mutatják, hogy a valódi kisvállalatok igenis képesek arra, hogy rendszeres vagy legalábbis elegendő gyakoriságú alkalmi (napszámos) munkát adjanak a formális képzettségüket, kommunikációs készségeiket, munkakultúrájukat, illetve lakóhelyüket tekintve is hátrányos helyzetű munkavállalók tömegének. Miért? Részben azért, mert ezek a dél-európai vagy latin-amerikai kisvállalatok paternális, familiáris viszonyok közepette működnek, ahol a tulajdonos – vagy az ő nevében irányító alkalmazott – generációkra visszamenően ismeri saját munkásait, családjukat. Nem a jog, hanem a szokások uralkodnak. De ez nem magyaráz meg mindent. Éppen az elmúlt évek során tapasztalhatta meg a világ, hogy az EU-csatlakozást követően iskolázatlan, alulképzett lengyel és román munkavállalók tíz- és százezrei szezonális munkát tudtak találni portugál és spanyol ültetvényeken.

---

De térjünk vissza Magyarországra! Nálunk a valódi kisvállalatok kereslethiánnyal is szembesülnek. Erre utalt Gyurcsány Ferenc a pékkel való példálózás során. A mindennapi tapasztalatok tényleg azt mutatják, hogy – a hozzánk hasonló fejlettségű szintű országokkal összehasonlítva – a magyar fogyasztók kevésbé igénylik azokat az árucikkeket és szolgáltatásokat, amelyeket a hazai kisipar képes lenne előállítani. Az is érzékelhető, hogy a magyar kisipari, kiskereskedelmi szolgáltatók napról napra visszaszorulnak a láncba szervezett multinacionális cégekkel, illetve a kínai-vietnami vállalkozásokkal folytatott piaci küzdelemben.

Ha egyszer a bevásárlóközpontok és a gyorséttermek teret nyernek a kisboltokkal és a kisvendéglőkkel szemben, akkor ezt rövid időn belül biztos nem lehet visszafordítani. A Tescóban sokkal nagyobb a választék, a gyorsétteremben olcsóbban és sokkal gyorsabban lehet enni…

A Magyarországnál kétszer-háromszor fejlettebb gazdaságokra kitalált piaci szabályozók elburjánzása is akadályozza a kisvállalkozások koncentrációját, a nagyvállalattá válást és – ennek nyomán – a foglalkoztatás növelését. Ez részben az államosított tervgazdaság több évtizedes regnálásának öröksége, de részben az ország EU-tagságából származó megkötöttség. Ez együttesen azt eredményezi, hogy ma Magyar­­or­szágon az ország fejlettségéhez képest aránytalanul magas szintű

– munkabiztonsági,

– az alkalmazottak felvételével, elbocsátásával, megbetegedésével és a szabadságolás rendjével kapcsolatos munkaügyi,

– fogyasztóvédelmi,

– környezetvédelmi stb.

normák váltak általánossá, megszokottá, a hatóságok és a közvélemény által elvárttá. Ezeknek a nyugat-európai szintű igényeknek kisvállalkozási méretekben, versenyképes áron egyszerűen nem lehet eleget tenni!

4. következtetés: A fentebb felsorolt foglalkoztatási, fogyasztóvédelmi stb. szabályokat nem célszerű fenntartani, még akkor sem, ha tudjuk, hogy külön-külön nézve mindegyik mellett felhozhatók józan szakmai érvek is. Mégis igaz az az állítás, hogy összességében ezek a szabályok lehetetlenné teszik a valódi kisvállalatok működését.

5. következtetés: Ahhoz, hogy a kistelepüléseken javuljon a foglalkoztatási helyzet, támogatni és siettetni kell a vállalkozások koncentrációját. Ez értelemszerűen leginkább a mezőgazdasági birtokkoncentrációt kell, hogy jelentse, mert feltételezhető, hogy a családi gazdálkodók számára nyújtott kiemelkedően magas támogatások egyfelől és a földbirtok-koncentrációt akadályozó törvényi tiltások másfelől legalább egy évtizede mesterségesen akadályozzák a koncentrációt, ami egyébként magától már talán rég végbement volna.

Ez az 5. következtetés – első olvasásra biztosan – ésszerűtlennek, kontraproduktívnak tűnik. Hiszen köztudott, hogy az elmúlt évtized agrárpolitikája éppen arra való hivatkozással nyújtott támogatást a családi vállalkozásoknak, hogy ha ez nem lenne, ak­kor még nagyobb lenne a falusi munkanélküliség. Érdemes megfontolni azonban egy ezzel ellentétes gondolatmenetet is! Lehetséges, hogy a mai támogatási politika nagyobbrészt azokat segíti a hosszú tá­von életképtelen birtok fenntartásában, akik egyéb­ként a maguk erejéből – életkoruk, képzettségük alapján – képesek lennének a mezőgazdaságon, a falun kívül is egzisztenciát találni, viszont teljesen kiszorítja a munkaerőpiacról azokat, akik nem tudnak elmenni a faluból, de alkalmi munkásként, napszámosként munkát kapnának egy nagyobb birtokon, vállalkozásban. Végeredményben tehát a na­gyobb, iparszerűen működő mezőgazdasági vállalkozások összességében több önálló vállalkozásra alkalmatlan embernek adnának helyben munkát. Megbízható adatok hiányában ez persze csak feltételezés, de logikusnak tűnő feltételezés!

Mit nem tudnak a kistelepülések?

Magyarországon az elmúlt fél évszázadban több hullámban is folyt vita a kistelepülések jövőjéről. Rá­adásul ennek a vitának volt egy, az érzelmi húrokat igen erősen megpengető nemzetközi szála is – gondoljunk csak a 80-as évek romániai „falurombolá­sára” és az ezzel kapcsolatos tiltakozásokra.26 A probléma lényege mikroökonómiai szinten mindig ugyanaz: az áruk és szolgáltatások jó minőségű és költséghatékony termelése megkíván egy bizonyos minimális üzemméretet és a szállítási-közlekedési lehetőségek függvényében egy minimális felvevő piaci méretet is. Ha ez nem biztosított, akkor az ezzel foglalkozó vállalkozások, intézmények tönkremennek, megszűnnek, vagy éppenséggel ki sem alakulnak. Mindannyian tudjuk, hogy bár bonyolultabb formában, sok-sok részletproblémával terhelten, de a lényeget tekintve időről időre éppen ezek a kérdések merülnek fel a falusi iskolák, a posták és a vasúti mellékvonalak tervezett vagy ténylegesen megvalósuló bezárása kapcsán.

Azt is látni kell persze, hogy a technológia és a társadalmi viszonyok szüntelen változása miatt a minimális üzemméretek is, meg a szükséges piacméretek is tág határok között módosulnak. A rossz hír az, hogy belátható időn belül Magyarországon nem fog visszaállni az 1989 előtti helyzet, amikor rengeteg kistelepü­lésen gyártás, iparszerű termelés folyt (pl. tsz-mellék­üzemágakban), és ez rendszeres keresetet nyújtó, ipari munkahelyet biztosított a település lakóinak. Az is biztos, hogy szigorú alsó határai vannak annak, hogy mennyi tanulóra van szükség ahhoz, hogy egy faluban tisztességes színvonalú elemi iskolai oktatás szerveződjön, sőt vélelmezhető, hogy ezek az alsó határok évtizedről évtizedre emelkednek. A munkabérek emelkedésével fokozatosan nőni fog az a kétirányú levélforgalom is, amit egy településnek minimálisan el kell érnie ahhoz, hogy ott postát lehessen működtetni, stb.

Persze vannak kedvező irányú változások is. 30 év­vel ezelőtt – például – szinte megoldhatatlan feladatnak látszott a vezetékes gázszolgáltatás eljuttatása minden településre. Azután elterjedt a palackos PB-gáz technológia, aminek köszönhetően ma már a háztartások gázigénye sokkal egyszerűbben kielégíthető. Ugyanez történt az elmúlt 20 évben a vezetékes telefonszolgáltatással. Ami korábban hatalmas költségeket igényelt volna, az a mobiltechnológia elterjedésével pár év alatt megoldódott. Ma már szinte minden faluból, minden házból lehet telefonálni.

És vannak furcsa, felemás változások is. Sem 50, sem 20 éve nem gondolt senki arra, hogy egy kistelepülésen játékkaszinó működjön, vagy napi rendszerességgel lóversenyt rendezzenek. Az elektronika forradalma azonban lehetővé tette, hogy a játékkaszinók egyik fő attrakcióját, a játékautomatákat – technikai értelemben – gond nélkül le lehessen telepíteni bármely falu kocsmájába. Ez meg is történt, annak ellenére, hogy társadalmi szempontból a „félkarú rablók” rengeteg gondot okoznak a kistelepüléseken. És csak idő kérdése, hogy – más országokhoz hasonlóan – mikor fog nálunk is kialakulni a lóversenyfogadások on-line rendszere, ami (sajnos) azt fogja eredményezni, hogy a legutolsó kisfalu kocsmájában is lehetősége lesz bármely szegény embernek arra, hogy ellóversenyezze az éppen aznap felvett szociális segélyt.

Vegyük észre, hogy a kistelepülések szemünk előtt kibontakozó lázadása két új elemet is behozott ebbe a régóta folyó közpolitikai diskurzusba. Mind a kettő fontos! Az egyik új felvetés a közmunka kérdése. A kistelepülések vezetői most azt kérik, követelik, hogy a kormány biztosítson számukra többletpénzt, valamint többletjogosítványokat annak érdekében, hogy a településen valamiféle szervezett munkalehetőséget tudjanak adni a segélyezetteknek:

„...munkalehetőséget kell biztosítani az önkor­mány­­zatoknál, illetve az állami tulajdonú közhasznú tár­­saságoknál. Az ilyen jellegű munka nem lehet versenytársa a versenyszférának, az állami és ön­kormányzati munkaerőpiacnak, ezért a munkaidő és az utána járó juttatás töredéke, maximum fele vagy kétharmada lehet azoknak.”

