Milyet szabad írni?

Lackfi János [1]

– Ilyet nem szabad írni! – mondta egy kedves, konszolidált ismerősöm, aki az Első közlés című rádióműsorban hallotta Valami kés című versemet. – Jó, jó – fűzte hozzá –, álmodik bolondakat az ember, de azt jobb elfelejteni, spongyát rá.

A költemény egy olyan álmom leírása, mely (amennyiben egyáltalán hihetünk a szerző vallomásának, vagyis az enyémnek) szinte egy az egyben megjelenik a következő versben:

Valami kés

Álmomban egy angyal rám parancsolt
öljem meg sorra gyerekeimet,
és nem vitáztam, lázadoztam akkor,
mintha törvény lenne, hogy így tegyek.

Fegyverem nem volt, borzadok, vonítok,
ha újra kísért az a jelenet,
miként próbáltam – botcsinálta gyilkos –
facsarni annyit óvott testüket.

Azon voltam, hogy minél kevesebbet
szenvedjenek – sehogyse sikerült –
nem ellenkeztek, de életképesebbek
voltak a vártnál a szervek ott belül.

És felébredtem, se könnyek, se verejték,
csak szívemről egy vékony réteget
hámozott le valami kés: az emlék
csontvelőmben még most is ott remeg.

Nem tudom, egyetértsek-e laikus ismerősömmel. Helyes lenne az álmok rémeit képtelen fantaz­ma­gó­riák­ként elhessegetni akaró megközelítés? Ugye, ismerjük Ingrid Sjöstrand (Tótfalusi István fordította) svéd gyerekversét? „Néha csontvázról álmodok, / csak elindul felém, / jön közelebb, egyre közelebb. / Nem bírom tovább, visítok / és felébredek. // – Csak álom volt / – mondja anya. // Mintha sokat segítene, / hogy a szörnyűség itt belül van / és nem ott kívül.”

Másfelől a tudós pszichológusi véleménnyel se tudok teljes mértékben egyetérteni, miszerint mindaz, amit álmodunk, a mi valódi lényünk, melyet ébrenlétünkben soha ilyen pontosan előbányászni nem tudunk. Mély gondolat, ámde veszélyes is. Hiszen rémálmainkban sokszor rosszabbak vagyunk legrosszabb önmagunknál is. Nem tudom, ha ezt a kegyetlen álombeli ént azonosítjuk önmagunkkal, nem válunk-e önbeteljesítő jóslattá, nem süllyedünk-e még mélyebbre emberi posványainkban. Hiszen ott a felmentés: hohó, álmom jó előre kinyilatkoztatta, hogy én ilyen vagyok. Innen csak egy lépés, hogy rémálmaink szörnyévé változzunk fényes nappal, akárcsak Gregor Samsa.

No de a kérdés itt, most, alapvetően nem is erkölcsi, hanem esztétikai. Tudjuk, „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Valóban, a mélyen és tudatosan megélt szenvedés nagy és komoly művek fedezete lehet. (És persze, jegyezzük meg zárójelben, szenvedhet a dilettáns rengeteget, ha a formáláshoz nincsenek megfelelő eszközei, attól még dilettáns marad. Számos kezdő verselő vetette szememre, hogy könnyen beszélek én, entellektüel uracs, miközben ő a véres-sáros-ürülékes élet dágványában tapos, háborúkon ment keresztül, és elvesztette mindenét, mindenkijét. Mindez emberileg megrendítő, de ha a kőkemény valóságban való ilyetén alámerülés lenne a jó művek létrehozásának feltétele, alighanem a stricik, ká-nénik, kommandósok és csövesek köréből kerül­nének ki a legnagyobb költők. Ezzel szemben az idegenlégiós Cen­drars-on, a börtönviselt Genet-n és a szintén köztörvényes Villonon kívül nagyon kevés érvényes irodalmi példa sorolható. Mégpedig azért, mert megélt és költőileg átélhetővé tett sors közé nem tehetünk egyenlőségjelet. A költő nem „életművész”, hanem az életet, másokét, sajátját próbálja áttételeken keresztül továbbadni.)

Vissza a kályhához: említett népdalunk nem nyilatkozik arra nézvést, vajon milyen mértékben és mennyiségben kell és lehet pokolból felhozott mélytudati kincseinket a befogadóra zúdítani. Vajon egy férj megcsalattatásának története hogyan hitelesebb: ha a legapróbb részletekbe menően leírjuk a rajtakapást, a kukkolt szexjelenetet, vagy ha odahajítjuk az olvasónak az előszobában földre dobott melltartót, a rajta taposó férficipőt, háttérként megfűszerezve az egészet a szeretkezéssel járó hangeffektekkel? Így, látatlanban persze bajos eldönteni, de magam az esetek zömében a kevesebb közvetlen hatással járó, sejtelmesebb megformálásra szavaznék. Mi esett hát belém a késes vers megírásakor?

Egy korábbi szövegemben a versbeli én egy ajtón keresztül hallgatja, amint valaki brutálisan veri a feleségét. Nem bírja tovább, és becsönget, de miután ajtót nyitnak neki, csak dadog összevissza, és az orrára csapott ajtó előtt kinn maradva hallgatja a tovább folyó csetepatét, és jobban fáj neki a dolog, mintha őt bántanák. Nem látja pontosan, mi történik, de a hangtérkép jobban megmutatja fájdalmas tehetetlenségérzetét, mint ha a szeme előtt folyna le a jelenet. Vajon nem épp ilyen leeresztett kézzel szemléljük a tévéhíradóból nap mint nap ránk zuhogó borzalom-lavinát? Van-e felelősségünk a bennünk-kívülünk akaratlan meglévő szörnyűségek kapcsán?

Na, ez már megint erkölcsi képlet, mars vissza a konkrét vershez! Ugyan van-e létjoga olyan költeménynek, mely ennyire nyersen ad vissza pillanatnyi indulatokat? Nem abból jön-e mindössze az ereje, hogy még tudjuk, él és boldog családapaként tartatik számon az az ember, aki szemünk láttára – sorra ki­nyírja kedvenceit. Egyik költő-barátom kifejezett élvezettel hoz nyilvánosságra olyan verseket, melyek házasélete legbelsőbb részleteit taglalják. Magam előtt látom feleségét, amint arcát eltakarva, lehajtott fejjel zárkózik magába a felolvasóesten. Szóval befalazzuk szeretteinket, mint afféle Kőműves Kelemennéket? Feláldozzuk őket a Mű pogány oltárán? Sajnos, aligha felelhetek nemmel erre a kérdésre. És bizony a jelenség korántsem új keletű. Feleségem mindig protestált, ha intim részleteket teregettem ki életünkből. Olyan pillanatokat, amelyek közös tulajdonunkat képezik, azaz nem csak az enyémek. Még kötetben való megjelenéstől eltiltott versem is van. Én magam, vastagbőrű irodalmár rinocéroszként nem érzem jogosnak a tiltást, de nagy nehezen fejet hajtottam előtte. Szá­mom­ra versbéli én és állampolgári én korántsem egy és ugyanaz, Julinak viszont igen. Ő ebből a sajátos nézőpontból is olvassa a költészetet. Azt mondja, korábbi költők kedveseihez képest még elég szerencsésnek mondható, mert azok szegények rettenetes, mit kaptak, de azért mindennek van határa.

Vonjunk mérleget: a pszichológiai pokoljárás szük­séges tőkesúly erős művek egyensúlyban tartásához, ám korántsem biztos, hogy minél nyersebb a hatás, annál jobb művet kapunk. Ráadásul sosem lehetünk biztosak benne, hogy élő személyünk eltűntével a túl közvetlen élményt rögzítő vers, mely mint hozzánk tartozó személyes tárgy, érdeklődésre tarthat számot, nem veszti-e azonnal hitelét.

Láttuk már a műben rejlő veszélyeket, nézzük most a célkeresztet. Miféle olvasónak szól egy ilyen vers? Költő kollégáim egyike-másika gratulált a szöveghez, szinte azzal a felhanggal, hogy végre én is „megírtam a tutit”. Ez igen, bikás élmény egyenlő bikás vers, lám-lám, mennyire korszerű művet szül az erős inger, ez kell nekünk, ez a provokatív, mosdatlan őszinteség. Egyikük egyenesen saját glosszájába illesztgetve, darabokra tépdesve közölte szinte az egész szöveget az egyik hetilapban. Más kollégák diszkréten megjegyezték, szerintük ezt azért nem kellett volna, ha az ember kisebbet csap a lecsóba, talán nagyobb hatás érhető el.

Magam, ha diákoknak beszélek, mindig óva intem őket erős érzelmi hullámokat kavaró témák megírásától. Ilyenkor ugyanis az ember óhatatlanul meg akar felelni annak, akit költeménye megszólít. Illedelmes-nyálas köszöntőt sikerít nagyi születésnapjára (nagyi szeme megtelik könnyel), vagy megírja kedvesének, a világ kezdete óta sokmilliomodik szerelmesként, hogy így a világon senki senkit még nem szeretett. Ahogy kitűnő tanárom, Vajda András soha el nem felejthetően fogalmazott, a vers tárgya ilyenkor eltakarja magát a verset. Erősebb a konkrét és azonnali tetszési szándék, mint a (későbbi, bizonytalan tetszéssel járó) vers létrehozásának vágya.

Nosza, nézzük a kezdeti impulzus erősségét. A mondott álom után valóban zsibbadtan és izzadtan ébredtem, szüntelen belső remegés uralkodott rajtam, kábultan lógattam le lábam az ágy széléről. A beteg kap úgy rohamában gyógyszer után, az alkoholista üveg után, ahogy én kaptam fel azon melegében a füzetet és a tollat. Most két akkori szövegváltozat van a szemem előtt, és hosszasan kellett böngészgetnem a vonalas lapokat, mire kiderítettem, melyik az első, melyik a javított. Sajátságos módon, sok-sok más kézirattal szemben, itt a tisztázat a piszkozat. Alighanem olyan sokkoló volt az élmény, hogy az első, gyógyító, szinte áthúzás nélküli változat után megpróbáltam hosszabban, vívódóbban értelmezni azt.

Mielőtt az árulkodó részleteket közelebbről is szemügyre vennénk, hadd tegyem hozzá, hogy a két szövegvariáns lejegyzése után a füzetet visszaraktam a polcra, és alighanem a legjobbat tettem, ami történhetett vele: villámgyorsan megfeledkeztem róla. A tüske azonban ott motoszkált bennem, mert pár hónap múltán enyhe kétely suhant át agyamon: nem írtam én vajon valami horrorisztikus álomkölteményt? És rögtön feltámadt a költőben ott rejlő prostituált magakelletése is: na, vajon mennyit ér, vajon eladható-e a dolog. Amit vérverejtékkel, dermedt kábulatban szinte kiöklendtem a papírra, azt máris készen álltam értékesíteni a líra zsibvásárán.

A két első variáns között kevés a különbség, de az a kevés igen jelentős, és talán kellően megvilágítja, miként mozdult el a költemény a személyes érdekű naplójegyzettől az általánosan befogadható, mindenkire vonatkoztatható mű irányába. Az első fogalmazásban az angyal parancsára jött reakció így hangzik: „nem tűnt abszurdnak, hogy így tegyek”. Az „ab­szurd” napjainkban lépten-nyomon alkalmazott, jószerivel levitézlett esztétikai kategória. A miniszter abszurdumnak nevezi…, Zsanett számára olyan abszurd, hogy Norbi el­hagyta…: ma már tapintatosan mindent abszurdnak nevezünk, amiről azt gondoljuk, hülyeség vagy szemétség. Vajon ezért olvassuk a második fogalmazványban inkább ezt: „mintha törvény lenne, hogy így tegyek”? Nyilván nem csak ezért. A bibliai Törvénykönyvben találunk valami nagyon hasonló esetet, jóllehet ez akkoriban fel sem ötlött bennem: egy bizonyos Ábrahám Isten parancsára elindul, hogy feláldozzon egy bizonyos Izsákot, a saját fiát. A köznapi képtelenség felől tehát a nagyobb kultúrtörténeti mélység felé indult meg a szöveg. Hasonlóképpen alakult át a „Nem vitáztam, nem is feleseltem” ezzé a kitétellé: „És nem vitáztam, lázadoztam akkor”. A lázadás megint csak a lázadó angyalokat, az Isten ellen lázadozó nép képzetét erősíti a gyermeteg feleseléssel szemben. Tágul a szemhatár, egy nagyon is behatárolt kis esemény horizontja.

A sorvégi „akkor” sem csupán a jambikus lejtés töltelékeleme, magában foglal sok kavargó gondolati irányt, melyek a végső változatból kimaradtak. Indirekt módon ott rejlik benne, hogy csak akkor nem lázadoztam, ébredve az ember rögtön tiltakozik rémálma ellen. Az emberésszel felfoghatatlan eseménnyel való szembenézés dadogó kommentárokat, didaktikus magyarázat-kísérleteket is szült. Ceruzával a lap szélére jegyeztem például a következőket: „Csak így, utólag rémülök meg: annyi / virrasztás, seb és láz és oltás után / egy káprázatot törvényként elfogadni…”. Ugye milyen jó, hogy kimaradt ez a kínos, prózaszagú magyarázkodás? Én legalábbis örülök neki. Kimaradt, és mégsem ma­radt ki. Tömörebben, töményebben, észrevétlenül be­épült a vers anyagába, mint Istenben boldogult Kő­mű­ves Kelemenné hamvai a habarcsba. A „csak így utólag rémülök meg” ott van már az emlegetett „ak­kor”-ban, de a vers végére is kiugrattam. Az eredeti múlt idő he­lyett, miszerint „az emlék / csontvelőmben fájt és remegett”, a végleges „még most is ott remeg” kifejezi az utólagos borzadályt, mégpedig jóval kevésbé szájba­rágósan, mint a korábbi elképzelés. A gyerekek feletti „virrasztás, seb és láz és oltás” (szószátyár fogalmazás) pedig jóval beljebb került a versbe, nem afféle magya­rázó függelék, hanem a tudatfolyamat szerves része. A „törni, facsarni a / vékonyka, fehér testeket” túlszimbolizált slamposságát ugyanis előbb a puszta „fehér testeket” majd az „annyit óvott testüket” jelentésgazdagabb, múltat és álmot egybenyitó igeneve oldotta.

Nehéz volt megállni a sajnálat kinyilvánítása nélkül is, pedig így utólag látom, mekkora hibát sikerült elkerülni. Ahogy Arany a balladákban sosem foglal állást, mindig csak egyéni nézőpontokat idéz, az máig példaszerű. Egy percig sem sajnáltatja velünk például a hősies és becsületes Zách Feliciánt, kinek lányát a léha Kázmér a királynő cinkosságával megbecsteleníti – pedig érezhetően a nemes úr pártján áll. „Hamar a gazembert”, idézi a szerző mégis inkább az igazságtalan király szavait, így aztán eléri, hogy maga az olvasó pattan fel székéből felháborodottan, és deklarálja: „de­hogy­is gazember!” Az álmomban megölt gyermekeim iránti (jól érthető) fájdalmas szánalmamat ki kellett hát irtanom a versből, s ez a kéziraton is kimutatható. A „minél kevesebb kín” teatralitása és a „pedig szegények nem is ellenkeztek” könnyfakasztása helyére a jéghideg „minél kevesebbet szenvedjenek” került, hiszen egy ilyen extrém élményt tárgyaló szövegben a nevetségességet kockáztatja minden érzelmeskedés.

A mai magyar költészet egyik anyanyelvének mondható, jambikus lejtésű sorok nagyjából követik a Shakespeare-szonettek vívódó hímrím-nőrím és tízes-tizenegyes váltakozását. Ez azért fontos, mert ami ott két szerelmes test és lélek vergődése, egymásba gabalyodása, az itt a gyermekeim teste és az én testem közötti küzdelemmé válik. A vívódó forma szerelmes dulakodása hátborzongatóan felesel az érzelmi lüktetés réges-régi hagyományával. Szerelem ez, szeretet, éppolyan gyilkos, talán oidipuszi küzdelem, mint a szerelmeseké. Ha freudista lennék, bízvást állíthatnám, hogy álmomban azért akartam megölni gyermekeimet, nehogy letaszítsanak trónomról a nemzedékek harcában, mint valami agg Lear királyt. Esetleg én vagyok Goya barbár festményéről a gyermekeit felfaló Kronosz. És persze Ábrahámként mindannyian „halálra nemzzük” gyermekeinket, azért adunk nekik életet, hogy az később elvétessék tőlük…

A versben a metszet felezi a sort (megint a kettősség, akár szülő és gyermekei kettőssége!), vagyis öt szótag után következik cezúra. Ez alól három hely kivétel. Nem állítom, hogy tudatosan szerkesztettem így, dehogy! Utólag azonban nagyon is logikusnak tűnik, hogy így történt. Nyilván sok ezer verssor lefordítása és megírása rávezetett az efféle taktikai fogásokra. Ott van rögtön az első sor, mely egy szótaggal rövidebb a kelleténél. Miért nem bírtam hozzá tapasztani azt az átkozott egyetlen töltelékszótagot? Talán mert így elharapott felütéssel, brutálisabban kezdődik a vers. És a sormetszet is átcsusszan, kettévágja az angyalt (an-gyal), kinek angyali volta felől amúgy is kételyeink ébredhetnek. A másodszori vétés a „szenvedjenek – sehogyse sikerült” sorban következik, itt a se-hogyse metszetik kettőbe. Persze, mert valóban NEM sikerült. SE és HOGYSE. Akárcsak a metszet középre helyezése. Aztán ott van a „mintha törvény lenne” sorkezdet, itt ugye a cezúra a „len-ne” két szótagja közé esik. Mert nem van, hanem csak len-ne. Szóval nem törvény: A „lenne” szó itt mondhatni kettéhasadt kőtábla, ráadásul az Istent jelképező létige formájaként (hiszen hallhattuk, Jahve azt üzente Mózesnek: „én vagyok, aki VAN”. A gyilkosság borzalma magát a létigét, a lét-okot, Istent szabja kettőbe).

Mindezeket, s még más, önmagukon túlmutató hibákat sem én írtam bele a versbe, hanem a költészet íratta velem. A jelenlegi szöveg körülbelül fél óra rutinmunkával kifogástalan formába simítható, ám úgy elveszti természeti képződmény illúzióját keltő érdesített, lemart felületét. Ezzel érzésem szerint jóval nagyobb hibát követtem volna el, mint a mostani, látszólagos pongyolasággal. Amit a réven nyerek, elveszítem a vámon. Ki hiszi el a kiglancolt, lelakkozott formába zárva ezt a vonaglást?

Megeshetett volna, amint számtalanszor meg is történik, hogy egy odavetett kézirat, amelynek születésére, avagy csinálására homályosan emlékszem, csalódással tölt el, mikor megtalálom. Egy ízben, egy délvidéki felolvasóest után írtam egy verset Palicson, melyet akkor roppant jól sikerült szövegnek érzékeltem. A papír aztán elkavarodott íróasztalomon, sehol se leltem. Bánatomban Az elveszett vers címmel megírtam azt, amire az eredetiből emlékeztem, és magát az elvesztés mozzanatát is. Később megkerült az elkallódott kézirat is, és meg kellett állapítanom, hogy teljesen érdektelen, csak az utána való feszült vágyakozás hozott létre valóban értékelhető művet.

Rengetegszer olvastam már fel késes versemet nyilvánosan, mégis ma is kiver ilyenkor a hideg verejték. Ha pedig apró formai-tartalmi jelzésekkel sikerült elég hatékonyan magamtól eltávolítani s az általánoshoz közelíteni a túlontúl bensőséges élményt, akkor talán remélhetem, hogy még sokaknak sokszor beleborsózik a háta.

Elhangzott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kreatív Írás konferenciáján, 2007. október 13-án.

• Kultúra [6]