Régi – lassan több mint tízéves – fájdalmam, műélvezői nyafogásaim állandó témája, hogy a kortárs magyar filmművészetet nem látom lépést tartani azzal a szemkápráztató vizuális változással, ami bennünket, Budapesten élő városlakókat ér és érint. E változás persze (kell-e mondanom?) nem csupán vizuális – ám meggyőződésem, hogy a látványt és a teret befolyásolja a legerőteljesebben. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a filmművészet nem tesz kísérleteket arra, hogy ezt a robbanásszerű átalakulást valahogy magába szívja, feldolgozza és átadja (ha úgy tetszik, ábrázolja vagy megörökítse). Az említett tíz-tizenkét év alatt számos olyan film készült, melyekben a város, azaz Budapest mint motívum jelentős szerepet játszott, ám mégis az a helyzet, hogy néhány nagyszerű és ihletett munkán (például Grunwalsky Ferenc egyes filmjein) kívül a próbálkozások, legalábbis ebből a szempontból, rendre kudarcot vallottak. Mintha a filmesek is érzékelnék ezt a veszélyt, és visszavonulót fújnának: igen, a várost (Budapestet) kétségkívül nehéz megfogni, ezért aztán a legjobb lesz a várost eltüntetni a városfilmből. Legyen elég néhány látványos, lehetőleg verbális hivatkozás, például a címadásban, ahogy azt az alábbiakban tárgyalt két filmnél, az I Love Budapestnél, illetve a Moszkva térnél is láthatjuk.
A két film összehasonlítása azért is hasznos, mert a város eltüntetésének (és a fent említett vizuális probléma megkerülésének) eltérő stratégiáit vehetjük szemügyre bennük. Míg Török Ferenc a Moszkva térrel a retrót választja, addig Incze Ágnes az I Love Budapesttel a város kivonását a cselekmény tereiből. Így aztán Török filmjének kulcskérdése a rekonstrukció, 1989 Budapestjének megidézése lesz, az utóbbi munkánál pedig az, hogyan lehet túlnyomórészt belső felvételekkel, minimális külsőzéssel érzékeltetni egy nagyvárosi szituációt. Mindkét esetben ez az önkorlátozó stratégia viszi sikerre a filmet – bizonyosan nem véletlen, hogy éppen ez a két rendező kapta az idei filmszemle megosztott elsőfilmes díját. Pedig a két munkában – azon túl, hogy (távolról) érintik Budapestet és hogy mindkettő első film – nem sok közös jegyet találhatunk.
Török Ferenc filmje egy pontosan körülírható, némi jóindulattal akár „történelminek” is nevezhető szituációba kalauzolja nézőjét: az 1989 áprilisa és júliusa közötti időszakba, egy budai gimnázium éppen érettségiző negyedik osztályába. Itt az idő, hogy a kritikus is megfussa személyes köreit: nem mondom, hogy nem gyűlt fel ólomgombóc a gyomromban rögtön az első képsoroktól egész a film végéig, lévén én is ’89-ben érettségiztem, mit ad Isten, szintén egy – a filmbelivel nem azonos – budai gimnáziumban, szintén pakoltam kifelé a savanyú káposztát a ratburgerből a hajnali Moszkva téren, szintén tudtam előre a magyar írásbeli tételeit (sőt mi még a matekot is) és így tovább. Az első csapda: nehéz így megtartani az illendő és elvárható távolságot. A második: nehéz nem zsörtölődni, hogy nem is így volt, vagy hogy ezek az én élményeim és a „törökferi” milyen alapon... Az utóbbiba bele is zuhantam, amikor magamban leplezetlen ingerültséggel kértem számon a filmen a politikai érdeklődés és elkötelezettség teljes hiányát, ám néhány perces-órás füstölgés után rájöttem, hogy totális befogadói félreértés áldozata lettem.
Az, hogy az ember kilábal az említett csapdákból, megint csak Török Ferenc szimpatikus önkorlátozásának köszönhető. Ő ugyanis nem sajátítja ki ezeket a történeteket, hanem egyszerűen elmeséli, olyan tisztán, közvetlenül és anekdotikusan, amennyire csak lehet. Ez a lefegyverző őszinteség aztán a hasonló – sőt néha kísértetiesen azonos – élményekkel terhelt nézőből is kiöli az összehasonlítgatás és a kisajátítás buta vágyát, így ő is ugyanolyan derűvel képes a vászonra nézni, ahogy a rendező őrá. Persze az erős érintettség még megmarad, így aztán nem is igazán tudom megítélni, mit jelenthet a Moszkva tér egy nem-generációs nézőnek, de nem hiszem, hogy nagyon mást, mint amit én is leszűrtem: kedvesen sztorizva előadott anekdotafüzér, nem túlságosan markáns karakterek, elmosódottan felrajzolt viszonyok, tét nélküli konfliktusok – Törököt és alkotótársait igazán nem lehet hamis pátosszal vádolni. Számukra (számunkra?) 1989 nyara nem az egyéni és politikai szabadság megismételhetetlen, édes egybecsengésének pillanata. Pontosabban lehet, hogy az, de szerencsére ebből nem derül ki semmi: minden Budapest-filmek kihagyhatatlan, Hitchcock-szerűen visszatérő motívuma, az általában oly kínosan sikerülő rendőrjelenet is bájosan fut ki egy éjjel-nappalikról szóló topográfiai vitába, a Nagy Imre-temetésről szóló híradó-beszámoló egy érettségi tételes poénba.
Ha a Moszkva tér a precízen kronologizált retrót választja stratégiájának, akkor az I Love Budapest egész más utat jár. Először is, nincs pontos datálás: nincs egy szemernyi utalás sem, melyből kiderülne, hogy pontosan mikor is játszódik a film. Tudjuk persze, hogy valamikor a kilencvenes évek második felében, de ezen túl nem jutunk. Másodszor: bármily meglepő a cím alapján, de Budapestet lényegében nem látjuk, bár annál többet beszélnek róla a filmben.
Az alaphelyzet klasszikus sémára épít: egy vidékről a fővárosba érkező fiatal lány történetéről van szó. Őszintén szólva meg sem lepődtem, amikor a stáblista végén egy Salamon Andrásnak szóló köszönetnyilvánításra bukkantam – az egész szituáció markáns hasonlóságokat mutat az említett rendező Közel a szerelemhez című munkájával. Vidékről felkerülni, szerencsét próbálni a nagyvárosban – valósággal kínálkozik a lehetőség, a film negyedéig kicsit aggódtam is, hogy mikor jön a Yonderboi-zenés etűd a Váci utcán lófráló ifjú szöszkéről... Szerencsére hamar kiderült, hogy ilyesmiről szó sem lesz, hiszen Incze Ágnes kíméletlen következetességgel építette fel filmjét: eltökélt módszerességgel kiirtott belőle minden külső felvételt, és ami megmaradt, az is a végtelenségig leegyszerűsített, konstruktivista kompozíciókból áll össze. Ez azonban még nem minden. Mivel őt egész más érdekli, mint a Moszkva tér alkotóit, jelesül (szándékolt nyakatekertséggel fogalmazva) a kiüresedett emberi kapcsolatok szövevényes hálója, Incze nem szégyelli jóformán az egész filmet közelikre és beállítás-ellenbeállítás párokra felépíteni. Ez ugyan életveszélyes játék – elegendőek lettek volna egy icipicit gyengébb színészek vagy kevésbé kiforrott elképzelések a karakterekről, és máris egy brazil szappanoperában találtuk volna magunkat –, de az I Love Budapestnek éppen ez a játék adja az ízét és a tétjét. Megkockáztatom, az operatőr, Pohárnok Gergely nélkül kudarcba fulladt volna a vállalkozás, ő azonban példátlanul érzékeny képi világot teremtett a szigorúan minimalista rendezői koncepció köré. Hol finoman túlexponálva, hogy az árnyalatok teljes gazdagságukban bontakozhassanak ki, hol vad kontrasztokkal dolgozva Pohárnok ritkán látható intenzitással töltötte fel az emberi arcot és testet. Számomra elsősorban Pohárnok (a Véresen egyszerű Barry Sonnenfeldjére kísértetiesen emlékeztető) munkája miatt vált a film felzaklatóvá.
Persze ha az operatőr „erős” képei elsősorban közelik, akkor különösen feszes összjátékra van szükség színész, rendező és fotográfus között. Az I Love Budapestnek nemes erénye a színészválasztás, még ha mondjuk Csányi Sándor talán az indokoltnál komikusabbra is vette a biztonsági őr, vagy Lengyel Tamás sematikusabbra az éjszaka királya figuráját. Szemmel láthatóan mind Incze, mind Pohárnok a női szereplőkre koncentrált elsősorban, Pohárnok például feltűnő gyengédséggel – és rendkívül hatásosan – emeli ki Hámori Gabriella márványosan ragyogó bőrét. Ez a fajta operatőri munka következetesen egyensúlyoz a valóság- és álomszerűség határán, csakúgy, mint maga a történet, amely – letagadhatatlan utalással a Csoda Milánóban-ra – meseszerű „elröppenéssel” zárul, azzal az apró különbséggel, hogy míg ott egy galamb, addig itt egy mocsári teknős a csoda „hordozója”.
Végső soron mindkét filmet a hiány mozgatja: lehet, hogy a Moszkva tér első jeleneteinek egyikében a tanács által „elbaszott”, nem létező Orom utcai házszám jópofa poénnak tűnik csupán, számomra mégis emblematikus jelentőséggel bír. És nem csupán a város, Budapest hiányáról van itt szó. A Moszkva térben ez a hiány az eltűnő lehetőségek, a szétfolyó, anekdotává szelídülő emlékek és élmények lenyomata, az I Love Budapestben pedig az egymás iránti figyelem, a megértés, a szeretet és a vágyak csak csodával feloldható elillanása.
- Kultúra [6]