Szabó T. Anna

Nyomtatóbarát változat

Jól emlékszem, hogy milyen mámoros boldogság volt az első valóban sajátomnak tartott vers, tízéves korom tájékán. Az ilyesmire mondják, hogy „szívből jött” – és szép példája annak a kívülről nézve bizony komikus pillanatnak, amikor a vers uralkodik azon, aki írja. Egy lehajtott vécéfedélen kucorogtam ugyanis, ölemben a füzettel, a tollal, és áhítatosan füleltem a fürdőszoba tenyérnyi ablakán beszűrődő rigódalra. Múzsa volt ez a rigó a javából, spontán és harsány hírnöke egy emelkedettebb létnek, én pedig megbabonázva próbáltam lekottázni, hogy mit mond,

…egy magányos, vén rigó
a nótáját fújja egyre: ió, trió, trillió,

és persze nem jutottam tovább a tanulságnál:

élni, dalolni, jaj de jó!

Ebben a pár sorban alaposan benne is van az, ami számomra akkor a költészetet jelentette: „magányos”, „vén” és „dal”. A magányosság és a dal még érthető, de miért vén? Ennek egyrészt hangzásbeli oka lehet: ekkorra már olvastam Tóth Árpád és Szabó Lőrinc fordításait, és ráéreztem a rövid szavak hasznára, másrészt viszont a vénség fogalma nemcsak a bölcsességet idézte meg bennem (ami, ugyebár, alapvető rekvizítuma a magas költészetnek), hanem az idő múlásával is szembesített, mely pedig automatikusan melankolikus, már-már tragikus felhangot kölcsönzött az életörömről harsogó rigónak.

Ma is fel tudom idézni ennek az első versnek az izgalmát ott, a mellékhelyiség magányában. Az ilyen esetekkel viccelődött mindig az én okosan ironikus nagymamám, amikor egy vendégségben járó fűzfapoéta anekdotájának poénjaként idézte, hogy „Papírt, papírt, mert rám jött!”. Mintha a vers valami sürgető hascsikarás lenne – de mit tegyek, ha én akkor, persze a rigódaltól átszellemítve, mégis ilyesminek éreztem: szinte testi szükségnek, kényszernek, hogy a mohón behabzsolt világ telítettség-érzetétől megszabaduljak.

Durva képek ezek? Bizony, azok. Mennyire, hogy megint szalonképtelen képpel éljek, gyomorforgatónak éreztem volna ezt a hasonlatot a fürdőszobában ülve, amikor még az egyetlen, amit a versírás pillanatában érzékeltem, az emelkedetten, testtelenül szárnyaló rigódal volt – hiszen még sokkalta később is megbotránkoztam Mozart leveleit olvasva, aki, számomra akkor érthetetlen módon, az éteri dallamok kompo­nálása közben állandóan a testi funkciókkal foglala­toskodott, akár egy diadalmasan provokatív kisgyerek. A köl­tészet létrejöttével kapcsolatban persze sokkal fennköltebb hasonlatok használatosak – bár T. S. Eliot egy helyütt határozottan úgy fogalmaz, hogy a költő célja versírás közben nem egyéb, mint „hogy szabaduljon heves kényelmetlenség-érzetétől” – de aztán ő is a szokásos metaforába fordítja át a beszédet, és a „vajúdás” szóval illeti a folyamatot: a költőt „nyomja” a vers „terhe, s meg nem könnyebbülhet, amíg meg nem szüli” (A költészet három hangja). És Eliotnak igaza van, hiszen szerencsés esetben az eredmény nem holmi salakanyag, hanem élő, lélegző, organikus egység.

A jó költőt az különbözteti meg a fűzfapoétától, hogy nem behabzsolja és kiüríti a világot, hanem képes a hosszú hónapokig, évekig, évtizedekig tartó várandósság elviselésére. Vannak elbeszélő vagy drámai költeményekre termett, tartósabb idegrendszerű, robusztus szellemek, akik gondolattá formálják az érzést, remekül tudnak gazdálkodni az általuk feldolgozható anyaggal, és vannak mohó lelkek, akiket a látvány vagy az érzelem lángja gyakrabban megperzsel, sokszor fel is emészt. A versírás pillanatában azonban egyik sem fegyelmezetlenebb a másiknál, hiszen teljes odaadással kell figyelnie a formálódó szöveg belső akaratára. A születés hasonlatánál maradva: akár a szülő nőnek, neki is meg kell tanulnia elviselni a vajúdás fájdalmát, és rá kell éreznie a helyes légzésre, arra, amit a szöveg magának megkövetel. Aktív munka ez tehát, mégis teljes önátadást igényel.

Átengedni, odaadni magunkat valaminek, miközben mesteri kézzel formáljuk az alávetendő anyagot – ez egyszerre Éva gyermekszülő kínja és Isten magabiztos kézmozdulata, amint embert formál a földnek porából, és orrába leheli az élet leheletét. Éva kiszolgáltatott, nem tudja, ki az, akit megszül: ép lesz-e, milyen lesz a haja, teste, szeme, milyenek a vonásai, mit akar majd tőle és a világtól – az Úr azonban pontosan tudja, mit akar megteremteni: egy lényt a maga hasonlatosságára. A költőnek is rendelkeznie kell ezzel a biztos mesterségbeli tudással, amellyel a verset minden ízében megformálja, de ugyanakkor tudnia kell, hogy az élet leheletét, azt a titokzatos erőt, az inspirációt, amitől a vers maga is lélegezni kezd, nem ő adja – az egyszerűen megadatik.

Németh Lászlóra hivatkozva Weöres Sándor mondja A vers születésében, hogy a költő egy idő után megtanulja ki-be kapcsolni ezt az ihletet, akár egy zseblámpát. Régóta foglalkoztat ez a kép, hiszen a zseblámpa-hasonlat a születés-hasonlat szöges ellentétének tűnik. Ráadásul a Németh László-idézet első része egyenesen így hangzik: „Az agynak... létünk mélyéből felszálló erekciója az ihlet”. Ezen a ponton aztán végképp könnyű összezavarodni: az ihlet az agy világító erekciója, amely, mint láttuk, heves vajúdás is egyben.

A testtelen inspiráció a test nyelvén beszél, alaposan összekeverve a maszkulin és a feminin princípiumokat. Egyvalamiben mégis megegyezhetünk: az ihlet valóban ajzottság, izgalmi állapot, legyen az szülés vagy erekció. De ahogy nem lehet egyiket sem tudatosan, parancsra produkálni, úgy a Weöres által emlegetett elemlámpa sem az ihlet bekapcsolására szolgál, csak a figyelem fénypászmáját irányítja a világra, hogy kiszakítson magának belőle minden megverselhetőt. Amikor, úgy húszéves korom tájékán, Weöresen felbátorodva, magam is megpróbáltam irányításom alá vonni az inspirációt, vagyis egy ihlettelen pillanatban próbáltam verset írni, a vers egyszerre a versírás folyamatára kezdett ironikusan reflektálni, hiszen átlelkesítő ajzottság híján a világ töredékes látványdarabokból és versemlék-törmelékekből állt össze:

„A vers születése”

A tehetetlen képzelet
elemlámpája körbepásztáz,
számba veszi a köveket,
a felhőket, és egynéhány ház
kopott tetején elidőz
a csorba cserepek között –
( Egy rímet gyorsan! Szelid őz.)
( Jó. Na még egyet! Költözött.)
Mert ez maradt. A képzelet
fogak közt csikorgó homok.
( A lényeget! A lényeget!)
Alant a kagylók boldogok.

Leginkább a mesterségben még bizonytalan kezdőkre, akik még, vagy a szakma nagy öregjeire, akik már mernek róla beszélni, jellemző a versírás tényére vagy folyamatára való reflektálás. Jómagam is mindjárt egy nagyra tekintő szónoklattal nyitottam első kötetemet, amely első pillantásra nihilistának tetszik, de alaposabban megnézve önmagát kérdőjelezi meg:

Úgy írni verset

Úgy írni verset, mintha szó és forma
nem titkolná el, hogy mi van mögötte,
mintha a semmi partra nem sodorna,
csak elringatna minket mindörökre,

úgy írni, mintha nem létezne Isten,
és hirdetni, hogy semmi se szent,
és sátán sincs, hogy pokolra segítsen,
jóság és szépség semmit sem jelent,

mert a világot, akárcsak a pernyét
a semmi hűvös szele fújja szét,
úgy írni, mintha nem parancsra tennéd,

szélzúgást írni, lassú gyászzenét –
úgy írni verset, akárha a nemlét
élőbb és igazabb lenne, mint a lét.

Talán érthető, hogy azóta nemigen írtam ars poeticát. Illetve mégis, három kötettel és kilenc évvel később. Mivel a köztes időkben nem győztem hangsúlyozni azt, hogy éppen hogy a lét „élőbb és igazabb” a nemlétnél, más címet már nem is adhattam az inspiráció ritka egyensúlyi állapotáról, a nemlét és a lét azonos vonzásfokáról szóló versnek, mint azt, hogy:

Lenni a mindent

Mit akarok? A levegőt, egészen.
Hogy áramlása bizsergessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát.
Lenni, a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
ahogy a tágas, áramló magasból
a célra tart, a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.

Ez a tűz erősebb és intenzívebb, mint a képzelet pásztázó elemlámpája. Ha szerencsém van, akkor ez a szenvedély olyan, mint a nap: eleven és tüzes. Ha nincs elég erőm, akkor csak olyan, mint a gyertya sápadt lángja, amelyet valami túlvilági huzat lobogtat. A következő verset eredetileg egy dráma apropóján írtam, amely egykor valóban élt szereplőket idéz meg – a téma tehát megvolt, csak a hang nem akart megszólalni, és így, életemben először, kénytelen voltam magához a múzsához fordulni segítségért, mert egy számomra addig jószerivel ismeretlen műfaj követelményeivel szembeni riadalmamban úgy éreztem, hogy akár a saját lelkemet is eladnám, hogy az egykor élt lelkeket hitelesen megidézhessem:

Invokáció

Csak kóválygok, mint kísértet, a házban.
Mint lengő füvet, kósza szél kuszál,
figyelmem ide-oda fókuszál,
csak borzolódom: hol ringat, hol rángat
egy erőszakos, láthatatlan áram:
a magam léte és a lét maga.
Egy más időbe süllyeszt és emel
a képzelet időtlen ritmusa.

Idomítom a lélegzetemet,
hogy egymagamban mindig egy legyek
világ, veled, vagy istenség, veled,
hogy egy világot képzeljek neked:
elevenként átéljem a halált,
hogy holtan legyek mind elevenebb.

Tedd, hogy legyek, de ne csak én legyek:
erős váram legyen a képzelet,
és mint a kapun, tedd, hogy ki-be járjak
történetükbe, tedd, hogy lélegezzem
együtt velük, lélegzetedből adj
egy sóhajtásnyit, lélegezni hagyj,
együtt veled, és akkor megteszem –

megteszek bármit, engedj ringatóznom,
mint láng a szélben, kísértet a lángban,
rét a viharban, engedj lélegezve
ringatóznom a lélegzeteden.

Miután emígy számba vettem az összes hangzatos vallomásomat a művészetről – azért ironizálok, mert tudom, hogy nem ezek a legjobb verseim –, egy pillanatra azért visszatérnék ahhoz a rigóhoz, akit mondókám legelején múzsaként aposztrofáltam. Keats verse jut róla eszembe, az Óda egy csalogányhoz, ez a ritkaszép költemény, amelyben az anyag rettenetéből, a világ részeg forgatagából „hol már eszmélni is keserűség” „s hol elborúl a Szépség friss szeme, / vagy benne egyre új vágy pokla ég”, a madárdal emeli fel a költőt a maga éteri birodalmába (Tóth Árpád fordításában idézem):

Csak el! rejtekhelyedre lengni el!
Már nem Bacchus s a párducos fogat,
de a Költészet szent szárnya emel,
míg tompa elmém csügged s elakad, –
im itt vagyok!

Hasonlóan idealista és romantikus verselő voltam kamaszkoromban én is – persze nem a formai tudásról, csak az ihlet lendületéről beszélek –, és most látom, saját vonatkozó idézeteimet végigfutva, hogy ami a költészet elvi, versbeli megfogalmazását illeti, ma sem változtam semmit. A gyakorlatát illetően azonban rendkívül sok minden történt velem. A nagymamai anekdota is megtette a hatását, de az apai intelem is, amely javításra és csiszolásra biztatott Áprily szellemében, aki Egy pohár bor című versében azt mondja:

Forma van a versem
egyszerű sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában.
Kalapácsolt, vésett
kohó-szikra mellett,
ezüst ampolnákat,
úrvacsora-kelyhet.

Magam is kalapácsolni és vésni kezdtem tehát a verset. Aztán jött Nemes Nagy Ágnes, Áprily tanítványa, aki hasonlóan szigorú képekben beszél a költőről: „dolgoznia kell, mint egy kőművesnek, elválaszthatatlanná kell cementeznie a szót és a képzetet, maximálisan kell megdolgoznia anyagát”. Nem is annyira az esszéiből, inkább a verseiből értettem meg, hogy mit ért ez alatt. Egész kötetnyi versét tanultam meg, és egy teljes évig egyetlen kukkot sem tudtam leírni, mert a magam verse helyett az ő sorai tolultak a számra. Aztán jött Eliot, aki Nemes Naggyal együtt megtanított az objektív költészet fogalmára – és ez már messze vezetett a spontán rigódal lekottázásától, amely még majdhogynem gáttalanul engedte ömleni az érzelmeket. Nem a formát tanultam meg tőlük, hiszen az már ott volt bennem a többi klasszikus jóvoltából, hanem az értelem kontrollját az érzelmek felett. Én is elkezdtem tehát áttételesen beszélni, mert szerepeken és leírásokon át könnyebb szólni arról, ami akkoriban kezdett igazán foglalkoztatni: a közelség és a távolság kérdéséről, amely, azóta tudom, az írás lényege.

Keats idézett versében a költő maga mögött akarja hagyni a folyton megújuló és pusztuló anyagi világot, hogy felemelkedjék a szellem fényes egébe. Nem Dionüszosz „párducos fogatán”, hanem Apollón hattyú vontatta szekerén kíván utazni. Gyer­mek­ko­rom­ban, a rigódalt hallgatva, nem volt számomra kétséges, hogy a vers, vagyis akkor még: a dal, apollóni eredetű. A kamaszkor kétségei és a test beavatása után azonban megtudtam, hogy az ihlet apollói emelkedettsége mellett másféle, dionüszoszi révület is van a világon, és az is versbe kívánkozik. Látás és érintés, közelség és távolság – amióta költői eszemet tudom, ez foglalkoztat, tudatosan vagy tudattalanul, és amint a nyers vágy és a versvágy szembeszegül, a szenvedély és az objektivitás összecsapásából elkezd kialakulni a szöveg.

Vágyról és szenvedélyről beszélek – de ez nálam elsődlegesen nem a gondolkodás és az analízis, hanem a látás érzéki öröme és az érintés szenvedélye. Ezt a gyúlékony dionüszoszi anyagot kell aztán hideg és objektív figyelemmel versbe írni, elemezni és eltávolítani, személytelen szöveggé fordítva át a szem személyes gyönyörűségét. A fotózás ezért kínálkozott használható me­ta­foraként a látásra és az írásra, mert a puszta technika segítségével rögzíti az elevenen változó világot, vagyis apollóni módszerekkel tartósítja a dionüszoszi őrjöngést. Tudtam jól, mi történt Marszüasszal, a szatírral, aki versenyre hívta ki a nagy Apollónt: az állatian elbizakodott, spontán és közvetlen muzsikust a fényes, ám kegyetlen isten – úgy tűnik, csalással – legyőzte, a bőrét lenyúzta, és fellógatta egy fára. Nem akartam Marszüasz sorsára jutni: szorgalmasan gyakoroltam, vagy legalábbis gyakorolni véltem, az isteni lantjáték fegyelmét, jegyzeteltem, javítottam, de közben-közben kénytelen voltam időnként a dionüszoszi fuvola csábítására figyelni.

Ez a szakasz A szemről című verssel kezdődött a második kötetemben:

(....)
Üveg és víz a szem. Csak rajta át
láthatni mindent, védi a gyúlékony
létezőket a tűztől. Éljetek,
mondja nekik, és élnek. Nézi őket,
és látványukban elgyönyörködik.
Nem közöttük vagy. Közülük való,
de nem bocsáttatol be. Éjszaka,
a hívóvízbe mártott képeken,
meg tudsz jelenni néha. Azután
a szem kinyílik és lát. Fényesek
és szépek mind a dolgok. De tudod:
nem értheted meg, nem érintheted
a láthatókat. Hiszen egyesülsz
mindennel, amihez nyúlsz. Lángrakap,
átizzít, rögtön önmagába ránt.
Hogy élhetnél így? Inkább hátralépsz,
elkülönülsz, csak nézel. Hogy ragyog
minden teremtmény! Hunyd be a szemed.

Ezt ellensúlyozza nem sokkal később a kötet Portré című versében a kádban ülő, „fél lábbal lány és fél lábbal faun” nőalak, aki később rácsodálkozik a szamárfülű Zubolyra. A könyv mégis a hátralépés és a test elutasításának a jegyében végződik.

A harmadik és a negyedik kötet fényképezés-me­ta­foráiban, különösen a Népstadion, metrómegálló és a Kísérlet borral és pohárral című versekben kíséreltem meg a hátralépést, az idő kívülről való rögzítését – megpróbáltam úgy tenni, mintha lehetnék tiszta szem, puszta szemlélő.

A negyedik kötetem megírása idején aztán történt valami, ami megmutatta, hogy van, amit nem lehet apollóni módon átélni. Szabó Lőrinc hű tanítványa voltam ekkor, aki, bár a prosperói Babitscsal szemben igencsak calibáni alkat, a költői objektivitás szellemében a saját majdnem-haláltusáját is képes volt jegyzetekben rögzíteni, hogy aztán megírja a Szívtrombózis, Tihany című versben. Én, miután a jóslófájások közepette képes voltam a készülő fordításaimat csiszolgatni, úgy véltem, hogy képes leszek lejegyezni és nyersanyagként felhasználni a saját szülésem történetét, és jegyzetfüzettel felszerelkezve vonultam be a szülőszobába: ahogy azelőtt a rigódalt, úgy a fájdalom ritmusát is le akartam kottázni. De a fájdalom, a primér, nyers élmény, erősebb volt, mint én.

Aztán mégis megírtam, de a szenvedés élményének kihordásához valamivel több idő kellett, mint egy gyermek kihordásához: egy egész esztendő. Akkorra már szinte le is mondtam arról, hogy megírható egy ennyire testi, ennyire elemi folyamat, nem is próbáltam megszólalni az anyaság nyelvén, amely számomra nem apollóni és nem is dionüszoszi szólam, hanem sokkal inkább pythiai természetű, vagy még inkább az apollóni jósasszony összefüggéstelen, titokzatos szavainak papi, azaz költői interpretációja, már másodlagos beszéd, de még érezhető rajta a révület ritmusának ereje. Ez a hang számomra is új volt, és a megszólalását éppen a lant szorgalmas pengetésének köszönhetem.

Objektív leírásokkal kísérleteztem ugyanis akkoriban, és a kísérlet lényege az volt, hogy ahogy egy festő megfesti a műtermét vagy a háza melletti rétet, én is szinte kizárólag az ablakból látható városképet és a közvetlen közelünkben lévő utcák látványait írtam le, úgy, ahogy azt a gyermekemmel való séták közben, félig-meddig a gyermeki tekintet frissességével, végignéztem. A gyermekem születését követő süket csönd után egyszer csak elkezdtem jegyzetelni, vázlatokat készíteni, még magam sem tudtam, mihez, aztán 2003 márciusában váratlanul sokat írtam, volt, hogy napi négy verset is. Külső szemlélő számára közönséges kis­mamaként, ám mégis, hogy is mondjam, ajzott szemmel jártam az utcákat, toltam a babakocsit, a lépések ritmusára alakítottam a sorok ritmusát, meg-megálltam, írtam, mentem tovább, megálltam, javítottam – mint ahogy más szenvedélybeteg anyák dohányozni állnak meg –, vagy éppen a csípőmmel löködtem óvatosan a babakocsit az alvó gyermekkel, miközben tisztességes vagy jó szövegeket produkáltam – csak azt nem tudtam, mire jó ez nekem. Pár nap múlva aztán megtudtam. Egy reggel felébredtem, és alig egy óra alatt megírtam a szülőszobai élményt. Először azt hittem, vázlat, aztán kiderült, hogy ennek bizony ez a töredezett, összefüggéstelen, mégis célratörő beszéd az adekvát formája. Nem kellett szépnek lennie – nem emelkedett szöveg és nem is mámoros beszéd: inkább afféle értelmezett jóslat, közvetlen tudósítás a fájdalomról:

Mint a démon, a kín gazdát keres,
elkap, megszáll, a lényed része lesz,
már ő vagy: lüktető, határtalan –
két perc, és vége van.

És megint sodor, mint a víz, a szél,
barbár, lét előtti nyelven beszél,
ömlik a szádon, ősi jajgatás,
a másvilági gyász.

Siratod őt és az utódait,
kiket a kínod világra taszít,
táplálékul tolongó démonoknak –
itt vannak már,
kapudnál várakoznak.

*

Kis csupasz csigabiga, gyere ki,
hánykódik házad, jajgat ideki,
vörös lángnyelv dől ki az ajtaján,
bújj ki, gyere, síkos csigabigám!

*

Gyermek, te súly, te izzó vas, te kő,
gyere elő, könyörgöm! Bújj elő!
Szétfeszítesz és kifeszítelek,
csusszanj elő, te arctalan gyerek!

*

Húz. Lök. Feszít. Te semmit nem tehetsz.
Már hét órája. Széttép. Lélegezz.

Fohászkodni? Vagy káromkodni? Nem.
Túl nagy hozzá a kín. Túl idegen.

_

Előbb csak fáj, de tűrhető,
kezelhető... De egyre nő,
árad, túlcsap a tudaton,
mindent átható hatalom,
a nőből farkas lesz, tutul,
ökle a vaságyra szorul,
már homlokig a vízben áll,
már segítségért kiabál,
víz alól hangtalan sikoltva,
mintha utolsó perce volna –
de most a fájás, mint a hullám,
átbukik, önmagába hullván,
és messzefut, ki tudja, merre.
A szünet lélegzetnyi kegyelme.

Elhangzott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kreatív Írás konferenciáján, 2007. október 13-án.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges