Tényleg nem nosztalgiázni akarok, csupán néhány apró megjegyzést tenni.
Valaha, a nyolcvanas évek derekán az avantgárd a jelenkori magyar irodalom egyik figyelemre méltó ága volt: még írtak is a könyvekről, a folyóirat(ok)ról, az irodalmi esetekről, a Magyar Műhely találkozóiról. Talán azért, mert ez az irány, ezek a munkák a korábbi egyszínűséget jólesően megbontották, talán azért, mert annak, hogy valami új, hogy valaki (író) nem akarja megismételni azt, ami egyszer már megszületett, még volt jelentősége. Az évtized vége felé az új szerepének felfogása változik meg – írta akkor Sebők Zoltán – addig az új megtalálása volt a legfontosabb, ma a művet nem tudja hitelesíteni a tény, hogy új, sőt, mintha az új keresése mostanság tilossá vált volna (Magyar Műhely, 70/2. szám). Akkoriban az eszközök kutatása, a mű anyagi megvalósulásának milyensége, szükségessége volt a művészet és benne az irodalom fő problémája. Ma mindezek még jó esetben is elnéző mosolyra lelnek... Az olvasó kerül az érdeklődés középpontjába, a befogadás lesz az érték mértéke.
Annak idején sokan – köztük mi, „műhelyesek” is – úgy gondolták, úgy hitték, hogy az avantgárd nem stílus, nem irányzat, nem izmus – hanem alkotói, művészi és emberi magatartás. Nem érdemes hosszan elidőzni annál, hogy ki mit értett ezen: analitikus és konceptuális hozzáállást, a művészet rendszerének vizsgálatát, bírálatát, intermediális alkotói gyakorlatot. Sokkal fontosabb, hogy találtatik ma is – és nagyon remélem nem egy – olyan alkotó, aki hu maradt, vagy éppen a nem rózsás kilátások ellenére fiatalabbként csatlakozott ehhez az alkotói gyakorlathoz.
Székely Ákosról és Sőrés Zsoltról van szó. Azért róluk (lehetne még egy-két nevet emlegetni), mert mostanság jelent meg önálló munkájuk (kötetük?).
Székely Ákos 1995 óta szerkesztője-kiadója (Abajkovics Péterrel) a Leopold Bloom című, 75 példányban Szombathelyen megjelenő folyóiratnak. Mások kárörvendően hozzáfűznék: assembling folyóiratnak – a szerzők vállalják, hogy munkájukat 75 példányban küldik a kiadóba, s viszonzásul kapnak egy példányt a többiek munkáival. Ebbe a végvárba vonult vissza az avantgárd. S innen hajtja végre időnkénti kirohanásait: a lapnak immáron húsz száma jelent meg. A tizenkilencedik Székely Ákos huszonnyolc munkáját tartalmazza (plusz három szerző vendégoldalát). A művek a vizuális irodalom és a montázs-kollázs határán mozognak, egyik inkább erre, másik inkább amarra hajol ki. Ahogy Duchamp piszoárja egy csapásra megszüntette a művészet esztétikusélmény-követelményét („Az elkerülendő veszély az esztétikai élvezet”), Székely a ma minket körülvevő (elsősorban) bevásárlóközpont-kultúra anyagát, reklámjait, harsány bulvárrikácsolását teszi elénk olyan formában, hogy így már érdemes mosolyogni is rajta, sőt elgondolkodni is, mintha csak azt sugallná: ebben a miliőben talán mégsem „elkerülendő veszély az esztétikai élvezet”. Nem szörnyülködik, nem hadonászik, nem átkozódik, viszont van néhány olyan szép lapja, melyet bárki megirigyelhet, a „szilva”, a „Rama”, a „Tőkehús”, a „Molly” vagy az „After Eight” például.
Őszintén bevallom, '95-ben mi, a Műhely szerkesztői is szkeptikusak, talán ellenségesek is voltunk Székely Ákos vállalkozásával szemben. Legyen ma elégtétel, hogy örülünk, hogy ez lett belőle, hogy ilyen csúcsokra jut a lap? az antológia? az (év)könyv? – ennek még nincs neve.
Sőrés Zsolt első kötetében (Fekete könyv, Cserépfalvi, 1993) már megelőlegezte azt a szövegkritikus, nyelvközpontú költészetet, melyet most megjelent könyvében (FEHHLEHHE) tökélyre visz (legalábbis saját költői világában). A könyv hátlapján megjegyeztetik, hogy a szerző „író és experimentális zenész”. Az utóbbit megérzi az ember a szövegen is, főleg ha ismeri azt a zenét, amelyet Kovács Zsolttal együtt művelnek a SKY duóban: a szöveg is tele van improvizációval, minden lehetőség kihasználásával, amit a nyelv kínál, sőt: úgy tűnik, hogy itt Kovács Zsolt helyett maga a nyelv a partner. Méghozzá valóságosan a nyelv, s nem a magyar nyelv, mert Sőrés teljesen szabadon és természetesen vált angolra, németre, anélkül, hogy az erőltetettnek tűnne (hogy ezt a Műhelynél tanulta?). Ne tessék félni, nem fogom elmagyarázni, hogy az ilyen szövegirodalomban nem kell történetet, narrációt keresni (ezt még a korai Umberto Eco is így gondolta), de valami olyasmit, amit Derrida grammának, differenciának nevez, játéknak, ami olyan szöveg-”szövet, amely csak egy másik szöveg transzformációjából” jöhet létre „és csak megkülönböztetések és nyomok nyomai vannak”. (J. Kristeva, Szemiológia és grammatológia. Életünk különszám, 1989. július.) Nos ilyen Sőrés szövege is: (a kannibálokat szerette ristan tzara) (kedvese ágairól cseresznyét evett) (szép új növényvilág) (a szovjet irodalom kistükre). Persze Sőrés Zsolt az irodalmi vizualitást sem tagadja meg. Tessék megnézni a 16., 19. és mondjuk a 80. oldalt.
Még egy megjegyzés: ha valaki egyes szövegrészeket túl erotikusnak, netán pornográfnak találna, nézze meg az egész világon ünnepelt Schiele-képeket...
A kötet 333 számozott példányban készült. Ide vonult vissza az avantgárd (l. fent).
(Leopold Bloom, No19, Metabolikus háttér, Leopold Bloom Alapítvány, 2000 és sőrés zsolt, FHHLEHHE, magyar műhely kiadó, 2001.)
- Kultúra [6]