Skip to main content

Megnyitó

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egyesek választása rám esett: én mondjam a pohárköszöntőt ezen az ünnepen.

Szóval tisztelt mesternők, mesternék, mesterek, mestergyerekek és főleg a kedves főmesterék. Márta és Péter.

Olyan most ez a ház itt, mint valaha volt: A MÚZEUM. Jogosabb a templomnál, vasárnapja van, csöndet kér, de derűt is, és nem jövünk bele koszos cipőben.

Azért beszélek én, mert fehérvári vagyok, és én mindent láttam: ezt mondták a fölkérők nekem, persze hogy nem láttam, szép is lenne… Mondhatom-e viszont, hogy együtt nőttem föl Kovalovszky Mártával, Kovács Péterrel? Csak ők jobban? Mondom.

Amikor először voltak a Műteremben, akkor megnézték a képeimet, és azóta már csak! bizalomban élünk egymás szomszédságában; a családomban vannak igenis.

CSALÁD! – nem akarom direkte villogtatni ezt a fogalmat, de hogy ők, vagyis mi, milyen nagy családban élnek, élünk, és hogy belenézni is vakító, olyan érzékeny és olyan gazdag népség és tárgyság van itt, hogy nagyon.

Vegyük most úgy: ez az ő gazdagságuk, és örüljünk, hogy tudnak szeretni műtárgyat, a mű tárgyát, a művészt, a munkát, a kiállítások és a kiállítók világosságát.

Hétvége napos tereken ünneplőben. Nem tudom már biztosan, nem jól emlékszem, ki mutatta meg a Tátrát nekem, a nagyapám Iglón az udvar végéből (ahol most egy toronyház sötétlik) vagy Csontváry Kosztka Tivadar, az iglói patikus, itt, a múzeumban Székesfehérváron. Igazából ki?

Örülök, hogy velük, a Kovácsékkal járhattam Schaár Erzsébet Utcájában Pilinszky Jánossal, és ugyanitt láthattam Medve Andris tépett méltóságot képesítő fakutyáját, Kovács Marcit kicsinek, meleg textileket Szenes Zsuzsitól és Haraszty eleven Magozóját, és és és…

Mondhatnám, örülök a Vidámparkjuknak is, és a Szellemvasút rémképeitől félek én is…

Nemrégen Kovács Péter fent volt nálunk futólag. Talán egyedül? Nem tudom. Megy elfele, és rámutat egy kis képecskére, egy általam ügyesen tálalt repróra, és azt mondja: Az a legszebb. Van Gogh-képről van szó, nem tudom a címét, de van rajta hátul fönt vonat gőzfelhőben, elöl eső utáni veteményesek festőrendben, illatosan, középen lovaskordé, kis tükre a fehér fényes úton, és a kép szélén, az út mellett piros cserepű tanyaház.

Nekem is az a legszebb képem.

És most mindannyiunk nevében, kedves Márta és Péter, köszönöm a nagy látványt, amit láttattatok nekünk, és bízom benne, hogy a további előadások sem maradnak el technikai okok miatt – és hogy betegség miatt se maradjanak el – az egészségetekre…

Székesfehérvár, 2001. március 3.




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon