„A helyi cigányoknak nincsen kultúrájuk. Ezeknek a világon semmi. Egyedül a kést meg a villát ismerik, amivel enni lehet. A lopás, a verekedés, az ivás, az ő kultúrájuk” – foglalta össze véleményét egy szaládi pedagógus, feleslegesnek nyilvánítva egyszersmind a kisebbségi kultúra őrzésére és érdekvédelemre irányuló összes intézményt és erőfeszítést. A jelen írásban szereplő Szalád esete természetesen nem feltétlenül tekinthető minden településre érvényesnek, de eddigi tapasztalataink szerint jól tükrözi a kisebbség-többség viszonyának, illetve ennek a helyi intézmények szintjén megjelenő formájának egy típusát, és sokat elárul arról, mi minden akadályozhatja, hogy a roma kisebbségi önkormányzat valóban a kisebbségi közösség érdekeit képviselje.
A falu
Szalád 2200 lelket számláló település. Az itt élők 16 százaléka roma, akik valamennyien romungrók. A település az Északi-középhegységben található, a Torpa patak völgyében, a megye székhelyétől északnyugatra. A völgyet három hegy határolja, melyek közül az egyiken egy középkori vár romjai találhatók. A festői környezet és a turisztikai központnak számító megyeszékhely közelsége egyre több látogatót vonz a faluba, amit a helyiek igyekeznek is kihasználni.
A település lakói évszázadokon át állattenyésztéssel, a völgy mezőgazdasági termelésre alkalmas földjeinek megművelésével, valamint erdőgazdálkodással és bányászattal foglalkoztak. Szalád életében az 1952-es év hozott jelentős változást. Ekkor telepítették ide az ország egyik legjelentősebb hadiipari üzemét, a Hegyhátmetált. A gyár fénykorában 2800 embert foglalkoztatott, akik a környék 47 településéről jártak ide dolgozni. Ekkor, részben a gyár segítségével, jelentős infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre a faluban. A kilencvenes évek elején azonban a gyárat felszámolták. A korábban itt dolgozó szaládiak egy szerencsésebb része a megyeszékhelyen vagy a gyár helyén létrejött 11 kisebb vállalatnál talált új munkahelyet. Az idősebbek közül sokan az önkormányzat segítségével korengedményes nyugdíjba vonultak. (Ebben az időben országosan elterjedt gyakorlat volt, hogy a rendszerváltást követően megnövekedett munkanélküliség miatt a szociális ellátási kötelezettségüknek eleget tenni alig tudó települési önkormányzatok közbenjártak a rokkantnyugdíj vagy korengedményes nyugdíj megszerzésében.) Ennek alapvetően pénzügyi okai voltak. Míg a rendszeres szociális segély 25 százalékát az önkormányzatnak kell állnia, addig a nyugdíjat teljes egészében a társadalombiztosítás fizeti, így az nem jelent külön terhet az önkormányzatnak. Azok, akik betanított munkásként dolgoztak, többnyire munkanélkülivé, illetve tartósan munkanélkülivé váltak.
Bár romák már a századfordulón is éltek a településen, számuk az iparosítást követően, a hatvanas, hetvenes években ugrott meg. A gyár vonzotta a munkát kereső alacsony iskolai végzettségű romákat (is), akik többnyire az iparosítás hatására a mobilitási létrán eggyel feljebb lépő parasztok szegényesebb házaiba, illetve barlanglakásaiba költöztek.
Az Alvégtől a „Rózsadombig”
A településen a roma és nem roma lakosok erőteljesen elkülönülnek. Romák a falu három területén élnek nagyobb arányban. Az egyik terület a helyiek által Alvégnek nevezett Petőfi utca, pontosabban annak külső része. Itt kicsi, két, esetleg három helyiségből álló, többnyire vályogfalú házak vannak, alig pár négyzetméteres udvarral. A házak belseje is lakóik szegénységét tükrözi, csak a nélkülözhetetlen bútordarabok találhatók meg benne. Vezetékes ivóvíz, csatornázás nincsen. Az Alvég legsiralmasabb része egy a Petőfi utca szintjénél magasabban fekvő volt bányaudvar, egy sziklafal tövében, ahol hat putri található telepszerűen. Ide az utcáról egy meredek, agyagos ösvényen lehet feljutni. A putrik ablakaiból sok helyen hiányzik az üveg, amit műanyag fóliával helyettesítenek. A födémet a putrik lakói farostlemezből, hulladék anyagokból tákolták össze. A tetőkön keresztül lehet látni. Az itt lakók vízért a meredek, csúszós úton járnak le az utcára.
A második romák lakta terület a települést keletről határoló hegyre felkapaszkodó Bíbor utca, illetve az ebből nyíló, a hegy oldalán végigfutó Tölgyes utca. Ezen a területen romák és idős magyarok laknak vegyesen. E két utcában vannak Szalád hegyoldalba vájt barlanglakásai is. Ezeket az általában egy (de esetenként akár 2-3) helyiségből álló lyukakat a múlt század első harmadában külön ezzel foglalkozó kőfaragók vájták a puha mészkőtufába a legszegényebb családok számára. A „lyukak” akkori gazdái nyaranta az Alföldre jártak, summások voltak. A barlanglakásokban lakók társadalmi összetétele az ötvenes években változott meg. Ekkor a parasztok az ipar által nyújtott jobb megélhetési lehetőségeket kihasználva elhagyták szegényes lyukaikat, és kőházakba költöztek. Helyükre más településekről a gyár vonzására idevándorolt romák költöztek a hatvanas, hetvenes években.
A kilencvenes években kőomlás, illetve földcsúszás miatt mindkét utcában veszélyessé váltak ezek a lakások. Ekkor az önkormányzat támogatás felajánlásával segített a barlanglakások lakóinak új otthont vásárolni (amihez az emberek saját pénzüket és banki kölcsönt is felhasználtak). Ez azonban számos konfliktus forrásává vált, mert kiderült, hogy az önkormányzat a magas helyi ingatlanárakra hivatkozva más településeken akart a romáknak házat venni. Végül kettő kivételével valamennyi roma család a faluban maradt, a romák lakta utcákba költöztek. Az így üresen maradt barlangok bejáratát pedig az önkormányzat befalaztatta. Bár a polgármester állítása szerint már nem lakják a barlangokat, ma is vannak olyanok, akik számára ezek a szegényes lyukak jelentik az otthont. (A lakott barlanglakások előtt különálló ház áll, és a barlangot a család egy része vagy a tulajdonosnál is szegényebb bérlő lakja. A lyukak nagy részét azonban már inkább csak kamrának, pincének vagy nyárikonyhának használják tulajdonosaik.)
A romák harmadik, szegregáltan elhelyezkedő lakóterülete a Dankó utca. A hetvenes években épült utcában csak roma családok élnek, akik korábban szintén az Alvégen laktak. Ezek a családok törekvőbbek és viszonylag tehetősebbek voltak az Alvég nyomorában maradt társaiknál. Annak ellenére, hogy az utcában nincsen kiépítve a vezetékes ivóvíz-, illetve a szennyvíz-hálózat, és az utca is burkolat nélküli, az itt élő romák szerint ez itt a „Rózsadomb”, legalábbis az Alvéghez képest. Házaikat OTP-kölcsönből építették, még akkor, amikor az itt élők nők és férfiak egyaránt szinte valamennyien a Hegyhátmetálban dolgoztak. A Dankó utcai férfiak többségének ma is van legális vagy fekete munkája. Téglából épült házaik lényegesen nagyobbak, mint a Petőfi utcai házak. A házak belseje pedig a hetvenes, nyolcvanas évek nem túl magas, de stabil életszínvonalát idézi.
Érdekes törésvonal figyelhető meg a Dankó utcai és az Alvégi, illetve Bíbor és Tölgyes utcai cigányok között. A Dankó utcaiak sokkal integráltabbak, életvitelük közel áll a nem cigányokéhoz, és nem jellemző rájuk az a fajta nyomor, ami az Alvégen szinte minden családban megfigyelhető. A Dankó utcai cigányok úgy vélik, hogy az alvégiek, akiket sokszor alkoholistáknak tartanak, maguk tehetnek szegénységükről, és a faluban tapasztalható, cigányokkal szembeni előítéletek is az ő mentalitásukból fakadnak. Ugyanakkor az alvégiek a Dankó utcaiakat „nagyképűeknek” tartják. Mindezek annak ellenére megfigyelhetők, hogy a rokonsági szálak teljesen behálózzák a különböző helyeken élő cigányok csoportjait.
A nem romák lakóhelyei a falu kevésbé periferikus helyein találhatók, többnyire a fő útvonalak mentén, illetve a volt gyári lakótelepen. Ez utóbbit, amit nagyjából a Dankó utca megnyitásával egy időben építettek, a falubeliek ironikus módon telepnek hívják. Erre a telepre azonban, egyetlen muzsikus cigány családot leszámítva, soha nem költözhetett cigány.
Idénymunka, közhaszon
A század első felében a környéken élő cigányok többnyire az erdőgazdaságban, bányászatban dolgoztak. Emellett el-eljártak parasztokhoz terményért, élelemért, levetett ruháért ház körüli munkát végezni, vagy a földeken, állatok mellett dolgozni. Később a gyár jelentette a biztos megélhetési forrást, többségük itt dolgozott betanított vagy szakmunkásként. A nyolcvanas évekre már lényegében teljes volt a romák foglalkoztatottsága. A rendszerváltáskor azonban itt is, mint szinte mindenütt az országban, ők voltak az elsők, akik elveszítették munkájukat.
Az önkormányzat gyámügyi előadója szerint jelenleg a faluban 8 százalék körüli a munkanélküliség, a romák körében azonban az arány 25 százalék. Akiknek van munkájuk, azok vagy a Hegyhátmetál helyén létrejött kisebb vállalatoknál, vagy a megyeszékhelyen a téglagyárban dolgoznak (itt a helyiek elmondása szerint vannak olyanok is, akiket a gyár csak feketén foglalkoztat). Az állandó munkából származó jövedelmek a korábbi évtizedekkel ellentétben már nem teszik lehetővé a családok hosszú távú tervezését vagy a felhalmozást. Sőt, néhány családnál csak a szociális juttatásokkal kiegészítve képesek elkerülni a nélkülözést.
A családok megélhetésében nagy szerepe van az idényjellegű, illetve fekete munkáknak. Ez leginkább a nagycsaládokat, illetve a gyerekek miatt két-három műszakot vállalni nem tudó nőket és a rendszeres munkát nem találó, szakképzetlen férfiakat érinti. Idényjellegű munka a gombászás, erdei gyümölcsök gyűjtése, a csigaszedés, zöldség, gyümölcsszedés (sokszor a falutól távol, például az Alföldön). Helyi vállalkozók visznek embereket fakitermelésre is. Tipikusan nők járnak el egy közeli település csigafeldolgozójába. Ez évente körülbelül négy hónapos munkát jelent, és amellett, hogy utazni is kell, nagyon kevés jövedelmet biztosít (2000-ben a napi nyolcórás munkáért 18 ezer forintot fizettek egy hónapra). A közcélú, illetve közhasznú foglalkoztatottak száma általában 15, ők is többnyire romák.
A családok bevételei között – még az olyan családok esetében is, ahol legalább az egyik szülőnek van állandó munkája – nagy jelentőségük van szociális juttatásoknak, segélyeknek. Azokban a családokban, ahol lényegében csak ezekre a bevételekre lehet számítani, mindennaposak a megélhetési problémák.
„Ne engedjük be...”
A szaládi nem cigányok úgy látják, hogy a szaládi cigányoknak, mivel nem beszélik a cigány nyelvet, és hagyományaikat sem ápolják, nincsen elkülönült etnikus kultúrájuk. Ugyanakkor „tudják”, ki a cigány, és még az asszimilálódottakat vagy identitásukat tudatosan elhagyókat is számon tartják. A cigányok különbözőségét negatív sztereotípiákkal és hátrányos szociális helyzetükkel jellemzik. A következőket egy pedagógus mondta:
„– Nagyon érzékeny dolog ez. Mégpedig azért, mert a szaládi cigányok nem a hagyományaikat őrzik, tehát itt nem az identitástudatot kell erősíteni, hanem segíteni az asszimilációt, mert ők ezt akarják. Tehát az, hogy nem beszélik az anyanyelvüket, nem őrzik a hagyományaikat, az mind arra utal... Biztosan vannak olyanok a Nyírségben, meg vannak olyan területek, ahol őrzik a hagyományokat, a lovas vagy milyen.
– Lovári.
– Lovári, meg a beás. Ezek egészen mások, mint ezek. Szóval ezek a cigányok, akik itt Szaládon laknak, ők már életvitelben is közelebb állnak a magyarhoz.”
Az iskolában, bár felveszik a roma gyerekek után az etnikai normatívát, nincsen semmilyen a roma kultúrához, történelemhez kapcsolódó program. Pedig, ahogy arról maga az iskola igazgatója beszámolt, a gyermekeknek van „valamilyen vonzódásuk” kultúrájuk iránt: iskolai rendezvényeken a cigány gyerekek előszeretettel tanulnak meg és adnak elő cigány táncokat, cigány nyelvű dalokat. A polgármester ugyanakkor romáknak szóló programként az iskolában működő „kisegítő” osztályt említi:
„Hát az oktatásról az igazgatónő már biztos mondott, amivel foglalkoznak. Tehát kisegítő, gyógypedagógiai osztályt foglalkoztatunk, ezzel is igyekszünk elősegíteni azt, hogy azért valamilyen szintig eljussanak az oktatásban.”
Míg a falu lakosainak csupán 16 százaléka roma, az általános iskolában, ahol 168 gyermek tanul, 25 százalék az arányuk. A gyerekszám az iskola igazgatója szerint a kilencvenes évek eleje óta kismértékben, de folyamatosan csökken. Ennek okát abban látja, hogy a nehéz megélhetési körülmények között a nem roma családok gyermekvállalási hajlandósága csökkent, a roma családoké pedig éppen ellenkezőleg: növekedett. (A romák és nem romák gyermekvállalási hajlandósága közötti különbség az óvodában tapasztalható igazán: itt már az iskolainál is magasabb, 38 százalék a roma gyermekek aránya.) Az általános iskolába beiratkozott gyermekek száma 1965-ben volt a legmagasabb, 350, de még 1986-ban is elérte a 240-et. A magasabb gyermekszám lehetővé tette párhuzamos osztályok indítását. Ekkor a gyerekeket a matematikai tudásuk alapján sorolták az erősebb „a”, illetve a gyengébb „b” osztályba. A párhuzamos osztályok megléte egyben a cigány gyermekek iskolai szegregálását is jelentette. Ők szinte valamennyien a gyengébb osztályba jártak, gyenge képességű nem cigány társaikkal együtt. Jelenleg mind a nyolc évfolyamon egy-egy osztály van, ahol romák és nem romák vegyesen tanulnak. Ugyanakkor van egy „enyhén értelmi fogyatékosokat foglalkoztató kis létszámú osztály” (korábban kisegítő), ahol a problémás hetedik, ötödik és negyedik osztályos gyerekeket tanítja összevontan egy gyógypedagógus. Ide szinte kizárólag roma gyerekek kerülnek: jelenleg a 10 fős osztályban 9 gyerek roma. Bár a roma szülők alapvetően elégedettek az iskolával, gyakran panaszolják: egy-egy tanár érezteti, hogy nem szereti a cigányokat. A pedagógusokkal készített interjúk alapján mi is úgy tapasztaltuk, hogy valóban vannak tanárok, akik nyíltan hangoztatják előítéleteiket, a romákról formált képüket pedig a negatív sztereotípiák alakítják.
A nem romák aggasztónak tartják a romák arányának növekedését. A polgármester például „katasztrófaként” minősíti azt a helyzetet, ami az iskolában 2001 őszén állt elő: a nyolcfős első osztályban egy gyermek kivételével mindenki roma. (Eredetileg három magyar gyermek lett volna az osztályban. Az egyik gyermeket más település iskolájába íratták, a másikat még egy évre az óvodában hagyták szülei.)
A szaládiak, akik megtapasztalták, hogyan szűnt meg a kilencvenes évek elején mindaz, amit leginkább a gyár jelenlétének köszönhettek – a biztonságos megélhetés, a jólét, a falu fejlődése –, most attól tartanak, hogy az a kényes egyensúly is felborulhat, ami a falu roma és nem roma közössége között az évtizedek során kialakult. Ennek az egyensúlynak az volt az egyik alapja, hogy a romák, bár szegényebbek és mások voltak, ugyanúgy és ugyanott dolgoztak, mint a nem romák, és ezzel – ha megbecsülést nem is, de – valamilyen elfogadottságot kivívtak maguknak. A másik alapot pedig az jelentette, hogy a magyarok mindig is jelentős többségben voltak, így egyértelmű volt, hogy ki diktálja a közösségi együttélés szabályait.
A beköltözések, illetve a magasabb születési szám miatt az önkormányzatnak több roma lakosról kellene gondoskodnia, ami a forrásoknak a többség számára előnytelen átcsoportosítását követelné meg. Nem csoda hát, ha az önkormányzat a többség elvárásait követve – tehát hangsúlyozzuk, nem feltétlenül előítéletességtől hajtva – olyan intézkedéseket tesz, amelyek megakadályozni igyekszenek a romák településen belüli arányának növekedését. Ennek egyik példája, ahogyan az önkormányzat a barlanglakások felszámolásakor, a magas helyi ingatlanárakra hivatkozva, más településeken történő házak vásárlásával próbált megszabadulni a számára terhet jelentő romáktól. A más településen történő olcsóbb ingatlanok megvásárlása teljesen racionális gazdasági döntés az önkormányzat részéről. Nem csak a jelenben fizet kevesebbet, de a jövőben is „spórol”, amikor az ezekről a szegény sorsú családokról való gondoskodás már egy másik önkormányzat feladata lesz. Az elhagyott barlanglakások befalazása pedig újabb családok beköltözésének megakadályozását jelenti.
„Egy dolog van még, amit főleg a polgármester úrnak rónak föl néha, hogy elég sokan beköltöznek ide. Tehát ezt már a magyar ember nehezen viseli. Még aki eredendően szaládi cigány, azt jól tolerálják, de nem engedik meg, hogy ideköltözzenek. Na most ennek nem nagyon lehet gátat szabni, mert nyilván ha azt mondja, hogy ez az én férjem, feleségem, összeköltöztünk és idejött, akkor milyen alapon. Vannak olyanok, például a Bányatelep, ahol nem saját tulajdonban élnek, meg voltak a barlanglakások, oda bizony előfordult, hogy azt mondta, hogy önkormányzati tulajdon és nem engedem, hogy bejelentkezzen. De ha éveken keresztül itt marad, és nem lehet megszabadulni tőle, mert tényleg együtt élnek, akkor előbb-utóbb rendezni kell a lakcímet. Ez főleg ’90 óta van. Előtte, a rendszerváltás előtt nem nagyon tapasztaltunk ilyet. Ez azóta van, hogy ne engedjük be az embereket. Ehhez biztosan az is hozzájárul, hogy ugye a bűnözés is nő az ő körükben. Aki idevaló, vagy aki eredendően szaládi, azt jobban ismerte mindenki és azokat jobban tudták kezelni, az idegenektől viszont félnek” – mondja a jegyző.
Az önkormányzat más módon is igyekszik csökkenteni azt a terhet, amit a szociálisan rászorulókról való gondoskodás jelent számára: szerepet vállal a szegény családok családtervezésében. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az önkormányzat, kihasználva egy spirált gyártó cég állandó akcióját, termelői áron szerzi be ezeket a fogamzásgátló eszközöket. A védőnő közreműködésével pedig, aki egyébként az Egészségügyi, Szociális és Segélyezési Bizottság elnöke is, ingyen adja azoknak, akik ezt kérik. A lehetőségről a védőnő szokott beszélni az „érintett” nőknek, akik többnyire, de nem kizárólag, cigányok. A program szükségességét azzal indokolja a helyi önkormányzat, illetve védőnői szolgálat, hogy ha már a szegények, akiknél egyébként is több gyermek születik, mint az átlagcsaládoknál, éppen szegény sorsuk miatt nem képesek a családjuk jövőjét szem előtt tartva felelősségteljesen gondolkodni a gyermekvállalásról, akkor ez az önkormányzat, a védőnői szolgálat kötelessége. Erről így beszél a védőnő:
„[Azok], akik átveszik a spirált, de nem tetetik fel] szülnek tovább, a legnagyobb bosszúságomra. Nem azért, mert nem is maradtam volna a hivatásomnál, ha nem szeretném a gyerekeket... Valahogy úgy érzem, hogy melléjük is kell valaki. De meg is mondom nekik [a cigányoknak] fehéren-feketén. Ezt tudják is. Sok esetben tartanak úgy szólván bizonyos dolgokban. Én azt hiszem, jól kijövök velük, attól függetlenül, hogy meg kell nekik keményen mondani, ha már a négy-öt szép kérés nem használ. Vagy például az olyan esetben, hogy mi közöm hozzá, hogy hányat szülök. Így odavágja, mi köze magának ahhoz. ... Nekem nincs közöm, de a gyermekének és a születendőnek vannak jogai. És, hogy ha ezeket a jogokat nem tudja neki biztosítani, valaki kell, aki a gyermek pártján áll és próbál a gyermek érdekében harcolni.”
Ez a mégoly jóindulatú felelősségvállalás azonban az érintettek szabadságának és méltóságának durva megsértése. Ezt maguk az érintettek is leginkább így élik meg. Egy interjúalanyunk elmondása szerint egyszer valakik baltával kergették meg a védőnőt, amikor az az abortusz lehetőségéről kezdett beszélni egy terhes asszonynak. Egy másik interjúalany pedig csak annyit mondott az ingyenspirált ajánlgató védőnőnek: „Nekem nem kell. Tetesse fel magának!"
„Ne ő költhesse el...”
A települési önkormányzat segélyezési gyakorlata is számos, az ügyfelek szabadságát korlátozó és romákkal szemben diszkriminatív elemet tartalmaz. Ez azon az elképzelésen alapul, hogy a segélyre szorulók, és ezen belül is elsősorban a cigányok, képtelenek a saját vagy gyermekeik hosszú távú érdekeit figyelembe véve „helyesen” dönteni a pénzek felhasználásáról. Ezért az önkormányzatnak „kötelessége” ebben segítséget nyújtani, olyan formában, hogy kiveszi a döntést az érintettek kezéből. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ország sok más településéhez hasonlóan, a szociális juttatások zömét itt is természetben nyújtja az önkormányzat.
„Na most, hogy hogy próbálja a kérelmek nagy számát a bizottság – mert bizottság bírálja el ezeket a segélykérelmeket – ezt úgy próbálják valahogy ellensúlyozni, hogy elég kicsi összegeket ad. Tehát nem kevés esetben előfordul, hogy kétezer forintot kap, átmeneti segélyt, azt is úgy, hogy levásárolhatja az élelmiszerüzletben. De ehhez hozzátartozik az ő személyes körülménye, meg a megbízhatósága is nyilván. Mert ez főleg a kisebbségnél fordul elő, hogy ilyen összeget kapnak és ilyen feltételekkel. Tehát, hogy ne ő költhesse el, és ne arra, amire akarja” – mondja a jegyző.
Az átmeneti segélyeket a romáknak mindig és a nem romáknak is gyakran természetben adja az önkormányzat. Ha valaki fűtéstámogatást kér, fát vesz neki az önkormányzat. Ha a gyermek ruházatára kér segélyt, a Segélyezési Bizottság megkéri a családsegítőt vagy a védőnőt, hogy menjen el a segélyezettel vásárolni. Ekkor nem a segélyezett, hanem a családsegítő, illetve a védőnő kapja meg a pénzt is. Ők a pénzt okosabban költik el, és a kosárba is több kerül – szól az indoklás. Az átmeneti segélyt legtöbbször élelmiszerre adja a bizottság. Ilyenkor a segélyezettnek a segély összegét egy meghatározott élelmiszerboltban kell levásárolnia. Az üzletben listát vezetnek a segélyezettekről és az általuk felhasználható összegekről. A kiegészítő családi pótlékból (korábban rendszeres gyermekvédelmi támogatás) levonják a gyermekek óvodai, iskolai étkezésének a költségét. A levonás után megmaradt összeget (vagy olyan családoknál, ahol a gyerekek még nem járnak intézménybe, a teljes összeget) sem kaphatják meg készpénzben, hanem le kell vásárolniuk az élelmiszerboltban, illetve a gyógyszertárban. A levásárlás gyakorlata azonban csak a cigány családokra vonatkozik, a nem cigány családok esetében a maradványösszegeket az önkormányzat postán kiutalja. Ezt az egyértelműen diszkriminatív gyakorlatot a hivatal a gyermekek érdekeire hivatkozva tekinti legitimnek. A hivatal véleménye szerint így garantálható, hogy a gyermekek után járó juttatásokat (valamint ezen túlmenően a gyerekekre való hivatkozással kért segélyeket) nem alkoholra, cigarettára stb. költik a szülők. Az alkalmazott különbségtétel alapja azonban mégsem a „tisztességes” vagy „tisztességtelen” szülői magatartás, illetve életmód, hanem az etnikai hovatartozás. A hivatal is elismeri, hogy vannak olyan roma családok, ahol a szülők életmódja, gyermekekről történő gondoskodása megfelel az általa elvártnak, mégsem ad készpénzt, mondván nem tehet különbséget a cigányok között. A cigányok és nem cigányok közötti különbségtételt viszont úgy látszik sem morálisan, sem jogilag nem érzi problémásnak.
„– A kiegészítő családi pótlék maradványai esetében a nem cigány családoknak is ugyanez a levásárlásos rendszer van?
– Nem, a levásárlás már náluk nem működik. Itt kisebb maradványok vannak, mert kevesebb a gyerek. Ezeket megpróbáljuk összegyűjteni, többhavit összegyűjtünk, és ha esetleg összegyűlt már pár ezer forint, akkor azt kiutaljuk.
– Kiutalják postán.
– Igen, postán.
– Emiatt nem panaszkodtak még a helyi romák, hogy ők is inkább pénzben szeretnék ezt megkapni?
– Ez ellen konkrétan nem, de viszont volt olyan, aki azt szerette volna elérni, hogy ne itt kelljen neki levásárolni. Tehát kapja meg a pénzt, és ő esetleg diszkontban levásárolja. Ilyen már volt.
– Erre a kérésre mit válaszolt a hivatal?
– A segélyezési bizottságnak az az álláspontja, hogy nem járul hozzá, mert akkor sajnos nem lehetne különbséget tenni. Van olyan közöttük, akire rá lehetne bízni a pénzt, de olyan is van, akire nem. És akkor már tényleg nehéz lenne azt mondani, hogy egyiknek megengedem, a másiknak nem. De egyébként a rendeletünk is úgy szól, hogy elsősorban természetben.
– Ha egy nem cigány család kér átmeneti segélyt, akkor ők milyen formában kapják meg ezt az összeget?
– Ez is attól függ, hogy milyen célra, mert a nem cigány családok között is gyakori, aki a jövedelme miatt kiesik a kiegészítő családi pótlékból, és akkor leginkább a gyereknek térítési díjra szoktak kérni. És akkor az ugyanúgy működik, hogy természetben, nem fizetjük ki nekik, hanem átutalásra kerül. Na most átmeneti segélyt, aki nem cigány család, inkább csak idős emberek szoktak kérni. Ők vagy a fűtésük miatt kérnek támogatást, és itt sok esetben szintén előfordul, hogy szintén fát kapnak, ha meg nem, akkor megkapja készpénzben. Náluk nem működik ez, hogy az időseknek azt mondjuk, hogy le lehet vásárolni. Viszont a kisebbségnél leginkább a fiatalok, a gyerekes családok azok, akik átmenetit kérnek.
– Ha kérnék készpénzben akár a maradványösszegeket, akár a segélyt, akkor megkapnák?
– Nem hiszem. Nem szívesen adna a bizottság készpénzt nekik. Ismerve a körülményeket, tehát itt minden egyes kérelmük úgy kerül az ötfős bizottság elé, hogy személyes ismeretségük van. Tehát tudják, hogy melyik család milyen. Hát lehet, hogy lenne olyan, akivel lehetne, csak hát mondom az az egyetlen probléma, hogy elég jól ismerik egymást, és így is egymásra hivatkoznak. Tehát amint egy ilyen eset lenne, akkor az összes többinél nehéz azt mondani, hogy nem. De itt azt lehet mondani, hogy zömmel elfogadták, megszokták. Egy-két kivétellel.”
A helyiek szerint a levásárlásra kijelölt bolt, amelynek tulajdonosa természetesen a helyi elit tagja (az önkormányzat rendezvényeit is gyakran szponzorálja) nagyon drága, és sokaknak még a buszjegy árával együtt is megérné inkább a megyeszékhelyen található bevásárlóközpontban vásárolni. Egyik roma interjúalanyunk elmondta, mennyire megalázónak érzi, hogy amikor vásárol az üzletben a pénztárnál, mindenki előtt előveszik az ott vezetett listát, és megnézik, mennyi levásárolható pénze van. Az sem lehet kevésbé megalázó, ha valakinek a védőnővel, családsegítővel kell bevásárolnia. Ez még akkor is így van, ha valóban „több kerül a kosárba”. A megaláztatásokat azonban aligha tehetik szóvá azok, akiknek gyakorlatilag létük függ a segélyektől és a segélyosztó helyi önkormányzattól.
A település segélyezési gyakorlatának van még egy igen szomorú következménye: az etnikai alapon különváló szegény csoportok közötti konfliktusok erősödése. A nem romák úgy érzik, hogy minden segélyt a „kisebbség” kap, pedig vannak olyan „magyarok” is, elsősorban az egyedül élő idősek, akik ugyanúgy, vagy még inkább rászorulnának az önkormányzat segítségére. (A település Gondozási Központjában egyébként működik egy idősek klubja, és szociális étkeztetést is biztosítanak az időseknek.) A romák segélyezését méltánytalannak tartja a helyi közvélemény, többen megfogalmazták, hogy csak azoknak kellene segélyt adni, akik tesznek is érte valamit (értsd: dolgoznak). A segélyekből tengődő romák pedig úgy érzik, itt a cigányokkal nem törődik az önkormányzat.
„Minek az a kisebbségi?”
Mindezek után izgalmas kérdés, hogyan működik ilyen körülmények között az elvileg a helyi roma közösség érdekeinek érvényesítésére létrejött kisebbségi önkormányzat, ha a – 2001. évben egy önkormányzatra eső 628 000 forintos – állami támogatáson kívül nem tud pótlólagos forráshoz jutni.
Annak ellenére, hogy Szaládon mind 1994-ben, mind 1998-ban megalakult a kisebbségi önkormányzat, és jelenlegi elnöke egyben települési önkormányzati képviselő, sem a roma közösség, sem a települési önkormányzat nem tekinti a kisebbségi önkormányzatot a helyi politika, illetve döntéshozatal fontos és meghatározó szereplőjének. A faluban nincs is hagyománya a romák politikai szerepvállalásának. A megkérdezett nem roma közéleti szereplők nagyon óvatosan fogalmaztak, amikor a kisebbségi önkormányzatról kérdeztük őket. A jegyző kivételével valamennyien (köztük a polgármester) lényegében azt mondták, hogy ők nem is igazán foglalkoznak a kisebbségi önkormányzattal, ez nem is tartozik rájuk, ez a kisebbség intézménye.
A kisebbségi önkormányzat önszerveződésből indult, megalakításának lehetőségéről a ’94-es választásokat megelőzően Lungo Drom-os agitátorok beszéltek a helyi cigányoknak, akik fel is lelkesültek, azt remélve, hogy majd a kisebbségi önkormányzattal támogatni tudják a munkanélkülivé vált cigányokat, valamint segélyt és munkahelyet tudnak szerezni számukra. Mellesleg egy helyi Lungo Drom-szervezetet is megalakítottak, ez azonban hamarosan megszűnt vezetője, a későbbi kisebbségi önkormányzati elnök sikkasztása miatt. A kisebbségi önkormányzatnak nincsenek élő kapcsolatai a településen kívüli (roma) civil szervezetekkel. Ennek hiányát maguk is érzékelik. Egy képviselő arról panaszkodott, hogy nem tudják pontosan mi mindenhez van joguk, nem ismerik más települések kisebbségi önkormányzatainak tevékenységét, azok kudarcainak, sikereinek történetét. „Más faluban így vagy úgy van. De mi nem tudjuk, hogy hogy van, mert nem járunk sehova” – mondja a cigány képviselő.
Az 1994-ben megalakult kisebbségi önkormányzat rövid idő múlva gyakorlatilag (bár nem hivatalosan) megszűnt, a már említett sikkasztás miatt. A jelenlegi elnök, Guba Benedek, aki már az előző ciklusban is képviselő volt a kisebbségi önkormányzatban, 1998-ban kisebbségi kedvezménnyel bejutott a „nagy önkormányzatba” is, és tagja az Egészségügyi, Szociális és Segélyezési Bizottságnak. Guba 41 éves, nyolc általánost végzett. Egy környékbeli kistelepülésen született, de már 12 éve itt a faluban él, a Dankó utcában. A többségi társadaloméhoz közelítő értékrendjét a korábbi évtizedekben kialakult asszimilációs törekvése alakítja. Tizenhat éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik (a gyárnál, illetve annak utódszervezeténél). Tulajdonképpen, mint azt maga is mondja, ennek köszönheti, hogy megválasztották képviselőnek: a gyárból sokan (nem romák is) ismerik, akik ezért rá szavaztak. A választási rendszer szabályai szerint ugyanis a kisebbségi önkormányzat képviselőjelöltjeire a többségi társadalomhoz tartozók is szavazhatnak, így abszurd módon a többség megválaszthatja a kisebbség képviselőit. Egy olyan településen, mint Szalád, ahol a cigányok aránya kisebb a nem cigányokénál, lényegében a többségi magyarok döntik el a választás kimenetelét. Ők pedig a többségi társadalom értékeit valló, a többségi életformát követő jelöltekre szavaznak.
„Szavaznak a magyar emberek is a cigány kisebbségi önkormányzatra is. És ők szavaznak az alapján, hogy jó ez húsz éve dolgozik a gyárban, és munkahelye van legalább köztünk” – mondja erről a polgármester.
Guba tagja a szociális bizottságnak, de a romák közül többen is elpanaszolták, hogy gyakran nem támogatja a cigányok segélykérelmét. Nem mer ellentmondani a bizottság elnökének, de a jegyzőnek, polgármesternek sem. Maga az elnök is beszámolt arról, hogy nem tudja akaratát érvényesíteni a települési önkormányzattal szemben. Elismertsége, tekintélye sem a roma közösség szemében, sem a települési önkormányzatban nincs.
„– Én már jövőre biztos, hogy nem fogok indulni még egyszer. Lehet, hogy a nagy önkormányzatin még indulok, de hogy a kisebbségin nem indulok, az is biztos. Én a nyolc év alatt annyi arculütést kaptam, hogy azt nem kívánom az irigyemnek se.
– Miért kapta az arculütéseket?
– Na, most itt az a helyzet, hogy jót úgyse tud tenni az ember. Főleg ennyi pénzből nem. Ide kevés volna még, amilyen anyagi körülmények meg amilyen munkanélküliség van itt Szaládon. Meg az, hogy annyira megvan a faji megkülönböztetés, én a munkahelyen tapasztalom.
– Ezek az arculcsapások a romák felől is érkeznek?
– Hogyne! Arról nem is akarok beszélni!
– Miket hánynak a szemére?
– Hogy nem jól van elosztva a pénz. Ők azt hiszik – de ezt már ötvenezerszer elmondtam, hogy nem –, ők azt hiszik, hogy ez a pénz segély. (...) Meg amit én hallok, meg tapasztalok a nagy önkormányzatban, mert nagy önkormányzati képviselő is vagyok, legyen az ember a talpán, hogy azt végighallgassa – tizenketten vagyunk a nagy önkormányzati gyűlésen –, és amit én ott kapok, és tanároktól kapom az arculütéseket, és nem is egyszerű emberektől, hanem azoktól, akik a gyerekeinkkel foglalkoznak” – ecseteli helyzetét a kisebbségi önkormányzat elnöke.
Bár a megválasztott cigány kisebbségi önkormányzati képviselők számára hamar kiderült, hogy hatáskörük, illetve a tevékenységeik köre igencsak korlátozott, a pénzügyi lehetőségeikről nem is beszélve, a cigány közösség továbbra is azt várja tőlük, hogy segítsék, támogassák a rendszerváltás következtében munkájukat, biztos megélhetésüket elvesztő és egyre szegényebbé váló romákat. Nem csoda hát, ha az elvárásoknak eleget tenni nem tudó kisebbségi önkormányzattal teljesen elégedetlen a cigány közösség.
„Többet érnénk a nagy önkormányzattal, mert jobban támogat a nagy önkormányzat.” „Minek az a kisebbségi? Akármi van, temetés, vagy akármi, megyünk a tanácshoz” – mondják a cigányok.
De maguk a képviselők is csalódottak, elvesztették kezdeti lelkesedésüket. Egyedül a kisebbségi önkormányzat elnöke maradt valamelyest aktív, bár képviselőtársaihoz hasonlóan ő sem szándékozik újra indulni a következő választásokon. A hatékony munkát az is nehezíti, hogy a cigány közösségben tapasztalható megosztottság a kisebbségi önkormányzaton belül is megjelenik. A két alvégi és három Dankó utcai képviselő között gyakoriak a konfliktusok.
A kisebbségi önkormányzat tevékenysége a gyermekek iskoláztatási támogatásában, valamint néhány közösségi program megszervezésében merül ki. Minden tanévkezdéskor megveszik a cigány gyerekeknek az iskola által előírt füzetcsomagot. Ez a törvény által körvonalazott tevékenységek egyikébe sem fér bele. Sokkal inkább egy kvázi segélyezési forma, amit elvileg a helyi önkormányzat adhatna iskolakezdési támogatásként. Hogy ezt a gyakorlatot mennyire etnikai alapon kapott segélyként értelmezi a település lakossága, jól mutatja egyrészt a többséghez tartozók megjegyzése, miszerint vannak magyar rászorulók is, másrészt hogy néhány vegyes házasságban élő, magát már magyarnak tartó szülő visszautasítja ezt a „cigány füzetcsomagot”.
Ezenkívül elviszik a tehetséges gyerekeket szavaló- és énekversenyekre. Rendeztek cigány bált, folklórnapot és Mikulás-, illetve karácsonyi ünnepséget. Ez utóbbiakon mindig adnak valamilyen csomagot, ami lényegében szintén egy rejtett segélyezési forma. Tavaly külön gyermeknapot is rendeztek a cigány gyerekeknek, de ez a falu nem cigány lakóiban, különösen a pedagógusokban, visszatetszést váltott ki, úgy érezték ezzel indokolatlanul tett különbséget a gyerekek között a kisebbségi önkormányzat. A további konfliktusok elkerülése érdekében az idén már nem tartottak külön gyereknapot, hanem hozzájárultak a közös gyermeknap költségeihez. (Ez visszás helyzetet teremt, mert bár a kisebbségi önkormányzat toleranciája tükröződik benne, valójában ellentmond a kisebbségi önkormányzati rendszer eredeti elgondolásának, amely az etnikai, nemzetiségi alapon történő kulturális gyakorlatot támogatja.) Ráadásul ekkor számos cigány kisgyerek nem kapott jégkrémet, mert csak az intézménybe (óvodába, iskolába) járókkal számolt a rendezvényt lebonyolító iskola. Így idén a kisebbségi közösség részéről érte kritika a kisebbségi önkormányzatot.
Évekkel ezelőtt elindítottak egy mezőgazdasági programot, ez azonban kudarccal végződött. A nem túl jó minőségű föld, a romák mezőgazdasági munkákban való járatlansága azt eredményezte, hogy a hasznot nem hozó első év után a program második évében a többség már el sem ültette a vetőmagot.
A kisebbségi önkormányzat támogatásait egyfajta társadalmi stigmatizálásként élik meg a vegyes házasságban élők. Számukra a cigány identitás, a többségi szemlélethez hasonlóan, negatív értékkel bír.
Bár a jelenlegi és a korábbi kisebbségi önkormányzatnak is voltak a fentieknél „eredetibb terveik”, például egy munkahelyteremtő mészoltótelep elindítása, egy játszótér építése a Dankó utca környékén, ezekről a hivatal sorra lebeszélte őket. Ezen tervek megvalósítása valóban számos buktatót rejt magában, és a hivatal aktív közreműködését is igényelnék. A partneri együtt tervezés, együtt gondolkodás, az esetlegesen felmerülő problémák közösen történő megoldása azonban távol áll a települési önkormányzat gyakorlatától. A települési önkormányzat lényegében „kiskorúként” kezeli a kisebbségi önkormányzatot és annak képviselőit. A jegyző, akinek jóindulatát nem akarjuk megkérdőjelezni, vezeti a saját szobájában, és nem a kisebbségi önkormányzat irodájában megtartott kisebbségi önkormányzati ülések jegyzőkönyveit, és más adminisztratív feladatot is ellát. Figyelmeztet a testületi ülés, közmeghallgatás megtartásának kötelezettségére, valamint a polgármester szavaival: „igyekszik úgy kordában tartani őket, hogy azt a kis pénzt, amit kapnak, azokat jó helyre tegyék”. A kisebbségi önkormányzat leveleit felbontják a hivatalban. Ezenkívül a „nagy” önkormányzat, a jegyző közreműködésével korlátozza a kisebbségi önkormányzatot pénze szabadon történő elköltésében. Például a kisebbségi önkormányzat az általuk rendezett roma juniálison gulyást főzött és üdítőt, chipset adott a gyerekeknek (kárpótlásul a rosszul sikeredett gyermeknapért). A felmerült költségek fedezését szolgáló, saját költségvetésükben szereplő pénzt azonban nem kapták kézhez. A segélyezési gyakorlathoz hasonlóan az összeget a megadott élelmiszerboltban kellett levásárolniuk, és a települési önkormányzat oda utalta át a pénzt.
Míg a legszegényebb roma családok segélyt vagy segélykijárást várnak el a kisebbségi önkormányzattól, addig a megélhetési gondokkal kevésbé küszködők, elsősorban a Dankó utcaiak, ezenkívül azt is szeretnék, ha a kisebbségi önkormányzat elérné a segélyezési gyakorlat megváltoztatását, az infrastruktúra (ivóvízellátás, csatornázás) fejlesztését a romák lakta területeken. Ezen elvárások egyike sem teljesül, ezért sok roma számára a kisebbségi önkormányzat a települési önkormányzat meghosszabbításának tűnik, nem pedig önálló intézménynek. Egy cigány asszony például kifejtette, hogy itt addig nem lesz jó a cigányoknak, amíg a kisebbségi önkormányzat „együtt van” a nagy önkormányzattal, külön kellene válniuk. Guba valóban számos üggyel kapcsolatban egyetért a települési önkormányzat állásfoglalásával. Így kifejezetten jónak értékeli a segélyezési rendszert, a spirálprogram pedig annyira tetszett neki, hogy még támogatni is akarta azt a kisebbségi önkormányzat pénzéből. Képviselőtársainak az övétől gyakran eltérő a véleményük, ez azonban nem tud kifejezésre jutni, nekik végképpen nincsen hatásuk a helyi döntéshozatalra.
A szaládi kisebbségi önkormányzat tevékenysége tehát csekély hatással van mind a település, mind a romák közösségére, és nagyon távol van mindattól, amit a romák tőle elvárnak. Képtelen a hatékony érdekérvényesítésre, a romákat érintő problémák közvetítésére, a morálisan mindenképpen kifogásolható segélyezési gyakorlat elleni fellépésre. Maguk a szaládi romák ezért nemegyszer megkérdőjelezik a kisebbségi önkormányzat létezésének értelmét. Mindez egyrészt abból következik, hogy a törvény a kulturális autonómia biztosításának intézményeként határozza meg a kisebbségi önkormányzatokat, és ezért azok nem is tölthetnek be olyan funkciókat, amilyeneket a roma közösség remél. Másrészt pedig abból a paternalista felfogásból, amely megakadályozza, hogy a romákat önálló, felelősségteljes döntések meghozatalára képes személyeknek, a társas viszonyokban egyenrangú partnernek tekintsék, és amelyre hivatkozva a helyi többségi vezetők feljogosítva érzik magukat, hogy a romák helyett döntsenek az őket érintő kérdésekben. Ha valamilyen társadalmi funkciója van a kisebbségi önkormányzatnak Szaládon, az az, hogy a romák kilencvenes évek végén megfeneklett (kényszer)asszimilációs törekvésit megfordítsa, miközben – ugyancsak kényszerű – disszimilációt vált ki (hiszen azért csurran-cseppen, legalább füzetcsomagot ingyen kap a cigány gyerek). A kisebbségi önkormányzat tehetetlensége ugyanakkor arra figyelmezteti a helyi romákat, hogy továbbra is csak a települési önkormányzatra számíthatnak, fenntartva ezzel az egyenlőtlen viszonyokat romák és nem romák között.
Az esettanulmány része egy, a cigány kisebbségi önkormányzatokat vizsgáló átfogó kutatásnak, amelyet a Cornell University és a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem támogatásával végzünk Kai Schafft kollégámmal. A kutatás során egy országos kérdőíves vizsgálatot kombináltunk esettanulmányokkal. Az országos kérdőíves vizsgálat (melynek válaszadási aránya 76 százalék volt) adatainak feldolgozása már megtörtént, hamarosan publikáljuk is. Az interjúk és esettanulmányok készítése jelenleg is zajlik, eddig közel húsz településen kutattunk. A „szaládi” esettanulmány alapjául szolgáló mélyinterjúk 2001. június és október között készültek az önkormányzat képviselőivel, az iskola, óvoda, illetve a szociális intézmények munkatársaival, a cigány kisebbségi önkormányzat tagjaival, valamint a település roma, illetve nem roma lakóival. A tanulmányban szereplő helységek és személyek neveit megváltoztattuk Az interjúk elkészítésében segítségemre volt Burka Viktória, amit ezúton is köszönök neki. Köszönettel tartozom Szalai Júliának a kézirathoz fűzött hasznos megjegyzéseiért.
- Roma-dosszié [6]