Hogyan változott a parlamentben az elmúlt ciklusban a munkahelyi légkör, a képviselőkollégák közötti viszony?
Amit mindenki láthatott és mindenki tud: a mostani parlamenti ciklusban a parlament szerepe teljesen leértékelődött. A kormánytöbbség nem tartotta be azokat az íratlan szabályokat, amelyeket az előző nyolc évben alakítottunk ki, sőt, időnként az írott szabályokon is keresztüllépett. A háromhetenkénti ülésezés bevezetése kimondottan házszabályellenes lépés volt. Továbbá, a házszabály szerint a képviselők húsz százalékának kezdeményezésére föl kellett volna állniuk a vizsgálóbizottságoknak, a kormánytöbbség minden, az ellenzék által kezdeményezett vizsgálóbizottság felállítását megakadályozta. A parlament törvénygyárként működött, de mivel érdemi vitára lényegében soha nem kerülhetett sor, az átpasszírozott törvények soráról derült ki, hogy rosszak és alkalmazhatatlanok. Tehát az sem igaz, hogy a parlament működése a „reformok” eredményeképpen hatékonyabbá vált volna. A magyar parlamentben korábban is nagyon kemény viták folytak, de azért lehetett érdemben dolgozni, kommunikálni. Az elmúlt négy év azonban teljesen lepusztította az országgyűlést mint munkahelyet is. Nincs érdemi vita, a kormánypárti képviselők rendszeresen papírból olvasnak föl olyan állásfoglalásokat, amelyeket láthatóan a fölolvasás előtt kaptak kézhez, és a fejüket sem merik fölemelni a papírról, nehogy elvétsék a szöveget. A parlamentarizmus lényeges eleme, hogy az álláspont mögött ott van egy személyiség, aki képvisel valamilyen gondolatot, elvet, megoldást. Ha a felszólaló nem személyiség, nem képvisel semmit, vagy lövése sincs arról, hogy mit is képvisel, akkor egyszerűen nem lehet vitatkozni. Azonkívül az is hamar egyértelművé vált, hogy a kormánypárti képviselők egyáltalán nem kíváncsiak az ellenzék véleményére. Az ellenzék képviselőinek rendszeresen óbégatás és fújolás közepette kellett előadniuk a mondandójukat, sőt a ciklus vége felé a fölszólalót már akkor lehurrogták, amikor még ki sem nyitotta a száját. Azelőtt rendszeresen lehetett látni ellenzéki és kormánypárti képviselőket a büfében egymással diskurálni. Mostanra ez megszűnt. Nemhogy politikáról, sportról, művészetről, hétköznapi dolgokról, semmiről nem lehet most már így diskurálni. Összességében, a parlament mint munkahely és mint politikaformáló műhely teljesen leépült, amire Áder János házelnök nemigen lehet büszke.
Az SZDSZ-nek már két ciklust sikerült eltöltenie ellenzékben úgy, hogy semmivel nem növelte a támogatottságát. Az SZDSZ miért nem tudja kihasználni soha az ellenzéki szerepben rejlő lehetőségeket? 1994-ben kevesebb szavazatot kapott, mint 1990-ben, és a közvélemény-kutatások szerint most sem erősebb, mint 1998-ban.
Ennél árnyaltabban látom a kérdést. Először is kezdjük azzal, hogy a liberális pártnak 1990-ben határozott, világos üzenete volt, a rendszerváltás végrehajtása. A választók akkor ezért támogatták. Az 1994-es választásokon az SZDSZ lényegében megismételte 1990-ben elért eredményét, részben azért, mert akkor is volt világosan megfogalmazott üzenetünk a választóknak, mégpedig a gazdasági rendszerváltás programja, ami a Bokros-csomagban lényegében megvalósult. Akármit mondjanak most bárkik a Bokros-csomagról, az egyértelmű, hogy az ország érdekét szolgálta. Ezt szerintem azok is pontosan tudják, akik ma leginkább szitokszóként emlegetik. Az SZDSZ azután gyengült meg, hogy a gazdasági rendszerváltás megtörtént, és nem volt akkor több mondanivalónk, nem látszott, hogy miért is vagyunk benne a kormányban. A világos mondanivaló hiánya volt az 1998-as vereség egyik oka. Azonkívül könnyen lehet, hogy a 20 százalék körüli eredmény, amelyet 1990-ben és 1994-ben is elértünk, voltaképpen túlértékelte a liberális pártot. Azt hiszem, hogy ma a reális várakozás a 10 százalékos eredmény lehet, ennyi a liberális gondolat szavazótábora ma Magyarországon.
Az SZDSZ-ben Demszky Gábor elnökké választása előtt hatalmas vita dúlt. Mintha Demszky elnökségével együtt ez is nyomtalanul elmúlt volna. Olyan szépen egyetért most mindenki, mintha nem is emlékeznének erre a keserves vitára?!
Ez a vita azért tűnt el, mert álvita volt. Álvita volt, hogy az SZDSZ-nek milyen távolságra kell lennie a többi párttól. Nem volt egyértelmű, hogy az SZDSZ fő stratégiai célja a mostani kormány leváltása, annak valamennyi elemével együtt. Ezt a bizonytalankodást, méricskélést, határozatlanságot a közvélemény nem is díjazta. Ezzel szemben én mindig azt képviseltem, hogy nem azt kell nézni, milyen messze vagyunk más pártoktól, hanem azt, hogy milyen közel vagyunk a választóinkhoz, azokhoz, akiket meg akarunk szólítani.
Megválasztásod után a Népszabadságban azt nyilatkoztad: „Biztos vagyok abban, hogy a választási kampányban Demszkynek fontos szerep jut majd a pártban.” Ez a fontos szerep egyelőre nem látszik…
Demszky Gábor az SZDSZ budapesti listájának a vezetője, és gondolom, hogy segítőivel együtt teljes erőbedobással részt fog venni a budapesti kampányban.
Tavaly augusztusban a Népszavának azt mondtad, hogy „az MSZP mozgását figyelve azt látom, hogy a választások közeledtével egyre több olyan terület van, ahol vitánk lesz velük”. Hol van ez az egyre több vita? Vagy az MSZP miniszterelnök-jelöltjével való egyre gyakoribb közös szereplés ezeknek a vitáknak a lefolytatására szolgál?
Igen, arra is szolgál, ezek alkalmával megnyilvánulnak a két párt közötti különbségek is. Köszönöm, megvannak ezek a viták, amelyekről a Népszavában beszéltem. Az SZDSZ általában mást képzel az állam méretéről, hatóköréről, a gazdaság- és szociálpolitika irányadó elveiről, mint az MSZP. Nem tudunk azonosulni a szocialistáknak a közjogi rendszer átalakítását célzó elképzeléseivel, mindenekelőtt a kétkamarás parlament gondolatával. A választások utáni együttműködés függ természetesen a választási eredményektől, másrészt attól, hogy azokban a kérdésekben, amelyeket kulcsfontosságúnak gondolunk, sikerül-e közös kormányprogrammá gyúrni a két párt elképzeléseit. Nincs ebben semmiféle automatizmus.
A kétkamarás országgyűlés kérdésében nehéz közös álláspontot találni…
Ez így van, hiszen nem egyezhetünk ki egy másfél kamarás parlamentben. De azt hiszem, ez nem lesz kardinális kérdés, hiszen az alkotmány módosításához a képviselők kétharmadának beleegyezése szükséges, ez pedig úgysem lesz meg, tehát nem valószínű, hogy a probléma egyáltalán napirendre kerülhet.
Mi lesz a státustörvénnyel? Az MSZP annak idején megszavazta, a román-magyar megállapodás után pedig a magyarok munkavállalási kedvezményének elértéktelenedését fájlalta. Hogyan fog ebből egy esetleges MSZP–SZDSZ-koalíció kihomorítani?
Nem látom a kérdést annyira bonyolultnak. Az SZDSZ már többször előállt a módosító csomagjával, legutóbb éppen az Orbán–Nastase-megállapodás után próbáltuk ezt beterjeszteni, sikertelenül. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy ebben az ügyben a legfontosabb a határon túli magyarok érdeke. Nem lehet érdekünk, hogy a határon túli magyarok és a többségi nemzet polgárai között növeljük a feszültséget. Az is világos, többek között a nemzetközi szervezetek állásfoglalása alapján is, hogy a magyar állam nem gyakorolhat valamely határon túli szervezeten keresztül kvázi joghatóságot más államok polgárai felett. Ez képtelenség. A munkavállalás ügyében is kiderült, hogy ezt a kormány sem gondolja komolyan. Ma 80 000 munkavállalási engedélyről beszélnek, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy az egész csak blöff volt.
Akkor mi marad?
Üres gesztusok helyett azoknak a határon túli magyar szervezeteknek a támogatására kell összpontosítani, amelyek a kultúra és az anyanyelv megőrzését hatékonyan elő tudják segíteni. Ez a támogatás jelentősen bővíthető anélkül, hogy a nemzetközi normákat sértenénk, és szerintem hasznosabb is. Ezenkívül természetesen semmi kifogásunk nincs azok ellen az utazási, oktatási stb. kedvezmények ellen, amelyek a „magyarigazolvány” birtokosait idehaza megilletik. A „magyarigazolványt” nem kell bevonni. Megértem, hogy ez érzelmileg mennyire fontos a külhoni magyaroknak. De a fedőlapját le kell cserélni. Elképzelésem sincs, hogy mit jelent a borítóján a korona. Illetve van elképzelésem, de abba jobb nem belegondolni. Sajnos szomszédaink is kapiskálják a korona jelentését. Ilyen feszültségek gerjesztésére semmi szükség. Nekünk az az érdekünk, hogy a szomszéd országok polgárai az ott lakó magyarokkal együtt mielőbb az Európai Unió polgárai legyenek. Ez az egyetlen lehetséges mód a trianoni sebek gyógyítására.
Mi van a hadkötelezettséggel? Eddig ennek megszüntetése volt az SZDSZ egyik fő politikai témája. Most pedig, amikor kiderült, hogy a kormánypártok a nemzetőrséggel lényegében hosszú távon is fenntartanák a kényszersorozást, ez a témakör eltűnt az SZDSZ kampányából.
Előzetes közvélemény-kutatást végeztettünk a lehetséges kampánytémákról, és ezek azt mutatták, hogy az emberek ugyan egyetértenek a hadkötelezettség megszüntetésével, sőt a gondolat fölvetését is az SZDSZ-hez kötik, de a téma mégsem szerepel azok között, amelyeket a közvélemény a legfontosabbaknak tart. Nincs olyan súlya, mint annak a négy témakörnek – a közélet tisztaságának, a demokratikus intézmények megerősítésének, az adócsökkentésnek és az egészségügy rendbetételének –, ami a kampányunk középpontjában állt. De a hadkötelezettség ügyében az álláspontunk nem változott, és ha kormányra kerülünk, ezt fogjuk képviselni.
Ha kormányváltás lesz, akkor az SZDSZ ismét kisebb pártként lesz benne egy olyan kormányban, amelyet nem ő dominál. Megnyílik a régi csapda: vagy megkülönbözteti magát az SZDSZ minden ügyben, amiben egy markáns liberális párt különbözik egy szocialistától, és akkor megint ő lesz a veszekedős párt, vagy pedig békésen beleszürkül a koalícióba, és eltűnik benne. Az emberek állítólag a veszekedős pártot sem szeretik, a szürkét sem. Van ennek a dilemmának értelmes megoldása?
Ezen én is sokat gondolkodom. Általában is sokat gondolkodom a 1994–98 közötti cikluson, és hát gondolok előre is: hogyha ilyen helyzet áll elő, akkor vajon mi lesz a helyes? A magam felelősségét e tekintetben abban látom, hogy túl sokszor próbáltam kompromisszumot keresni, és ennek következtében az SZDSZ sokszor kötött rossz kompromisszumot, akár még az elvei háttérbe szorítása árán is. Annak az előző négy évnek volt egy fordulópontja ’96 őszén, amikor az SZDSZ-nek ki kellett volna lépnie a koalícióból, mert a gazdaságot rendbe tettük, és attól kezdve látható volt, hogy nem lesz szükség ránk. Most arra a következtetésre jutottam, hogy természetesen a veszekedés kedvéért nem érdemes veszekedni, de van, amiben az SZDSZ biztosan nem köthet kompromisszumot, és hogyha a koalíció fenntartása erre kényszerítene minket, akkor ott le kell vonni majd a következtetéseket. Abban is bízom, persze, hogy szemben az akkori időszakkal, az együttműködés most egészségesebb lehet. Sokkal jobban figyel majd mindkét fél a másik szempontjaira, és az értelmes kompromisszumokat képes lesz megkötni. De van azért egy megjegyzésem erre a „vitatkozós kormány” problémára. Ha vita van, akkor arról miért ne értesüljön a közvélemény? Nincs abban semmi titok, hogyha a felek vitatkoznak. Ez szerintem sokkal jobb, mint ha a felek nem vitatkoznak, csak aztán mondjuk egy-két államtitkárt váratlanul börtönbe zárnak. Amúgy vita nélkül. A mostani koalícióban is lettek volna feltehetően a viták, csak ezek a szőnyeg alá lettek söpörve egészen addig, amíg előzetes letartóztatás nem lett belőlük.
Azt is mondtad egy korábbi interjúban, hogy nem helyes, ha minden választás után félrerúgják a fél országot. Hogyan lehet ezt a gyakorlatot megszakítani, amikor tele van az ország félrerúgott, tehetséges emberekkel, és tele vannak a hivatalok politikai okokból kinevezett fidesznyikekkel?
A választások utáni időszak kulcskérdése valóban az lesz, hogy meg lehet-e állítani a társadalom mesterséges és eszelős kettéosztását, és meg lehet-e szüntetni a politikai játszadozást az emberek indulataival. Mert ez a négy év erről szólt, és szemmel láthatóan a különböző kampányesemények, így például a közös Fidesz–MIÉP-nagygyűlés a Terror Házának avatásán szintén erről szól. Ez most már más, mint amikor az egyik oldal ki akarja szorítani a másikat. Itt most már arról van szó, hogy aki nincs velem, az nincs. Hihetetlenül nagy önmérsékletre és egyensúlyérzékre van szükség ahhoz, hogy ezt a folyamatot megállítsuk, de rehabilitáljuk mindazokat, akik éppen ezen szempont alapján az elmúlt négy évben sérelmeket szenvedtek. Nemcsak az emberekről van szó, hanem az önkormányzatokról is. Ennek a gyakorlatnak véget kell vetni. Másfelől az sem járja, hogy alkalmatlan emberekkel telenyomjuk a különböző hivatalokat, intézményeket, állami tulajdonban lévő vállalatokat csak azért, mert ők a mi klienseink, és miután ők alkalmatlanok egyébként a feladat ellátására, és ezt tudják magukról, azt is tudják, hogy addig maradnak ott, amíg azok vannak hatalmon, akik odatették őket, és ezért habozás nélkül mindenben kiszolgálják az akaratukat. Ez zilálja szét az összes intézmény működését, meg részben a magyar gazdaság működését is. Radikális lépésekre lesz majd szükség a választások után, de senkit sem akarok fenyegetni. Aki bizonyította, hogy alkalmas a feladata ellátásra, azt természetesen érdemes megtartani. Végül is az az érdekünk, hogy értelmes emberek dolgozzanak a kormányzatban és a hivatalokban.
És mi lesz a közszolgálati médiával?
A közszolgálati médiák ügye külön kérdés. Még nem nagyon sikerült egyik kormánynak sem kellő önmérséklettel kezelnie ezt az ügyet, bár az előző kormányzat e tekintetben azért sokkal mérsékeltebb volt. A következő kormánynak mindenképpen meg kell találnia azokat a megoldásokat, amelyek kizárják, hogy bármely kormány beleszóljon a közmédiák életébe, és nyomást gyakoroljon rájuk. Olyan szabályozás kell, amely garantálja, hogy hozzáértő emberek kerüljenek ezen intézmények élére, és azután hagyni kell őket dolgozni. Máskülönben teljesen fölösleges pénzt költeni arra, ami senkit sem érdekel, amit senki sem néz, senki sem hallgat. Én megértem azt a polgári engedetlenséget, ami elkezdődött, megértem azokat, akik nem értik, hogy miért kell nekik külön adót fizetniük egy televízióért, amit semmire nem használnak. Ezt a folyamatot meg kell állítani.