Mint a fenti szövegből is kiszüremlik, a kistelepülések vezetői maguk is tudják, hogy az érintett települési önkormányzatok nem lennének képesek a kívánatosnak tartott mértékű és szervezettségű közmunkaprogramok lebonyolítására, ezért is utalnak kiáltványukban az állami tulajdonú cégekre.27 Ez a nagyságrendekből is következik. 2007-ben 100 ezer ember részesült a közfoglalkoztatás valamely formájának „áldásából”. Ez többszörösen is csak hozzávetőleges adat, hiszen eb­ben benne vannak az éven belüli ismétlődések (tehát az, hogy XY januárban is meg decemberben is dolgozott 2-2 hetet), és az a tény is, hogy számos kistelepülésen a közmunka csak papíron létezik. (Elég aláírni a jelenléti ívet.) Mindeközben a nyilvántartott álláskeresők és az ún. egyéb inaktív munkavállalói korú felnőttek száma közel 780 ezer!28

Vegyünk két olyan példát, ami nagyon közel áll ahhoz a fajta közmunkához, amire a kistelepülések vezetői gondolhatnak! Budapesten és az ország né­hány nagyobb városában telente hótakarítást kell szervezni, amikor váratlanul nagyobb mennyiségű hó szakad a városra. Az ehhez szükséges eszközök (gépkocsi, csákány, lapát, vegyi anyagok stb.) beszerzése és tárolása, munkairányítók és a szerződéskötéssel összefüggő adminisztratív létszám biztosítása egy nagyváros gazdálkodási rendszerébe simán belefér – működik is a rendszer. Ugyanez elmondható az árvízvédelmi munkák megszervezéséről. Ez is működőképes mo­dell, de csak ott, ahol egyszerre több száz, több ezer ember munkáját kell megszervezni, irányítani, ellenőrizni. Kistelepülési szinten sem a hóeltakarítás, sem az árvízvédelem nem tudna működni.

A második követelés a rendőri jelenlét.

„Folyamatosan azt halljuk a sajtóban és a vezetőktől, hogy rendőrhiány van a fővárosban. A vidéket megkérdezte-e már valaki erről? Azokat a településeket, ahol naponta törnek fel boltokat, megdézsmálják a konyhakerteket, lopják a mezőgazdasági ültetvényeket, az erdőket, még a KRESZ-táblákat és a villamos vezetékeket is (…).”

Az önkormányzati vezetők maguk talán nem is gondolnak rá, pedig teljesen nyilvánvaló, hogy az országos és megyei szintű rendőri vezetés ugyanazokkal a problémákkal szembesül nap mint nap, mint az egészségügyért, a postai rendszerért vagy az elemi iskolákért felelős apparátusok. A kistelepüléseken azért nincs rendőrőrs – legfeljebb csak egy körzeti megbízott –, mert egy országos szervezetet nem lehet túlzottan elaprózott rendszerben működtetni. Legalábbis hatékonyan nem! Egy szál rendőr nem sokat tud tenni, 10 rendőrre való munka meg nincs.

A rendőrhiány példája nagyon alkalmas arra, hogy feltárjunk egy másik fontos összefüggést, amiről a politikusok és a közvélemény is hajlamos eltekinteni. Sokak számára úgy tűnik, mintha a kistelepülések igényeinek kielégítése pusztán pénz­kérdés lenne, s ezért a költségvetési források átcsoportosításával a mindenkori kormány ezeket ki is elégíthetné, ha akarná. A rendőrség és a vasút esetében ezt tulaj­don­képpen ma is így van, mert ezek sajátos katonai, félkatonai szervezetek, amelyeken belül az egyszerű közrendőrt vagy pénztárost parancs útján ki lehet vezényelni munkavégzésre szinte bárhova. Hasonlóképpen mű­köd­nek az egyházak is: papot is lehet küldeni bármilyen isten háta mögötti faluba. Az oktatási rendszer, az egészségügy – és még inkább a teljesen privatizált patikabiznisz – nem így működik. Tegyük hozzá: ma már nem így működik. A szocialista tervgazdaság vi­lágában – amelyben az önkormányzati vezetők többsége szocializálódott – a lakáspiac szigorú állami szabályozásának melléktermékeként olyan elementáris lakáshiány volt, hogy szolgálati lakással lehetett kitűnő orvost, iskolaigazgatót, megfelelő patikust találni egy kistelepülésre. Ma nem. Egyebek között azért nem, mert az orvosnak, a tanárnak, a patikusnak is van gyereke, és azt semmiképpen sem akarja a kistelepülés iskolájába járatni.

Tűrni vagy fehéríteni?

Gondolatmenetünknek ezen a pontján vissza kell térni ahhoz a korábban megfogalmazott, leegyszerűsített megállapításhoz, hogy ti. nincs jelentősége annak, hogy valaki legálisan vagy illegálisan dolgozik. Egy aktuális, gyakorlati megfontolás, de mélyebb, elvi szempontok is amellett szólnak, hogy ezt a megszorítást most már feloldjuk.

