A számokkal hadilábon állunk, úgy álltunk mindig is. Egyetlen komoly ifjúkori bukásunkat – a matematika írásbeli érettségin abszolvált szégyenteljes elégtelent – ugyanannak a tájékozatlanságnak, a számok világában való járatlanságunknak köszönhetjük, mint két héttel későbbi egyetlen komoly diadalunkat, a magyar szóbelin kihúzott József Attila-tételt. A névsorban előbbre kerültek és a dolgon így hamarabb túllévők igazolták, hogy magyartanárunk betartotta ígéretét, a tételek nem össze-vissza keverve, világbeli valóságos helyüknek megfelelő rendetlenségben, hanem emelkedő számsorrendben elrendezve fekszenek a zöld posztóval borított vizsgaasztalon, baloldalt az első, mellette a második, amellett a harmadik, és így tovább, egészen a leginkább jobbra lévő huszadikig. És hogy mindezt a vizsgázó felől kell nézni, nem az érettségi elnök felől. Az életnek tanulunk végül is, nem az iskolának. Akkor még őszinte emberek voltunk, József Attila volt a legkedvesebb költőnk, őbelőle akartunk volna felelni, ő pedig a 17-es sorszámot viselte. Húszból tizenhét az három, jobbról visszaszámolva tehát akkor a harmadik kis kartonlapocskát kell kihúzni, jaj, mama, nézd, hát kész ez a tétel is, megvan, József Attila az. Utóbb a matematikából jelesre vizsgázott irigyeltek világosítottak fel minket, kegyelemkettest kapókat arról, hogy jószerencse, semmi más volt csupán, ami vezérelt bennünket, ugyanis nem a 17-est, hanem a 18-ast kellett volna kifognunk saját számítási módszerünk szerint, Radnóti Miklóst. Nem térkép e táj, ha a 2x2 józansága hull ránk. Azóta csodálva lessük a matematikusok intenzív belső életét, állandó semmittevésüket, a tudományos szamárlétrán való gyors előrejutásukat, tétlenségük és tudásuk nemzetközi konvertálhatóságát, a nyugalmas hallgatást, amivel körülveszik magukat és körülvesznek egy egész hatalmas világot, bámuljuk titkuk őrzésének képességét, a titokét, melyet matematikatanár nekünk ki soha még nem adott (körülbelül úgy, ahogy mindenkori angoltanáraink őrizték az angolszász jellegű labdás csapatjátékok szabályainak vagy az amerikai iskolarendszer komparatív leírásának rejtélyét), és szavunkra, egyetlen egyismeretlenes egyenlet megoldásába se bonyolódtunk bele késő kamaszkorunk legszebb nyara óta – igaz, előtte se igazán, bár aláhullásunk a mínusz megjelenésével vette kezdetét (hogy a tizedeseknél majd végzetessé váljon).
Pedig a számok: nagyszerű dolgok, szinte minden kifejezhető velük, mert rendet visznek a dolgok közé. A 9. Pepsi-sziget majdnem 8 napja alatt például 361 000-en keresték fel a különböző programokat, melyek közül csak 1 maradt el; körülbelül 450 fellépő zenekar adott koncertet a bő 1 hét alatt, közülük 70 volt a külföldi együttes, a kísérő kulturális rendezvények száma jószerével meghatározhatatlan volt. A 361 000 kilátogatóból, ami 25 000-rel több volt, mint tavaly, 60 000 augusztus 4-re, szombatra esett, ami nézőcsúcs a Sziget történetében; a belépőjegyek aznap este 12-re 100%-ig elfogytak. Kevesebb volt a baleset, mint az előző évben, az orvosi ügyelet összesítése szerint a belgyógyászati és sebészeti jellegű panaszokból mindössze 40 igényelt kórházi kezelést. A 361 000 látogató közül csak 22 embert kellett kijózanítani. Az elővételben elkelt jegyek körülbelül 60%-át külföldiek vették meg, a nyitónapon felvett közvélemény-kutatási adatokból az derült ki, hogy a megkérdezettek 37,2%-a külföldről érkezett, legtöbben (22,2%) Németországból. A szigetlakók étvágyát jelzi, hogy közel 3,6 tonna főzőkolbász, 1,4 tonna virsli, 3,5 tonna savanyúság fogyott el, amihez kb. 3,2 tonna kenyér és 73 000 zsemle járult. A napi belépők 2500 forintba kerültek.
