(...)
Elnök úr, ön bejelentette, hogy Jedwabnéba utazik a bűntény évfordulójára, és ott kér bocsánatot e gyilkosságért. Ugyanakkor kételyek merültek fel: nem úgy értelmezi-e a világ az államfő bocsánatkérését, hogy ezzel Lengyelország – éppen mint állam – elismeri felelősségét a zsidók lemészárlásában? Glemp prímás pontosan ezzel magyarázza azt a döntését, hogy nem vesz részt a jedwabnei ünnepségen. Véleménye szerint ha bocsánatot kérne a lengyel püspöki kar vagy a prímás, mint a püspöki kari konferencia elnöke, az olyan benyomást kelthetne, hogy az egyház is helytállónak tartja azt a tézist, mely szerint minden lengyel katolikus bűnös e pogromban. Nem tart-e attól, hogy hasonlóképpen értelmezik az „állami” bocsánatkérés gesztusát?
Ha azt akarjuk, hogy jobb, erősebb és bölcsebb emberekként lépjünk túl ezen a Jedwabne-ügyön, el kell mondanunk a történtekről a teljes igazságot. De az igazmondás nem jelenti azt, hogy kiterjesztjük a felelősséget az egész nemzetre vagy a lengyel államra. A lengyelek között voltak olyanok, akik segítettek a zsidókon, megmentették az életüket. Olyanok is voltak, akik pénzért árulták el őket, és sajnos, az is előfordult, hogy gyilkolták a zsidókat. Ilyen is volt, olyan is volt. A Jedwabne-ügy egyik tanulsága az, hogy nem lehet, sőt nem is kell mérleget készíteni a hősiességről és az aljasságról. Az előbbi, sajnos, nem zárja ki az utóbbit. Lengyelországban a nemeslelkűség és a gyalázat is nagy volt. Ezt el kell ismernünk, és arról is beszélnünk kell, milyen összetett ez a probléma.
Az „állami bocsánatkérésnek” van egy másik aspektusa is: a jedwabnei bűntény idején a lengyel állam fennhatósága nem terjedt ki a szóban forgó területekre. Tehát például Willy Brandt, Németország kancellárja okkal kért bocsánatot a második világháború idején elkövetett német bűnökért, mert a német állam nevében és engedélyével követték el azokat. Jedwabnéban viszont szó sem volt ilyesmiről.
A bocsánatkérés nem jelenti azt, hogy Lengyelország teljes felelősséget vállal ezért a gyilkosságért vagy részfelelősséget a holokausztért. A történelmet nem lehet megváltoztatni: nem szabad elfeledkeznünk arról, ki robbantotta ki a második világháborút, ki hozta a nürnbergi törvényeket, ki létesítette a koncentrációs táborokat, ki fogadta el az Endlösung koncepcióját. Tudjuk, hogy e jelenségek forrása a nácizmus és Hitler volt. Más természetű bűnökről, a kommunista totalitarizmus bűneiről is tudunk, mint ahogy arról is, hogy a Ribbentrop–Molotov-paktum értelmében egy darabig támogatta egymást a két rendszer. Jedwabne történelmi háttere evidens. És erre is emlékeznünk kell.
Az a legfontosabb, hogy szembesülve a jedwabnei bűnténnyel, állást kell foglalnunk – az igazságnak megfelelően. Nevén kell nevezni a dolgot, nem feledkezve el a körülményekről: a jedwabnei kegyetlen gyilkosságot lengyelek, honfitársaink követték el. Ezért azt kell tennünk, amit ilyen helyzetben szokás: bocsánatot kell kérnünk, de azt is fűzzük hozzá, hogy meggyőződésünk szerint e bűntény ódiuma nem terjeszthető ki minden lengyelre, mégis reméljük, hogy ez az az aktus, ami fölé a lengyelek és a zsidók megbékélésének hídja felépülhet. (...)
Felmerülhetnek olyan aggályok, hogy az államfő bocsánatkérése könnyen banális, sőt nem is teljesen egyértelmű gesztusnak minősülhet.
Emlékeztetnék arra, hogy nemegyszer ugyanazok, akik ezt kérdik, más esetekben nagyon is elvárták a köztársasági elnöktől, hogy bocsánatot kérjen a történelmi tragédiákért. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy a világ a politika prizmáján át tekint az állam- vagy kormányfő minden tettére. Ilyen kockázattal jár a hivatásunk. Csak hát hányszor fordult elő, hogy pont a politikusok bátor és őszinte gesztusai segítettek leküzdeni különféle akadályokat? Ilyen szerepet töltött be Willy Brandt, amikor letérdelt Varsóban a gettó hőseinek emlékműve előtt, vagy Jelcin elnök, amikor bocsánatot kért a Powązki temetőben, a Katyń-keresztnél. Könnyek szöktek a szemébe, igazi könnyek. Ezek nemcsak politikai tettek voltak, hanem társadalmi események is. Megváltoztatták annak az országnak a tudatát és politikai kultúráját, amelyet ezek a politikusok vezettek. (...)
A jedwabnei bocsánatkérésen vitatkozó lengyeleknek el kell gondolkodniuk azon, közömbösen tudomásul tudták volna-e venni, ha Jelcin nem szedi össze a bátorságát, és nem kér bocsánatot Katyńért? Vagy ha a német kancellárok – Brandt Varsóban, Kohl Krzyżowában, Herzog a varsói felkelés ötvenedik évfordulóján vagy a legutóbb Schröder – hallgatnak, és nem hajtanak fejet a háború lengyel áldozatai előtt? Csak rutinszerű, üres gesztusoknak tekintettük ezeket? Nem!
A bocsánatkéréseknek még egy harmadik összetevőjük is lehet: összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentőségük van a bocsánatot kérő politikus hazájában, mint külföldön. Szörnyű élmény lehetett az oroszoknak, amikor Jelcin kimondta, hogy „bocsánatot kér” Katyńért. Hisz ők abban a meggyőződésben nőttek fel, hogy hatszázezer honfitársuk esett el Lengyelország felszabadításáért a német fasisztákkal vívott harcban. Itt voltak a sírjaik, tisztelettel tekintettek elesett hőseikre. Ezzel a tudattal akartak élni tovább. Az elnökük meg azt mondja, hogy Katyń is volt, és nem csak az számít, hogy Sztálin parancsára lőtték tarkón a lengyel tiszteket, hanem az is, hogy oroszok lőtték agyon őket. (...)
De vajon a lengyel állam nem követett el Jedwabne ügyében „mulasztási vétséget”? A szakértők már régóta tudtak az esetről. Az Egyesült Államokban már 1996 óta jelentek meg cikkek a témában...
Ha így vesszük, sokkal korábban követtük el a mulasztási vétséget: 1956 októbere után már lehetett volna foglalkozni a kérdéssel. Gierek is fölvethette volna. (...) Másutt látom én a hibát, például abban, hogy a Harmadik Köztársaság tíz esztendeje alatt nem építettük fel a Lengyel Zsidó Történeti Múzeumot. Ott megmutathatnánk Jedwabnét és Radzilówot is, ugyanakkor emlékeztethetnénk az Igazak bámulatos tetteire, az asszimilált és nem asszimilált zsidók közös kultúrájára. Mennyivel könnyebben beszélgethetnénk ma a legsúlyosabb kérdésekről is. Itt a nagy mulasztás és a hiba.
Másrészt megvan a jó oldala, hogy ilyen késve vetjük fel ezt a kérdést: ma a lengyelek sokkal jobban fel vannak készülve Jedwabne megvitatására, mint húsz évvel ezelőtt. (...)
(Tygodnik Powszechny, 2001. április 14.)
Pálfalvi Lajos fordítása
- A Jedwabne-vita [9]