A Beszélő 2001. július-augusztusi számában Michael S. Stewart „Depriváció, romák és az underclass” címmel cikket jelentetett meg. A cikk később egy angol nyelvű tanulmánykötetben is meg fog jelenni. Az írás nemcsak arról tanúskodik, hogy kollégánk kiváló kutatója a magyarországi és kelet-európai romák helyzetének, hanem arról is, hogy sikerült elsajátítania az errefelé szokásos társadalomtudományi viták stílusát is. Tanulmányunkban nem kívánunk reagálni kollégánk inszinuatív megjegyzéseire, érvelésünket csak a cikkében felmerülő fontosabb elméleti és módszertani kérdésekre igyekszünk koncentrálni.
Michael Stewart négyféle kifogást fogalmaz meg az általunk használt elméleti kerettel kapcsolatban:
1. Félreértelmezhetőnek tartja az underclass fogalmát, és figyelmeztet arra, hogy ezt a fogalmat a politikai jobboldal az Egyesült Államokban gyakran saját politikai céljaira próbálta felhasználni. Ezért azt javasolja, hogy használjuk inkább a fogalmilag tisztább és politikailag semlegesebb „társadalmi kirekesztés” (social exclusion) fogalmát.
Kollégánknak igaza van; az underclass kifejezést valóban sokan és sokszor használták az Egyesült Államokban a politikai jobboldalon a jóléti állam ellenes politikák igazolására. Az amerikai jobboldal ideológusai gyakran azzal érvelnek, hogy a szegények, különösképpen a városi gettókba szorult afrikai-amerikai szegények saját maguk okozzák szegénységüket, mivel nem tudnak, és talán nem is akarnak kitörni a „szegénység kultúrájából”. Szegénységüket nem társadalmi okok vagy rasszista előítéletek okozzák, hanem a „szegénység kultúrája”. Nagyra becsült vitapartnerünk is utal arra, hogy mi ezzel a problémával tisztában vagyunk, s írásainkban magunk is részletesen bíráljuk az „underclass” fogalom kulturális értelmezését. E fogalmat használva mi azoknak a társadalomtudósoknak az oldalán állunk, akik – Gunnar Myrdaltól Julius Wilsonig – nemcsak elutasítják a szegénység kultúrájának az elméletet, hanem az „underclass” kialakulását éppenséggel a társadalom strukturális változásaiból és a rasszista előítéletekből vezetik le.
Ismeretes, hogy a társadalomtudományokban használatos legtöbb fogalom félreértelmezhető és a legkülönfélébb politikai célokra felhasználható. Hogy csak a témához leginkább kapcsolódó, legelterjedtebb kategóriáknál maradjunk, így van ez például a kultúrával, a társadalmi osztállyal, a fajjal és az etnicitással is, amiket legalább annyiféle értelemben és politikailag-ideológiailag motivált célokra is felhasználtak már, mint az underclass kategóriát. Azt jelenti mindez, hogy eleve kínosan kerülnünk kellene ezeknek a „kompromittált” fogalmaknak a használatát? Nem hisszük, hogy ez lenne a megoldás. Nyilvánvaló, hogy akkor járunk el helyesen, ha pontosan definiáljuk az általunk használt fogalmakat, oly módon, hogy azok minél kevésbé legyenek szándékainkkal ellenkező értelemben használhatók. Az underclass kategória esetében pontosan ezt tettük, miként ez részben a Michael Stewart tanulmányában közölt idézetekből ki is derül.
Egyébként az egész problémát túldimenzionáltnak tartjuk. Az, hogy a szegényeket, etnikai kisebbségeket hibáztatják szegénységükért, üldöztetésükért, sokkal régebbi jelenség annál, mint amióta az underclass kategória egyáltalán ismeretes. Még a pró és kontra megfogalmazott érvrendszer is kísértetiesen hasonlatos az underclass-vitában elhangzott érvekhez. Magyarországon az értelmiség egészen szűk körén kívül az underclass fogalom egyáltalán nem ismeretes. Ennek ellenére széles körben elterjedtek azok az előítéletes érvrendszerek, amelyek a „szegényeket”, a „cigányokat” stb. teszik felelőssé minden őket érő bajért, sőt „parazita életmódjukat” és „túltámogatottságukat” hangsúlyozzák. A kérdés tehát nem az, hogy a Michael Stewart által bírált kategória, illetve annak használói felelősek-e a szegényekkel, cigányokkal stb. kapcsolatban kialakult bűnbakképző mechanizmusokért, hanem az, hogy ki az, aki az underclass fogalmat ezen érvrendszerek tudományos igazolására használja fel, és ki az, aki, éppen ellenkezőleg, a szociális és etnikai jellegű hátrányok kialakulása és egymással való összekapcsolódása valóságos mechanizmusainak megvilágítására.
Hadd foglaljuk itt egészen röviden össze ezzel kapcsolatban már többször, bővebben és árnyaltabban is kifejtett véleményüket. Strukturális és viselkedési jellegű előnyök és hátrányok bonyolult kölcsönhatásában mindig a strukturális oldalt tartjuk a meghatározó jellegűnek. Nem azt állítjuk tehát, hogy mondjuk a tartós szegénységnek, a munkanélküliségnek, a hajléktalanságnak, az etnikai diszkriminációnak nem lennének viselkedésbeli konzekvenciái, sőt azt sem, hogy ezek a konzekvenciák nem nehezítik meg igen gyakran a tartós szegénység stb. állapotából való kitörést, de a leghatározottabban azon a véleményen vagyunk, hogy a viselkedésbeli jellegzetességek alapvetően strukturális meghatározottságúak, és mint ilyenek a strukturális feltételek megváltoztatásával többé-kevésbé párhuzamosan maguk is számottevő mértékben módosulhatnak.
Ez a vita részben terminológiai jellegű: mi a pontosabb, „underclass” kialakulásáról beszélni, vagy a cigányság helyzetét mint „kirekesztést” jellemezni? Ha ez pusztán terminológiai vita lenne, nem lenne érdemes arra nyomdafestéket vesztegetni. Véleményünk szerint azonban nem erről van szó: a „kirekesztés” fogalma alkalmatlan annak az új problémának a leírására, amivel a posztkommunista társadalmakban a roma és nem roma munkanélküliek és szegények tekintélyes része szembesül, ezért tartjuk az „underclass” fogalmát pontosabbnak. Erre a kérdésre a 3. pontban még részletesebben visszatérünk.
2. Michael Stewart helyteleníti az amerikai irodalomból átvett terminológia, mindenekelőtt az „underclass” és a „gettó” kategóriák használatát, és számos eltérést fogalmaz meg az észak-amerikai feketék és a kelet-európai cigányok helyzetével kapcsolatban.
Kollégánknak ezzel kapcsolatban is igaza van; az „afrikai amerikaiak” történelme, jelenlegi helyzete valóban nagyon jelentősen eltér a romákétól, és a kelet-európai cigánytelepek vagy nagyvárosi szegénynegyedek valóban számottevően különböznek az amerikai fekete gettóktól. Sőt: az egyik cigánytelep is nagyon erősen különbözhet a másiktól, és azt is tudjuk, hogy mondjuk ugyanannak a városi szegénynegyednek is lehetnek egymástól élesen elkülönülő részei, arról már nem is beszélve, hogy a kelet-európai romák mennyire heterogén népességcsoportot képeznek. Mégis cigánytelepnek, szegénynegyednek, cigányoknak nevezzük őket, és csak a részletesebb leírás szintjén térünk ki specifikus jellegzetességeik ismertetésére. Ha nem használnánk általános fogalmakat, csak annyit mondhatnánk, hogy a világ rendkívül összetett és bonyolult, amit anélkül is tudunk, hogy bármilyen kutatást végeznénk. Amikor valamilyen vizsgálódásba kezdünk, akkor éppen arra vállalkozunk, hogy ebben az összetett és bonyolult világban valami általánosítható szabályszerűséget mutassunk ki. Ezért A nem pontosan olyan, mint B, Y jelenség némileg eltér Z-től, ezért a „nem helyes ugyanazt az általános fogalmat alkalmazni rájuk” típusú, egyébként nagyon gyakori érvelések önmagukban nem sokat mondanak. Mindig az a kérdés, hogy milyen jellegű vizsgálatot végzünk, és hogy milyen általánosítási szinten történnek meg a következtetések.
Ez a vita részben az általunk űzött tudományágak eltérésére vezethető vissza. Az antropológus inkább egyedi jelenségek megfigyelésére és minél pontosabb leírására törekszik. Ezért igen fontos számára az, hogy az általa valahol megfigyelt jelenség pontosan megegyezik-e a máshol, mások által leírttal. Ha túláltalánosít, ha párhuzamai nem pontosak, ha máshol megfigyelt szabályszerűségeket erőltet rá olyan közegre, ahol ezek a szabályszerűségek nem úgy, vagy nem pontosan úgy működnek, az antropológus komoly hibát vét. Ezért is tette Michael Stewart rendkívül helyesen, hogy annak idején meghallgatta magyar kollégái tanácsát, és Daltestvérek című könyvét, amelynek alapját egyetlen magyarországi oláhcigány-telepen végzett, igen alapos kutatómunkája képezte, végül is nem általában a magyarországi cigányokról, csak a magyarországi oláhcigány közösségekről szóló leírásként jelölte meg. És azért teszi helyesen a könyv olvasója, ha azt, annak alcímével és túláltalánosításával ellentétben, nem „az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon” témáról szóló, általános leírásként, hanem egyetlen oláhcigány közösség életéről való tudósításként olvassa. Hiszen – az öltözködési és tisztálkodási szokásoktól kezdve a munkával kapcsolatos attitűdökig – számos leírás található a könyvben, ami minden bizonnyal pontos a megfigyelt közösség vonatkozásában, de más magyarországi oláhcigány közösségek esetében egyáltalán nem, vagy csak meglehetősen különböző módon van jelen.
A kulturális vagy gazdasági antropológiával szemben a szociológiai kutatások általában, de az általunk végzett kutatások mindenképpen tömegjelenségek megfigyelésére irányulnak. Ezért ezek a kutatások általánosításra alkalmazható módszereket használnak, modellekkel és ideáltípusokkal dolgoznak. Teszik ezt annak érdekében, hogy elvonatkoztassanak a vizsgálódás szempontjából mellékesnek tekinthető jelenségektől, hogy figyelmüket minél inkább a feltárni szándékozott szabályszerűségekre koncentrálhassák. Nyilvánvaló, hogy egy modell vagy ideáltípus pontosan abban a formában a valóságban sehol sem létezik, mint ahogyan az összehasonlító kutatásokban alkalmazott ország-, település- stb. csoportok is számos vonatkozásában különböznek egymástól. Ezen kategóriák „jóságának” kritériuma nem az, hogy milyen pontosan írják le az egyik vagy másik jelenséget, hanem az, hogy milyen mértékben fedik el, vagy éppen ellenkezőleg, mennyire segítik megérteni a vizsgálódás szempontjából alapvető törvényszerűségeket. Amikor annak idején meglehetősen pontosan jeleztük előre a szociális, etnikai és területi jellegű hátrányok összekapcsolódásától várható társadalmi konzekvenciákat, az természetesen nem annak volt tulajdonítható, hogy valami látnoki képességgel rendelkeznénk, hanem éppen azzal magyarázható, hogy a Michael Stewart által hamis metaforának tartott fogalmak, bizonyos korlátokkal mégiscsak alkalmasak a magyarországi helyzet leírására, sőt jövőbeni állapotának előrejelzésére is. Fontos itt megemlítenünk, hogy nem minden megszorítás nélkül értelmezett underclassról vagy gettókról beszéltünk, hanem új, kelet-európai underclassról, folyamatban lévő gettósodásról, kialakulófélben lévő nagyvárosi és falusi etnikai gettókról írtunk, ha a körülményes fogalmazás elkerülése érdekében nem mindig használtuk is ezeket a nehézkes szerkezeteket.
3. Vitapartnerünk számos példát említ annak igazolására, hogy a munkanélküliség-szegénység-leszakadás-kirekesztés probléma korábban is létezett a történelemben, de a gazdasági fejlődés hatására mindig automatikusan megoldódott.
Úgy gondoljuk, ez az a kérdés, ahol Michael Stewarttal igazi vitánk van. Mint azt igyekszünk alább bemutatni, nem kis meglepetésünkre ebben a kérdésben Michael Stewart éppenséggel átvált a „szegénység kultúrájának” a korábban általa is bírált álláspontjára, és azt állítja, hogy létezik egy olyan cigány szegénykultúra, ami átfogó társadalompolitika nélkül is megoldja a cigányság jelenlegi, súlyos problémáit. Mi ennek valóban az ellenkezőjét gondoljuk. Véleményünk szerint nem létezik cigány „szegénykultúra”, és ahogy a cigányság helyzetének az ellehetetlenülését sem kultúrájuk „okozta”, a szegénységből való kiemelkedésüket sem várhatjuk a mitologizált kultúrától.
Ami mármost azt a kérdést illeti, hogy a probléma korábban is felmerült a történelemben, abban természetesen egyetértünk. Azonban már a vitapartnerünk által említett példák (az ipari forradalom időszakának Marx és Engels által is leírt Angliája, a késő XIX. század londoni szegényei, az 1920-as, 1930-as évek londoni „számkivetettjei”, a második világháború utáni svéd munkásosztály) is arra utalnak, hogy ezek a problémák azokban az időszakokban merülnek fel különös élességgel, amikor gyökeres ipari technológiaváltások, azok hatására kialakuló gazdasági válságok, tegyük hozzá és/vagy nagy politikai átrendeződések következtében megrendül a munkamegosztás fennálló struktúrája. Ilyenkor korábban prosperáló régiók szakadnak le, viszonylag jól fizetett és megbecsült szakmák értéktelenednek el, és meginog a szociális biztonság korábban kialakult rendszere. Valami olyasmi történik tehát, ami az államszocializmus összeomlásához kapcsolódó gazdasági válság következtében nálunk is bekövetkezett, természetesen mindazokkal a specifikus jellegzetességekkel együtt, amelyek a régió, a posztkommunizmus stb. sajátosságaiból következnek, és amelyek elemzésére itt nem térhetünk ki. Michael Stewarttal ellentétben, mi nem ismerünk semmiféle olyan automatizmust, ami feltétlenül a szegények, a leszakadók, a kirekesztettek viszonylag rövid idő alatti felzárkózását eredményezné. Az általa felhozott példákat különösebb nehézség nélkül ki lehet egészíteni olyanokkal, amikor egész földrajzi térségek fejlődése „kanyarodott el” a gazdasági fejlődés főirányától, elmulasztott történelmi lehetőségekkel, amiket soha többé nem, vagy csak évtizedek vagy évszázadok múltán lehetett valamilyen formában realizálni, tartósan diszkriminált etnikai csoportok példájával, akiknél egy idő után minden bevándorló kisebbség sikeresebben felzárkózónak bizonyult, nagy társadalmi csoportok tartós elszegényedésével, ami csak viszonylag hosszú történelmi időszak múltán, és akkor sem csak a gazdasági fejlődés hatására számolódott fel, és a sort még sokáig folytathatnánk. Kollégánk példái – különösen Myrdalra és a második világháború után felemelkedő svéd munkásosztályra való utalás – is mintha azt látszanának igazolni, hogy a nem önmagában a gazdasági fejlődés és az általa biztosított munkahelyteremtés, hanem a gazdasági növekedés és a szociális biztonságra, a jóléti állam megteremtésére irányuló kitartó törekvés, és később a polgárjogi küzdelmek eredményezték a tartósan leszakadó csoportok társadalmi felzárkózását.
Az underclass kategória az átfogó technológiaváltás nyomán végbemenő gazdasági átstrukturálódás következtében a munkamegosztás új rendszerében feleslegessé váló társadalmi csoportok strukturális helyzetének leírására került kidolgozásra. Az új kelet-európai underclass specifikumát ehhez képest mindenekelőtt az adja, hogy a posztindusztriális átalakulás az államszocialista rendszer összeomlása és a piacgazdaságba való átmenet körülményei között megy végbe. Terminológiai vitákkal nincs értelme sokat foglalkozni, de annyi mindenképpen elmondható, hogy az underclass kategória – legalábbis ahogyan azt mi, Gunnar Myrdal és Julius Wilson koncepcióját továbbgondolva, használjuk – jóval specifikáltabb, mint a Michael Stewart által javasolt kizárás vagy kirekesztés terminusok. Kirekesztés ugyanis valamilyen formában gyakorlatilag minden társadalmi körülmények között érvényesül, az underclass-képződés terminus pedig csak a kirekesztés meghatározott, pontosan definiálható formájára utal. (Arra pedig, hogy a kirekesztés kategóriáját is lehet a fogalmat alkotó társadalomtudós értékeivel ellentétes politikai célok érdekében használni, mint akármelyik másik társadalomtudományokban használatos kategóriát, így az underclasst is, éppen napjainkban szolgáltatott példát ifj. Hegedűs Lóránd nagytiszteletű úr, parlamenti képviselő, a Magyar Köztársaság Országgyűlése kisebbségi és emberjogi bizottságának tagja).
4. Vitapartnerünk az underclass koncepciót mindenekelőtt azért tartja egyoldalúnak, mert úgy véli, hogy azok, „…akik különösen alkalmasnak látszanak arra, hogy rájuk húzzák az »underclass« kényszerzubbonyát, már rácáfoltak az »osztályozókra«, és bebizonyították, hogy képesek helytállni az új világban. Mások is követni fogják példájukat” (i. m. 91. o.).
Bár így lenne, de sajnos, Michael Stewart barátunk tényszerűen téved: evidenciái anekdoták, amikkel nemcsak más anekdoták állíthatók szembe, hanem kérlelhetetlen társadalomstatisztikai adatok is. Michael Stewart ebben a kérdésben elfogadja a neoliberális ideológia legleegyszerűsítettebb változatát (amiben egyetlen komoly közgazdász sem hisz már), nevezetesen azt, hogy a piac kiterjedése és a gazdasági növekedés minden társadalmi problémát, egyenlőtlenségeket, szegénységet és etnikai jellegű kirekesztést egyaránt automatikusan megold. Ehhez kapcsolódnak azok a fenntartásaink, amelyek a kapitalista világpiac korábban is meglevő, de az utóbbi időkben „még tovább is szélesedő” azon lehetőségével kapcsolatosak, hogy „…bárki felemelkedhet, származására és társadalmi státusára való tekintet nélkül” (uo.). A 2000-ben Bulgáriában, Magyarországon és Romániában végzett reprezentatív felmérésünk során megkérdeztük a magukat romának valló válaszadókat, hogy éheznek-e. Erre a kérdésre Bulgáriában a romák 70 százaléka, Magyarországon 25 százaléka, Romániában 70 százaléka válaszolt igennel. Arra a kérdésre, hogy 2000-ben rosszabbul él-e, mint 1988-ban, a megkérdezett, magukat romának valló válaszadóknak Bulgáriában a 88 százaléka, Magyarországon a 74 százaléka, Romániában pedig a 83 százaléka válaszolt igennel. A Világbank által használt „szegénységküszöb” alatt élt a romák 56 százaléka Bulgáriában, 53 százaléka Magyarországon és 65 százaléka Romániában (a nem roma átlagnépességben ez az arány 10 százalék körül van).
Michael Stewartnak természetesen igaza van: vannak sikeres és gazdag cigányok is. De minden rendelkezésre álló statisztikai adat azt mutatja, hogy a romák zöme már a népesség biológiai újratermelését is veszélyeztető nyomorban él, hogy a romák helyzetének romlása 1988-hoz képest riasztó mérvű, és sokkal súlyosabb, mint a lakosság átlagának az életszínvonal-vesztése. Talán mégsem igaz az, hogy a szabad piacgazdaságban „bárki felemelkedhet”, hacsak a társadalom nem intézményesít e célt szolgáló, jól végiggondolt és konzekvens társadalompolitikát.
Nem tudunk tehát mit kezdeni azzal a romantikus cigányképpel, mely szerint „…éppen a – »nomádokként« és »csavargókként« legrégebben üldözésnek kitett, a hatóságokkal és az állammal legkonzekvensebben szembehelyezkedő – roma közösségek azok, amelyek a legtöbbet ki tudták hozni az őket körülvevő új világból” (i .m. 88. o.). Nemcsak azért nem értünk mindezzel egyet, mert adataink ellentmondanak ennek a sugárzó optimizmusnak, sőt Michael Stewart koldulásra, segélyezéstől való függőségre, illegális migrációra, emigrációra kényszerülő, skinhead-támadásnak, lincseléssel való fenyegetésnek stb. kitett romákkal kapcsolatos példáinak józan olvasása is talán valamivel mérsékeltebb derűlátást tenne indokolttá.
A romáknak tulajdonított feltétlen, „inherens” túlélési képességet nem csak azért nem tekintjük az underclass-koncepció cáfolatára alkalmas érvnek, mert úgy véljük, hogy egyetlen társadalmi vagy etnikai csoport sem rendelkezik a történelmen, minden társadalmi változáson és kényszeren átnyúló, inherens tulajdonságokkal. Michael Stewarttal ellentétben, mi a kelet-európai underclasst olyan társadalmi formációnak tartjuk, amelyben a romák ugyan társadalmi arányukat többszörösen meghaladó mértékben vannak jelen, de amely nemcsak, sőt nagyobb részben nem roma szegényeket érintő kategória. Továbbmenve: az underclass kategória már azért sem eshet egybe a cigánysággal, mert pontosan olyan helyzetre lett kitalálva, amikor vannak olyanok, akiknek sikerül kitörni a szegénységből, mondjuk sikeresen középosztályosodnak, miközben mások helyzete rohamosan romlik. Miközben tehát azt gondoljuk, hogy új fogalom bevezetésének csak akkor van értelme, ha az eddig használt fogalmak már nem alkalmasak a megváltozott helyzet leírására, az underclass kategória mellett éppen azzal érvelnénk, hogy a szegénység szerkezetében, szegénység és etnicitás összekapcsolódásának módjában a legutóbbi időkben végbement változások egyenesen megkövetelik az eddig használt fogalomrendszerek revízióját.
- Roma-dosszié [7]