De bárkik is kerülnek a közmédiumok élére, a következő ellenzék feltétlenül ellenkomisszároknak fogja tartani őket…
Ezen egy csapásra biztos nem lehet segíteni. Ám ha sikerül a közvélemény számára meggyőzően alkalmas embereket találni, akkor utána rájuk kell bízni, hogy ők milyen csapatot építenek ki. Azután, ha valakinek ez nem tetszik, akkor vitatkozzon a vezetőkkel, de nem mondhatja azt, hogy mindezt a kormány csinálta. Mert ma ez van. Ma a kormány befolyásolja a közmédia személyzeti politikáját. Csak olyan ember kerülhet oda, aki nekik tetszik. Azért az nem véletlen, hogy az előző televízió-elnök az általa okozott több tízmilliárdos károkért jutalmul jutalomüdülésre cserébe kultúrattaséként Ausztráliába. Bár lehet, hogy Magyar Bálintnak van igaza, aki azt mondta, hogy a miniszterelnök valamikor olvasott valamit arról, hogy Ausztrália fegyenctelep, és nem vette észre, hogy azóta ott is jelentős változások történtek.
A másik problematikus terület a rendőrség. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a Fidesz-közeli ügyekben a rendőrség munkája látványosan lelassul, márpedig tapasztalataid szerint „a rendőrök maguktól nem ennyire kukák”.
Nem is azok.
És akkor most mi lesz? 1994-ben örököltél egy finoman szólva nem egészen megfelelő rendőri vezetést, és évekbe telt, míg sikerült kirúgni őket. Aztán ugye sajátos kitérők után visszaugrottak a Belügyminisztériumba, és most az ő gárdájuk vár az új kormányra.
Nem lenne ildomos, ha most konkrét személyi kérdésekben mondanék véleményt. Van azonban egy általános megjegyzésem. Az rendben van, ha a rendőrség igazodik a politikához, ha a politikának vannak általános elvei, amelyekhez igazodni kell. Mondjuk, van egy kriminálpolitikája, és megköveteli a rendőrségtől, hogy ennek a rá eső részét hajtsa végre. Meglehet, hogy egy másik, következő kormánynak más a kriminálpolitikája, és ebben az esetben a rendőrségnek ahhoz kell igazodnia. Ezen túlmenően viszont a rendőrség munkáját törvények és egyéb jogszabályok szabályozzák, és azoknak kell megfelelnie. Most ezzel szemben az a helyzet, hogy konkrét ügyekben is megfogalmazódnak a rendőrséggel szemben elvárások, és a rendőrség, vagy egy része, különböző okokból, legalábbis igyekszik ezeknek az elvárásoknak megfelelni. Ez esetben nem a rendőrség követi el a hibát, hanem a politika, hogy egyáltalán ilyen eszközökhöz merészel nyúlni. A politika a hibás akkor, ha egyedi ügyekben próbál beavatkozni a rendőrség munkájába. Ez erkölcsileg szétzilálja a rendőrséget, és ellentétes mindazzal, amit a rendszerváltáskor elképzeltünk. A rendőrség kézi vezérlését egyszer s mindenkorra be kell fejezni. Az más kérdés, hogy egyébként szakmailag kik a legalkalmasabbak a rendőrség vezetésére.
Világgazdasági recesszió van, az uniós csatlakozás kapcsán súlyos traumák várnak ránk, a jelenlegi kormány olyan örökséget, olyan kötelezettségvállalásokat hagy maga után, amiket adócsökkentés mellett nehéz lesz tartani, fölvállalni. Kialakulhat az a kép, hogy ha MSZP–SZDSZ-koalíció van, akkor mindig rendet csinálnak, akkor mindig fájdalmas intézkedések vannak, amikor meg a Fidesz kormányoz, akkor megy a szekér, konjunktúra van. Néhány elemző egyenesen azt mondja, hogy aki most megnyeri a választásokat, az 2006-ban biztosan veszít.
A világgazdasági recessziót azért nem kell megelőlegezni. A legfrissebb elemzések szerint az amerikai gazdaság rövidesen kilábal a recesszióból, ez maga után húzza az Európai Uniót és a magyar gazdaságot is. Hadd emlékeztessek arra, hogy 1999-ben, az orosz és a távol-keleti válság után is sokan mondogatták, hogy itt a fellendülés vége. Akkor a világgazdaság meglepően gyorsan túljutott a válságon. Erre most is van esély, ezért a magyar gazdaság 2003-tól visszaállhat az évi 4-5 százalékos tartósan fenntartható növekedési pályára. Az persze kétségtelen, hogy ha a világgazdaságban recesszió van, arra a magyar gazdaságpolitikának is reagálnia kell. Megjegyzem, szerintünk elhibázott volt, ahogyan a kormány most reagál. Úgy dob be kettőszázmilliárd forintot, hogy az csak két-három év múlva érezteti a hatását. Ezzel szemben az adócsökkentés, a terhek csökkentése alkalmas a gazdaság gyors dinamizálására és a versenyképesség növelésére. Igaz, ennek az az ára a másik oldalon, hogy nem lehet nyakló nélkül szórni a pénzt, és nem lehet összevissza mindenfélét ígérgetni. De mi ezt végiggondoltuk. A gazdaságpolitikai programunkat Békesi László neve fémjelzi, és ő nem arról híres, hogy szereti szórni a pénzt. A másik kérdés az, hogy vannak-e aknák telepítve, és mit lehet ezekről tudni. Ezek egy része ismerhető. Szerintünk a presztízs jellegű beruházások, a Miniszterelnöki Hivatal költöztetése, vagy új múzeumok építése az expótelken, ma nem időszerűek. Nem arra gondolok, hogy újra gödrök legyenek Budapest közepén, mert ennek azért nem látnám értelmét, de amit meg lehet állítani, azt meg kell állítani. Ezenkívül van egy egészen biztosan nagyon nagy akna, amiről nem tudhatjuk, milyen nagy. Nem tudjuk, hogy mi történt a Magyar Fejlesztési Bankban az elmúlt négy évben. Ott kezelték az autópálya-építéseket. Ennek a következményei ma még felmérhetetlenek. Lehet, hogy ezt is le lehet állítani, utána pedig pályázatot lehet kiírni, és ebben az esetben viszont kaphatunk európai uniós támogatást. Így vissza lehet talán nyerni egy részét annak, amit búcsúzó elődeink elvesztegettek. De az MFB nehéz ügy azért is, mert tudomásom szerint a 12 állami gazdaság privatizációja úgy történt meg, hogy valójában erről a közvélemény semmilyen módon nem értesült, és nem látjuk ennek sem a következményeit. Egy biztos: fel kell számolni azt a helyzetet, hogy a Magyar Fejlesztési Bankot ma senki nem ellenőrizheti. Az uniós csatlakozásról pedig annyit mondanék, hogy óriási hiba lenne, ha ezt amolyan megváltásként tálalnánk a közvélemény számára, és hallgatnánk azokról a hátrányokról, terhekről, amelyek ebből fakadnak majd. A hosszú távú előnyök messze fölülmúlják majd a terheket. De lesznek terhek, és ezekre föl kell készíteni a társadalmat. A következő kormányzati ciklusban meg kell tanítani az embereknek, a vállalkozásoknak is, különösen a mezőgazdaságnak, hogy mi is az európai uniós csatlakozás, hogyan működik Európa, mik ott a követelmények, amelyeknek meg kell felelni, és milyen versenyfeltételek közé kerülünk, amelyeket nem kerülhetünk meg. Arra is fel kell készíteni a lehetséges szereplőket, hogyan lehetnek minél versenyképesebbek, hogyan használhatják ki azokat az előnyöket, amelyeket a csatlakozás kínál. E nélkül megint abba a csapdába eshetünk, amibe a rendszerváltás után, amikor a társadalom nem volt felkészülve az átmenet gazdasági árára, és a Bokros-csomagot sokként élte át.
Hogyan fogja elviselni a középosztály, ha az újraelosztás az ő rovására változik, ha többé nem azoknak adja a legtöbbet az állam, akiknek amúgy is van, hanem azoknak, akiknek nincs?
Először is, nem kell bedőlni a propagandának: az a gyerektámogatási rendszer, amelyet a Bokros-csomag vezetett be, csak a gyerekes családok felső 10 százalékától vette el a támogatást, 90 százaléknak pedig megadta. E tekintetben mi azt javasoljuk, hogy vegyük ki az adórendszerből a szociálpolitikát, és ne azon keresztül támogassunk, de azt az összeget egy az egyben tegyük rá a családi pótlékra, és ezen keresztül adjuk oda, mert akkor biztos, hogy nem zárjuk ki a legszegényebbeket a támogatásból. A magasabb jövedelműek ezen persze veszíteni fognak, minél tehetősebbek, annál többet, de nem veszítenek el minden támogatást. Azt pedig nem reménytelen elfogadtatni az emberekkel, hogy ha az elkölthető pénz korlátozott, akkor mégis inkább azok részesüljenek belőle, akiknek valóban szükségük van támogatásra, nem pedig azok, akik képesek gondoskodni magukról. Optimista vagyok. El fogunk jutni odáig, hogy az, akinek van, önként is adni fog annak, akinek nincs. Előbb-utóbb ez a szemlélet erősödik meg a magyar társadalomban, egyre többen lesznek olyanok, akik erre képesek és hajlandóak különböző csatornákon keresztül.
A tandíj más kérdés. A tandíj megbukott. Semmi értelme négyévente bevezetni, majd visszavonni. Megjegyzem, természetesen az első diploma nem lett ingyenes, ahogy azt hangoztatták. Annyi történt csak, hogy 2000 Ft-ot nem kell tandíj címén befizetniük azoknak sem, akik egyébként rosszul tanulnak, ezzel szemben minden költség megmaradt, sőt bizonyos térítési összegek még növekedtek is. De az biztos, hogy a szociálpolitikában fordulat lesz, mert a támogatást azoknak kell kapniuk, akik arra rászorulnak, akik meg nem szorulnak rá, azok, mindenki legnagyobb sajnálatára, nem fognak kapni a korlátozottan rendelkezésre álló forrásokból.
Van két nagy és a háttérben valahol talán összefonódó gazdasági hálózat az MSZP és a Fidesz mögött, rengeteg pénzzel, erőteljes korrupciós hajlamokkal. Mit tud kezdeni ezekkel az óriásokkal egy olyan kis párt, mint az SZDSZ?
A koalíciónak számunkra csak akkor van értelme, koalíciót kötni velünk csak akkor lehet, ha a tiszta közéletre vonatkozó elképzeléseink megjelennek a kormány programjában. Kormányváltás esetén nagyon rövid idő alatt nagyon szigorú szabályok meghozatalát javasoljuk, amelyek mind a közpénzek elköltésével kapcsolatosak. Ne lehessen közpénzből beruházni csak nyílt pályázattal, külső kontroll mellett. Állami, önkormányzati vagyont csak nyílt pályázattal lehessen értékesíteni. Ne lehessen az üzleti titok mögé bújni, ha bármilyen közpénz kiadásáról van szó. És végül: az esetleges költségvetési többletbevételt csak a parlament felhatalmazása alapján lehessen elkölteni. Szerintünk ezek a lépések szükségesek ahhoz, hogy a politika a közvélemény szemében valamelyest tisztuljon, és valamennyit visszanyerjen az elveszített bizalomból. Ami ezen túl van, az önkontroll kérdése: képes-e egy politikai erő, szövetség korlátozni, ellenőrizni önmagát és azokat, akik körülötte nyüzsögnek. Ha igen, akkor az SZDSZ számára van értelme a koalíciónak. Ha pedig nem, akkor nincs. Ez a Tocsik-ügy és az 1994–1998-as kormányzás legnagyobb tanulsága a számunkra, amit nagyon következetesen észben fogunk tartani a továbbiakban.