Kirekesztő egyenlőtlenség, privatizált etnikai állam
Hogyan lehet erősíteni a demokratikus stabilitást a posztkommunista Délkelet-Európa többnemzetiségű államaiban? – e kérdés körül forog az alábbi írásban[1] tárgyalt problémák mindegyike. Véleményem szerint ezen országok[2] többségében még nem szilárd a demokrácia: mégpedig főleg azért nem, mert nem megfelelő a viszony a többségi nemzet és a nemzeti kisebbségek között. Amikor azt mondom, hogy nem megfelelő, arra utalok, hogy nem felel meg annak a standardnak, amelyet ideiglenesen a többségi nemzet és a nemzeti kisebbségek demokratikus szempontból megfelelő viszonyának nevezhetünk. Amellett fogok érvelni, hogy ezt a standardot univerzálisan elfogadható elvek halmazaként helyes felfogni, írásomban elvek alatt olyan „normatív standardokat” fogok érteni, „amelyek a morális és jogi szabályok közti porózus határon helyezkednek el, az univerzalisztikus morális szabályok és a szituációs etika között, és olyan morális és etikai beszédmódokban tesznek szert érvényességre, amelyekben a szituációs adottságok különböző szintjeit… vesszük figyelembe”.[3] Azért támaszkodom elvekre, hogy igazi témám kifejtésekor ne essem abba a hibába, hogy modellben gondolkodom, sem pedig abba, hogy a körülményeket abszolút adottságoknak tekintem, ami lehetetlenné teszi a normatív megfontolások érvényesítését. Vagyis olyan reflexiós stratégiára törekszem, amely figyelembe veszi a körülményeket, de univerzálisan elfogadott értékek alapján meg is ítéli őket.
1. Elvek és problémák
Az elveket először absztrakt elméleti szinten fogom azonosítani és vizsgálni. Ennek célja az együttélés azon alapszabályainak megragadása, amelyekben minden állampolgár nemzeti hovatartozásától függetlenül osztozik. A második lépésben ezt az univerzális keretet arra fogom használni, hogy körülírjam azokat a normákat és intézményeket, amelyek megléte a plurális társadalmakban a többség és a kisebbségek megfelelő viszonyának biztosításához szükséges. Míg az első lépésben csak azt a kérdést teszem fel, hogy mely értékeken alapul a politikai liberalizmus, a második lépés már az univerzális és lokális komplex viszonyának területére vezet. Végül, a harmadik lépésben a gyakorlatot, vagyis a Délkelet-Európa posztkommunista országaiban kialakult etnikai viszonyokat fogom elemezni. Ennek részletezése előtt két magyarázattal tartozom az olvasónak.
Az első az elmélet és a gyakorlat viszonyára vonatkozik. Ki akarom védeni azt az ellenvetést, miszerint az általam javasolt megközelítési mód egyet jelent azzal a követeléssel, hogy a gyakorlatot összhangba kell hozni az absztrakt okoskodás révén nyert belátásokkal. Én nem a „létező” és az „ideális” között akarok különbséget tenni. Az univerzális elvek primátusa nem jelenti azt, hogy a tiszta ész magasabb rendű, mint a valóság. Inkább úgy gondolom, hogy az elvek már beleépültek azokba a politikai gyakorlatokba és értékekbe, amelyek meghatározzák az alkotmányos demokráciákat, és ezeken belül az egyének státusát. Ez annak ellenére is így van, hogy az empirikus vizsgálódások néha torzulásokra találnak bizonyítékokat. Ennek a megközelítési módnak az igazi témája a demokrácia és a demokráciákban folyó legitimációs folyamatok normatív igazolása. A legitimálandó tárgy az a feszültség, amely az alkotmányos demokráciák normatív önfelfogása és társadalmi, politikai gyakorlatuk között létezik.[4]
A második magyarázat közvetlenebbül kapcsolódik ennek az írásnak a témájához. Az elmélet iránti igény abból a triviális megfigyelésből születik, hogy a „valódi életben” a szóban forgó kérdések – jogok, egyenlőség, egyéni jogok szemben a csoportjogokkal, az állam alkotmányos definíciója és polgárok általi percepciója – mind rendkívül heves viták kereszttüzében állnak, és nemigen lehet őket a normatív megfontolásoktól megkülönböztetni. Végeredményben minden olyan vizsgálatnak, amely a posztkommunista Európában a többség és kisebbség közötti viszony empirikus valóságára irányul, normatív véleményt kell kialakítania egy sor kérdésről: az állam identitásáról, a kisebbségek azon követeléséről, hogy elismerjék őket, vagy arról, hogy vannak-e korlátai a törvény előtti formális egyenlőségnek a pluralizmus körülményei között. A többség és a kisebbség közötti viszony szereplői számos kérdésükre nem pusztán objektíve helyes válaszokat keresnek. Gyakrabban állítják, mint sem, hogy ők – a „másikkal” ellentétben – birtokában vannak a helyes válaszoknak. Másként fogalmazva: a posztkommunista Európában az ideológiai és normatív igénybejelentések az etnikai kapcsolatok empirikus valóságának jellemző jegyei. Ennélfogva annak, aki ezt a valóságot vizsgálni akarja, rendelkeznie kell egy olyan elméleti nézőponttal, amelyből az egymásnak ellentmondó normatív interpretációk megítélhetők.
Mielőtt továbbmennék, hadd tegyek egy megszorítást: az általam javasolt megközelítési mód „általánossága” inkább kontextuális, mint abszolút. Ez a cikk nem foglalkozik a liberális politikai alakulaton belüli illiberális csoportok státusának problémájával. Azt sem állítom benne, hogy a világ minden országának el kellene fogadnia a liberális alkotmányos univerzializmust. Másként fogalmazva: nem értékelem azokat a létező politikai alakulatokat, amelyeket a jó specifikusan szituált fogalma körül hoztak létre, nem pedig az univerzálisan helyes követelése körül. Pusztán azt állítom, hogy az ilyen államokban a konstitucionalizmus kategóriájának nincs sok értelme. Érvelésem érvénye csupán az alábbi – a posztkommunista pluralista társadalmakra jellemző, de nem csak rájuk vonatkoztatható – szcenárióra korlátozódik: az állam két vagy több nemzeti csoportból áll, amelynek tagjai és elitjei azt állítják, hogy hűek a liberális elvekhez; ugyanakkor (képviselőin keresztül) mindegyik csoport a „másik” csoporthoz fűződő viszonyában a csoportspecifikus jó elsőbbségét hangsúlyozza. Olyan attitűdről van szó, amely önellentmondásos, és amelynek következményei magát az együttélés lehetőségét kérdőjelezik meg. Ilyen esetekben szükségünk van a liberális konstitucionalizmus operacionális fogalmára és intézményrendszerére, amely – azáltal, hogy minden csoport számára elfogadható közös nevezőt nyújt anélkül, hogy a csoportok önmagukról alkotott képét megkérdőjelezné – képes a versengő csoportidentitások kibékítésére.
A régió minden posztkommunista állama azt állítja, hogy hű a liberális alkotmányossághoz, és nincs olyan nemzeti csoport (legyen az többségi vagy kisebbségi), amely kétségbe vonja a legfontosabb liberális doktrínákat. Olyan politikai egységekről, csoportokról és honpolgárokról beszélünk, akik állítólag felismerik az alkotmányosan meghatározott jogok, valamint a liberális jogi és intézményi berendezkedés jelentőségét. Ezért a problémát vizsgálhatjuk az alkotmányos kormányzásról és az alapvető jogokról folytatott liberális diskurzus keretei között. Márpedig ebből a szempontból a többség és a kisebbségek viszonyának nem megfelelő mivoltát elemzésünk vagy annak tulajdoníthatja, hogy 1. a liberális konstitucionalizmus plurális társadalmakban képtelen a szabadsággal és egyenlőséggel kapcsolatos problémákat jól kezelni, vagy pedig annak, hogy 2. a posztkommunista plurális társadalmak képtelenek a liberális konstitucionalizmus követelményeinek eleget tenni. Ha az első válasz bizonyulna igaznak, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a liberalizmus alkalmatlan stratégia a plurális társadalmak számára, mivel képtelen igazságos és jó válaszokat adni a jogok, az identitások, a megfelelő intézményi struktúra (a hatalmi ágak szétválasztása, a hatalommegosztás) által felvetett kérdésekre. Ha a második lehetséges válasz bizonyul igaznak, az azt jelenti, hogy a posztkommunista plurális társadalmakban nem a liberalizmussal van baj, hanem a liberalizmus torzulásaival, esetleg hiányával.
Megpróbálom bizonyítani, hogy az utóbbi az igaz. Amellett fogok érvelni, hogy a liberális konstitucionalizmus a helyes stratégia a plurális társadalmak számára. Egyrészt azért, mert inkluzív, másrészt azért mert szenzitív a kontextusa iránt. Ennek igazolására cikkem második részében megpróbálom felvázolni a liberális konstitucionalizmus elméletét, mit jelent a plurális társadalmak számára. Cikkem harmadik részében a második részben nyert normatív belátások fényében igyekszem megvilágítani a délkelet-európai posztkommunista államok alkotmányos tulajdonságainak alapvető vonásait.
2. Liberális konstitucionalizmus a plurális társadalmakban
A konstitucionalizmus hagyományos értelmezéséből indulok ki. A liberális konstitucionalizmus olyan politikai berendezkedés, amely sarkalatos törvények együttesén alapul: ezen alaptörvények határozzák meg az alapjogokat, hívják életre a kormányzati hatalmat, és jelölik ki működésének korlátait. A konstitucionalizmus az állami hatalom normatív igazolására irányul: a közösség minden tagja egyenlő szabadságának követelménye az a normatív standard, amely az állami „kényszerítő program” legitimitásának végső kritériumaként korlátozza az állami hatalmat.[5] Általában a konstitucionalizmus negatív funkciójának tekintik az egyéni szabadság önkénytől való védelmét.[6] Az alapvető liberális dilemmával nézünk itt szembe: a liberális politikai közösségnek az egyéni szabadság és a kétségbe vonhatatlan közösségiség állandó feszültségében kell élnie. A szabadság, amelyet az alapvető jogok alkotmányos katalógusa formalizál, megteremti az egyéni identitás keretfeltételeit. Mivel az egyének sokan vannak, és mivel a jogilag formalizált jogok az egyéni autonómia fogalmán alapulnak, a liberálisan felfogott egyéni identitásból következik a mássághoz való jog. Az absztrakt jogegyenlőség körülményei között létező másságok sokaságát össze kell békíteni a politikai közösség – elvben megkérdőjelezhetetlen – identitásával.
Ezen a ponton a konstitucionalizmus integráló funkciója kerül reflektorfénybe. Az egyének és az állam kapcsolatait nem lehet törvényben meghatározott és garantált legitim tevékenységi területeik elválasztására redukálni. Olyan pontoknak is létezniük kell, amelyeknél az egyéni identitások és az állami identitás metszik egymást. A konstitucionalizmus olyan keret megteremtésére törekszik, amely a kormányzók és a kormányzottak közös értékeiből áll, és amely a társadalmon és a közösségen belül mind a horizontális, mind a vertikális kapcsolatokat szabályozza. Véleményem szerint a korlátozott illetékességű kormányzásnak, a jogállamiságnak és az alapvető jogok normatív primátusának alkotmányos elvei azok a pontok, ahol az egyéni és közösségi identitások metszik egymást.[7]
A jogoknak itt mindent megelőző konceptuális fontosságuk van. Először is a jogállamiságnak és a korlátozott hatáskörű kormányzásnak mind analitikus jelentése, mind normatív igazolása csak a jogokra való hivatkozás révén konstruálható meg. Másodszor az identitást – legalábbis a liberális perspektívában – a jogok határozzák meg.
Természetesen mindez nem mentes a kétértelműségektől. Könnyű felemlegetni a liberális („negatív”) jogok állítólagos atomisztikus jellegét: a jog állítólag csak a valóságban nem létező monadikus egyének identitását és érdekeit védi, mivel pusztán az egyéni autonómia mások számára legitim módon hozzáférhetetlen szféráját védelmezi és keríti körbe. Az egyének ebben az autarchikus értelemben nem autonómok – folytatja a kritika –, mivel minden emberi lény másokkal együtt él közösségben, és az identitás az együttélés kontextusában is elismerést követel magának.
De ideiglenes válaszként emlékezzünk arra, hogy a jogok legalapvetőbb jogi értelmükben valójában kölcsönös elismerést előfeltételező viszonyok. A tipikus negatív jog egy olyan jogi viszony, amelyben az egyik (a joggal felruházott) oldalnak joga van valamire, míg a másik oldalnak (a jog címzettjének) bizonyos kötelezettségei vannak a joggal felruházottal szemben.[8] El kell ismernünk egymást ezen az alapvető minőségünkben. Szerintem ennek az elismerésnek a következményei túlmutatnak a legálisra „formalizmuson” és az individualisztikus „atomizmuson”. Arról van szó, hogy a jogok ezen elismerésen alapuló sajátosságából alapvonásaik következnek. Először is az, hogy a jogok jelentése és érvényességi köre absztrakt módon van definiálva, ami kizárja a személyek közötti jogilag releváns különbségtételt: jogokból szőtt jogi maszk az, amit elismerünk egymásban, és amit az államhatalom elismer, amikor kapcsolatra lép velünk. Alább megpróbálom megmutatni, hogy ez az autonóm személy szabad fejlődésének szükséges előfeltétele: ennek az absztrakt jogi elismerésnek köszönhetően tudunk egymással és az állammal kommunikálni. Ezenkívül a jogok általánosak, azaz a politikai közösség minden tagjára vonatkoznak egyszerűen azon az alapon, hogy állampolgárok.[9] A liberális alkotmányos államban a jogok absztrakt jellege és általánossága adja az egyén státusának egy másik alapvető minőségét: a törvény előtti egyenlőséget. A törvény előtti egyenlőség azt jelenti, hogy mindannyian jogoknak ugyanazon halmazával vagyunk felruházva.
Egyenlő jog a különbözőséghez
Az emberi jogok azok egyenlőségét védik, akik emberként különbözőek. Két interpretációs út nyílik meg ebben az összefüggésben. Egyrészt lehet úgy érvelni, hogy a jogok tekintetében való formális egyenlőség az emberek közötti minden különbséget irrelevánssá tesz. De a liberális interpretáció más irányba vezet: a jogok tekintetében való egyenlőség nem akadályozza meg azokat, akik különbözőek, hogy azok legyenek, amik. Individuális tulajdonságaink végtelen sokaságától jogilag elvonatkoztatva az emberi jogok elismerik és védik azt a lehetőségünket, hogy különbözzünk. Egymástól különböző embereket csak akkor lehet egyenlőekként kezelni anélkül, hogy megsértenénk egyediségüket, ha egyenlőségük olyan absztrakciós szinten van kimondva, amely nem fenyegeti, hanem formálisan védelmezi egyedi identitásukat. A közösségi identitás előzetes meghatározása is ebből következik. A liberális konstitucionalizmus – miközben az olyan individuumok szimbolikus fogalmát hívja segítségül, „akik azért társulnak, hogy szabad és egyenlő társak jogi közösségét alakítsák meg”[10] – beismerten abból a jogilag (jogok formájában) közvetített interszubjektív elismerésből származtatja a közösségi identitást, amelyet az egyének nyújtanak egymásnak. Tehát a liberális közösség „azon személyek összessége, akik egy területen élnek, és akiket köt az alkotmány …, [amely] pontosan azokat a jogokat lépteti életbe, amelyeket ugyanezeknek az egyéneknek egymásnak kell tulajdonítaniuk, ha együttélésüket a pozitív jog eszközein keresztül legitim módon kívánják elrendezni”.[11]
Az egyéni identitás, a különbségek kölcsönös elismerése és a közösségi identitás közötti viszonyban az állam a jogok garantálójaként több szükséges rossznál, és az állampolgárok és a politikai hatalom közötti viszony több, mint puszta „érdekházasság”. A politikai hatalom mind az egyén különbözéshez való jogának, mind a szükséges közösségi identitásnak garantálója.[12]
De tudatában vagyok, hogy ez a kép nem teljes. Egyesek nevezhetik idealistának. Mások mondhatják, hogy konceptuálisán vak azokra a problémákra, amelyek kulcsfontosságúak az egyéni és közösségi identitások szempontjából. Az alkotmányos liberalizmus elvei és berendezkedése által garantált különbségek, mondják, nem elégségesek igazi énünk megfelelő elismerésére. Más szavakkal: a liberalizmus képtelen igazi identitásainkat a maguk tényleges sokféleségében megerősíteni. A liberalizmus az igazi közösségi identitást sem tudja megragadni, elsősorban azért nem, mert képtelen felismerni az egyébiránt könnyedén megfigyelhető kapcsolatot társadalmilag szituált sajátos énünk és a társadalom „igazi cementje” között. Vagy a kommunitárius kritika nyelvén megfogalmazva: a liberalizmus nem veszi észre a nyilvánvalót, nevezetesen azt, hogy az egyéni identitásnak és az állam identitásának közös a forrása, illetve közös forrásának kellene lennie. A kommunitárius perspektívában a dolog egyszerű: egyéni identitásunkat döntő mértékben határozza meg társadalmi és kulturális hovatartozásunk, azaz tagságunk egy történelmileg-intergenerációsan kialakult csoportban, a nemzetben. Ennek következtében a jó politikai közösséget csak úgy lehet elképzelni, mint azon különleges és páratlan érték politikai elismerésének és fejlesztésének megtestesülését vagy médiumát, amelyen a nemzet tagjaiként osztozunk.
Röviden: a kommunitarizmus azt veti a liberalizmus szemére, hogy a különbséggel és az identitással kapcsolatos problémákat nem lehet megoldani a valódi különbségektől és a valódi identitásoktól való elvonatkoztatás útján. Ez akkor is komoly kifogás, ha figyelmen kívül hagyjuk a kommunitárius argumentáció lényegét. De a kommunitáriusok szerint még ennél is súlyosabb a probléma a liberalizmussal, mivel az csak mítosz, hogy az egyéni identitások és különbségek az univerzális jogok és az absztrakt egyenlőség keretei között léteznek, és hogy az állam etikailag és politikailag semleges.
A helyzet az, hogy a liberális konstitucionalizmus valójában nem az univerzális jogok érvényesülését mozdítja elő, hanem inkább a többségi nemzet partikuláris javát. Ez is komoly kihívás a liberalizmus számára. Az érv intuitív ereje abból táplálkozik, hogy történelmileg helytálló. A liberális nacionalizmussal, azaz „a polgárjogok, az egyenlőség és a jogállamiság által korlátozott nacionalizmus”-sal[13] állunk szemben. A nemzetállamban megtestesült liberális nacionalizmus igyekszik egyensúlyt teremteni egyfelől a partikuláris identitások, másfelől az univerzális értékek és berendezkedési minták között, de eközben nem vonja kétségbe senki jogát arra, hogy különbözzék. Csak éppen minden csoportidentitásnak a privátszférában jelöli ki a helyét. Ez azonban a valóságban előnyöket teremt a többségi nemzet számára, mivel a nyilvánosság nyelve a többségi nemzet nyelve. A nemzeti kisebbségektől megtagadják az elismerést, és ezt olyan különböző szinteken lehet megtapasztalni, mint az állam szimbolikus identitása (állami jelvények, ünnepek), az oktatás, az információ, az állami szervek előtti nyelvhasználat.[14]
Védőpajzs és médium
A plurális társadalom bármiféle realista liberális stratégiájának képesnek kell lennie arra, hogy választ találjon az alábbi két kihívásra. Először: képes-e az egyéni és kommunális identitások absztrakt meghatározása arra, hogy a társadalmilag és kulturálisan beágyazódott különbségek megfelelő védőpajzsaként és kinyilvánításuk megfelelő médiumaként funkcionáljon? Másodszor: lehetséges-e liberalizmus a nemzetállam hamis univerzalizmusán túl?
Először megpróbálok válaszolni az első kifogásra, miszerint az absztrakt liberális univerzalizmus különösen plurális társadalmakban képtelen a valódi identitásokat tematizálni. A problémát a kulturális partikularizmus és az univerzális jogok közötti konfliktusként lehet felfogni. Mivel legitim módon semmilyen identitást nem lehet eliminálni vagy leigázni, az igazi kérdés a következő: képes-e a liberalizmus a konfliktusban álló elismerés-követeléseket kibékíteni, nekik helyet adni?[15] Vagy pedig: játszhatják-e a jogok – s ha igen, milyen jogok – az univerzálisan elfogadható mediátor szerepét az egyéni identitások, valamint a szituált csoportidentitások között egy politikai közösségen belül?[16]
Valódi identitásom valamilyen mértékű elismerése szükséges háttere autonómiám értelmezésének. Csak akkor választhatok számomra értékes dolgokat, ha mások hagynak. Hadd jegyezzem meg, hogy az így felfogott autonómia azt implikálja, hogy másoknak nemcsak egyéni preferenciáimat kötelességük tiszteletben tartani, hanem identitásom metaindividuális társadalmi és kulturális koordinátáit is. Ez két egymással kapcsolatban lévő kérdést vet fel. Először azt, hogy milyen kontextusban tud az autonómia értelemmel bíróvá és operacionálissá válni; a másik kérdés az autonómia legitim korlátaira vonatkozik.
Nyilvánvaló, hogy a liberális jogok által produkált identitás „aluldeterminált”. A „ki vagyok én mint valódi emberi lény” kérdésre adott válasznak nincs relevanciája a valóság liberális konstrukciója számára. Csak az számít, hogy miközben a jó életről alkotott autonóm és teljesen a magunk képére szabott (privatizált) elképzeléseink megvalósítására törekszünk, absztrakt jogi korlátokat ismerünk el. De tudjuk, hogy az identitások sohasem ennyire egyszerűek és egyértelműen nyitottak. Amikor mint egyének feltesszük a „ki vagyok” kérdését, már társadalmi keretben élünk. Ebből az következhet, hogy az autonómiát nem lehet teljes mértékben az előbb említett kölcsönös formális elismerés fogalmaival megragadni. A formálisan egyenlő jogok univerzalizmusa nem képes teljes mértékben elvonatkoztatni azoktól a társadalmilag kódolt minőségektől, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy autonóm személyekként cselekedhessünk. Különösen nyilvánvaló ez a plurális társadalmakban, mivel a csoportidentitások olyan mélyek, hogy formálisan egyenlő bánásmóddal nem lehet őket elég sikeresen kezelni. Míg a liberális alkotmányok absztrakt módon (és ezért bizonyos fokig mindig kontrafaktuálisan) fogják fel az egyén és a közösség viszonyát, plurális társadalmakban az identitás, a jogok és az egyenlőség megfelelő megközelítési módja komplexebb körülményeket kell hogy figyelembe vegyen. A tények szintjén ez azt jelenti, hogy míg a többség és kisebbség viszonyának ideális liberális percepciója a szabadon választható társadalmi és politikai identitások nyílt kialakulásán és összjátékán alapul, a nemzeti többség és a nemzeti kisebbségek közötti viszony más természetű. Az ember általában nem cseréli le a nemzeti identitását, leszámítva, ha kényszerítik rá, vagy asszimilációs folyamatoknak van kitéve. Normatív szinten pedig azt jelenti, hogy mivel a kisebbség tagjai egyéni identitásukat a csoportidentitás közvetítésével értelmezik, a kisebbségi csoportot valamilyen módon és valamilyen mértékben jogilag és politikailag el kell ismerni. A releváns identitásoknak ezt a komplex kölcsönhatását egy négyzettel lehetne ábrázolni, amelynek négy oldala az egyéni identitásokat, a többségi nemzet identitását, a kisebbségi nemzetiek) identitását és a kommunális identitást jelképezi.
A kisebbség tagjainak az a „sorsuk”, hogy a csoportidentitást alkotó tulajdonságokba legyenek beleágyazódva. E társadalmi tény elismerése nélkül a tényleges egyenlőtlenség állapotának foglyai maradnak. Bragyova András a következőképpen foglalja össze ezt: „Egy norma csak akkor válik operatívvá, ha működésének tényleges feltételei léteznek… A jogok csak akkor válnak valóságosakká, ha bizonyos ténybeli feltételek teljesülnek. Tehát a jogfeltételek azokat a társadalmi (ténybeli) feltételeket jelentik, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az adott társadalmi kontextusban a jogokkal élni lehessen.”[17] A kérdés tehát a következő: mit kell tenni annak a tényleges egyenlőtlenségnek a felszámolása érdekében, amely megakadályozza a kisebbségek tagjait azon társadalmi állapot elérésében, hogy élvezhessék az értelmes autonóm választás lehetőségét. A válasz egyértelmű: a kisebbségek tagjait különleges orvoslatot nyújtó jogokkal kell felruházni.
A kisebbségi jogok funkciói
A liberális beszédmód a kisebbségi jogokat a jogfeltételekben meglévő tényleges különbség áthidalásának eszközeiként igazolhatja. Ebben az összefüggésben a kisebbségi jogok melletti liberális kiállás két érvvel alapozható meg. Először is: a kisebbségi jogok nélkül a kisebbség tagjai nem tudják egyéni identitásukat megőrizni és szabadon fejleszteni. Másodszor: a kisebbségi jogokra szükség van ahhoz, hogy a kisebbségi egyének (liberális értelemben vett) és a politikai közösség más tagjai közötti egyenlőség biztosítva legyen.”[18]
Ugyanakkor ismeretes, hogy a kisebbségi jogok legitimitását gyakran rutinszerűen kétségbe vonják feltételezett illiberális tulajdonságaik miatt. Meglétük állítólag azt eredményezi, hogy a kisebbségi állampolgároknak többletjogaik lesznek, amiből az következik, hogy a kisebbségi jogok sértik a formális egyenlőséget és a jogok univerzalizmusát. Ezenkívül a kritikusok szerint a kisebbségi jogok a csoportot „jogalannyá” emelik, ami homogenizáló hatású, és közvetlenül ássa alá a csoport tagjainak egyéni identitását, valamint a politikai közösség liberális jellegét.
Ne feledjük azonban, hogy az univerzális emberi jogokat az inkluzivitás és az antimajoritariánizmus jellemzi. Az inkluzivitás azt jelenti, hogy az állampolgároknak minden különbségük ellenére kölcsönösen el kell ismerniük egymásról, hogy legitim módon tartoznak a politikai közösséghez. Az antimajoritariánizmus pedig azt, hogy senki egyéni autonómiáját nem lehet elvenni arra való hivatkozással, hogy az egyének többségének érdekében áll, vagy hogy az egyének többségének „jobb ítélőképessége” szerint helyes, illetve hogy az egész társadalom számára valamilyen előnnyel jár. Autonóm személyként kell értékeljenek, aki olyan élettervvel rendelkezem, amely az enyém és kizárólag az enyém, per definitionem kisebbségben vagyok, és a jogok védenek meg mindazoktól, akik kétségbe akarják vonni autonómiámat, illetve „társadalmilag előnyösebb” jelentéssel akarják felruházni.
Veszélyezteti a kisebbségi jogok bevezetése a jogoknak ezt a két fundamentális jellegzetességét? Nem. A kisebbségi jogok, ha helyesen fogjuk fel őket, nem egy exkluzív csoportetikát védelmeznek, mint valami partikuláris kollektív jót. Helyesebb őket olyan antimajoritárius eszközöknek tekinteni, amelyek a „született” kisebbségek tagjait védik az – identitásuk bizonyos vonásaival nem rendelkező – többségtől. Ebből következik egy liberális válasz is arra a kifogásra, hogy a kisebbségi jogok mint csoportjogok elősegítik a csoport többségének zsarnokságát a csoporttagokkal szemben. A kisebbségi jogok nem a csoportot mint olyat védik, hanem azoknak az egyéneknek a liberálisan felfogott identitását és érdekeit, akik egy hátrányban lévő csoporthoz tartoznak. A két felfogás közötti különbség óriási, és ez az, ami a liberalizmust megkülönbözteti a kommunitarizmustól. „Ha a kollektív jogok az egyén egyenlő szabadságát és méltóságát védik, létük csak akkor igazolható, tartalmuk és kiterjedésük csak abban az esetben elfogadható, ha ugyanazokon a morális elveken alapulnak, amelyek az egyéni polgári jogokat is igazolják.”[19] Ez a kisebbségi jogok legitimitásának végső alapja: csak az alkotmányos jogok univerzalizmusának korlátai között igazolhatóak, mint olyan „eszközök, amelyek többletlehetőségeket biztosítanak azoknak az egyéneknek, akik többlethátrányokat szenvednek el – az egységes jogrenden belül, nem pedig abból kitörve”[20]. Ebben az értelemben a kisebbségi jogok törvényileg garantált szubvencióigények, amelyektől azt várják, hogy a jogfeltételek társadalmilag-történelmileg kialakult igazságtalan elosztását korrigálják. És ezt az általános belátást nem lehet arra utalva kétségbe vonni, hogy néhány esetben a csoport – és nem a csoport tagjai – jelenik meg mint egy adott jog (például a nyelvhasználat, a helyi önkormányzat, oktatás területén) kedvezményezettje. Ez ugyanis csak annak a ténynek az elismerése, hogy a kisebbségi egyének csak akkor tudnak élni jogaikkal, ha az állam elismeri annak a csoportnak a jogalanyiságát, amelynek tagjai.[21] A jogosult ilyen azonosítása nem jelenti azt, hogy a csoportot egy partikuláris erkölcsi szubjektivitás független ágenseként ismerjük el, amelynek a jóról saját, jogvédelemben részesülő felfogása van. Végül, ha ezek a belátások helytállóak, az következik belőlük, hogy a kisebbségi jogokat és a „standard” individuális jogokat egyaránt az inkluzivitás jellemzi: a kisebbségi jogok funkciója az, hogy lehetővé tegyék a kisebbségi egyéneknek, hogy egyenlőkként fogadják be őket a társadalomba. A köznapi gondolkodás előfeltevéseivel ellentétben a kisebbségi jogok nem privilégiumok, amelyek a kisebbségieket a társadalom többi része fölé helyezik, és ezáltal elszigetelik tőle. Helyesebb őket olyan privilégiumokként felfogni, amelyek megakadályozzák a többségi uralom kirekesztő berendezkedését és gyakorlatát.
Az együttélés ténye és jelentése
Milyen jellegűnek kell lennie egy a plurális társadalom számára megfelelő politikai egységnek? Mint már említettem, a nemzetállam fogalmát el kell vetni. A nemzetállam melletti klasszikus motivációs érv jól ismert. Először alapvető vagy domináns identitást kell választani, mert egy liberális politikai közösségben a „miért vagyunk együtt” kérdése mindig egy korábbi közös identitásra utal. Először azonosítani kell egy alapvető, politika előtti identitást – ez a formatív politikai döntés. Ezért kulcsfontosságú az alkotmányozási folyamat egy új (mondjuk: rendszerváltás utáni) politikai közösségben: egyenértékű a jogi és politikai fundamentális döntéssel, azaz a domináns közösségi identitás megválasztásával, s azzal, hogy ez a jog testet ölt.[22]
Én egyetértek azzal, hogy egy előzetes domináns identitás a politikai egység alapjaként releváns. De bizonyítani kívánom: ebből nem következik, hogy a többségi nemzet domináns java az alkotmányosan körülírt identitás implicit vagy explicit alapja.
Az igaz, hogy „mi”, akik egy adott nemzethez tartozunk, különbözünk „másoktól”. Az is igaz, hogy manapság sok liberális demokrácia nemzetállam. A nemzetállam politikai semlegessége történelmileg azon alapult, hogy a többségi nemzet identitását a liberális szempontból problémamentes republikánus identitássá alakították át. Ezt tipikusan a partikuláris csoportidentitások „privatizációján” keresztül érték el, sőt néha a kisebbségek esetében elnyomásukon és kirekesztésükön keresztül. A klasszikus liberalizmus kiáll a mindenkit megillető egyenlő jogok mellett, és a privátszférát jelöli ki, mint azt a mezőt, ahol a partikuláris identitásokkal legitim módon törődni lehet. De ebben az állítólagosán semleges politikai környezetben a nyilvános kommunikáció a többségi nemzet identitásának politikailag elismert szubsztantív vonásaira támaszkodik, amelyek az állami szimbólumoktól az állami szervek előtt használt nyelvig sok mindent magukba foglalnak. Ez nyilvánvalóan okozhat problémákat és feszültségeket plurális társadalmakban, amelyekben a többségi nemzethez tartozók nemzeti hovatartozása csak egyike legalább két nemzeti hovatartozásnak. Az a tény, hogy a többség számszerű fölényben van, nem teszi nem létezővé azt a másik tényt, hogy a nemzeti többséghez való tartozás csak a többség tagjainak jellemző jegye, miközben a nemzetállamhoz való tartozás, amely nemzetállam a többség nevét viseli, a kisebbség (vagy a kisebbségek) tagjainak is jellemző jegye. Ez szükségessé teszi, hogy a közösségi identitás fundamentális megválasztásának nehéz kérdését újból fontolóra vegyük.
Mi teremti meg bennünk egy olyan politikai közösséghez való tartozás, illetve az iránta való szolidaritás érzését, amely két vagy több nemzeti csoportból tevődik össze? Az odatartozási érzésnek és a kölcsönös szolidaritás érzésének együttesen túl kellene mutatnia az ugyanannak a hatalomnak való jogilag kikényszerített egységes engedelmességen és az embertársaink iránti pusztán utilitárius attitűdön. Másként fogalmazva: az a jó politikai közösség, amelyben mindenki képes arra – függetlenül attól, hogy a többséghez vagy a kisebbséghez tartozik –, hogy ne kizárólagosan hierarchikusan viszonyuljon az államhoz, valamint ne kizárólagosan instrumentálisán viszonyuljon polgártársaihoz.
Ennek érdekében szakítanunk kell a nemzetállam fogalmával és berendezkedési módozataival. Az első lépés ebbe az irányba az előítéletekkel való szakítás lehet. Nem igaz, hogy a nemzeti hovatartozás a közös politikai otthon felépítésének egyetlen lehetséges vagy akárcsak (a homogenitás és a stabilitás szempontjából) legattraktívabb szubsztantív alapja. Szerintem magától értetődik, hogy egy nemzetállamként definiált és megszervezett plurális társadalom sok olyan veszélynek van kitéve, amelyek forrása egyfelől motivációs képességének hiánya (nem tudja megteremteni az összetartozás és a kölcsönös szolidaritás érzését), másfelől azon képességének hiánya, hogy adekvát módon kezelje a legitimációs kérdést.[23] Motivációs szempontból nézve a nemzetállam nem remélheti, hogy ugyanolyan tiszteletben részesül azoktól a polgáraitól, akik sajátjukként viselik az állam titulusát, mint azoktól, akik nem. A nemzetállam normatív legitimitásra sem tarthat igényt, hiszen nem képes arra, hogy egyforma tiszteletet mutasson minden polgárával szemben: a nemzetállam titulusának és alapvető, politikailag elismert kommunikációs gyakorlatának megfelelően, valamint a formatív politikai döntéshez hűen – lehet, hogy csak implicit módon, de mindig elég világosan – különbséget tesz azok között az egyének között, akik a többségi nemzethez tartoznak, és azok között, akik nem.
Ezért plurális társadalmakban a domináns nemzeti identitás sem nem „természetes”, sem nem alkalmas alapja a politikai közösségnek. A plurális társadalmak, amelyeket olyan polgárok alkotnak, akik legalább két nemzethez tartoznak, olyan intuitív képzetet keltenek, mintha zárt csoportidentitásokból álló mozaikok lennének, és ez a képzet látszólag a kommunitarizmus igaza mellett szól. De a dolog alighanem bonyolultabb. Mind a liberális nacionalista, mind a kommunitárius felfogás azon a nem kellőképpen reflektált feltételezésen alapul, hogy a nemzeti kultúrák homogének, és hogy csak ők tudják megteremteni a szükséges hátteret jogilag és politikailag elismerhető egyéni identitásaink számára. A kultúra ebben a perspektívában tulajdonságok belül harmonikus, kifelé zárt halmaza, amelyet csak a (politikailag szervezett) nemzet hozhat létre és tarthat karban. Azt állítani, hogy ez a megközelítési mód hibás, nem jelenti annak tagadását, hogy a nemzeteknek van megőrzésre érdemes kultúrájuk. De a kultúra, a nemzeti identitás és a politikai homogenitás különböző kategóriák. Plurális társadalmakban az egybecsúsztatásukra tett minden kísérlet egyenértékű annak a berendezkedésnek a kisebbségekre való rákényszerítésével, amelyet a többségi nemzet érdekeiből pároltak le, és direkt úgy alakítottak, hogy megfeleljen a többségi nemzet érdekeinek.
A kérdés az: lehetséges-e a formatív politikai döntést úgy abszolválni (az államidentitás megválasztását úgy megtenni), hogy az ne hozza előnybe a többségi nemzetet? Kétségtelen, hogy az együttélés sok történelmi véletlen eredménye. De ezek a véletlenek, beleértve azt a tényt is, hogy különböző nemzetekhez tartozunk, nem vonhatják kétségbe azt a tényt, hogy együtt élünk. Együttélésünk lehetséges jelentésén gondolkodva első lépésként egyszerűen komolyan kell vennünk együttélésünk tényét. Így képessé válhatunk azt észrevenni, hogy az együttélést nem lehet úgy értelmezni, mint történelmileg véletlenszerűen kialakult határok közötti egymás mellett élésünk tényszerű jegyzőkönyvét. A közös politikai egységhez való tartozás ténye idővel „közös hagyományt, közös tevékenységeket, közös értelmezést és közös emlékezetet (és felejtést)” teremt”.[24] Ebben az értelemben beszélhetünk az együttélés során létrehozott közös kultúráról. Ez a kultúra nem feltétlenül mentes a konfliktusoktól. De még abban az esetben is bizton állíthatjuk, hogy közös életünk legalább közös nevezőt létrehozott közös életünk értékelésére, ha a csoportközi kapcsolatok nem igazán kedvező történelmével kell szembenéznünk. Ez a közös nevező (vagy Jürgen Habermas kifejezését használva: az „értékelő horizont”[25]) állampolgárokként mindannyiunké, de állampolgárokként csak a miénk. Amin a nemzeti kisebbség tagjaként a többségi nemzet tagjaival osztozunk, kizárólagosan a „miénk” és az „övék”, és nem tudunk rajta osztozni az „anyaországunkban” élő nemzettársainkkal.
Ennélfogva egy jó plurális politikai közösséget létrehozó alkotmányozásnak egy befogadó megközelítési módot kell magáévá tennie, amely világosan kijelenti, hogy a nép azokat jelenti, akik ugyanazon politikai határokon belül élnek. Egy jó alkotmány nem mulaszthatja el, hogy ezt a fundamentális választást explicitté teszi. Másként fogalmazva: egy plurális politikai közösségnek akkor jó az alkotmánya, ha minden polgára számára elfogadható módon van megfogalmazva. A kölcsönös elfogadhatóság feltétele egy olyan konszenzusos alkotmányos berendezkedés, amely képes egyensúlyt teremteni egyfelől az állampolgárság univerzális elismerése és az egyenlő jogok univerzalizmusa, másfelől a partikuláris identitások (kisebbségi jogok, kulturális és vagy területi autonómiák, arányos politikai képviselet formájában történti) kölcsönös nyilvános elismerése között.
Ebből az elméleti vázlatból ideiglenesen azt a következtetést lehet levonni, hogy a politikai közösség alapjául olyan alkotmánynak kell szolgálnia, amely képes egyensúlyozni a konstitucionalizmus univerzalista elvei és a csoportidentitások partikuláris követelései között. Csak így lehet elkerülni a népszuverenitás etnicista felfogásának elsőbbségéhez való visszatérést.[26]
3. Az állam alkotmányos definíciója és a kisebbségi jogok
A posztkommunista Délkelet-Európában az etnikai viszonyok a társadalmi és politikai dinamika legfontosabb jellemző jegyei. Ezekben az országokban a politikai identitást, az intézményes struktúrát, a politikai-területi decentralizációt, a hatalmi ágak szétválasztását, a politikai szereplőket, valamint a társadalmi és politikai folyamatokat egyaránt jelentékeny mértékben alakítják a nemzeteik (többségeik és kisebbségeik) közötti viszonyok. Írásomnak ebben a részében először röviden olyan körülményekre utalok, amelyek segíthetik a régióbeli nacionalizmus jellegének megértését. Ezt követően összehasonlítom a politikai egység és a kisebbségi jogok alkotmányos definícióit. Végül megpróbálom felbecsülni, képes-e ellensúlyozni az alkalmazkodás politikája és gyakorlata azokat a döntően majoritárius kereteket, amelyeket a legmagasabb aktusokkal hoztak létre.[27]
Romantikus mítoszok, önkényes döntések
A régió posztkommunista államait általában a politika előtti komplexitás magas fokával szokták jellemezni, elsősorban többnemzetiségű lakosságukkal. Itt nem sikerült végigmenni a nemzetállam létrehozásának nyugati útján, amely lehetővé tette volna az etnicitásnak a republikánus nemzetfogalommal való fokozatos (ámbátor gyakran költséges) összebékítését. A régió nemzeteit „idegen” abszolutista államokban érte a modernitás hajnala. „Másokkal” összekeveredve, a nemzetállam nyugati modelljére semmiben sem hasonlító, nagyobb birodalmak területein szétszóródva, általában olyan sajátságos, regresszív nacionalizmusokat fejlesztenek ki, amelyek romantikus mítoszokkal és az anyanyelv használati területével egybeeső államhatárokról szóló álmokkal voltak megterhelve. A versailles-i kísérlet, amelyet az addig elnyomott nemzeti csoportok önrendelkezési jogának elvben nemes eszméjére alapoztak, nyomorúságos próbálkozásba torkollott: figyelmen kívül hagyta a komplex és egymást keresztező nemzeti, nyelvi, kulturális és területi identitásokat, és önkényesen döntötte el, mely etnikai csoportok lesznek az új államok tituláris nemzetei.
1945 után a régiónak el kellett fogadnia a Jaltában rá kiszabott a sorsot, amely a polgárokat és a nemzeteket egy új típusú autokratikus uralomnak vetette alá. A kommunizmus a különbségeket delegitimizáló ideológiai kényszeruniformizáláson alapult, vagyis az előre meghatározott közakarat azon dogmáján, amelyet a gondolkodás és az élet paradigmájaként vezettek be. De a nemzeti identitás státusa némileg sajátos volt ezen a kontextuson belül. Mivel a rezsim kompenzálni akarta azt, hogy képtelen volt a valóságot alattvalói számára elfogadható módon tematizálni, a múlt, vagyis a nemzeti lét romantikus mítoszai felé fordult. Az albán, bolgár, román és jugoszláv kommunista rezsimek történelmében egyaránt lehet példákat találni arra, miként manipulálták a kommunista elitek a nemzeti identitást annak érdekében, hogy stabilizálják saját hatalmukat. A nacionalizmus volt az ideológiai kommunikáció egyetlen formája, amely a rezsim és alattvalói (legalábbis a többségi csoporthoz tartozó alattvalói) számára közös nyelvet biztosított.[28]
A berlini fal leomlása új korszak kezdetét jelentette, amelyet sok volt kommunista ország esetében az alkotmányos demokrácia bevezetésének és stabilizációjának korszakaként lehet leírni. Abból a sebességből ítélve, ahogy az új jogi és politikai keret (az emberi jogok és a jogállamiság elsőbbségén alapuló demokratikus alkotmány, politikai pluralizmus, felelős kormány, független nyilvánosság) kialakult, ezek az országok viszonylag könnyen jutottak el az autoritarizmusból a demokráciába. De a társadalmi és politikai élet egyes területeinek alaposabb vizsgálata fölfedi a demokratikus átalakulás folyamatának rendkívüli komplexitását. A sajátos posztkommunista körülmények között a demokratikus átalakulás nem redukálható a „normális politika” adekvát intézményesítésének problémájára. Először és elsősorban az identitás problémái forognak kockán – nemcsak az egyéni identitás, hanem a politikai közösség és a nemzeti csoportok identitása is jelentős változásokon megy át. Csak kölcsönhatásukat vizsgálva találhatunk rá a plurális társadalmaknak arra a menedzselési módjára, amely nem fenyegeti, hanem előmozdítja a jogokon alapuló univerzalizmust, de ugyanakkor érzékeny marad a csoportkülönbségekre.[29]
Nincs olyan történelmi rekonstrukció, még a fenti leíró utalásnál sokkal alaposabb sem, amely kellőképpen megmagyarázná ezen országok komplex identitásproblémáit. A múlt nem a jelen oka. De strukturális korlát, amelyet figyelembe kell venni:[30] az etnikumközi kapcsolatok története a különböző országokban körvonalazza a szóban forgó országok közös „értékelő horizontjának” jellegét. Könnyű észrevenni, hogy a múlt a régió országaiban hozzájárult a nemzetek közötti kapcsolatok gyakran igen nagy mértékű konfliktusosságához. Nincs azonban olyan közös múlt, amely kizárólag konfliktusos; és ismételten szögezzük le, hogy a múltnak van befolyása, de nem tudja meghatározni, hogy ma mit válasszunk. A rendszerváltások után az alkotmányozók a jövőbeli együttélés jogi és politikai keretének létrehozása során képesek a múlton kritikailag elgondolkodni. Amikor az etnikumközi kapcsolatokról van szó, a kritikai gondolkodás a közös értékelő horizont normatív reinterpretációjával egyenlő. A múlt strukturális korlátai között az alkotmányozóknak mindig megvan az a lehetőségük, hogy az együttélés alapvető koordinátáit olyan módon fordítsák le a legmagasabb szintű jogi normákra, amely mód interpretatív előnyben részesíti értékelő horizontunk befogadó és egalitárius vonásait a kirekesztő interpretációval szemben, amely mások (a kisebbségek) jogainak rovására a többségi identitást kényszeríti rá az államra.[31]
Államdefiníciók
A posztkommunista alkotmányozók a kirekesztő megközelítést választottak, amelynek célja a többségi nemzet uralmának stabilizálása. Mielőtt ennek magyarázatába fognék, hasznos néhány alkotmányos államdefiníciót idézni (minden kiemelés tőlem származik – N. D.):
„Mi, Albánia népe, történelmünkre büszkén és történelmünk tudatában, a jövőért viselt felelősséggel, Istenbe és más univerzális értékekbe vetett hittel …az albán népnek a nemzeti identitás és a nemzeti egység iránti évszázados vágyával eltöltve …lefektetjük ezt az Alkotmányt.” (Albánia alkotmánya, 1998)
„A bosnyákok, a horvátok és a szerbek, mint államalkotó népek (mások mellett), Bosznia és Hercegovina polgárai, ezennel lefektetik az Alkotmányt…” (Bosznia és Hercegovina alkotmánya, 1995)
„Mi, a Hetedik Nagy Nemzetgyűlés tagjai, azon vágyunktól vezérelve, hogy Bulgária népének akaratát kifejezzük, lojalitást fogadva a szabadság, a béke, a humanizmus, az egyenlőség, az igazság és a tolerancia egyetemes emberi értékei iránt… közhírré tesszük egy demokratikus, törvényesen kormányzott és szociális állam létrehozására irányuló elhatározásunkat …” (Bulgária alkotmánya, 1991)
„A horvát nemzetnek önrendelkezéshez és állami szuverenitáshoz való elidegeníthetetlen, oszthatatlan, átruházhatatlan és elengedhetetlen jogából kiindulva …a Horvát Köztársaság ezennel létrejött mint a horvát nép nemzeti állama és mint más népek és kisebbségek azon tagjainak állama, akik állampolgárai.” (Horvátország alkotmánya, 1990)
„Kiindulópontul a macedón nép történelmi, kulturális, szellemi és állami örökségét véve, valamint évszázados harcát a nemzeti és társadalmi szabadságért és a saját állam megteremtéséért … Macedóniát a macedón nép nemzeti államaként hozzuk létre, amelyben az állampolgárok teljes egyenlősége és a macedón néppel való állandó együttélése garantálva van …” (Macedónia alkotmánya, 1991)
„A montenegrói nemzetnek saját államhoz való történelmi joga alapján, amelyet évszázados szabadságküzdelmekben szerzett meg … Montenegró parlamentje … törvénybe iktatja és kihirdeti a Montenegrói Köztársaság Alkotmányát.” (a Montenegrói Köztársaság alkotmánya, 1992)
„A szerb nemzetnek a függetlenségért folytatott évszázados küzdelméből kiindulva … a szerb nemzet demokratikus államának létrehozására elszánva … Szerbia polgárai törvénybe iktatják a Szerb Köztársaságnak ezt az Alkotmányát.” (Szerbia alkotmánya, 1990)
„Elismerve, hogy mi, szlovének, nemzeti identitásunkat és államiságunkat az emberi jogok és szabadságok védelme alapján, a szlovén nép önrendelkezéshez való alapvető és örökkévaló joga alapján és népünk felszabadításért vívott évszázados küzdelmünk eredményeképpen teremtettük meg, illetve vívtuk ki…” (A Szlovén Köztársaság alkotmánya, 1991)
Az állam definíciója és szimbolikus igazolása tekintetében az egyetlen republikánus-honpolgári preambulum a bolgár alkotmányban van. De a 13. (vallás), 36. (nyelv) és 2. (a területi autonómia explicit kizárása) cikkelyek Bulgária alkotmányos meghatározását erősen közelítik az államiság etnikai alapú koncepciójához. A vallási egyenlőség kinyilvánított elvének fényében nehéz megérteni azt a cikkelyt, amely az ortodox kereszténységet a „Bolgár Köztársaság hagyományos vallásának” nyilvánítja. A nyelvhasználatról rendelkező cikkely még súlyosabb ügy, ugyanis nemcsak komolyan korlátozza az etnikailag nem bolgárok jogát az anyanyelvi oktatásra, hanem még a kisebbség kifejezést sem használja. Az utalás azokra az „állampolgárokra” történik, „akik anyanyelve nem bolgár”.
A román alkotmánynak nincs preambuluma. Az alkotmány első részében azt olvashatjuk, hogy „Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam” (1. cikkely). „A nemzeti szuverenitással a román nép van felruházva” (2. cikkely), ami azt jelenti, hogy „az állam alapja a román nép egysége” (4. cikkely). Az állam „elismeri a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek azon jogát, hogy megőrizzék, fejlesszék és kifejezzék etnikai, nyelvi és kulturális identitásukat” (6. cikkely, 1. bekezdés). De ezt rögtön olyan rendelkezés követi, amely különleges aggodalmat fejez ki a tituláris nemzet tagjainak egyenlősége iránt: „A román állam oltalmazó intézkedéseinek más román állampolgárok vonatkozásában… összhangban kell lenniük az egyenlőség és a diszkrimináció tilalmai elveivel” (6/2). Ez az előírás azt jeleníti meg, amire az etnikumközi viszonyok empirikus vizsgálatai is utalnak a régióban: a tituláris többségek azt állítják, hogy félnek az „ő” államaikban élő kisebbségektől. Később majd megpróbálom megmutatni, hogy ez az „egzisztenciális félelem” nem megjátszott, hanem szisztematikus következménye egyfelől annak, ahogy az államot meghatározták, másfelől annak, amilyen a kisebbségek státusa egy így meghatározott államban.
Állami elfogultság, etnonacionalista kirekesztés
A fenti idézetekből világosan kiderül, hogy az elemzett országok alkotmányai meglehetősen egyértelmű választ adnak arra a kérdésre, hogy mi az állam identitása. Az állam létét végső soron az igazolja, hogy a többségi etnikai csoport „otthona”, írásom első részében azért bíráltam a nemzetállam jogi és politikai berendezkedését, mert képtelen a partikuláris csoportidentitások problémáját kezelni, és ez a hiányosság végső soron odavezet, hogy nincs minden polgár törvény előtti egyenlősége biztosítva. De a politikai egységnek a fenti idézetekből kiolvasható definíciói el sem érik a nemzetállam fogalmának azt a szintjét, hogy vitatkozni lehessen velük. Ezek az etnonacionalista kirekesztő államok még formálisan sem épülnek etikailag, politikailag és jogilag semleges politikai közösségekre. Kifejezetten egy partikuláris (a többségi) nemzeti csoport partikuláris java iránti illiberális etikai preferencia köré vannak felépítve, ami a polgárokat etnikai hovatartozásuk szerint osztja meg. De legalábbis azt mondhatjuk, hogy ezeket az államokat két versengő és elvben egymást kölcsönösen kizáró posztulátum köré építették. Egyfelől megvannak a demokratikus jogi és politikai intézmények, szereplők és procedúrák. Másfelől azonban értéküket és működőképességüket eleve megkérdőjelezi az állam etnikai beazonosítása. Ezek az államok, éppen mert etnikai szempontból vannak definiálva, elvben képtelenek a legitimitás, az egyenlőség és a kisebbségvédelem követelményeinek eleget tenni. Annak eredeti meghatározása, hogy az állam kié, súlyosan korlátozza azon a képességüket, hogy az alkotmányaikban rögzített univerzális jogokat betartsák. Az állampolgári egyenlőség csak az állami semlegesség megléte esetén érvényesül, míg az állami elfogultság teret nyújt a kirekesztő egyenlőtlenség állapotának.
Másként fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a posztkommunista alkotmányozók a privatizált etnikai állam koncepcióját választották, azaz az olyan államét, amelyet a többségi nemzet (vagy Bosznia esetében az államalkotó nemzetek közösen) birtokolnak.[32] Az ismert jogi érvnek, miszerint az alkotmányok preambuluma nem jár jogkövetkezményekkel, pusztán szimbolikus természetű, nincs döntő jelentősége ennek az elemzésnek a szempontjából: a preambulumok vélhetőleg retorikai természete nem szelídíti meg a szimbolikus üzenet relevanciáját.
Ezekben az államokban alkotmányosan kétfajta állampolgár létezik: a tituláris nemzetek tagjai és a „mások”. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy az állampolgárság szempontjából ezek duális államok: a tituláris nemzetek államai és a „mások” államai. Ez a dualitás nem a tulajdonlás dualitása: az állam csak az etnikai többségé, de ezt az állítást a következő lépésben felpuhítják azzal, hogy elismerik: vannak más nemzetiségű állampolgárok is. Ezek az államok a többségi nemzetek államai, csak éppen elismerik, hogy állampolgáraik egy része nem tartozik a többségi nemzethez. Mivel állampolgárok, a „mások” egyéni egyenlő jogai biztosítva vannak. A kisebbségi polgárok jogai értelmének és hatókörének érvénybe lépését azonban eleve megakadályozza a kirekesztés alapító alkotmányos választása: azok a jogok, amelyeknek mindenki számára egyenlőknek kellene lenniük, szemben állnak az alkotmányosan jóváhagyott eredeti egyenlőtlenséggel. A legalapvetőbb liberális követelményt adják fel eközben: a jogok univerzalizmusa és a törvény előtti egyenlőség csak az állampolgárság honpolgári fogalmának keretei között érvényesül, míg ezek az alkotmányok az állampolgárság lényegileg illiberális etnikai fogalmával dolgoznak. Egyéni – látszólag liberális – jogokkal nem absztrakt állampolgárokat ruháznak föl, hanem csoporttagokat, akiket közelebbről nemzeti hovatartozásuk határoz meg. De ebből nem lesznek csoportspecifikus vagy kisebbségi jogok. Jogokkal formálisan egyéneket ruháznak fel, csak az a probléma, hogy az absztrakt egyéni identitás alkotmányosan nem létezik.
Az állampolgárokat alkotmányosan osztják kétfelé. Vannak a többség tagjai, akikről nyilvánosan elismerik, hogy a tituláris nemzet tagjai, és vannak a kisebbség tagjai, akiket kirekesztés révén azonosítanak, azaz azáltal, hogy nem tartoznak a többségi nemzethez: „mások”. Ennek az a következménye, hogy a jogi charták olyan csoportjogokat tartalmaznak, amelyekkel elsősorban a tituláris nemzet tud élni. Lehet, hogy ez az állítás túlzásnak tűnik, de a kisebbségi jogok idézett explicit korlátozása, és az a mód, ahogyan ez a korlátozás a többség és az állam java iránti aggodalommal igazolva van, súlyt kölcsönöz neki.
Ebben a politikai kontextusban a többség hajlamos arra, hogy az állam iránti lojalitást saját nemzete iránti lojalitásként fogja fel: azért vagyunk lojálisak az államhoz, mert az otthonunk. Ebből következik, hogy a kisebbségek meg vannak fosztva azon állam iránti lojalitás fókuszától, amelynek polgárai: ha az állam az „övék”, lehetetlen, hogy a „miénk” legyen. Ez gyakran arra kényszeríti őket, hogy a határokon túlra irányítsák tekintetüket, és az „anyaországban” találják meg lojalitásuk locusát. A következő szem ebben a rossz oksági láncban aztán esetleg az lesz, hogy a kisebbséget szeparatizmussal és irredentizmussal vádolják, és hogy megromlik a viszony a két állam között.[33] Ez a bizalmatlanság állapota, amely magában hordozza a csoportok közötti, sőt az államok közötti konfliktusok lehetőségét. Ha ilyen konfliktusokra kerül sor, akkor valószínűleg az intézményes kereteken kívül alakulnak ki, azokon kívül „menedzselik” és „oldják meg” őket.
Alkotmányos többségi uralom
Melyek azok a lehetséges alternatívák, amelyek javítják a kisebbségek helyzetét, és elősegítik a toleránsabb klíma kialakulását a többségi és a kisebbségi nemzet között? A fokozatos bizalomépítés politikájának jelentőségét nem lehet eltúlozni: az ilyen politika nyilván indíttatást jelenthet ahhoz, hogy az egymásra gyanakvással tekintő, zárt alközösségek túllépjenek a kirekesztés és párhuzamosság állapotán. A legtöbb esetben ezt a politikát a gondosan mérlegelt és megszervezett kis lépések realista stratégiájára kell alapozni, nehogy a bizalmatlanság új spiráljába kerüljünk.[34] De ehhez hozzá kell adni a következőt: nincsenek olyan politikai lépések, amelyek önmagukban döntően hozzá tudnak járulni a csoportok kölcsönös elismeréséhez, a politikai közösség befogadó jellegéhez vagy a jogegyenlőséghez. Ameddig az etnikailag felfogott államiság érvényben marad, a politikai intézkedésekben megtestesülő kisebbségi privilégiumok ki vannak szolgáltatva a meztelen többségi preferenciák önkényének, ami a régió országaiban – a többségi uralom állítólagosán demokratikus alapító elvére hivatkozva – könnyen állítható be kvázi legitimnek. Még ha az állam etnonacionalista alapító definíciója nem is vezet a kisebbségek státusának tényleges romlásához, és még ha az alkotmány elfogadását követő minden politikai cselekedet és intézkedés befogadó jellegű és kedvez a kisebbségeknek, az a tény továbbra is releváns marad, hogy a többség preferáltsága bele van írva az alkotmányba. Az alkotmány egy ország legmagasabb rendű jogforrása, és amíg ez a politikai entitást nacionalista módon definiálja, a kisebbségek számára nem lehetséges politikailag és jogilag garantált hatékony védelem.[35] Ezt a kirekesztő állapotot csak az alkotmány konszenzusos revíziójával lehet meghaladni, amely az állam titulusát a mostani etnikai definícióról egy univerzalista, honpolgár alapú politikai egység megnevezésére változtatná meg.
Összefoglalva: az etnonacionalista államok a többségi nemzet javát az állam végső alapjának tekintik. Ez a partikuláris jó a kisebbségek szemében önkényes választásnak tűnik. És jó okkal. Egy demokratikus politikai testület nem támaszkodhat a demokratikus intézmények és az etnikai szempontból felfogott jó kombinációjára. Az állam identitásának és legitimációjának alapjául olyan közös nevezőre van szükség, amely nem önkényes, ilyet azonban csak a joguniverzalizmus elvében lehet találni, amelyhez speciális kisebbségi jogoknak is párosulniuk kell. Etnikailag pártos államokban a jogok nem lehetnek univerzálisak: kisebbségi perspektívából nézve a többségi uralom eszközeivé redukálódnak. Az ilyen államokban a kisebbségek a legjobb esetben is úgy fogják tekinteni, hogy a jogok nem teljes körűek; úgy fogják tekinteni, mint egy katalógust, amelyből a számukra legfontosabb dolgok hiányoznak: a különleges csoportspecifikus jogok, amelyeket identitásuk védelmében intézményesítenek. Ennek következtében az etnikai jó iránt tanúsított kezdeti preferencia megsemmisíti, vagy legalábbis komolyan korlátozza a konszenzus lehetőségét azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy etnikai, nyelvi, vallási, kulturális különbségeink ellenére miért vagyunk együtt.
Fordította: Neményi László
A szerkesztőség ezúton mond köszönetet a szerzőnek, hogy a fönti tanulmány angol nyelvű kéziratát első közlésre rendelkezésünkre bocsátotta.
Jegyzetek
[1] Köszönetemet fejezem ki Kis Jánosnak azért az értő bírálatért, amelyben e cikk első vázlatát részesítette.
[2] Ez az elemzés Albániát, Bulgáriát, Romániát és a hajdani Jugoszlávia utódországait érinti, írásomban a „plurális társadalmak” kifejezést fogom használni, ha nemzetiségi szempontból heterogén államokra utalok. A kifejezés pusztán a „tényleges pluralizmusra” vonatkozik, és nem fejez ki normatív preferenciát az úgynevezett pluralista elméletek iránt.
[3] A. Arató, „Forms of Constitution Making and Theories of De-mocracy”, Cardozo Laiv Review, 2/1995, p. 219, 57. lj.
[4] Vö.: J. Habermas, Faktizitat und Geltung (Frankfurt: Suhr-kamp, 1993), p. 135.
[5] F. Michelman, „Consdtutional Authorship”, in: L. Alexander (ed.), Constitutionalism. Philosophical Foundations (Cambridge: Cambridge University Press, 1998) p. 82.
[6] Ebben a cikkben egyszerűen felteszem, hogy a konstitucionalizmus ezen korlátozó vonásának szükségszerűen megvan a képesítő („pozitív”) ellenpárja: annak érdekében, hogy hatékonyan korlátozni tudja a kormányzatot, a konstitucionalizmusnak világosan meg kell mondania, hogy a kormányzat mit tehet. S. Holmes, Passions and Constraints (Chicago: Chicago University Press, 1995), p. 7. erős érveket hoz fel a konstitucionalizmus fogalmának negatív redukciója ellen.
[7] M. Rosenfeld, „Modern Constitutionalism as Interplay Between Identity and Diversity”, in: M. Rosenfeld (ed.), Constitutionalism, Identity, Difference and Legithnacy (Durham and London: Duke University Press, 1994), pp. 5–6. Természetesen lehet azt mondani, hogy ebben az interpretációban a „negatív” és „integratív” konsdtucionalizmus fő elvei ugyanazok. Valóban: alkotmányos elvek alatt azokat az értékeket értem, amelyek mind a másságot, mind az önazonosságot el tudják kvártélyozni.
[8] A. Sajó, „Rights in Post-Comunism”, in: A. Sajó (ed.), Western Rigbts? Post-Communist Application (The Hague: Kluwer, 1996), pp. 139–140.
[9] A. Bragyova, „Are There Any Minority Rights”, Archív für Rechts- und Sozialphilosophie, 4/1994, pp. 491–495.
[10] J. Habermas, „Struggles for Recognition in the Democratic Constitutional State”, in: A. Gutmann (ed.), Multiculturalism. Examining the Politics of Recognition (Princeton: Princeton University Press, 1994), p. 107.
[11] Ibid, pp. 126, 107. Érdemes megjegyezni, hogy Habermas olvasatában a jogok formatív képességére való utalás nem jelenti normatív elsőbbségüket: szerinte elegendő a funkcionális magyarázat, mivel komplex társadalmakban a pozitív jog integratív képességének nincs funkcionális ekvivalense. – J. Habermas, „Zur Legitimation durch Menschenrechte”, in: Die postnatio-nalle Konstellation (Frankfurt/main: Suhrkamp, 1998), pp. 182–183.
[12] L. pl. U. Preufi, „Democracy and Constitutionalism”, in: I. Grudzinska Gross (ed.), Constitutionalism and Politics (Bratislava: Slovak Committee of the European Cultural Foundation, 1993), p. 76.
[13] J. Kis, „Beyond the Natíon State”, Social Research, Spring 1995, p. 202.
[14] „A liberális nacionalisták nem vették elég komolyan azt a tényt, hogy ami saját nemzetük tagjaira igaz, az igaz más etnikai-nyelvi közösségek tagjaira is. A kisebbségi etnikai csoport ugyanannyira „mi” azok számára, akik a nyelvét beszélik, akik szokásaiban nőttek fel, mint amennyire a többség „mi” a többség tagjai számára. A kisebbségi állampolgár nem elszigetelt lény.” – J. Kis, op. cit., p. 209.
[15] S. Lukes, „Five Fables about Human Rights”, in: S. Shute and S. Hurley, On Human Rights (New York: Basic Books, 1993), p. 37.
[16] M. Rosenfeld, „Comment: Human Rights, Nationalism and Multiculturalism in Rhetoric, Ethics and Politics. A Pluralist Critique”, Cardozo Law Review, 1/2000, p. 1235.
[17] A. Bragyova, op. cit., p. 506.
[18] W. Kymlicka, Multicultural Citizensbip (Oxford: Clarendon Press, 1995), p. 75.
[19] J. Kis, op. cit. pp. 229-230.
[20] Ibid.
[21] „A kollektív jogokat két kritérium alapján lehet megkülönböztetni az egyesült egyének közös jogaitól. Először is alanyaik nem egyesülés révén jönnek létre, hanem egyszerűen adottak, és másodszor, ahhoz, hogy jogaik lehessenek, az államnak el kell ismernie őket… [Ezeket a jogokat] adott etnikai-nyelvi közösségek élvezik azon az alapon, hogy az állam elismeri őket mint a szóban forgó privilégiumok jogosultjait”. – J. Kis, op. cit. pp. 221, 223.
[22] A formatív politikai döntésnek az alkotmányozási szakaszban való kritikai elemzésével kapcsolatban l. U. Preufi, „Constitutional Power-Making of the New Polity: Some Deliberations on the Relations between Constituent Power and Constitution”, in: M. Rosenfeld (ed.), op. cit., p. 147 et passim.
[23] Annak a kérdésnek a részletesebb tárgyalására, hogy a nemzetállam miként kezeli a motivációs és legitimációs problémákat, l. J. Kis, op. cit., p. 202.
[24] J. Kis, op. cit., 236–237.
[25] J. Habermas, „The Nádon, the Rule of Law, and Democracy”, in: The Inclusim of the Other (Cambridge: Polity Press, 1998), p. 145.
[26] Itt közel kerültem Habermas Verfassungspatriotismus-ához. Szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, ha részletesebben tárgyalnám, mit jelent az alkotmányos patriotizmus. Egy korábbi írásomban már próbáltam értelmezni ezt a fogalmat: „In Praise of Utopian Thinking: Civil Society and Constitutional Patriotism for Serbia”, in: N. Skenderovic-Cuk és M. Pandunovac (eds.), Civil Society in Countries in Transition (Subotica: Open University, 1999).
[27] Tisztában vagyok vele, hogy a régió országai oly mértékben különböznek egymástól, hogy ez megköveteli 1. annak igazolását, hogy lehetséges ugyanazt a megközelítési módot használni rájuk; 2. egy gondosan kialakított és kiegyensúlyozott módszer alkalmazását etnikai viszonyaik elemzése közben. Ez az írás nem tartalmaz ilyesfajta komoly elemzést. De úgy vélem, hogy ezen országok prekommunista és kommunista múltjának hasonló (vagy legalábbis összehasonlítható) vonásai, valamint a demokratikus átmenet és konszolidáció összehasonlítható kihívásai megengedik, hogy vessünk egy komparatív pillantást az állami identitások és a kisebbségi jogok alkotmányos definícióira, és hogy levonjunk néhány normatív következtetést.
[28] Ž. Puhovski, Socijalistiika konstrukcija zbilje [A valóság szocialista konstrukciója], (Zagreb: Školska knjiga, 1993), pp. 55–56. Meg kell jegyezni azonban, hogy a Szovjetunióban és Jugoszláviában a kisebbségek (legalábbis némelyikük) szövetségi, regionális és helyi kvázi-autonómiák formájában néha privilégiumokat kaptak, amelyek között a nyelvhasználati jog is szerepelt.
[29] K. L. Scheppele, „Rethinking Group Rights” (kézirat, 1994), p. 7.
[30] Itt Sajó és Losonci elemzését követem, „Rule by Law in East Central Europe: Is the Emperor’s New Suit a Straitjacket?”, in: D. Greenberg et al (eds), Constitutionalism and Democracy (Oxford: Oxford University Press, 1993), p. 327.
[31] M. Rosenfeld, „Modern Constitutionalism …”, op. cit., p. 6.
[32] L. R. Hayden, „Constitutional Nationalism and the Logic of the Wars in Yugoslavia”, in: S. Bianchini and D. Janjc (eds.), Ethnicity in Post-Comrnunism (Belgrade: Instirute of Social Sciences, 1996), p. 82.
[33] N. Papanikolatos, „Minorities and Minority Rights in the Balkans”, Workshop Paper, Montpellier, 1998, p. 3. (http://www.greekhelsinki.gr/english/articles/montpellier-papan.html [2]).
[34] A. Eide, „Minorities in a Decentralized Environment”, Background Paper, Yalta, 1998, p. 10. (http://www.riga.lv/minelres/publicat/Eide-Yalta.98 [3]).
[35] S. J. Roth, „The Effect of Ethno-Nationalism on Citizens’ Rights in the Former Communist Regimes”, in: A. Sajó (ed.), Western Rights …, p. 287.
- Játéktér [8]