Szigetlakónak különben 16 évesen jó lenni, amikor kinn van legalább 20 osztály- vagy évfolyamtársunk is, a szomszédos évfolyamokból pedig 30 alacsonyabb osztályba járó lány, illetőleg ugyanennyi felsőbb osztályba járó fiú. Feltéve, de meg nem engedve. Úgy hírlik, a Sziget először idén nemzetközi kulturális eseménnyé vált, ahol a fiatalabbakon kívül az erősödő középosztálybeli ifjúság képviseltette magát elsősorban. Az „erősödő középosztály” kifejezést – a fenti adatokhoz hasonlóan – a Sziget honlapján olvashattuk egyébként, felnőtt életünkben először a középosztály nem a „leszakadó” jelzőt kapta; most, hetekkel túl az erős élményen, úgy érezzük, tökéletesen alaptalanul. A zenei programok közül a Romániából érkezett Taraf de Haidouks tetszett a legjobban nekünk (egyszerre 12-en voltak, amikor mindegyikük bejött a színpadra és játszották a remek cigány népzenét), nosztalgikus okokból pedig Török Ádám és a Mini (1+4-en, fuvolával, Gőzhajóval, Vissza a városbá-val), leginkább mégis az adrenalinpark kötötte le figyelmünket, ahol 3000 forintért például 60 másodpercig lehetett Batmanként repülni egy 10 méteres levegőkompresszoros gumitoronyban. Nem próbáltuk ki, mert hittünk a számoknak és hittünk a szemünknek. Az utolsó napon röpke 25 percen belül akartak átvágni minket 2-szer is, az 1. helyen 360 forinttal, a 2. helyen 1000-rel, mindkétszer elnézést kértek, több mint 1 hetes fáradtságukra hivatkoztak, és mindkét alkalommal először nem hittünk se a szemünknek, se a számoknak (egyikünk nyugodtan mondhatta volna: tátva maradt a szám), végül a számoknak legalább igen: tehát megbocsátottunk. A hibákban közrejátszhatott a sötétben igen nehezen megkülönböztethető papírforint-rendszer, de már nem kell sokat aludni, itt az euró, vissza kell majd szoknunk a kis számokhoz, ahogy augusztus elsejétől például az olaszok teszik. Ezenkívül nyugalmat éreztünk, fiatal emberek önfeledt és mégsem teljesen korlátlan, úgymond, önreflexív boldogságát. 16 évesnek mindenesetre nem csak a Szigeten, máskor is, mindenkor jó lenni.
Részben a 16 éves kor iránti nosztalgiaféleség és az efelett érzett elégedettség kelthette életre Poós Zoltán kis gyűjteményes kötetecskéjét, a Szivárvány Áruház (Egy korszak kultikus tárgyai) című kitűnő válogatást is. Az ez, ami a címe: 70 különböző, többnyire valóban kultikus tárgy fényképe a jobb oldalon, Poós Zoltán rövid, egyoldalas kísérőszövegei a balon, a tárgyak zöme valahonnan a 60-as-70-es évek fordulójáról, a Szivárvány Áruház valós történeti idejéből valók, a szövegek hangsúlyozottan a mából, ami a szerző önzetlen történeti érdeklődését is messzemenően bizonyítja, tekintettel rá, hogy ő maga 1970-ben született. Poós egyébként valóban, tárgytörténészhez illően, aprólékosan megadja a bemutatott objektumok felbukkanási idejét, nagy vonalakban felvázolja a tárgyak pályafutásának históriáját, ami általában a monopolhelyzetben lévő felemelkedés és az ugyanennek köszönhető elbukás algoritmusával modellezhető. Az itt látható 70 tárgy gondos verseskötethez méltóan 8 nagyobb ciklusba van rendezve, 20 játékcikkről, 16 bazáráruról, 5 papír-írószerről, 5 higiéniai cikkről, 9 édességről, 5 italról, 4 dohányáruról, 7 műszaki cikkről kapunk képet és leírást (némelyikről színeset és/vagy érzékleteset), és amennyiben az arányokat, a beosztást az intenció szintjén értékeljük, azt kell megállapítanunk, hogy Poós romlottsági indexe kamaszkorában valamivel meghaladhatta a közepesnél erősebb értéket: a matricák (50–51.), a sellős pecsétgyűrű (56–57.), a mentolos szipka (62–63.), a csajos römi (68–69.), a vetkőzős toll (80–81), a Cezar konyak (124–125.) és a 4 dohányáru (126–133.) jelenléte legalábbis erről árulkodik (a papír-írószer kategóriában lévő 4 toll pedig a bontakozó írói alkatról, és az meg a korai írói figyelem önzetlen sokoldalúságáról, hogy sem a Gőgös Gúnár Gedeon, sem a Mosó Masa mosodája nem kapott helyet a Top 70-ben – a könyvek persze egy egészen más világ). Van vitatható elem bőven a ciklusba-sorolásban, a 20 játékcikk és a 16 bazáráru közötti határvonalat legalább annyira bizonytalannak érezzük, mint a 16 bazáráru és az 5 papír-írószer közöttit, de persze egy gyermeknek minden: játék. Mi magunk a diavetítőt például biztosan a játékszerek közé helyeznénk, édesapáinkat sose láttuk, hogy érdeklődésük kielégítésére komoly filmeket tekertek volna rajta végig, bár ki tudja?, és eszünkbe se jutott volna, hogy műszaki cikk lenne, mint ahogy annak idején nem tettünk különbséget áramerősség és áramerősség között sem, s e sorokat csak azért róhatjuk, mert amikor annak idején a falikonnektorba dugtuk villanyvasutunk egyik lámpácskájának a műanyag fedéstől gondosan megtisztított két vékony kis rézdrótját, egy pillanatra ugyan valóban támadt hatalmas fény, utána már csak szüleink és a magunk ijedelmére emlékszünk a sötétben, és arra, hogy a lakás elektronikus biztosítóberendezése kellőképpen ébernek bizonyult (N. B. órarendbéli felbukkanása után a fizika tantárgyat is kettesekkel harcoltuk végig, de néha, úgy látszik, az élet tanít az életnek, és nem az iskola az iskolának).
Márpedig a válogatást kell erőteljesebb gesztusnak tartanunk a Szivárvány Áruházban, hiszen a 70 lefényképezett tárgy majd' mindegyike ráismerésszerűen erős emlékeket idéz, azt gondoljuk, nemcsak a nálunk fiatalabbak, hanem a nálunk idősebbek számára is; ezek a tárgyak úgyszólván időtlenek, kisebb részük egészen a mai napig túlélte a francia forradalom 200 éves fordulójára rendezett kelet-európai ünnepségsorozatot, vagy épp újonnan támadt fel tetszhalálából, és a mostani gyerekek holmijai, leendő emlékei között is biztosan megtalálható (lesz). Poós kommentárjai a képek evidenciája mögött némileg elmaradnak, jóllehet felismerhető a szerzőnek az a törekvése, hogy a kísérőszövegek egymásutánja láthatóvá tegye az ő személyes Bildungját. A dolog egyik, talán eredetibb értelmében ez meg is történik: elhisszük neki, hogy ő is volt gyerek – a dolog másik, katartikusabb vagy szépirodalmi értelmében azonban csak hellyel-közzel, noha akad a kísérőszövegekben jó néhány remek duma („úgy mosolygott, mint egy lemondott japán miniszterelnök”), ezek itt-ott némileg mégis laposabbak, közhelyesebbek, és néhol szemmel láthatóan erőszakosan keveredik bennük az egykori és a mai, az ártatlan és a reflektív tudás. Az egymás mellé rendezés és a fényképek nélkül a szövegek önmagukban igen nehezen állnák meg a helyüket, de persze a cél nem is ez. Ha már filológia, akkor hozzá kell tennünk: a közlekedési játékra (42-43.), amelynek a könyvbe különben a fordított negatívja került bele, egyáltalán nem eshet „paprikás kuki”, legalábbis számunkra nem, mert amikor mi játszottunk a színes fémlapon az Engels tértől a Tanács körút túlsó oldala felé kanyargó felhúzhatós autókkal, azt se tudtuk, mi fán terem az. Meklén őrnagyot az Orion űrhajó című tévésorozatból McLaine-nek leírva látni számunkra elfogadhatatlan és végzetes anakronizmus, majdnem olyan kiábrándító, mint amikor arról értesültünk, hogy Ájvenhút Ivanhoe-nek írják (arról nem beszélve, hogy a Roger Moore főszereplésével készült fekete-fehér tévésorozat nézői és a Walter Scott-regény olvasói között, a statisztikai kimutathatóságról nyugodtan elfeledkezve, gyakorlatilag 100 százalékos lehetett a lemorzsolódás). Poós Zoltán könyve mindent összevetve mégis nagyon nagyszerű dolog: pontosan világít rá arra, hogy gyermekkora valóban mindenkinek csak egy van, amit csakis maga tud elmesélni, és Poós boldog gyermekkorról mesél. A kis gyűjtemény továbbá arra is rámutat, hogy hiába éltünk olyan korban, ahol ennek így kellett volna lennie, nem voltunk mégse egyformák. A 11. oldalon látható kosárlabdajáték ma is ugyanazt az irigységet kelti bennünk, mint amit akkor éreztünk, ha unokatestvéreinkhez, akiknek volt ilyen játékuk, vasárnaponként vendégségbe mentünk, a Rubik-kocka (15.) pedig éppen ugyanazzal a fájdalommal tölt el minket, egy oldalon legfeljebb egy összeillő sort kirakni képeseket, mint amit akkor tapasztaltunk, amikor osztálytársunk kémiaóra alatt fogadásból, a pad alá rejtve, egy percen belül tudta sorozatban megoldani. Hiába próbáltuk vigasztalni magunkat, és meggyőzni erről másokat, hogy a véletlen rendetlenség is lehet szándékolt rend, a bűvös kocka volt az első, visszavonhatatlan jele annak a felismerésnek, hogy végleg kikerültünk egy világból, ahová ezután soha többé nem vezet visszaút.
John Waters filmje, a Cecil B. Demented nem nagy szám. Mondhatni, az év vagy talán az elmúlt évtized legszörnyűségesebben pocsék filmjét fogtuk ki; egyébként talán helyénvaló Hollywood-kritikája lapos, szellemtelen és élvezhetetlen, és a film szinte végig, minden egyes elemében arra az alapigazságra emlékeztet, hogy káoszt nem lehet káosszal érzékeltetni. Hiába drukkolunk a velünk egykorú főszereplő színésznőnek, Melanie Griffithnek (mint ahogy minden kortárs színésznőnek drukkolunk, a velünk ugyanegy napon született Meg Ryantól Wynona Rideren át Eszenyi Enikőig), csakis a film címébe emelt vándormotívumra tudunk gondolni, Cecil, légy elmebeteg! = Johnny, légy jó! = Alice, ne pofázz! – és meg kell állapítanunk, a Picasso kalandjaiba belefoglalt Alice B. Toklass/Alice Be Talkless-viccet ezúttal sem sikerült felülmúlni. Bizonyára nem is lehet.
Titkunkat ismerő lapszerkesztő barátaink gyakran megkérdik tőlünk, miért nem írunk soha folyóirat-közleményekről, egyetlen hétig, egyetlen hónapig vagy akár negyedévig élő alkalmi publikációkról. Be kell vallanunk, sokszor éreztünk erre késztetést, rögtön az elején a 2000 Barabás András-interjúja, az Élet és Irodalomban Györe Balázs regényrészletei, aztán a Jelenkorban februártól 3 hónapon át folytatásokban közölt Bodor Ádám–Balla Zsófia-beszélgetés, legutóbb a Forrás 38 költő 1-1 versét és a szerzők önkommentárjait tartalmazó tematikus dupla száma vagy a júliusi Holmiban olvasható Móricz Zsigmond-napló erősen elgondolkodtattak bennünket, hogy bizony, a nyomtatott kultúra e felségvizeire is ki kellene eveznünk. Ám az ember, ha csónakázik, figyelmetlen, partnerét vizslatja, ahogy evez és/vagy az evező másikat kémleli, s csak kevés energiája jut arra, hogy a vízben gyönyörködjön, melyen esetleg ott lebeghetnek olyasmik, amiket addig egyáltalán nem is vett észre. Méltánytalannak lenni pedig nem jó. Hatalmas terület a nyomtatott kulturális sajtó, félelmet keltő végtelen, valóságos óceán.
Most mégsem bírjuk tovább.
Nyaranta az ember színes férfi- és női magazinokat olvas, illetve ilyeneket leginkább nyaranta olvas az ember, és meg kell mondjuk, nemre való tekintet nélkül egyetértésre jutottunk abban, hogy a női magazinok érdekesebbek, finomabbak, a körülöttünk lévő dolgokból kicsivel többet mutatnak meg, mint a férfiaknak szólók, talán az anatómiával van ez összefüggésben, takarásban a teljes látvány, nem tudjuk. Ám ez az axióma megdőlt az idén. Úgy érezzük, a Beszélő olvasóinak is meg kell ismerniük a számokat, ezeken keresztül az igazságot, vagyis a világot magát.