Mint az közismert, 2006–2007-ben a szociálliberális koalíció fokozatosan erősödő kampányba kezdett a gazdaság kifehérítése érdekében, s ezen belül különösen rászállt a feketemunkára. Tudósítások szerint napjainkban a munkaügyi ellenőrzések és a büntetések már elérték a falvakat is, és ez azzal a következménnyel jár, hogy a nagyobb gyümölcsöskertekben már nem érdemes leszedetni a fáról a meggyet, az almát. Addig ugyanis, amíg a feketemunkának ez a formája megtűrt gyakorlat volt, addig a felvásárlói árakba belefért a kézimunka zsebből zsebbe történő megfizetése. De ha az állami apparátusok elkezdik komolyan venni az adó- és járulékfizetési szabályok betartatását – az egész tevékenység veszteségessé válik.29 Ugyanakkor viszont az is nyilvánvaló, hogy jogállami eszközökkel nem le­het és morális megfontolások miatt nem is szabad in­téz­ményesíteni a kivételezést. Vagyis azt, hogy a mun­ka­ügyi ellenőrök lépjenek fel vasszigorral – mondjuk – a diszkóban feketén dolgozó egyetemistákkal szemben, de csukják be a szemüket akkor, amikor 30-40 cigányember feketén almát szed egy szabolcsi vállalkozó gyümölcsösében. Az sem megoldás, amit Krémer Ba­lázs javasol, hogy ti. a foglalkoztatással kapcsolatos adminisztratív terhek (bejelentési kötelezettség, tb-jogok stb.) lebutított rendszerét alkalmazzuk a romák foglalkoztatása esetén. Ebből ugyanis – az évek során történő halmozódások miatt – nagy baj lenne. Vegyük példának a Krémer által javasolt kocsmai mosogatást! Hiába igaz az, hogy ez egy olyanfajta atipikus munka, ami esténként 7 és 11 óra közötti munkát jelent a hét három napján, az mégsem elfogadható, hogy ne legyen minden szempontból jogszerző ez a munkaviszony, ha valaki – a példa kedvéért – mondjuk 10 éven át ezt csinálja.

Elvi okokból sem szabad tűrni, tudomásul venni azt, hogy a romák százezres nagyságrendben, generációról generációra átörökítve foglyai maradjanak a szürke- és feketegazdaságnak. Így nem lehet éles határvonalat vonni a bűnözés és a törvénytisztelő életmód között, a kriminalizált helyzet kiszolgáltatottá tesz, munkaképes korú embereket nem szabad hagyni, hogy 5-10-15 évnyi nyugdíjjogosultságot „csak úgy” elveszítsenek, a közteherviselés rendszerébe nem tartozó emberektől nem várható el adótudatosság, állampolgári felelősség, egyre jobban mélyülni fog a romák és nem romák közötti társadalmi szakadék, stb.

Akkor mit lehet tenni? Számos hazai és külföldi szakértő azt hangsúlyozza, hogy a képzetlen munka­erő legális foglalkoztatásának költségeit kell erőteljesen csökkenteni. Az érv roppant egyszerű: ha valaminek csökken az ára, akkor meg fog nőni az iránta mutatkozó kereslet. Ez a javaslat kétfajta változtatás eredményeképpen valósulhatna meg. Az egyik a minimálbér intézményének eltörlése, a másik a munkához kapcsolódó adó- és járulékterhek csökkentése. Itt és most Magyarországon egyik út sem járható. Ez az or­szág az egymillió vállalkozás országa, az adó- és járu­lék­kerülés útján megszerezhető extra profit be­gyűj­té­sében nagy tapasztalatok halmozódtak fel. Egészen bizonyos, hogy a minimálbér eltörlése a tb-alapok azon­nali összeomlásához vezetne, mert sok százezer vállalkozás, amely eddig is csak papíron fizetett minimálbért (a többit zsebbe), azonnal még tovább csökkentené a járulékokkal terhelt bérek nagyságát.30 Kicsit bonyolultabb mechanizmusokon ke­resz­tül ugyanez történne egy esetleges – úgymond cél­zott – járulékcsökkentés esetén is.

Egy másik lehetőség az aluliskolázott kisebbség munkaerő-piaci helyzetének javítása pozitív diszkrimináció útján. Ez történt évtizedeken keresztül az Egyesült Államokban, Indiában és még sok helyütt. Véleményem szerint egy ilyen kezdeményezésnek itt és most Magyarországon csak egészen minimális hozadéka lenne. Ellenállna a közvélemény és a munkaadók is.

Az sem járható út – amit többek között Ferge Zsu­zsa is javasolt –, hogy ti. a segélyezés szintjének megtartása mellett a minimálbér emelésével kell növelni a munkavállalásban való egyéni érdekeltséget.31 Ez csak azt eredményezné, hogy gyors ütemben tönkremenne egy sor ma még működő, 100%-ban legális ipari vállalkozás (pl. összeszerelő üzem), amelyekben több tízezer nem roma dolgozik a minimálbér szintjén, és ehhez nem is kap semmi többletpénzt a zsebbe.

Mint azt Krémer is meg mások is nagy nyomatékkal hangsúlyozzák, a kistelepüléseken lakó, sokgyerekes családok rendszeres szociális támogatását sem lehet csökkenteni. Mindenki tudja, hogy itt valójában olyan pénzek kerülnek szétosztásra, amit a köznyelv úgy nevez, hogy az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés.32 Az viszont követhető, sőt – a fentiekben kifejtettek miatt – kívánatos is, hogy a hatóságok a bűnözés, a szürke- és feketegazdaság ellen továbbra is módszeres harcot folytassanak, és ezzel az 1. táblázatban bemutatott, 5–7. kategóriába tartozó embereket minél jobban rászorítsák a legális szférában történő munkavállalásra.33

Túlnépesedett települések?

A szerencsiek tiltakozó nyilatkozatában szerepel egy első hallásra szokatlan gondolat, nevezetesen az, hogy falvaik „túlnépesedettek”. Ezt bizony senki sem mondta az elmúlt 50 évben Magyarországon! De ha figyelmesen elolvassuk az alábbi mondatot, nyomban világos lesz, hogy mire is gondolnak a helyi vezetők:

„A jelenlegi szociálpolitikai kedvezmény gettósodást eredményez a túlnépesedett falvakban, és onnan elüldözi a lakosság munkát és mezőgazdasági tevékenységet végző részét. (…) az együttélési kultúrát és a civilizált emberi morált nem ismerő tömegek kezdenek túlsúlyba kerülni.”

Ők valójában relatív túlnépesedésről beszélnek, arról, hogy az általuk vezetett kistelepüléseken a roma népesség abszolút száma és aránya már túlnőtt azon a mértéken, hogy őket az iskolázottabbnak, civilizáltabbnak, törvénytisztelőbbnek mondott és gondolt „magyar” etnikum képes legyen integrálni, asszimilálni. Ma már ott tartunk, hogy pozitív példaként lehet említeni a sajtóban egy olyan kistelepülést, ahol a romák ugyan három utcában, gettószerűen elkülönülten élnek, de legalább nyugalom és béke van!34

Nem lehet, nem érdemes tagadni: a romák lakta kistelepülések vezetőinek ebben igazuk van. Lehet-e arra számítani, hogy ez a folyamat előbb-utóbb meg fog állni? Aligha. Maguk a polgármesterek mondják – de a demográfiai adatok is ezt támasztják alá –, hogy a kistelepülésekről folyamatosan elköltöznek a képzettebbek, az ambiciózusabbak. Elsősorban a fiatalok, de nem csak ők, sok középkorú is a városokba tart, ha teheti. A népességfogyás nyomán a kistelepüléseken csökkennek az ingatlanárak, ami szinte mágnesként vonzza azokat a szegény romákat (például a cigánytelepen élőket35), akik számára már a faluba költözés ténye is felemelkedést jelent.

A kistelepülésekre bezsúfolódott roma népesség újramobilizálása a jövő egyik kulcskérdése. Két­ség­telen, hogy első hallásra furcsa lehet ez a jelszó is, hiszen az elmúlt évszázadokban éppen abból adódtak a problémák, hogy a romák vándor életmódot folytattak. De mégis ebben az irányban kell keresni a megoldásokat. Mert napjainkban nemcsak annak nincs realitása, hogy falvainkban megint legyenek ipari üzemek, de annak sincsenek meg már a feltételei, hogy a mezőgazdaság két alaptevékenysége, a növénytermesztés és az állattenyésztés a mainál lényegesen nagyobb számban kínáljon bérmunkát (napszámot) vagy önálló gazdálkodási lehetőséget az iskolázatlan, képzetlen romáknak. Bármilyen erősek is azok a romantikus képzetek, hogy mindenki csak maradjon a falujában, és „az állam” teremtse meg a tisztes megélhetés feltételeit – ez nem fog menni. Nem lehet az ország harmadából indiánrezervátumot csinálni!

6. következtetés: Jogos igénye a kistelepüléseknek, hogy a Magyar Köztársaság egésze segítse a romák társadalmi felemelkedését, s ennek első, de kulcsfontosságú lépéseként a nem dolgozó vagy nagyon alulfoglalkoztatott romák mobilizálását, a szó szoros értelmében vett visszatérését a munkaerőpiacra. Ebben az ország nagyvárosainak – és természetesen Buda­pest­nek is – a mainál lényegesen nagyobb terhet kell vállalniuk. Komolyan hozzá kellene látni olyan programok kidolgozásához, amelyek a napi és heti ingázás költségeinek támogatásával, olcsó (majdnem ingyenes) munkásszállásokkal és még tucatnyi más eszközzel megkönnyítik, hogy alacsony keresetű embereknek is megérje munkát vállalni a nagyobb városokban.

Mi több, sürgetően indokoltnak és egyszersmind pénzügyileg kivitelezhetőnek tűnik egy olyan átfogó, elsősorban a romákat megcélzó közlekedéstámogatási program beindítása (akárcsak próbaképpen!), amely – mondjuk – 10%-os önrész kifizetése mellett „ingyen” buszbérletet adna a lakóhely 40-50 km sugarú körzetében. Ez nemcsak a munkába járás, illetve az álláskeresés költségeit csökkentené érdemleges módon, de lehetőséget adna arra is, hogy a kistelepüléseken élők olcsóbban jussanak hozzá az alapvető élelmiszerekhez és iparcikkekhez (hiszen a városban olcsóbban lehet vásárolni, mint a falusi kisboltban). Az „ingyenbusz” lehetősége sokat javítana a kultúra, az egészségügy és az oktatás javainak méltányosabb elosztásában is.

Összefoglalás

Ha egyszer kiengedték a szellemet a palackból, azt oda visszagyömöszölni már nem lehet. Ez megtörténhetett volna sokkal korábban is. Hogy a romák viszonylagosan mind az iskolában, mind a munkaerőpiacon egyre rosszabb helyzetben vannak, azt legalább 15 éve tudjuk.36 Amikor 1997/98-ban a Pénzügy­mi­nisz­té­­­rium­ban, helyettes államtitkárként hivatalból feleltem az ön­kormányzatok működéséért, számtalan alkalommal találkoztam kistelepülési önkormányzati vezetőkkel. Őszintén meg kell vallanom, sokkhatású volt számomra, amikor világossá vált, hogy ők szinte semmi mást nem kérnek a kormánytól, a minisztériumtól, csak azt, hogy „csináljanak valamit a romákkal”.

Az elmúlt 10 év történéseiben két új elem van. Az egyik, hogy 1998 óta egyre messzebb tolódtak a szólásszabadság elvi és gyakorlati határai, és most már a józan és felelősségteljes álláspontok mellett a korábbinál nyíltabban, hangosabban kezdenek megjelenni a rasszista töltetű, agresszív nyilatkozatok és a köztársaság alkotmányos berendezkedésének alappilléreit kikezdő, nagyon is komolyan gondolt állásfoglalások is. Másrészt új fejlemény, hogy a kistelepüléseken élő romák között megjelentek a viszonylagosan is meg esetenként abszolút értelemben is gazdag roma vállalkozók, akiknek több pénzük van, és jobban élnek, mint sokan a nem romák közül. Magyarországon év­százados tradíciója van a romák lenézésének, de most már van olyan roma is, akit a többségi társadalom tagjai közül sokan irigyelnek.37 Kiszámítható, hogy előbb vagy utóbb, egyik vagy másik oldalon valakinek el fog durranni az agya, azután pedig a lőfegyvere is!

Nagyon nagy baj, hogy éppen most engedte ki Gyur­csány Ferenc a rossz szellemet a palackból. A köz­politikák sorában most előretolakodott egy olyan probléma, amely önmagában véve megold­hatatlan. A gazdasági növekedés számottevő meg­élén­kü­lése nélkül nem lesz több beruházás, nem lesz több munkahely a képzetlen romáknak, de másoknak se! Ahhoz, hogy visszakerüljünk a kelet-európai térség él­bo­lyába, egyszerre kell több fronton is nagy re­for­­mo­kat végrehajtani. Szinte az összes nagy elosz­tó­­rend­szer­hez hozzá kell nyúlni, elsősorban is a nyugdíjrendszer, az egészségbiztosítás és az oktatás finanszírozásához. Nemcsak a segélyezés és a közmunka hatékony szervezésének lenne alapfeltétele a kistelepülések kon­cent­­rációja (összevonása), de minden más ésszerű intéz­ményi reformnak is. Sokan, sokszor leírták, hogy nem szabad 3200 részre szakítani a munkaerőpiacot,38 hogy képtelenség fenntartani 3200 egymással rivalizáló döntéshozatali és irányító apparátust. Tehát halaszthatatlan az önkormányzati reform is. De tegyük rögtön hozzá, a romák munkához juttatása szempontjából mindez csak szükséges feltétel, és nem biztos, hogy egyben elégséges is. De ha már napirendre került a kistelepülések problémája, akkor cselekedni kell.

Az első lépés az lenne, ha a politikacsinálók, a közvélemény for­málói és végül a közvélemény is elfogadná, hogy a kistelepülések lázadása nem alaptalan. Ők most azt gondolják, hogy a köztársaság alaptörvényeit kell megváltoztatni. Ebben nincs igazuk! De a helyzetet igenis meg kell és meg is lehet változtatni. A lázadó kistelepülések okkal és joggal várják el, hogy a nagyvárosok a mainál lényegesen nagyobb szerepet vállaljanak a roma kérdés miatti feszültségek enyhítésében. Munkához kell juttatni a kistelepülésen élő romákat, és ez nem jelenthet mást, mint azt, hogy megkönnyítjük számukra a nagyvárosi munkaerőpiacokra való visszatérést.

A nagyvárosokban a munkát kereső romák szempontjából sokkal kedvezőbb a kínálat és a kereslet aránya – a fehér és a szürkegazdaságban egyaránt –, ami egyben reális esélyt kínál arra is, hogy a munka­adók kevésbé fognak diszkriminálni roma és nem roma jelentkező között. Nem azért, mert ők inkább mentesek az előítéletektől, mint a kistelepülésen élő társaik, hanem azért, mert kevésbé van módjuk bőrszín alapján válogatni.

Olyan kormányzati és városi programokat kell tehát kidolgozni, olyan támogatási formákat kell keresni, amelyek a kistelepülésen élő romák mobilitását képesek viszonylag jól célzottan elősegíteni. Mint fentebb bemutattuk, a törvényi szabályozással életre hívott, fiskális jellegű támogatások esetén óriási a kísértés arra, hogy azok is igénybe vegyék ezeket, akik erre nincsenek igazán rászorulva. Attól azonban nem kell tartani, hogy az államilag dotált roma munkásszállásokon tömegével fognak lakni a jómódú családok egyetemista gyermekei, vagy attól, hogy az vezetne visszaélésekhez, ha néhány tucatnyi vagy akár pár száz Volán-járaton az állam 90%-kal is dotálná a kitelepülések felől a nagyvárosokba vivő utazásokat.

---

És végül: Közhelyes igazság, de mégis le kell írni. Minden valamirevaló gyógyszernek van mellékhatása is. Tetszik, nem tetszik, a kistelepüléseken lakó romák újramobilizálása csak azon az áron tudja csökkenteni ott a társadalmi feszültségeket, hogy ezek egy részét vagy – bizonyos előre látható meg előre nem is látható – újonnan megjelenő feszültségeket átviszünk más településekre. Megosztjuk a nehézségeket, megosztjuk a kockázatokat. De hát nem ezt jelenti a szolidaritás?

A szerző segítő-javító tanácsaikért és a biztatásért köszönettel tartozik Bauer Tamásnak, Csillag Istvánnak, Kertesi Gábornak, Krémer Balázsnak, dr. Molnár Lajosnak és Szalai Júliának.

A tanulmány rövidített, erősen fókuszált változata meg­jelent a Népszabadság 2008. szeptember 15-i számában.

