„Álló marhavagonban ültünk 1945 februárjában egy padon. Nem tudtam elszakadni a nyitott ajtótól, amelyen át a havas síkságról bevágott a szél. Haza akartam menni Budapestről, hogy ne legyek vendég, ezért volt ez az egyhetes út vissza, Berettyóújfaluba, ahonnan a szüleinket elvitték, és ahonnan sikerült a deportálás előtti utolsó napon eljönnünk. Ha másnapig késlekedünk, Auschwitzba kerültünk volna. Tizennégy éves nővérem esetleg túléli. Én tizenegy éves voltam, az osztálytársaimat Mengele doktor mind a gázkamrába küldte.”
Ez e karcsú kis könyv első, karcsú kis bekezdése. És ez a könyv rezüméje is. Van e pár sorban valami meghökkentően józan szűkszavúság és lényegre törés. Ha az író képes tíz sorban összefoglalni a történetet, amelyet el kíván mondani, s ezt ráadásul mindjárt könyve elején, mintegy mottóként elénk is tárja, feltehető, hogy a mű lényege nem a történet, hanem valami más. Ha az író, aki mögött gazdag regényírói és esszéista oeuvre áll, azaz mestere a meseszövésnek és az érvelésnek, magyarán a szavakkal való bánásnak, mégis szinte távirati stílusban, minden stiláris vagy hangulati cifrázás nélkül adja elő élete történetét, akkor feltehetően a történet önmagáért beszél. Ha az olvasó, aki nem most találkozik először Konrád György nevével, vagyis ismeri korábbi könyveit, sőt hellyel-közzel a vele készült interjúkat és a róla írt cikkeket, kritikákat is, azaz tudott már egyet s mást a 11-12 esztendős Konrád Gyuri hányattatásáról a vészkorszak napjaiban, vakmerő élni akarásáról és csodával határos megmeneküléseiről, mégis lélegzetvisszafojtva, egyetlen ültő helyében olvassa végig ezt az – idézőjelben, de hangsúllyal mondom – „tudósítást”, akkor feltehetően előző két állításom nem is mond annyira ellent egymásnak, mint az első hallásra tűnhet.
Tudjuk a mítoszokból, tudjuk a saját életünkből, tudjuk az irodalomból, hogy minden lehetséges történet az aranykorral kezdődik. A legszámkivetettebb sorsot is megelőzi az abszolút védettség aranykora, ha nem máskor, hát a világra jöttünk előtti kilenc hónapban. Hősünk aranykora ennél jóval hosszabb volt, mert bár „ötéves koromtól tudtam, hogy meg fognak ölni, ha Hitler győz”, a védettség fenséges gyerekkori biztonsága addig a bizonyos 1944-es május 15-éig eltartott, amikor „megtapasztaltam, hogy apám nem az enyém, hanem a Gestapóé... Az emeleti teraszról néztem kissé meghajlott hátát, még sohasem láttam szuronyok kíséretében.” Ez a tizenegy esztendőn át tartó gyerekkori menedékjog korántsem mitikus éden, hanem egy társadalmilag-lélektanilag jól körülírható szocializációs folyamat: Berettyóújfalu, amelyet ugyan, mint írja, „mind a három feleségem egyöntetűen porfészeknek látott”, ő azonban fél évszázad múltán is „valóban megdobbanó szívvel szépnek”, a szülői ház, amely még ma is „kissé fölé emelkedik a többinek”, a XVIII. század vége óta ott élő, tősgyökeres berettyóújfalui família, amelynek tagjai „úgy képzelték, hogy ők egyszerre jó magyarok és jó zsidók”, a jómódú kereskedő apa, aki mint „első adófizető a tizenkétezres nagyközségben”, tagja az úri kaszinónak is, bár nem jár el oda soha. Ebben a világban „az én pipereszappanos illatosságom összefüggött azzal, hogy a cselédnek cselédszaga volt, a szolgának pedig szolgaszaga”; az író tehát a lehető legszűkszavúbb tudósításában is prousti éberséggel figyel a szagokra, ezek itt a legfontosabb tények: az apa vasáruboltjában megcsapja a vas és a faforgács szaga, a kocsikenőcsé a szekértengelyekről, a vadászfegyvereket begöngyölő zsíros papíroké, az emberszag, a csizmaszag, a boltban elfogyasztott tízórai szaga, a lakásban a fásláda és az égő tölgyfa szaga, a hálószobában „anyám szekrényének szaga... az elmaradhatatlan levendulával”, továbbá a kellőképp izgalmas konyhai szagkoncert, az utcai ló- és marhatrágyaillat, a strand szaga, a zsinagógában az imaköpenyek savanyú szaga, az ezermester Üveges Lajos „kellemes bajuszpedrőszaga” stb., stb. Végül az árván maradt négy gyerek, „a nővérem, a két unokafivérem és az ő zsidó nevelőnőjük, Ibi, akinek akkoriban a félelemtől és a zavaros viszonyoktól nem volt kellemes szaga”. És ezzel vége az aranykornak. Szagról, illatról többé egyetlen szó sem esik.
De ugyanazt a történetet követjük tovább, ugyanazt a tudósítást. Csak a tények változnak meg radikálisan. „Az 1944–45-ös télen láttam hullát eleget. El tudtam képzelni, hogy én is egy leszek közülük”, bár az ember – olvassuk a továbbiakban – „csak pillanatokra szembesül a halál esélyével, például amikor a homlokára tartanak egy pisztolyt”, ám akkor egyik percről a másikra felnőtté válik. Úgyhogy méltán megállapíthatja: „tizenegy éves korom óta felnőtt vagyok”. Ez úgy hangzik, mintha ítélet lenne, különösen, ha hozzáfűzi: „Van, akivel ez még korábban megtörténik, van, akivel későbben, és olyan is van, akivel sohasem.” De nem, mégsem. Ez még itt mind csak közönséges ténymegállapítás, csak közönséges tudósítás. Ilyenné vált a világ. Nem kívánom itt most részletezni e különös, csupasz, mégis ágas-bogas történet minden epizódját, balga igyekezet is lenne részemről; annál szenvtelenebbül és annál megrendítőbben, mint ahogy maga Konrád teszi, úgysem tudnám. Van itt kaland, mese, őrület, képtelenség; kamaszszerelem, Újfaluról Pestre hozott bélyegalbum, átsurranás egy igazoltató nyilas pribék lába közt, azaz megmenekülés a Dunába lövéstől. Van egy Márió nevű fiú, akit a karján ért a golyó, s kiúszott a jeges folyóból, van egy fazék, amelyben épp fő a bableves, amikor találat éri, s a lyukon sisteregve a tűzbe zubog az ínycsiklandó lé. És főként egy szívszorító, markáns portré Zsófi néniről, aki harmincéves korában egyszerre ötgyerekes családanya lett, férfi nélkül, másoktól örökölt gyermekekkel, hihetetlen lélekjelenléttel, szívóssággal. És életre szóló erkölcsi példával. Amit természetesen csak én, a menthetetlenül szentimentális olvasó nevezek így, nem az író. Ő nem tesz mást, csak szárazon elmeséli, ami volt.
Így valahogy: „A méltóság több, mint a biztonság, mondta, nem fogunk eltetvesedni. Szirénázáskor sem mentünk le a pincébe. A legépeszűbb választásnak a tetőterasz kínálkozott, amelyre délelőttönként ragyogóan sütött a januári húszfokos fagyban is a téli nap. Néhány vödör vízzel pompás korcsolyapályát csináltunk magunknak, vasalt sarokkal, nekifutásból végigcsúsztunk rajta. Pattogtak a jégen a fölöttünk elhúzó Rata nevű szovjet vadászgép géppuskagolyói. Zörgött a villamos, lőszeresládákat vitt a frontra, amely néhány sarokkal odébb volt. Bámultuk az eget, ha jöttek a bombázók, és figyeltük a hasukból kioldódó bombákat, hova esnek. A porfelhő és a láng jelezte, hogy robbanó vagy gyújtóbomba volt-e.” Idekívánkozik még egy gyerekkori emlék apáról: „Körötte minden tartós volt, a fazék, a bicikli, és az adott szó érvénye.” És egyszerre élesen megjelenik előttem az a Konrád György, akit jó évtizedek múltán személyesen szerencsém volt megismerni, de akkor a személyes múltját még nem ismertem, ám alig leplezhető csodálattal méregettem: egy szabad ember, akinek a csupa félelem országban eszébe sem jut félni. Most értem.
Olvasom az Elutazás és hazatérést – szándékolt profanitásában is milyen mitikus egy cím! –, s egyfolytában Pilinszky-sorok járnak a fejemben: a „haza akartam, hazajutni végül” az Apokrifból, vagy ama „nagyszerű egyszerűség”, amivel a dolgok e végső dimenzióban megneveződnek. Úgy tűnik, ez az a pont, ahol az írót már puszta figyelme és tolla íróvá teszi: sorsa íródeákjává. Valójában azonban ez a mesterség magasiskolája.
- Kultúra [6]