Test és beszéd

Láng Zsolt [1]

„A frizurákat ékesítő hajdíszek és virágok színpompája nemzetiszín-pompa, a dekoltázsokban a bimbók feslése csupa kokárda-szirombontogatás, de még a combot-fölvillantóan libbenő szoknyák is akárha szélfútta lobogók hármas hullámait vetnék, mert ma éjjel minden mámoros üzekedés egy-egy anyanemzettest öle-közepibe röpít.” Urbán Vince számol be így az erdélyi bevonulásról, ezt a cikket olvassa Weiner Janka reggeli tea mellett, miközben gondolatban Vincéhez szegődik, követi őt a tömeggel a kolozsvári Főtérre, majd a díszes vacsorára, ahol – ám időközben megváltozott az elbeszélő személye: már nem Janka mondataival követjük Vincét, hanem Imre, Vince unokabátyja szavaival, és az Imrét körülvevő slepp „perisztaltikájával” préseljük őt előre, „a honvédokat fogadó lelkesült tömegen keresztül”. Áradnak a hol „én”-ként, hol „mi”-ként me­sélő mondatok (fontos különbségtétel, mikor én, mikor mi! – de erről majd később), és a szövegpasszusok ilyenszerű leosztása megnöveli a leírtak hitelét. Lehetne vajon másképp írni az erdélyi bevonulásról – hetven év távolából (tudva, amit tudni lehet)? Aligha.

A két család, a Flamm meg a Weiner tagjain kívül sokan mások is hanghoz jutnak. Amikor például a Flamm fiú, Imre (aki később nevét magyarosítva, Flórián alezredesként a bevonulás egyik irányítója), és a Weiner lány, Janka házasságának elmaradásáról van szó, akkor az osztálytársak kórusa is beékelődik a lélektani elemzésbe (amely egyébként azt boncolgatja, hogy Imrét első vágya Janka anyja felé terelte, így aztán e be nem teljesült szenvedélyt örökíti Jankára); „az akkori, erotikus képzelődésektől hemzsegő fejünkkel – hogy is mondhatnánk csak – a teljes női nem mélységére áhítozó férfiként gondoltunk nemcsak Flamm Imrére, hanem saját magunkra is, akik gátlásokkal vagyunk ugyan lenyűgözve, ám elfojtott sóvárgásainkból, ha úgy adódik, képesek lennénk bőszen kitörni” – ezt mondják az osztálytársak, s bár a szóhasználat látszólag el­emelkedik tőlük, érdemes észrevenni a finom beágyazódást, a nyolcvan évvel ezelőtti szóhasználat emlékét a „lenyűgöz” vagy a „bőszen” képében.

Valóban, összeszámlálhatatlanul sokan hangot kap­nak, vagy megszólalnak más hangján, de ahogy az osztálytársak esetében is látható, formailag ez köz­vetett, áttételes; amivel megint csak a hitelesség szaporodik: paradox módon így válik idézetté minden megszólalás. A szöveg sok hasonló bravúrral van tele – Urbán Vince tudósításai mellett az elszakított házaspár, Gábor Dezső és Gáborné Kulcsár Emma levelezése (a levelek Janka révén válnak közvetetté, akkor is, amikor szó szerintiek), a sokféle kiáltvány, memorandum mellett a törvénycikkelyek, sanzonszövegek, máskor a korabeli naplóbejegyzések, amelyek mindegyike a maga hangján szólal meg, anélkül hogy idézetként beemelt vendégszöveg volna.

Olyan ez a regény, mintha a lemeztelenedett ember ruházata, lehajigált ingek, cipők, kalapok, alsóneműk képében, sőt, a fürdővize, egyetemben a leáztatott szappanhabbal – mintha mindez együtt volna: mondatok, elképzelések, hallomások, hagyományok, előírások, sablonok, téves és valós képzetek perisztaltikájában. Ám itt nincs lemeztelenítve a test, minden rajta marad, és ettől úgy tűnik, mintha a ruha, a képzetek, „a fürdővíz” maga mozdulva mozgatná, adná erejét és erőtlenségét. A testek azonban hiába vannak állig (sőt, fejtetőig) felöltöztetve, meztelenségük igézetében mégis képesek elmozdulni, hol egymás felé közeledve, hol egymástól távolodva. Sokféleképpen függetlenedik test a szótól, sok módja van a test és beszéd korabeli összefüggései, szétfüggetlenedései ábrázolatának. Az egyik jelenetben egy Fővám téri kocsmába sodródik a könyv számos szereplője; a dunai kikötő miatt sok a külföldi kereskedő, ott vannak együtt, mindenféle náció, kocsmáznak, isznak-esznek, nótáznak, egymás testközelében, táncolnak, ölelgetik, fogdossák egymást, heveskednek, a testek belevesznek a testek hullámaiba, miközben a szó az idegenségről, a fajról és a nemzetről folyik, a szereplők vitatkoznak, különállásról, testi jellegről, a harcról, amit a másik faj ellen kell vívni, az erőszakos, szuronyos beolvasztás lehetőségéről, amit önkéntesnek kell feltüntetni. Vagy hasonlóképp: a Jankánál lévő társaságban a legkisebb Flamm fiú, Johannka a zsidókat ócsárolja, miközben a társaságban ott vannak körülötte zsidó barátai. De más vonatkozásban is megvan a szavak nélküli, meztelen test érzéki és néma áttűnése a regény színterén.

