Bécs új modern képzőművészeti negyedében – amelyet a város központjában, a Kunsthistorishes és a Naturhistorishes Museum épületeivel szemben található egykori neobarokk udvari lovarda (Messepalast) épületeit felhasználva alakítottak ki – magasodik a szürke bazaltláva lapokkal borított, „jól megkelt buktára” hasonlító Modern Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum épülete. A nyitó kiállítást – amely a hatalmas anyagból mintegy 400 művet mutat be – még Hegyi Lóránd, a múzeum most távozó igazgatója rendezte.
Az emigráció mint műtárgy
A gyűjteményben a helyszín (Bécs) és a kurátor antropológiai, kultúrszociológiai művészetszemlélete (melyben központi szerepe van a test és az identitás témakörébe tartozó műveknek) eredőjeként jelentős anyagot találhatunk a bécsi akcionizmus időszakából. Mit szólna mindehhez Semjén Zsolt politikai államtitkár, akire pár évvel ezelőtt olyan sokkolóan hatott a kiscelli múzeum templomterében kiállított Hermann Nitsch orgia-misztérium-játékok dokumentációja, hogy a felháborodástól szinte dadogva a kiállítás betiltását követelte? És milyen hatásuk lehetett Rudolf Schwarzkogler, Otto Muehl vagy Günter Brus brutális akcióinak a hatvanas évek közepén, abban a fullasztóan prűd és konform légkörben, ahol a kollektív elfojtások miatt akár az egész várost beutalhatták volna egy Freud-követő pszichoanalízisére?
A szétbomlás lelki következményeit – amely valamikor a századforduló táján kezdődött, majd a Monarchia felbomlásával folytatódott – az osztrák társadalom a mai napig nem dolgozta fel. Erre a skizofrén helyzetre mutat rá Peter Weibel művész/teoretikus komputer-installációja, amely az épület legalsó szintjén (a kilencből három a föld alatt helyezkedik el) látható – mélyen, akár az én elfojtott tudatalattija. Az enyhén megdöntött falapokra helyezett képernyőkön folyamatosan futó szöveg annak a körülbelül 4000 ausztriai értelmiséginek (művész, tudós, ügyvéd, újságíró, filozófus, színész, orvos stb.) nevét és rövid élettörténetét tartalmazza, akiket az 1930-45 közötti kulturális és egzisztenciális ellehetetlenülés kényszerített emigrációba.
Áldozati díva
Például, amikor a húszas évek elején Wlassics Olga és Adorján – mint megannyi más értelmiségi – Budapestről Bécsbe menekültek, majd Atelier Manassé néven megnyitották fotóműtermüket, még nem sejthették, hogy nem ez lesz az utolsó állomás. A boldognak hitt, de valójában zaklatott békeidőkben akt-, portré- és divatfotózással foglalkoztak – ebből látható válogatás a nemrégen megnyílt Westlicht épületében. A lágyan megvilágított műterembelsőben pózoló meztelen hölgyek ernyedt testtartásában fellelhető némi kihívás is, de a bűnös testiség helyett leginkább az átesztétizált szépség (kecsesen ívelő hátak, puhán rebbenő szempillák) felmutatása dominál. Önmagukért létező mondén asszonyok ők, csupaszon is magabiztosak és önállóak. A belépőjegyként is funkcionáló fotón viszont egy olyan nő látható, aki csupán bőrcsizmát, kalapot és áttetsző selyem álarcot visel, s miközben egyik kezében kissé tétován egy pisztolyt szorongat szeméremdombjára egy szétnyitott tenyér árnyéka vetül. A mesterkélt beállításon itt mintha átsejlene a kor szelleme: ahogyan az „áldozat” védtelen a korai Hitchcock-filmek szorongató atmoszféráját idéző szexuális zaklatással szemben (arca és a pisztoly csöve épp az ellenkező irányba néz), úgy közömbös kívülállása – melyet a bécsi polgári és nyugodt életbe vetett hit kissé sánta metaforájaként is felfoghatunk – sem védi már meg a külső támadásoktól. S ha nincs is kétségünk afelől, hogy eme történet – és az idejében továbbálló Wlassicséké – milyen véget ér, nekünk nem kell sietnünk. Ha végignéztük a Westlicht Fotótörténeti Gyűjteményének hatalmas technikatörténeti anyagát (köztük a gyufásskatulyába, cigarettásdobozba, sétapálcába rejtett miniatűr fényképezőgépeket, a postagalamb hasára szíjazott kémapparátust, az első mélytengeri fotózásra alkalmas monstrumot és a gazdag Leica-anyagot), még mindig érdemes időt szakítani a camera obscurákra, a diorámákra, a panorámaképekre, a dagerrotípiákra vagy a kézzel színezett sztereóképekre.
Mellek sztereóban
A sztereoképek elsősorban tömegfogyasztásra szánt szórakoztató termékek voltak. Mivel megtekintésükhöz egy látcsőhöz hasonlatos kukkolómasina használatára volt szükség, nem csoda, hogy a velünk született leselkedési ösztön kielégítésére a XIX. század közepére általánossá vált az erotikus sztereo-kabinetképek műfaja. Jan Saudek cseh fotográfus giccs határán egyensúlyozó műveivel ezt a műfajt eleveníti fel. De míg a korabeli erotikus fotók és kártyaképek felidéztek valamiféle természetközeli és üde bujaságot, addig Saudek szándékoltan archaizáló kompozícióiban és technikai megoldásaiban a nyers brutalitás keveredik ironikusan a szentimentális érzelgősséggel. A művész tudatosan archaizál, azaz hamisít: fotóin a tizenkilencedik század írásképét idéző címek mellett ugyanezen időre visszadatált keletkezési időpontok szerepelnek, mellettük apró (piros, kék, zöld, mikor milyen) pöttyök jelölik a fotó színezéséhez felhasznált színeket. Míg az eredeti sztereoképnéző szerkezet a bal és a jobb szem által látott (s valójában minimálisan különböző) kétdimenziós képeket „csúsztatta egymásba”, hogy a leselkedőben előhívja az eredeti, háromdimenziós valóságot, addig Saudek a beállítások azonossága mellett két különböző, ámde összetartozó fotót állít ki. A kapcsolat lehet időbeli (ugyanaz a modell, ugyanabban a pózban gyermekként, majd felnőtt nőként), térbeli (ugyanaz a beállítás, csak a szereplők helyet cserélnek) vagy a felöltözött majd lemeztelenített női test szembeállításával operáló. A művész szemmel láthatóan örömét leli abban, hogy például egy esküvői csoportképről (ara, vőlegény, örömszülők) pucér változatban kiderüljön, hogy mindannyian nőneműek, vagy hogy egy kamaszlány lenge köpenyben felsejlő mellei sztereopárján hatalmasra növekedjenek. Legtöbb művében a pornográfia határát súrolja (pedofilía, nagy mellű kövér nők, agresszió, nyakatekert szexuális pózok imitálása, női ajkon lecsorduló ondó), amit még tovább fokoz a végletekig kicentizett kompozíciós elemek használata – úgymint a lepusztult környezet, a valószerűtlen, mesterséges színvilág és a giccs-gyanús sémák gyakori használata. De az tagadhatatlan, hogy Saudek szereti ezt a mesterséges világot, hiszen gyakran maga is szerepel saját képein, és főként – mint erre bőségesen adatolt életrajzában is kitér – nagyon szereti a nőket.
A belga szimbolizmus allegóriája
Nem így Félicien Rops, akinek Kegyencnők című műve szerepel a belga szimbolista művészet Szépművészeti Múzeumban látható összefoglaló kiállításán. Képén egy bekötött szemű, fekete harisnyát, fekete lakkcipőt és fekete glaszékesztyűt viselő, mellvonalban kék masnis szalaggal átkötött hölgy látható, aki pórázon disznót vezet, továbbá három repkedő puttó, illetve a kép előterében elhelyezkedő frízen négy, egyes művészeti ágakat szimbolizáló figura – e művét a hihetetlen érdeklődés miatt a korszak minden lehetséges technikai megoldását igénybe véve sokszorosították. Láthatunk néhányat a művész Barbey d’Aurevilly Ördöngösök című művéhez készített illusztrációiból: a nő itt egy perverz és sátáni elfajzott lény, és indaként fonódik a Kálvárián senyvedő Megváltó fallosza köré, akivel egyesülni egyet jelent a halállal. A szimbolista művészetet a nő uralta: hol tisztán és ártatlanul, hol romlottan és kegyetlenül.
A kiállítás kissé tágra szabta az időhatárokat (a legkorábbi mű 1867-ből, a legkésőbbi 1923-ból származik), amelyek 1880-1910 közé szűkítve is vitathatók lennének; 1886-ban jelent meg a szimbolizmus kiáltványa, de ugyanekkor alkotott Van Gogh és Cezanne is. A szimbolizmust általában egy olyan eszmei irányzatnak kell tekintenünk, amelyre a miszticizmus, az álomszerűség, a szubjektivitás és a szintetizmus jellemző, és amely az írók, költők és képzőművészek szoros együttműködéséből formálódott ki. A belga szimbolizmust a szakírók egyidejűnek és egyenrangúnak tartják a franciával, és az, hogy a Szépművészeti Múzeumban kiállított munkák láttán ez némileg kétségesnek tűnik, egyrészt a kiállított anyag minőségén, másrészt egyéni beidegződéseinken múlik. Az, hogy Fernard Khnopps szinte csak kisméretű ceruzarajzokkal szerepel (a férficsábász és gyönyörelvű gepárdnőért mégiscsak Brüszszelbe kell zarándokolnunk!), és hogy egy olyan mester munkáját is bemutatják, akiről a katalógus szerzői sem igen tudnak semmit, talán nem a mi hibánk. Elgondolkodhatunk azon, hogy amit eddig szimbolizmusnak hittünk, csupán egy elvontságában valóságidegen fogalom (s leginkább az illusztratív szimbolizmus kategóriájába sorolható), és hogy a nemzeti sajátosságok mennyire meghatározzák bármelyik nemzetközi „izmus” konkrét megjelenési formáját. Van itt rubensi reminiszcenciákat hordozó festmény kavargó, túlsúlyos testekkel, a németalföldi enteriőrfestészet hagyományait folytató, egy begina-rendház életét feldolgozó sorozat, falikárpitok modorában megfestett Jézus születése vagy kissé színesebbre és expresszívebbre sikeredett Rembrandt-utánérzések. Mindezekhez a szimbolista mentalitáshoz illő címek párosulnak: Tükör, Ifjúság, Halál, Párkák, Eszmény, A Győzelem allegóriája, Az Irodalom allegóriája, Három Grácia – ilyesmik.
Mielőtt igazságtalan elfogultsággal vagy flegma hányavetiséggel vádolnának, megjegyzem, hogy a kiállításon azért néhány olyan fontos alkotó műve is látható, akik – mivel önálló művészi nyelvet teremtettek meg – a következő nemzedékekre is megtermékenyítő erővel hatottak. Így járult hozzá az expresszionista szobrászat megszületéséhez torz, szenvedélyes plasztikáival Georges Minne, a szürrealizmus kialakulásához mágikus tájképeivel William Degouve de Noncques, illetve melankolikus, misztikus csoportképeivel Émile Fabry. Ez utóbbi monumentális festményein a nők csakis mint kissé torzított fejű, furcsa testtartású, szoborszerű és androgün alakok jelennek meg. A túlvilág bánatos és érzékietlen vízióit a művész haláláig folyamatosan festette, aminek valóságtartalmát – tekintetbe véve azt is, hogy eközben betegesen rettegett az elmúlástól – pontosan 101 éves korában ellenőrizhette.
Emészthető művészet
Nem így Gustav Klimt, aki szenvedélyesen szerette az életet és a nőket, és a bécsi nőtársaság kedvencének számított. A szecesszió közvetlenül következett a szimbolista festészet alapelveiből („a műalkotás legyen: 1. eszmei, 2. szimbolista, 3. szintetikus, 4. szubjektív, 5. dekoratív”), és Klimt stilizált ornamentikába rejtett vagy dekoratív, arany és ezüst sík felületek közé ékelődő, remegő húsú démonikus nőalakjai ernyedten alélnak el a szerelmi gyönyörtől. A fülledt erotika (és nem egy magasabb rendű igazságba vetett hit) mozgatja a képeket, még egy olyan hommage mű esetében is, mint a Szecesszió épületében látható, 1983-ban helyreállított Beethoven-fríz. A wagneri interpretáció nyomán feldolgozott IX. szimfónia Ellenséges hatalmak című jelenetében az óriási, orangutánra emlékeztető szörny oldalához kéjesen simulnak a meztelen nőalakok, s bizony kár, hogy már nem látható az az óriásplakát, amely hosszú ideig az épület homlozatát díszítette: a montázson két kelet-európai művésznő integetett vidáman Jörg Haider oldalához bújva egy piros, nyitott tetejű sportkocsiból.
A múzeumnegyedben, a kockacukrot formázó Leopold Múzeum legalsó szintjén (szintén a föld alatt található) nyomon követhetjük, hogyan lépett túl a szecesszión (illetve annak legeredetibb alakján) a bécsi expresszionizmus, jelesül Egon Schiele. A kiállított rajzok láttán erőtlennek, mesterségesen stilizáltnak tűnnek Klimt aktjai, Kokoschka pedig mintha túlontúl elmerülne a részletekben. Schiele önarcképeiből és aktjaiból olyan démonikus erő és feszültség árad, hogy érthetőnek tűnik az a drasztikus reakció, melynek eredményeképpen 1912-ben börtönbüntetésre is ítélték. (Hermann Nitsch a hatvanas évek elején háromszor is hasonló sorsra jutott.) Rudolf Lepold éppen azért tudta páratlan gyűjteményét potom áron megalapozni, mert Schiele merész, pornográfnak tartott erotikus rajzait még az ötvenes évek bécsi aukcióin sem merték piacra dobni, és mire 1964-ben (!) nagy botrányok közepette bekerült a művészeti köztudatba, már az életmű nagy része a gyűjtő tulajdonában volt. Ebből az anyagból láthatunk válogatást az épület legfelső, üvegtetővel fedett emeletén – egy megbomlott világban mindössze 28 évet élt fiatalember nyugtalan szorongást és apokaliptikus fenyegetettséget árasztó festményeit. E műveken nincsenek mesterkélt pózok: a kicsavart, néhol csonkolt aktokat olyan belső tűz emészti, a tájképek göcsörtös fáiban annyi kín és gyötrelem összpontosul, a szerelmi jelenetekben olyan erősen érződik a belső, hogy nincs is értelme pornográfiáról beszélni. A bécsi akcionisták esetében persze felmerülhet az a kérdés, amit a Holmiban megjelent vitacikk-sorozat feszegetett: fellelhetünk-e egyáltalán esztétikai értékeket e polgárpukkasztó művészetben? Ha a MUMOK-ban hosszasabban végignézzük azt a video-összeállítást, melyen egy nő muffjára állati beleket, vért és egyéb undorkeltő anyagokat kenegetnek, egyvalamiben biztosak lehetünk: a női testnek semmiféle erotikus szerepe nincs, leigázott használati tárgyként funkcionál csupán.
Innen csak pár lépés a Kunsthalle, ahol az ezredforduló művészeinek a televízió tematikája köré csoportosított műveit tekinthetjük meg. Pipilotti Rist installációja egy túlméretezett bútorokkal zsúfolt szobába vezet bennünket: ha felmászunk a süppedős fotelekbe, máris kezdődhet a tévénézés. A képernyőn a művésznő tekereg érzékien lihegve, vörösre rúzsozott száját kihívóan csücsöríti felénk, hogy aztán egy váratlan pillanatban elnyeljen bennünket. Rövid zuhanás után megemésztve, mint felesleges termék, kipottyanunk az ánuszán, hogy aztán mindez kezdődjön elölről. A századforduló romlott vámpírnője újraéledt az ezredfordulón: de ez az öntudatos vamp már nem Bécsben született.
Die Sammlung – MUMOK (Museum moderner Kunst Stiftung Ludwig Wien), Bécs, MQ, Museumplatz 1., 2002 március 17-ig. Nyitva: hétfő kivételével 10–18, csütörtökön 21 óráig
Atelier Manassé – Westlicht, Bécs, Westbahnstrasse 40., november 15-ig.
Jan Saudek világa – Mai Manó Ház, Budapest, november 11-ig. Nyitva hétköznap 14 órától, hétvégén 11-től 19 óráig
A lélek mélységei – Belga szimbolisták, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2002. január 6-ig. Nyitva: hétfő kivételével 10-18 óráig
Secession, Bécs, Friedrichstrasse 12. Nyitva: hétfő kivételével 10-18, csütörtökön 20 óráig
Leopold Museum – Bécs, MQ, Museumplatz 1. Nyitva: kedd kivételével 11–19, pénteken 21 óráig
Televisions – Kunsthalle, Bécs, MQ, Museumplatz 1., 2002 január 6-ig. Nyitva: naponta 10–19, csütörtökön 22 óráig
- Kultúra [6]