Van Budapesten, Pesterzsébeten egy mesterséges domb, mellette kicsiny kápolna. Füves térség közepén áll, az Üllői út felől egyenes úton közelíthetjük meg kétoszlopos nagyfeszültségű vezetékcsorda alatt. Feljebb, lakótelepek által takarva egy természetes dombvonulat tetején egy körforgalmú csomópont terebélyesedik, amelyről az hírlik, hogy onnan szemléltek meg egy katonai parádét a Szent Szövetség vezetői úgy kétszáz évvel ezelőtt.
Batár Attila könyve is egy dombról szól, egy bécsi dombról, a Mölker Steig dombjáról. Az erzsébeti és a bécsi mesterséges dombot a közép-európai történet itthon oly sokat citált 150 éve választja el egymástól. Ami pedig összekapcsolja őket, nem más, mint a városok örök történelmi tapasztalata, a rombolva építés – vagy, ha így jobban tetszik: az építve rombolás.
Az erzsébeti domb helyén a török alóli szabadulás után a Neoaquista Comissio bécsi főhivatalnoka, a busás sikerdíjakból a pestkörnyéki földek nagy részét megszerző volt pesti bíró, Grassalkovich Antal épített majorságot a XVIII. század elején. A mai kábelcsorda alatti úton hajtattak végig hintói. A birtok az évszázadok során sokszor cserélt gazdát, a híradások arról szólnak, hogy az utolsó birtokos fekete Mercedese még szerepelt a Meseautó című filmben. A háborúban a majorsági épületek megsérültek, majd a ház urainak kényszerű távozása után valakik ledöntötték az épületeket, és a telek közepén dombbá hordták össze a romokat. A valaha fontos hely, gazdaságszervező központ ma üres, tartalmatlan puszta térség.
Batár dombja más, szerencsésebb életutat járt végig. Már egynéhány évtizeddel a török megjelenése előtt épülni kezdett földből, kőből, szorgos emberi munkával, egész városrészek, külvárosok lerombolásától kísérve, hogy távol tartsák a város belsejétől az ellenség ágyúit. Ekkor még a városoknak maguknak kellett kiépíteniük „rakétavédelmi rendszereiket”, a territoriális fejedelmek hadseregeinek ereje ugyanis nem volt elegendő a városok védelmére, ami egyébként gyakran nem is állt érdekükben. A város polgárainak – vagy ha gazdagabbak voltak, fizetett zsoldosaiknak – kellett az ágyúk mögé állni, a csillagbástyás erődrendszer tetején.
Az erőd kiállta a próbát, s amint a térség monarchiája a 19. században megerősödött, feleslegessé is vált, és az egész védműrendszer a 300 méter széles szabad területtel, a Glacisszal együtt átadhatta helyét a már polgári Bécs ötszögű várostengelyének, a büszke Ringnek. Az erőd egy bástyájának földjét azonban nem terítették szét, az az eredeti funkcióját feladva építési hely, a városi szövet része maradt. Számtalanszor átépült, újjáépült a domb, a bécsi síkból kiemelkedve lépcsőivel, rámpáival, sikátoraival, utcáival, kis terével élte önálló életét. Ezt az építő-romboló életet mutatja be Batár Attila könyve Lucien Hervé gyönyörű, összetéveszthetetlen fotóival és számtalan régi térképpel, szemléletes ábrával. (...)
Eredeti szakmája, az építészet nyelve irányítja Batár tollát az első, a „Térkompozíció – térkoncepció” címet viselő fejezetben. A vizuális élmények sorozatát tárja az olvasó elé, azt a különleges téri világot, ami a historikus Bécs jól ismert bérházai közé rejtve tárul fel a véletlenül odatévedő látogató előtt. A leírás rendje az újabb és újabb térélmények jelentkezésének időbeni egymásutániságát követi, a tér bejárásának azt a folyamatát, amelyben minden ponton meglepetések érik a szemlélőt. Ezt a térbeli-időbeni rendet erősíti minden fontos téri ponton (s alfejezetben) az analogikus építészi értelmezés verbális rendje, azok a jól megtalált szavak – rámpa, plató, torok, kürtő, folyosó –, amelyek anélkül is elképzelhetővé teszik a helyet, hogy ténylegesen ismernénk. (...)
A könyv szövegével azonos jelentőségű rétege fotóanyaga. Hervé életművét nemrég kiállítása megnyitóján Nádas Péter igen pontosan tette a helyére. Le Corbusier egykori munkatársa a fény, az árnyék és a tér fényképésze. A könyv képein alig látunk embereket, sajátos módon csak egyen, amin nem a helyet, hanem annak szűkebb környezetét fényképezi a fotós. Minden képén feltűnik azonban a szigorú kompozíciós rend, amelyben az árnyék szegélyvonala és sötétebb felülete ugyanolyan jelentőséget kap, mint maga az ábrázolt építészeti környezet. A csodálatos azonban az, hogy ez a szigorú és tudatos szerkesztés nem takarja a lényeget: a képek – emberek nélkül is – éppen ettől válnak élővé, ettől érezzük, hogy mi is a hely szemlélői, szellemének részesei vagyunk.(...)
Az erzsébeti domb, amivel kezdtem mondandómat – sajnos – nagyon jellemző régiónkra. Biztos vagyok azonban abban, hogy vannak kutatásra, bemutatásra érdemes helyek, dombok, hegyek, házak nálunk is. Addig is, amíg megtaláljuk ezeket, hadd ajánljam az olvasók figyelmébe Batár Attila és Lucien Hervé szép és okos könyvét.
Batár Attila: A történelem mint tervező. Mölker Verlag, Wien, N&n, Budapest, 2001. 236. o.
Fotó: Lucien Hervé
- Kultúra [6]