Bemelegítőül rögtön egy kis adatsor, amire a nevezetes esethez hasonlóan, olyasformán bukkantunk, mint ahogy a hetvenes években Esterházy Péter bukkanhatott a „Próbáljukmegelsőolvasásramegmondanihánysor” szövegű, függőlegesen szedett Tandori-versre a Magyar Műhelyben. (42, a gyengébbek kedvéért, s Esterházy eleve a sorokat számlálta!) Íme: „A férfiak 93 százaléka inkább aludna, mint hogy gyermekével foglalkozzon. / A férfiak 93 százaléka szívesen ágyba bújna titkárnőjével vagy asszisztensével. / A nők 67 százaléka szeretné, ha partnerének nagyobb pénisze lenne. / A férfiak 100 százaléka úgy gondolja: ha nagyobb volna a pénisze, több nője is lenne. / A nők munkahelyi zaklatásának átlagos ideje kettő perc. / A Sixtus-kápolna Mihály angyalt ábrázoló freskóin található nemi szervek száma 300.”
De volt tovább is. „A briteknek nem kell többé elbújniuk szégyenükben, ha szexről esik szó – legalábbis egy új felmérés szerint” – tudatta velünk a CKM magazin júliusi számában a Szextettek című beszámoló. „Az átlagos brit 2580 alkalommal szeretkezik életében, öt különböző partnerrel, 42 százalékuk pedig hűtlenkedik is.” Ez idáig rendben volna, bár a szöveg legfeljebb kontextusával igazít el abban, hogy vajon a brit férfiról vagy a brit nőről van-e szó. Az egy hónappal későbbi számból viszont ugyanezeken a hasábokon arról nyerünk ismereteket, hogy „egy átlagos férfi 20 és 60 éves kora közt 2800 nővel flörtöl”, és, teszi hozzá magyarázólag a kompilátor, ahhoz, „hogy ezt az eredményt kapjuk, napi egy kapcsolattal számolva 7,5 évre van szükségünk”. Kár, hogy a „flört” kifejezés közelebbi definíciója elmarad, és homályban maradunk ehelyt afelől is, hogy voltaképpen hány flört kell ahhoz, hogy brit férfiként valamilyen nőt sikerüljön ágyba csalogatnunk. Szigorú olvasatban 1, bár ahogy az angol mondja, it depends (nem biztos az sem, hogy az ugyanazzal a nővel folytatott 2. flört még flörtnek számítható), és feltéve, de meg nem engedve, hogy egy brit férfinak felnőtt élete során 2 házastársa van, 2798 flörtnek valahogyan meg kell oszlania a 2578 szeretkezéssel, feltéve újra, de meg nem engedve ismét, hogy legalább 1-1 szeretkezésre a férfi mind a két házasságában sor került, melyekre 1-1 flört segítségével tett szert, és nem volt olyan balga, hogy 27,5 éves korára ellője az összes puskaporát, hogy aztán 32,5 évig tétlenül álljon. A másik lehetőség az, hogy nem minden flört vezet el a végső célhoz, még a hatékonyság és praktikusság hazájában, Nagy-Britanniában sem. A harmadik az, hogy kétfajta adatról van szó, 1 szigetországiról és 1 a világ többi részére vonatkozóról, ebben az esetben egyrészt az eredeti cikk bevezetője valóban nem túloz, a brit férfiak elindultak az úton, kezdenek felkapaszkodni, nyomunkba érni, és ahogy haladunk előre az időben, tényleg egyre kevesebb okuk lesz szegény briteknek a szégyenkezésre. Másrészt lehet, ezúttal a számok nyelvén kapunk magyarázatot az emeletes buszokra, a mértékegységekre, a bal oldali közlekedésre, a francia és a latin nyelv erőteljes jelenlétére az angolban, Károly és Camilla 1. (?!) csókjára, a kapu elé belőtt erős labdákra, a gyarmatosításra, az esős időjárásra, a fontnak az euróval szembeni utolsó leheletig tartó megőrzésére, a londoni metróra, a krikettre, a futballhuliganizmusra és az este 11-kor könyörtelenül bezáró kocsmákra. A másságot a számok fejezik ki igazán.
Őszintétlen lenne, ha azt állítanánk, a férfimagazinok, a CKM, az FHM és a Playboy nyári számainak átlapozása során csupán a szövegeket bújtuk és a képanyagot egyáltalán nem tanulmányoztuk. Ennek a beszámolónak azonban nem itt van a helye, mert a látványnak soha nincs szüksége számra. A számok csakis a szövegnek kellenek.
A szövegnek viszont nagyon.
Pepsi-sziget, augusztus 1–8.
Poós Zoltán: Szivárvány Áruház (Egy korszak kultikus tárgyai). Papirusz Book Könyvkiadó, 2001.
Cecil B. Demented – (1999) színes, feliratos amerikai film, rendezte: John Waters. Magyarországi bemutató: július 28.
CKM magazin, 2001. július, augusztus.
- Kultúra [6]