Amikor 1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, Kelet-Galíciában kb. 540 ezer zsidó élt. Keresztény szomszédaik segítségére – csekély kivételtől eltekintve – a kelet-galíciai zsidók egyáltalán nem számíthattak.
Épp ellenkezőleg, közvetlenül a német hadsereg bevonulása után, néha már a megérkezésük előtt is, mind a lengyelek, mind az ukránok, több agresszív akciót megengedtek maguknak a zsidókkal szemben. Csupán 1941 júniusában és júliusában 35 pogromra került sor Kelet-Galíciában – a legnagyobb Lembergben, 20 a kisebb városokban és 14 faluhelyen. Lengyelország keleti területein csaknem hatvan pogrom zajlott le. Kelet-Lengyelország megszállásának első két hónapjában a pogromok során legalább tízezer zsidó vesztette életét.
A német megszállókkal való kollaborálás szinte teljesen kitörlődött a lengyel és az ukrán történelmi emlékezetből. Igaz, közvetlenül a háború után lezajlott több kollaboráns-per, ezeket azonban inkább a politikai ellenfelek megsemmisítésére használták föl, következésképp sztálinista színezetet nyertek. Az a körülmény, hogy a megmenekült zsidók 1945 után visszatértek a Szovjetunióból, csak a „judeobolsevizmus” sztereotípiáját táplálta. Az NKVD által 1941-ben Kelet-Galíciában végrehajtott bűncselekmények ürügyet szolgáltattak a pogromokhoz. A háború utáni újabb NKVD-s gaztetteket pedig – így a már említett „sztálinista pereket” is – a számokkal végzett sajátos zsonglőrmutatvány folytán a zsidóknak tulajdonították. A lengyelek és az ukránok ekképp felmentették magukat, eszükbe se jutott, hogy szembenézzenek saját bűneikkel. Csupán 2000 nyarán, miután Jan Tomasz Gross Szomszédok című könyve megjelent, kezdődött intenzívebb vita arról, mennyiben keveredtek bele a lengyelek a hitlerista vérengzésekbe. Noha a lengyel–zsidó viszony kérdései már a nyolcvanas évek elejétől napirenden vannak a lengyel nyilvánosság fórumain. (...)
1941. június 22-től a Vörös Hadsereg pánikszerűen menekült azokról a lengyel területekről, amelyeket 1939 őszén megszállt. A szovjetek a politikai foglyok evakuálásához nem rendelkeztek kellő szállítási eszközökkel, így az NKVD kivégezte őket. A börtönpincékben és udvarokon, a környező erdőkben és temetőkben egész sor provizórikus tömegsírt hagytak maguk után, több ezer legépfegyverezett vagy halálra kínzott áldozat földi maradványaival. A Wehrmacht benyomuló alakulatai legalább 22 kelet-galíciai településen tárták fel a volt NKVD-foglyok ilyen tömegsírjait.
Az ukránokat, akik a németekben a szovjet elnyomásnak véget vető felszabadítót üdvözölték, most eltöltötte a fájdalom és a harag. S minthogy a valódi tettesek már rég elmenekültek, a megveszekedett tömeg a zsidókon állt bosszút. Azt vetették a szemükre, hogy bűnrészesek az elkövetett gyilkosságokban, mert a megszállás alatt együttműködtek a szovjetekkel.
Lembergben, ahol számos holttestet találtak négy börtönben is, köztük asszonyokat és gyermekeket, a lakosság Kelet-Galícia legnagyobb pogromját hajtotta végre. A Wehrmacht propagandistái nemcsak a szovjetek után maradt hullahegyeket, az áldozatok hozzátartozóinak gyászát vagy a német bevonulás feletti általános örömöt vették filmre, hanem az ukránok és a lengyelek leírhatatlan zsidóellenes haragját is. A „bolsevik zsidók” ellen elkövetett véres pogromokat elsőként a német filmhíradók örökítettek meg, a Főkormányzóság területén is. (...)
A pogromok indítéka, úgy tűnik, a sztálini bűntényekben, az NKVD tömegmészárlásaiban, a börtönökben lekaszabolt tetemek minden képzeletet felülmúló látványában, végül pedig a gyászban és a gyűlölettől átfűtött haragban keresendő. De hisz nem a zsidók – a pogromok áldozatai – követték el a tömeggyilkosságokat. Akkor hát a „judeobolsevik bűnözők” ellen irányuló pogromok a rituális gyilkosság vádjának modern változatát jelentették volna?
És természetesen sok minden szól amellett, hogy az 1941-es kelet-galíciai pogromok nem is oly spontán módon robbantak ki, mint tűnhet. A városi pogromok felét nem előzte meg semmiféle korábbi NKVD-s bűntény, míg a falvakban egyáltalán nincs nyoma semmi effélének. Az is nyilvánvaló volt, hogy az igazi tettesek elmenekültek. Egészen jelentéktelen számban – így például az ukrajnai Zsitomirban – ítélkeztek tényleges vagy feltételezhető tettesek felett.
A német és az ukrán propaganda azt ugyancsak elhallgatta, hogy az NKVD áldozatai között számos zsidó volt, köztük aktív cionisták. (...) A német megszállás első hónapjaiban a zsidók nagy részét úgy megfélemlítette a váratlan terrorhullám, hogy a szervezett ellenállás szóba sem jöhetett. A Szovjetunióban a Harmadik Birodalommal kötött szövetség 21 hónapja alatt egyáltalán nem beszéltek azokról a gaztettekről, amelyek a németek megszállta lengyel területeken történtek. A zaklatásokról, a ki tűzött „zsidócsillagokról” vagy a Dávid-csillagos karszalagokról, a gettókról és a kivégzésekről csak a Főkormányzóságból ide menekülőktől vagy egy-egy levélből lehetett valamit megtudni. A szovjet terrort megtapasztalva, a zsidók úgy érezték, hogy a nácik „zsidópolitikája” nem különbözik sokban a szovjetekétől. (...)
A túlélésért folytatott harcnak mindemellett valamiféle drámai menete mégiscsak kellett hogy legyen: amikor a nácik szándékait illetően szertefoszlottak a kétségek, emberek ezrei menekültek az erdőbe, jégben, hóban és hidegben próbálták megóvni családjuk életét, csatlakoztak a partizánegységekhez. 1942-43-ban csaknem valamennyi gettóban kitört a felkelés. Az ukrajnai Kolomijában és Sztanyiszlavban a hitleristák kénytelenek voltak felgyújtani az egész gettót, hogy megadásra bírják lakóit. A drohobicsi és boriszlavi gettó felszámolásáért folytatott harc több mint egy hónapig tartott, Brodiban és Bucsacsban pedig több napig.
A zsidók számára nemcsak a fegyverek hiánya jelentett problémát, hanem keresztény szomszédaik antiszemita beállítottsága is. Még a pénz sem segített: azt gyakran elfogadták, majd mégis cserbenhagyták a zsidókat. Különösen drámainak bizonyult a lembergi gettóból szökött ellenállócsoport sorsa. Jankiel Sudrich jiddis költő vezetésével a csoport tagjai hosszú heteken át gyűjtötték a fegyvereket és készültek az erdei partizánharcra. Végre találtak két keresztényt, aki húszezer zlotyért elvezette őket a Brodi környéki erdőbe, s csak ott, Brodiban, a sikeres menekülés után döbbentek rá, hogy elárulták őket: az SS az egész csoportot lemészárolta.
Az erdő nem nyújtott biztonságot. A többségében városi zsidóság számára az erdei túlélés eleve groteszk ötletnek tűnt, annál is inkább, mert az erdő a lengyel és ukrán ellenállócsoportok táborhelye volt, s részükről a zsidók semmi jóra nem számíthattak. Jó példa Grot-Rowecki tábornok 1941. szeptember 25-én leadott távirata. A Hazai Hadsereg parancsnoka a londoni emigráns lengyel kormánynak címzett üzenetében, három hónappal a „Barbarossa” akció megkezdése után, vagyis az első nagyobb kelet-galíciai pogromhullám idején így fogalmazott: „Jelentem, a Kormány és a Nemzeti Tanács tagjainak összes, a lengyelországi zsidókat érintő nyilatkozata és lépése vidéken a lehető legrosszabb hatást éri el, és a Kormány ellendrukkereinek vagy ellenségeinek a malmára hajtja a vizet. Így volt ez a »Zsidóság Napjá«-val, Schwarcbart beszédével, Liberman kinevezésével és a zsidó újév alkalmából küldött jókívánságokkal is. Kérem, tekintsék ténynek, hogy az ország többsége antiszemita beállítottságú. Ráadásul ebben a szocialisták sem kivételek.”
1941-ben a zsidók keresztény oldalról alapvetően nem számíthattak segítségre. Ha sikerült itt-ott megelőzni egy pogromot, az többnyire a Wehrmacht támogatására bevonult magyar hadtesteknek köszönhető. A magyarok szigorúan felléptek az ukrán milícia részéről megnyilvánuló minden zsidóellenes terrorkísérlettel szemben. Egyik-másik településen, mint Kolomija környékén és a niezwiskói körzetben, még a magyar harci egységek megérkezése előtt sor került pogromokra. Ezzel szemben a magyaroknak az általuk elfoglalt Sztanyiszlavban sikerült lefegyverezniük a pogromra készülő milíciát.
Száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre a német megszállás alatt Andrej Septickij lembergi érsek, a görög katolikus egyház metropolitája. Bár 1941-ben még hálálkodott a hitleri csapatok bevonulásáért a Szovjetunióba, áldását adva a németbarát Sztecskij-kormánynak, hamarosan rá kellett jönnie, hogy Hitler úgysem engedélyezi a független Ukrajna létrejöttét. A zsidópogromok és a kivégzések oly mélyen felkavarták, hogy számos pásztorlevelet tett közzé, figyelmeztetve híveit a „ne ölj!” parancsára. Septickij metropolita utasította a kolostorokat, hogy nyújtsanak a zsidóknak segítséget. A pogromok idején maga is a házába fogadott néhány zsidót, köztük egy lembergi rabbit. Hosszú levélben számolt be a pápának a mindennapos utcai gyilkosságokról, és óva intett az erkölcsi elvetemültségtől. Himmlernek is küldött egy tiltakozólevelet. Adam Ronikiert, a lengyel Ellenállói Főtanács elnökét megpróbálta meggyőzni, hogy közös kiáltvánnyal forduljanak a lengyelekhez és az ukránokhoz, amelyet rajta kívül Sapieha krakkói érsek és Wincenty Witos volt parasztpárti miniszterelnök is aláírna. Az indítványt a lengyelek elutasították. (...)
(Tygodnik Powszechny, 2001. március 11.)
Pályi Sándor Márk fordítása
- A Jedwabne-vita [8]