A szerelem többször is felüti fejét, de nincs elbeszélt története. Túl gyorsak a mondatok ahhoz, hogy elidőzhessenek, elábrándozhassanak, hogy medrükben kivájhassák a hallgatás öbleit. Túlságosan összekuszáltak a szálak ahhoz, hogy kirajzolhassák a szerelem teljes mintázatát. Láthatatlanul, elbeszéletlenül mégiscsak ott van. Janka fogadásán Flórián Imre, az „első nagy” is megjelenik, és máris Jankának esne, a régi vággyal, de tekintettel kell lenni a vendégekre, többek között Raposkára, aki Janka jegyese volt, ám később hiába lett boldog férje másnak, most mégis féltékeny Imrére, nem amiatt, mert az ő felesége rajongva köszönti, hanem Janka miatt; és ott van Imre öccse, Johannka, aki gyomorbajosan sóhajtozik a háttérben, és nem mer semmit tenni; aztán megérkezik Do­há­nyos, aki kis idő múltán belopakodik Janka mögött a hálóba, és elfordítja a kulcsot a zárban.

Imre és Janka? Igen, sorsdöntő, életre szóló, nagy szerelem – mégis szétment. Miért? A magyarázatot a „mi” adja, a kollektív bölcsesség szokásos tapasztalatával: „…nem kevesebb, mint nyolc éven át elnyújtott jegyességben élni gyűrű és eljegyzés nélkül, magyarán, a szó testi értelmében gyakorolni is egy viszonyt, ám egyúttal ily hosszan készülődni is egy voltaképpenire, ami mégiscsak házasság volna, ugye – gyanítani lehet, hogy végül jóra nem vezet.”

Valószínűleg ez a regény értelmezésének egyik kulcsmondata. Nem a mondandója, hanem a státusza miatt. Mert a „mi” mondata.

A kollektivitás teremtette konvenciók korfüggők, másrészt konvenciókkal aligha lehet tudósítást adni a konvenciókat rendeltetése szerint átlépő szerelemről. A kollektív emlékezet képtelen a szerelemre „emlékezni”, miképpen képtelen gyönyört vagy bűntudatot vagy önvádat „érezni”. Arra csak az egyéni emlékezet volna képes. De mi van az egyéni emlékezettel?

Még csak ott tartunk, hogy Janka 1940 egyik napfényes szeptemberi napján meghívja barátait 33. születésnapjára. Összegyűlnek nála életének és e re­gény­nek a főszereplői, és beszélgetnek. Ott van unokanővére, Emma is, akinek a férje munkaszolgálatos – előkerülnek a levelek, amelyek egyébként az egész regényen végigvonulnak. Látszólag leplezetlenül beszélnek ezek a levelek Dezső és Emma dolgairól, intimitásokról is, miközben főképp Emma dohogásaiból érezni lehet a sokfelé kitörni készülő megfogalmazhatatlan indulatot, félelmet, tanácstalanságot. „Nem, beszélni sem lehet úgy, ahogy szeretne. Az pedig őszerinte egyáltalán nem igaz, amit Janka állít, hogy a dolgok alapos kibeszélése feltétlenül jót tesz, mert nagyon is megeshet, hogy kifejezetten ront, ezért aztán nehogy már muszáj legyen beszélgetni… mindenkire és mindenre tekintettel kell lenni…” A be­széd­kényszer nem jó. A testekre telepszenek a szavak, és az nem jó. De a szavak folyamatosan egymást generálják, nem lehet elhallgatni, új szavakat keresni, senki sem hallgat. Elindul egy szó, szó szót követ, és valahol ott vagyunk, ahol pedig senki sem akart lenni. Be­le­sodródnak a szavak a maguk vájta árokba, belesodorják a beszélőt is, és nem lehet kilépni, nem lehet átbeszélni a szavak feje fölött, mert a közeledésnek nincsenek mondatai. Vagy mert egy idő után a szavak is karszalagos hatalommal ruházzák fel magukat.