Jegyzetek

1 Beszélő, 2008. május, 20–31. o. A tanulmány tömörített változata megjelent a Népszabadság, 2008. máj. 17-i számában is.

2 Itt és a továbbiakban, amikor „kistelepülésekről” írok, minden esetben azokra a kistelepülésekre gondolok, amelyek az ország elmaradott, minden szempontból hátrányos helyzetű térségeiben találhatók. Ezek nem feltétlenül aprófalvak. A többször említésre kerülő Sajóbábonynak – például – 3200 lakosa van.

3 Itt és a továbbiakban a kiemelt, szó szerinti idézetek „A Szerencsi Kistérség tizennyolc önkormányzatának nyilatkozata” című dokumentumból származnak, amelyet az olvasó teljes terjedelmében megtalál a jelen tanulmány Függelékében.

4 L. Közlemény: A rendszeres szociális segélyben részesülők kötelezettségei, SZMM, 2008. jún. 26.

5 Gyurcsány beszéde és az előadás keretében bemutatott prezentáció letölthető a www.miniszterelnok.hu honlapról.

6 Egészen pontosan 2007-ben a Munkaerőpiaci Alap 59,5 Mrd Ft-ot költött rendszeres szociális segélyezésre.

7 Az Ön-Kor-Kép c. önkormányzati folyóirat gyakorlatilag minden számában újabb híreket, állásfoglalásokat közöl a közmunkáról. Az egyik önkormányzati szövetség honlapján pedig egy felhívás található, miszerint „amennyiben településük egyetért azzal, hogy a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény, valamint a kapcsolódó jogszabályok jelenlegi formájukban nem alkalmasak a munka becsületének visszaállítására, s nem ösztönzik megfelelő módon a munkaképes személyeket munkavégzésre, kérem éljenek az 1990. évi önkormányzati törvény 101. §-a alapján biztosított felterjesztési jogukkal.” www.magyarpolgármester.hu

8 Dr. Éles András hajdúnánási és Csige Tamás hajdúdorogi polgármesterek már március első napjaiban levélben fordultak a miniszterelnökhöz, melyben azt javasolták, hogy az aktív korú munkaképes személyek csak akkor részesüljenek rendszeres szociális segélyben, ha havonta minimum 5 napot közmunkavégzéssel töltenek. Ezt a kezdeményezést napokon belül további 40 polgármester támogatta aláírásával.

11 Több finanszírozási technika létezik, s ennek meg­fe­le­lően az elnevezések is különbözőek (közcélú foglalkoztatás, közhasznú foglalkoztatás, közmunka). A továbbiakban nem te­szek különbséget közöttük, mert tárgyunk szempontjából nincs jelentősége. Sajnos a közérthetőséget tovább ne­he­zíti, hogy jogrendszerünk használ még egy, a hangzás szem­pontjából megtévesztően hasonló kifejezést – ez a köz­érdekű munka. Akit a bíróság közérdekű munkára ítél, az min. 1, de max. 50 nap ingyenes munkát végez a köz javára.

12 Közcélú munkára a Munkaerőpiaci Alapból 2007-ben

15 Mrd Ft került felhasználásra. A közcélú munkában résztvevők száma a múlt évben 28 ezer fő volt (de ebben feltehetően az ismétlődő részvétel is benne van). Kertesi Gábor egy korábbi időszakra vonatkoztatva még ennél is keményebben fogalmaz: „Magyarország évente 8-9 milliárd forintot költ – 2002 és 2004 között (folyó áron) összesen több mint 25 milliárd forintot költött – egy olyan jóléti rendszer működtetésére, amely akarva-akaratlanul is hozzájárul ahhoz, hogy a romák kiszolgáltatottságon és társadalmi elkülönülésen nyugvó rendszere a foglalkoztatásban fennmaradjon.” Kertesi Gábor: Roma foglalkoztatás az ezredfordulón. Szociológiai Szemle, 2005. 2. sz.

13 Ezeket a javaslatokat Krémer lényegében szó szerint megismétli a Beszélő 2008. július–augusztusi számában megjelent interjújában is.

14 Népszava, 2008. júl. 26.

15 Népszabadság, 2008. febr. 2., SZMM-sajtótájékoztató, 2008. júl. 16.

16 Krémer helyesen írja: „Ne szépítsük, ne fessük rózsaszínűre a perspektívákat: a munkaerőpiacokat alapvetően a rossz, kényelmetlen időbeosztású, számos bizonytalansággal járó – ámde mégiscsak pénzkeresetet jelentő (…)munkák általánossá válásával lehetne bővíteni.” Id. mű 23. o.

17 Minderről sokkal részletesebben l. Mihályi Péter: Miért beteg a magyar gazdaság? Bp., HVG Kiadó, 2008.

18 A 70-es években mind a roma, mind a nem roma férfiak körében 85% felett volt a foglalkoztatás. 1993-ra a nem romák esetében ez 64%-ra, a romáknál 31%-ra zuhant vissza. Kovai Melinda – Zombory Máté: A magyarországi roma népesség foglalkoztatottsága. Kézirat, Bp., Delphoi Consulting, 2000. Kertesi (2005) más módszerrel és más statisztikai kategóriákkal készült összevetése szerint 1993 és 2003 között a roma férfiak foglalkoztatottságának aránya már csak 1 százalékpontot romlott (39% → 38%).

19 Egy kiszivárgott kormány-előterjesztésben olvasható becslés szerint az évi 180 ezer segélyezettből 80 ezer a nem munkaképes, ám a fennmaradó 100 ezret meg kell és meg lehet „mozgatni”. L. Magyar Narancs, 2008. júl. 17.

20 Az országos szintű anyagokból úgy tűnik, hogy akár 50%-ot is elér!

21 Kertesi becslései szerint az ezredforduló táján a közhasznú és közcélú munkában résztvevők negyede volt roma, a közmunka résztvevőinek kicsit több mint a fele.

22 A kistelepülések vezetőit ez nem is nagyon zavarja. Mint Krémer a már hivatkozott interjúban mondja, többségük legszívesebben „pofára” döntene.

23 Még tovább árnyalja a képet, hogy a családok racionális erőforrás-allokációja szempontjából a nem fizetett munka (8. és 9. kategória) is fontos, és figyelembe is veszik akkor, amikor arról döntenek, hogy érdemes-e a keresők számát növelni – például – feleségek vagy az éppen hogy felnőtt korú gyermekek munkába állításával.

24 Kun István: „Kötél az ország nyakán”. Népszabadság, 2008. jan. 8.

25 Az 1999–2003 közötti adatok elemzése alapján. L. Kertesi 2005.

26 A „falurombolás” kifejezésre a Google 26 ezer találatot jelez!

27 Figyelemre méltó, hogy a már korábban említett Ön-Kor-Kép című önkormányzati szakmai folyóirat 2008. július–augusztusi száma teljes terjedelmében leközli egy B.-A.-Z. megyei cigányvajda levelét, amelyet – mások mellett – Gyurcsány Ferencnek címzett, s ebben tételesen az szerepel, hogy az állami tulajdonú nagyvállalatok (pl. MÁV, Autópálya-kezelő stb.) legyenek kötelezve arra, hogy kötött úton vegyenek fel alacsonyan képzett romákat.

28 Szociális és Munkaügyi Minisztérium: A szociális támogatási rendszer munkára ösztönző átalakítása (társadalmi vita koncepció). 2008. júl.

29 Erre a veszélyre korábbi írásaimban már igyekeztem felhívni a figyelmet. L. Mihályi P.: Közteherviselés – ma és holnapután. Élet és Irodalom, 2005. szept. 16., Csillag István – Mihályi Péter: Kettős kötés – A stabilizáció és a reformok 18 hónapja. Bp., Globális Tudás Ala­pít­vány, 2006, 91–94. o.

30 A mai helyzetben az sem megoldás, ha a kormány tudatosan hagyja a minimálbért elinflálódni. Túl azon az egyáltalán nem mellékes kérdésen, hogy ez az érdekegyeztetés megcsontosodott mechanizmusai mellett lehetséges-e egyáltalán, látni kell, hogy az elinflálódás az „álminimálbéreseket” 5-6 év alatt ugyanabba a helyzetbe hozná, mintha most szűnne meg a minimálbér. Vagyis, az átlagkeresethez képest egészen nevetséges pénzért lehetne hozzájutni az egészségbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás összes előnyéhez. Ennek a problémakörnek – szerintem – nincs más megoldása, mint a tb-járulékok teljes elválasztása a munkabértől. Az ehhez vezető első lépés pedig nemigen lehet más, mint az ún. felbruttósítás. Erről részletesebben l. Csillag–Mihályi: Kettős kötés… Bp., 2006.

31 Ferge Zsuzsa: Rögös út a munkához. Népszabadság, 2008. ápr. 12.

32 A sokgyerekes roma családok segélyezéséről l. Szalai Júlia: Nincs két ország…? – Társadalmi küzdelmek az állami (túl)elosztásért a rendszerváltás utáni Magyarországon. Bp., Osiris, 177–179. o.

33 Itt megint a nagyságrendek fontosak, 2008 első felében 40 ezer feketén foglalkoztatott munkavállaló „bukott le”, amit ha éves szinten számolunk, akkor kb. annyi, mint ahányan közmunkán dolgoznak. Az pedig nyilvánvaló, hogy a lebukottak száma legfeljebb 1/10-e, 1/20-a lehet a ténylegesen feketén dolgozók számának.

34 Kende Péter: „Ricse – a példa”. Népszabadság, 2008. aug. 19. Érdemes figyelni az abszolút számokra és az ebből kiszámolható arányokra is. Ricse – a cikk szerint – 2000 lelkes község, a cigányok száma kb. 300 fő.

35 Az ÁNTSZ 2003-as adatai szerint Magyarországon 291 telep és 1033 telepszerű képződmény van, amelyeken akkor 137 918 ember élt, és közülük 49 152 fő 0–14 év közötti gyerek. Idézi: Lakhatás és hajléktalanság 2008 – Magyar országjelentés. Bp., FEANTSA.

36 E két problémakör részletes elemzését l. Kertesi Gábor: A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában. Bp., Osiris, 2005.

37 „Sajóbábonyban 4-600 roma él, és természetesen ők is rétegződnek. Vannak köztük gazdag emberek, közülük 4-6 Mercedesszel jár. Megjegyzem, a magyarok közül csak egynek van Mercedese. Magyar embernek nincs Audija és BMW-je, csak a romáknak.” A polgármester szavait idézi: www.hirextra.hu, 2008. márc. 21.

38 Ne felejtsük el, hogy az ország számos kistelepülésén maga az önkormányzat a legnagyobb, sőt néha az egyetlen „normális” foglalkoztató!

• Vita

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges