Vágólap
Amikor dédapánk nősülésre adta a fejét, a lányos házakban az anyákhoz intézett kötelező udvariassági formulák s az apákkal felhajtott néhány pohárka és rövid politizálás után kertelés nélkül a lányszobába sietett, ahol is a pironkodó legidősebb lány s a kuncogó húgok szeme láttára férfias határozottsággal végighúzta jobb kezének mutatóujját a szekrény tetején. Aztán még ugyanazzal a mozdulattal az orra elé vitte a kezét, s amit ott látott, az megmásíthatatlanul döntött a közös háztartás, a közös gyermekek, egyszóval, a közös jövő dolgában. Nem tudjuk, hány eladósorban lévő leány bukott el a por-próbán, míg dédapánk végül rátalált dédanyánkra. Csak azt tudjuk, hogy ők derék fiak és leányok (unokák, majd dédunokák) egész rajával ajándékozták meg a hazát – mely haza hosszú életük során egyszer-másszor kissé pazarlóan bánt az efféle ajándékokkal –, no meg, hogy pormentes házasságuk, mint egy erős szívű, jól kiképzett honvéd, kitartott a végsőkig.
Akár a mi valóságból és képzeletből összegyúrt dédszüleinkkel is előfordulhatott volna – ki tudja, talán meg is történt –, hogy engedelmeskedve a kor szavának az első világháború alatt felajánlották arany jegygyűrűiket a haza javára, amit a haza PRO PATRIA feliratú vasgyűrűvel hálált meg nekik. Egy ilyen gyűrű, s Lovas Rezső hozzá fűzött kommentárja, az egyik legsokatmondóbb darabja az utóbbi évek egyik legötletesebb tárlatának, a földalatti megállókban, illetve a Budapesti Történeti Múzeumban megtekinthető, A huszadik század ujjlenyomata című kiállításnak.
A rendezők mintegy száz jeles személyiséget kértek fel név szerint, s mellettük az „egyszerű embereket” (© Schiffer János) is arra bíztatták felhívásukban, hogy jelöljenek meg egy tárgyat, melyhez személyes viszony fűzi őket, s mely ugyanakkor véleményük szerint különösen jól jellemzi a századot. A számos bonyolult és néhány egyszerű ember által felajánlott leletek és rövid magyarázatuk alkotják tehát e sokszemélyes személyes történelmi tárlatot. Szikár mementók, jól ismert mítoszok, túl ismerős és sosem látott képek, meghökkentő meglepetések, édes kis semmiségek és hatalmassá nőtt tárgyak között bolyongunk. (A kiállított tévék láttán megint eszünkbe jut dédanyánk, aki majd egy napot utazott valamikor az ötvenes évek vége felé, hogy szüleink lakásában megtekintse a legújabb csodát, a televíziót. Néhány perces tévézés is elég volt neki, hogy boldog mosollyal nyugtázza: volt értelme a sok nélkülözésnek és küzdelemnek, jó felé tart a világ, ha egyszer unokája, amúgy teherautósofőr, már azt is megengedheti magának, hogy a pihenés óráit kellemesebbé teendő egy dobozra való apró emberkét szerződtessen.)
KZ-láger rabruha, sárga csillag, kenyér-, cukor- és lisztjegyek, rehabilitációs igazolás és szabadlábra helyezési igazolvány 56-ból – ami megtörtént; magyar számítógép, az egész világot megelőző, ám a szocialista tudománypolitika útvesztőiben elemésztődött kazettás floppy-meghajtó és floppylemez – ami nem történt meg.
A csendes meditáció mellett itt és most a bohóságnak is helye van: igen bensőséges viszonyt alakítunk ki a kiállítás két legbumfordibb darabjával, a feltételes reflexek szemléltetésére hivatott műállattal, a jó félméteres katicabogárral, és a Panni robogóval. „17 éves voltam, amikor saját keresetemből egy Panni robogót vásároltam. Nagyanyám 17 éves korában még az utcára sem léphetett egyedül, »gardedám« nélkül, mert a jó hírét veszélyeztette volna” – magyarázza F. Dózsa Katalin paripája bizonyítványát. E már küllemét tekintve is csupa irónia jószág, a szabadság és az emancipáció Hrabal-regényekbe illően jámbor és engedelmes szimbóluma, nem csak a mi tetszésünket nyeri el. Egy 5-6 éves kisfiú áll meg előtte, egy ideje már figyeljük rajta az unalom és az eksztázis váltakozását, ahogy szülei tempójához alkalmazkodva halad a teremben. Pannit nézve a szemében gyönyörűséggel vegyes hitetlenség. Felnéz, és azt kérdezi: „A ti huszadik századotokban is volt ilyen?”
Magunk, egyszerű emberek lévén, különben azon vesszük észre magunkat, hogy sokszor éppen az egyszerű emberek felajánlásainál időzünk hosszacskán, a név szerint felkértek némelyike tudniillik csalódást okoz kiszámíthatóságával (csak nem egy focilabda?, csak nem egy gitár?, csak nem a stencilgép?), mások meg azzal a magától értetődőséggel, ahogy a felhívás személyességre vonatkozó kitételét értelmezik. Ők azok, akik elgondolkodtak, vajon mi is volt a legfontosabb s az őket legszemélyesebben érintő ebben az éppen hogy csak lezárult évszázadban, s akármerről közelítették meg a dolgot, végül mindig ugyanoda jutottak: Én. Az én könyvem, az én filmem, az én találmányom, az én festményem-típusú tárgyak hosszú sora tehát létrehoz egy külön kiállítást, tárlatot a tárlatban A huszadik század c’est moi címmel, ám végül ezzel is megbékélünk, mondván, hogy történelmi és személyes kapcsolatának ez az értelmezése maga is elmegy a huszadik század maszatos ujjlenyomataként.
Igor Stravinsky 1918-ban írt művét, A katona történetét igazán nem kell leporolni: a klarinétra, fagottra, kornettre, harsonára, hegedűre, nagybőgőre és ütőhangszerekre írt darab nem egészen félórás időtartamú koncertszvit-változata a zeneszerző egyik legismertebb és legtöbbet játszott kompozíciója, nélkülözhetetlen tétel minden magára valamit is adó lemezkiadó katalógusából. Meglehetősen más a helyzet, ha e koncertszvit eredetijét, a francia–svájci íróval, Charles-Ferdinand Ramuzzel közösen létrehozott mesejátékot, az „elbeszélésre, játékra és táncra” komponált, egy óránál kicsivel tovább tartó darabot nézzük. Az ősváltozat ugyanis nemcsak hét jól képzett hangszeres szólistát, hanem a szöveg megszólaltatására alkalmas beszélő színészeket is igényel (legalább egyet, ahogy például az angolok oldották meg e feladatot), a dolog élvezhetősége kedvéért pedig mindenekelőtt a szöveg fordítására van szükség. A katona története eredeti változatának ugyanis az az egyik haladványa és lehetséges értelmezése, hogy a zene az idő előrehaladásával átveszi az uralmat a szöveg fölött, az első rész inkább közjáték-szerű jellegéből a másodikban illusztratívabb lesz, a szöveg ellenére nyer teret, és a katona történetét – végzetét – épp e gesztus, a zene térnyerése teljesíti be.
Ramuz és Stravinsky az első világháború idején Svájcban ismerkedtek össze, a darabot megélhetési okokból írták, korjellemző témára, a katona archetípusára, szándék szerint kis előadói apparátusra, és szándék szerint úgy, hogy szöveg és zene egymástól függetleníthető, együtt és külön is könnyen eladható-fogyasztható legyen. Noha a történet középpontjába Stravinsky ötlete nyomán az orosz népmesék világából származó figura került, a végső változatban – alighanem az említett fogyaszthatósági szempontok jegyében – a katona figurájából egy minden konkrétumtól eloldott, univerzálisabb, a lelkét az ördögnek eladó főszereplő lett, a cselekményből pedig amolyan népi Faust-történet, az eddig ismertetett arányoknak megfelelően kicsiny terjedelemben, de igen-igen nagy jelentősséggel.
A most megjelent magyar változat világpremiernek tekinthető, noha nem a szó szokványos értelmében az. A sokszor felbukkanó vitában egyértelműen azon a párton vagyunk, hogy vokális komolyzenei művet feltétel nélkül azon a nyelven kell megszólaltatni, melyen eredetileg íródott. Vannak persze szabályt erősítő kivételek, nekünk hirtelenében Prokofjev elsősorban gyermekeknek szóló zseniális műve, a Péter és a farkas jut eszünkbe, Bulla Elma hatvanas évekbeli tolmácsolásában, angol gyerekek narrátorként többek között Stinget, Dudley Moore-t vagy David Attenborough-t hallgathatják, a hollandoknak Leoni Jansen, a franciáknak Charles Aznavour, a spanyoloknak José Carreras, az olaszoknak Roberto Benigni mesél, a német kiskorúaknak a Fassbinder-színésznő, Barbara Sukowa jut – bár ennek a műnek, érthetőség ide vagy oda, a legautentikusabb előadása kétségtelenül az az 1986-ban felvett, Neeme Järvi vezényelte változat, amelyen a zeneszerző spanyol származású, 1939-ben elhagyott és a szibériai lágerből csak az ötvenes évek második felében előkerülő első felesége, Lina Prokofjeva kilencven évesen oroszul mondja el a történetet. A nyelvválasztás kérdésében képviselt szigorú álláspontunkat mindenesetre aláássa A katona történetének mostani magyar verziója, legelsősorban Lackfi János egészen kiváló fordításának köszönhetően.
A fordításon kívül a sikerhez kell továbbá négy tökéletes színészhang: a Mesélő Kulka János, a Katonát játszó Szarvas József, a legvariábilisabb szerepet birtokló Ördög, Helyey László, és a produkciót zenei vezetőként, illetve rendezőként jegyző páros, a Wilheim András–Ascher Tamás kettős találmányaként itt – a korábbi megjelenítésektől eltérően – néhány szó erejéig megszólaló Királylány, Schell Judit. A hangszeres szólistákkal együttműködve, Lackfi fordítására támaszkodva ez a kicsinyke társulat 61 percen át tulajdonképpen megfordítja az 1945 utáni magyar társadalom tudati fejlődésének jószerével egyetlen üdítő mozzanatát, mely szerint a felnőtt magyar lakosság szemében a katona és általában az egyenruhás ember végtelenül lenézett, szánalmas figuraként, a militáris karrier a legalja életpályaként jelenik meg, és azon kapjuk magunkat, hogy felnőtt életünkben először egy katonának drukkolunk. (Andersen ólomkatonája és Švejk nem számít, ők a gyerekkorunkra esnek.)
De persze az ördöggel mi magunk se bírnánk.
„Herbert Winer, aki immár közel negyven éve nem kínozott meg senkit, ma a connecticuti New Havenben él, akárcsak a hatvanas évek elején.” Ezzel az erős felütéssel kezdődik Ian Parker remek esszé-riportja a Granta 71. számában. A maga keltette kéjes várakozásra azonban Parker hamar rá is cáfol: Winer nem máig bujkáló háborús bűnös, nem is az Egyesült Államokban új identitást kapott kiugrott KGB-s, nem rendőr, nem katona és nem az amerikai igazságszolgáltatást kijátszó perverz gyilkos, hanem joviális nyugdíjas erdészmérnök, aki 1961-ben egy hirdetésre jelentkezve részese, s részben talán áldozata lett az egyik leghíresebb és legvitatottabb amerikai tudományos kutatásnak, a Stanley Milgram-féle Engedelmességi Kísérleteknek. A fiatal Winer négy és fél dollárért adta el a lelkét az ördögnek; drágán fizetett a könnyen jött zsebpénzért: felfedeztették vele a lelke mélyén megbúvó fasisztát. Milgram legalábbis így értelmezte kísérletének jelentését és jelentőségét. De vajon helytálló-e a társadalompszichológus magyarázata? Ki a kínzó és ki a megkínzott, ki a diktátor és ki az engedelmes alattvaló ebben a hajmeresztő s valahogy mégis komikus szituációs játékban? S vajon mennyire messzemenő következtetésekre jogosít fel az, ami az elszigetelt kísérleti szobában történt, tekintély és morális autonómia kapcsolatának kérdésében? S mindennek van-e bármi köze a nácizmushoz? Ezeket a kérdéseket járja körül Parker írása, miközben bemutatja Milgram kutatását, annak korabeli mentális környezetét, és későbbi kritikáit, átértelmezéseit.
1961-ben az akkor a Yale-en dolgozó Stanley Milgram önkénteseket toborzott egy pszichológiai kísérlethez. A gyanútlan jelentkezőket egy higgadt, köpenyes, felettébb tudományos légkört árasztó asszisztens úgy tájékoztatta, hogy a kutatás a tanulás és a büntetés összefüggését vizsgálja, s egy elszigetelt szobába vezette őket, ahol egy bonyolult elektromos berendezés állt. Egy fülkében székhez szíjazva ült a diák (látszólag ő is önkéntes, valójában beavatott szereplő), mindenféle drótokkal felékesítve. A valóságos önkéntesnek kellett a tanár szerepét játszania. Egy vezérlőtábla mögött foglalt helyet, melyen a gombok megnyomásával növekvő erősségű elektrosokkot adhatott a diáknak, ha az elrontotta a választ. (A kísérletben résztvevő diákoknak szópárokat kellett volna megjegyezniük és visszamondaniuk, és értelemszerűen igen lassú felfogóképességűnek mutatkoztak.) Az áramerősség 15-től 450 voltig terjedt, az első kapcsolók felett „Alacsony áramerősség”, az utolsókon „Vigyázat, veszélyes áramerősség” felirat volt olvasható. A diákok az első néhány áramütésre nevetgélve reagáltak, aztán sziszegni, majd üvölteni kezdtek, végül már szívpanaszaikra, halálfélelemre hivatkozva sírva könyörögtek, hogy engedjék ki őket, vagy éppen sokat sejtetően elnémultak. A kísérlet felügyelője mindvégig higgadt maradt, és azt hajtogatta: „a kísérlet körülményei azt kívánják meg, hogy folytassa”. Ennyi a kísérlet, az eredmény pedig, hogy az önkéntesek kb. 60 százaléka akár az életveszélyes áramerősséggel is megrázta diákját (abban az esetben, ha nem látta, csak hallotta tanítói munkája során), a tudomány tekintélyének engedelmeskedve. Ahogy Winer, egyike a bepalizott tanároknak, magyarázza Parkernek: „nem sok fogalmam volt a tudományos kutatásról, nem akartam elcseszni a dolgokat”.
Milgram eredményei szerint az engedelmességet a tanár–diák fizikai távolsága, a résztvevő tanárok száma, az egyetemi helyszíntől való távolság és az iskolázottság befolyásolja. (Az adatok azt mutatták például, hogy a magas iskolai végzettséggel rendelkezők kevésbé hajlamosak az embertársaik megkínzására vonatkozó utasítás teljesítésére, de lassan a megkönnyebbüléssel! – a felmérések elemzése során Milgram ugyanis arra jutott, hogy az egyetemi környezet viszont kifejezetten a morális autonómiánk feladására hajlamosító tényező.)
A kísérletek felkavaró jelentőségét persze nem ezek a pszichológiai megfigyelések, s még csak nem is a tudomány tekintélyébe vetett feltétlen bizalom demonstrálása adta. Parker rámutat, hogy Adolf Eichman letartóztatása 1960-ban Buenos Airesben, majd tárgyalása, és Hannah Arendt cikkei a tárgyalásról magától értetődő kontextusként kínálkoztak az Engedelmességi Kísérletek számára. Milgram a kutatást finanszírozó alapítványnak írt levele is egyértelművé teszi, hogy szándékai szerint mit bizonyítanak kísérletei: „Nem is olyan régen egy naiv pillanatomban azon gondolkodtam el, hogy ha egy gonosz kormányzat erre szánná el magát, vajon találna-e az egész Egyesült Államok területén annyi morális idiótát, amennyi elegendő volna egy olyan országos haláltábor-rendszer működtetéséhez, amilyet Németországban tartottak fenn. Ma már kezdem azt hinni, hogy csak New Havenben össze lehetne szedni az egész állományt.”
Mivel a kataklizmák történeti-földrajzi kontextust figyelembe nem vevő, pszichologizáló megközelítéseit a legjobb esetben is maximum mulatságosnak és naivnak véljük, csakúgy, mint az eszmerendszerek lefordítását lélektanra, Milgram következtetéseit afféle Veled is megtörténhet-üzenetű, hollywoodias ízű (ami itt most egyértelműen rossz ízt jelent), kéretlen kollektív lelkiismeretvizsgálatként látjuk első nekifutásra. Ha valaki rosszul kerül ki a buliból, az nyilván elsősorban maga a tudós, aki megalomán, perverzióra hajlamos igazság bajnokaként tűnik fel (tervei között szerepelt különben házaspárok felhasználása a diák–tanár szerepekre, de ezt – ismerve honfitársai kényességét ilyen kérdésekben – végül elvetette), esetleg nagyszabású bohócnak. S bár Bettelheim véleményét, mely szerint Milgram kísérlete egy szinten van a nácik embereken végzett kísérleteivel, megint csak erős túlzásnak gondoljuk, kétségtelen, magának a kísérletnek a morális dimenziói legalább olyan elgondolkodtatóak, mint eredményei.
Ahogyan Parker elénk tálalja a Milgram-kísérletek történetét, végig finoman tologatja az áldozat szerepét. A „megkínzott” diák helyébe a megalázott önkéntes kerül, őt meg maga Milgram-diktátor helyettesíti. A fiatal kutató káprázatosan induló tudományos karrierjét kettétörték a kísérleteket övező erkölcsi és tudományos kételyek, másrészt pedig ahelyett, hogy beláttatta volna a világgal, mily törékeny lények alkotják az emberiség (vagy legalábbis az amerikaiak) több mint felét, egyetlenegy emberrel kapcsolatban sikerült megrendítenie a bizalmat, s ez ő maga volt. Parker elmondja, hogy amikor Milgram az egyetemen bement egy terembe, és félbeszakította az órát a hírrel, hogy Kennedyt lelőtték, felállt egy diák, és azt mondta, „Ne fárasszon minket, Milgram”.
Az Engedelmességi Kísérletek újra eszünkbe jutottak valamelyik nap, s egy kicsit más színezetet kaptak, miközben a Billy Wilderrel készült riportsorozatot néztük a tévében. Az elbűvölően gonosz és szeretetreméltó, 80 éves Wilder (Milgramhez hasonlóan Amerikába emigrált zsidó) a térdét csapkodva meséli tört angolt tört némettel keverve, hogy amikor a II. világháború végén az amerikai hadsereg megbízásából Németországba utazott a koncentrációs táborokban forgató filmes stábbal, milyen remek tréfát rögtönzött Berlinben. Egy katonai dzsipben, amerikai egyenruhában száguldottak a szétbombázott városban, amikor majdnem elütöttek egy aktatáskás, hivatalába siető német férfit. Wilder – elmondása szerint – üvöltözni kezdett a szerencsétlennel, ráparancsolt, hogy maradjon ott, ahol van, ők meg majd küldenek egy járőrt, hogy letartóztassa. Ez reggel kilenckor történt – mondja Wilder fuldokolva a röhögéstől –, de ezek olyan engedelmesek, hogy mikor este hatkor jöttünk visszafelé, a nyomorult még mindig ott állt az út szélén. Billy Wilder játékos-önironikus, szabadságot sugalló egyénisége elbírja a sztorit, nem tagadjuk, mi is jól mulatunk. Előadása mégis megsejtet valami abból a tréfát nem ismerő, jóllakott erkölcsi magabiztosságból, melynek közegében bombaként robbanhatott Milgram kísérlete vagy akciója, gesztusa, polgárpukkasztása.
A „mindnyájunkban ott lapuló gonosz” és az „azok az engedelmes németek” Szküllája és Kharübdisze között próbál elevickélni a Milgram-féle kísérletek Parker által is idézett újraértelmezése. Ross és Nisbett megközelítésében az Engedelmességi Kísérletek nem az engedelmességről, legalábbis nem az erkölcsi autonómiával szembeállított engedelmességről szólnak, hanem a helyzet hatalmáról. A szituáció kényszerítő ereje – vélekednek – adott esetben elveinkkel ellentétes altruizmusra éppúgy rávehet minket, mint mondjuk embertársaink megkínzására. Ez szép, ezt mi is így szeretnénk gondolni, hiszen így már csak arra kell ügyelni, hogy jó helyre szülessünk, a megfelelő időben.
Kései gyermekek vagyunk, így dédapáinkat és dédanyáinkat nem ismertük, számon tartani is nehezen tudjuk őket, annyi felől jöttek – állítólag alföldi és elzászi ugyanúgy volt közöttük, mint burgenlandi és tősgyökeres pesti –, csak azt tudjuk, hogy dédanyáink mind túlélték dédapáinkat. S ha e matrónák közül most is élne egy, nem tudnánk eldönteni, hogy a megözvegyülése után az arcára száradó mosoly a kín vagy a megkönnyebbülés jele-e. De úgy képzeljük, hogy ő, aki a Panni robogót sosem ülte meg, az ördöggel sosem kártyázott, kísérletekben nem vett részt, a nap jó részében egy karosszékbe süppedne, kis ráncos feje a válla között, göcsörtös kezével egy kényszeres mozdulatot ismételgetne, mintha a kopott karfáról próbálná letörölni a port. Nem nagyon beszélne. És úgy sejtjük, hogy amikor megjelenne a képernyőn az a fiatalember, aki mostanában valahogy ismerős lenne neki, a lánykorára emlékeztetné, s akiről annyit mondana néha, „meg kell adni, fess fiú”, és ez az ember arról a megmásíthatatlannak vélt igazságról kezdene beszélni kellemetlenül fel-felcsukló hangon, hogy mégiscsak más ember a katonaviselt ember, akkor dédanyánk rejtélyes mosolyába egy cseppnyi leplezhetetlen szégyenkezés vegyülne.
A huszadik század ujjlenyomata. Budapesti Történeti Múzeum, Millenniumi Földalatti Vasút, 2001. január 10. – december 31.
Igor Stravinsky–Charles-Ferdinand Ramuz: A katona története. Fordította Lackfi János. Rendezte Ascher Tamás, vezényel Wilheim András. BMC CD 041, Budapest, 2000.
Ian Parker: Obedience. Granta, 71.
Hogy csináltad, Billy? Billy Wilder-portréfilmsorozat. Kérdező Volker Schlöndorff. I. rész M1, 2001. április 18.
- Kultúra [6]