Janka nem tud kibontakozni; elmeséli, hogyan történt a dolog Imrével, aki majdnem a férje lett, vagy Raposka Károllyal, aki a vőlegénye volt, pontosabban elkezdené, de közben szavai tovasodorják, újra belekezd, a berlini bálnál tart, ahol… de kijön a teraszra Raposka, és mondja, hogy nem úgy volt, aztán elkezd ő is mesélni, mire kijön egy másik szereplő, ő veszi át a szót, és így tovább, nem lehet megtudni, mi történt Janka és Imre között. Miért bomlott fel a kapcsolatuk. A lélek fordulatai kimaradnak az elbeszélésből, nem nevezhető meg a döntés konkrét oka. Feltételezések maradnak. A „mi” feltételezései. Janka öccse talán azért megy református teológiára, lesz belőle papnövendék, mert elege van az apja szabadkőműves megjegyzéseiből: „sorozatosan nyegle megjegyzéseket enged meg magának a keresztyén hittel és a protestáns felekezetekkel kapcsolatban”, állítja a „mi”. Csak utalásként van szó arról, hogy a lélek meztelenségét vele megosztó Cser Ambrushoz vonzódik, és hogy alkalmasint a teológiát választva a kialakult barátságeszmény él benne tovább, a testek másféle, nem kollektív tapasztalatok előírta feltárulkozásáról.

A testek szavak nélkül keresik egymást. Janka a kis Flamm segítségével menti meg Emmát a nyilasok kezéből egy igazoltatás után; a kis Flamm segít, hiszen örök vonzalmat érez Janka iránt, és mert mindenkiénél romantikusabb ez a szerelem. Janka megmenti Emmát úgymond a „házasságtörés bűnétől” is, elszeretve előle Dohányost, pontosabban az történt, meséli a „mi”, hogy: a Jankánál összegyűltekhez szinte vé­let­lenül csatlakozik bátyja is, Jakab, magával hozza Dohányost, aki ott ismerkedik meg Jankával, és amikor Janka belép a hálóba, hogy szendergő unokaöccsének takarókat hozzon, illetve a felesleges párnákat visszavigye, a férfi utánafordul, így kezdődik – hogy aztán ő mentse meg Janka unokaöccsét, Palcsit a nyilasok elől. És később ő járjon közbe, a háború befejezése után, Janka barátainak érdekében.

Az elbeszélő váltakozása egybekeveri a történet színeit és szintjeit. A kollektív emlékezet természetesen lineáris, az egyéni nem az. Emma, a halála után, amelyről a „mi” hangján értesülünk, újra megjelenik Dezső történetében. Az elkövetők „mi”-történetben jelennek meg, talán azért, mert a „mi”-ként elkövetett bűnnek nincs bűntudata, ezért az egyéni emlékező számára később is kapóra jön a kollektív em­lékezet. „…meglódul éppen a menet, amikor Gá­bor­né Kulcsár Emma odalép, hogy egy férfiba belekarolva próbáljon kijutni – ám szemfülességünket nincs szerencséje kijátszani, s tettével egyben megfosztja magát minden további esélyétől, azon nyomban főbe kell hogy lőjük ugyanis.” És rögtön utána az egyes szám első személye: „A férfi egyébként, aki Emmát nem fogja tudni kivezetni a karján, jó ismerősünk és szállítónk – Blauról, a kesztyűsről van szó, aki a feleségemet fölismeri, és előre meg is beszélik, mit tegyenek, de rosszul, nagyon rosszul teszik.”

A könyv és a kor szereplői nem beszélnek a szerelemről, nem beszélnek a fájdalomról, nem beszélnek a bűntudatról sem. A korabeli beszédmód, a stafétaperisztaltika megkönnyíti az elsiklást, a viszonyok mélyszerkezete rejtve marad. A beszédmód elfedi az életreszólóságot, ha szóba kerül a szerelem, akkor az „a közösségnek unalmas”; elbeszélnek egymás mellett a szereplők, és a szenvedély mozdulatai mögött nem önfeladás van, hanem önmegtartás. Mondhatni a túlélés kora ez, inkább azonban a túlélés eszméje a test korábbi elvesztésének a következménye, és a csavar ebben az, hogy a test megtartásvágya, állandó fennforgása vezetett önmaga elvesztéséhez.

Az elbeszélői perisztaltika hatalmába helyezett beszédmód (de akár fordítva is igaz lehet) elkerüli, hogy a szerelemről meséljen, mondja a magáét, a maga bejáratott igazságait és oknyomozáson alapuló fejtegetéseit. Nemigen kanyarodik vissza, nem engedi, hogy ugyanarról többször is megszülessen az egyes szám első személyben elmondott történet; túl hamar megszerzi a kollektív emlékezés bölcsességét, igen ritkán hangzik el ugyanarról kétféle történet, főképp különbözően kétféle (ha előfordul, nem nagy horderejű, mint például amikor Janka apja, Weiner Ignác gallai földbirtokos egyik helyen csakis felszólításra engedi át földbirtokait a fajvédelmi törvénynek engedelmeskedve, másik helyen, megelőzve a felszólítást, okos lépésre szánja el magát, példát mutatva Janka lányának a túlélés stratégiájából). A történelem a mi emlékezete, és ilyen értelemben Závada könyve történelmi regény.

Johannka, a kis Flamm a legromantikusabb figurája ennek a regénynek, talán mert nála üt át leginkább a mondatokon az „én” ki nem mondható, konvenciókba bele nem foglalható, „zsigeri” vágyakozása – szerelemre, irodalmi babérokra, politikai főszerepre. 1944-ben Flamm Johannka megmenti Emmát, aztán romantikus regényfiguraként a bátyja „bűnét” is magára vállalja, vé­gül felakasztják. Janka saját pedagógiai csődjének tartja, mi lett a kis Flammból (nyilas), mert ő rosszul kezelte egyoldalú érzéseit. Ő a bátyját választotta inkább stb., szólal meg benne a „mi”. A kis Flamm, aki nyilas propagandaminiszter, „a magyar Goebbels” akart lenni, de aztán mégsem lett csak főosztályvezető, aztán elmenekült a háború végén, aztán az államvédelmisek beszervezik egy ausztriai fogolytáborban, hogy segítségével lebuktassák a Magyar Testvéri Közösség vezetőit és a velük kapcsolatban állókat, 260 embert, és 1946-ban sorban elindulnak a perek, de ezek végső kicsengése már nem e regény témája, mert a regény befejeződik a párizsi békeszerződés idején. A kis Flamm állandó sopánkodása, a vágyakozás, a rettegés, bátortalansága, kisszerű alakoskodása, hatalomvágya, butasága, rászedhetősége, folytonos vergődése a „mi” és az „én” között a másik kulcsa a regénynek. Johannka, aki gyomorbajosan izgul és gyáván menekül, végül mégiscsak tesz egy kivételes (romantikus regénybe illő) gesztust, mégiscsak kilép a kollektivitás lelkiismeret-furdalástól mentes zónájából, és magára vállalja azt a memorandumot, amelyet bátyja vetett papírra, és egyik perdöntő bizonyítéka a vádnak.

A „mi” elbeszélésében nincs emléke a bűnnek. Ezért képes a „mi” felhasználni azt is, aminek a megváltoztatására törekedett, ami ellen harcolva a hatalom részese lett. A kommunista vezetés, ha érdeke úgy kívánja, felhasználja a lágerekből és bujkálásból megmenekült zsidóságot hatalma megszilárdítására, de ugyanúgy meglovagolja az antiszemitizmust is, ugyancsak az előbbi érdekében. Az érvek, amelyeket a „mi” szavakba foglal, nem sokat változnak, szinte semmit. Závada „történészi” hitele mögött a „mi” pontos viviszekciója áll. A „mi” természetrajzának regénye az Ide­gen testünk. Miképpen a Kivilágos kivirradtigba Mó­ricz a zsidókérdés összes nézőpontját beleírja, itt is részletesen és hűen ábrázolva van az a történelmi kor, amelyben az „idegen testiséget” a „mi” teremti meg.

„…a történelem, szónokolja Johannka lelkesen, a történelem igenis a népek teremtménye, a népek hordják ki és hordozzák a maguk sorsközösségében. S amit szintén nem szabad elfelejteni, hogy a történelem minden elgyöngülésre a hatalom újabb és újabb föltámasztásával felel, minden nélkülözésre új és új gazdagsággal válaszol, s minden gátoltságra még dúsabb kiáradással! Mert temérdek az erő, s végtelen a nemzés hatalmas és győzedelmes birodalma, melynek arcvonásait viseli minden törekvő, teremtő és üzekedő emberi lény…!” Ennek a történelemnek, illetve e történelem elbeszélésének megértéséhez visz közelebb Závada könyve, amely utolsó lapjain kilép a linearitásból, a „mi”-féle elbeszélés linearitásából, mégpedig a „mi”-féle elbeszélés idejében már halott Emma és a férje találkozásának leírásával: „Punókám!, Palcsi!, hát merre bitangoltatok el a papa elől?, pedig megmondtam ugye, hogy sokáig nem bírom, és egyszer csak hazalógok, nem megmondtam?” Mintha azt mondaná, ideje befejezni ezt a történetet, ideje a történelemből kilépni, hagyjuk az „én”-t mesélni. És lefogadható, hogy a következő Závada-regény mesélője Palcsi lesz.

Závada Pál: Idegen testünk. Magvető, 2008, 391 oldal, 2990 Ft

• Kultúra [6]