Nincs ma Magyarországon felsőfokú fotóművész-képzés, hiszen a Képzőművészeti Egyetemen nincs – soha nem is volt – ilyen szak. De vajon baj-e ez?
Mondhatnánk: nem igazán, hisz eddig is elég jól elvoltunk nélküle. Igaz, ami igaz: ha a múltban vagy akár a jelenben körülnézünk, jeles fotográfusaink között jobbára profivá lett autodidaktákat találunk. Kertész, mint tudjuk, eredetileg banktisztviselő volt; Brassai már profi képzőművész ugyan, de nem profi fotográfus, mert – mint maga írja – „harmincéves koromig azt sem tudtam, mi a fényképezőgép”. Moholy-Nagy szintén profi képzőművész, a fotó csak mint alkalmazott grafika érdekelte: egész életében egyetlen tekercs filmet sem hívott elő, és a fényképeit sem maga nagyította (ami persze mit sem von le az értékükből). Robert Capa is autodidakta módon, a gyakorlatban – a német Dephot képügynökség laboránsaként – tanulta ki a szakmát. Pécsi József, Máté Olga, Kárász Judit látszólag kivételek ugyan, mert ők szakfényképészek is voltak (mellesleg: szintén Németországban képezték magukat), de már például Balogh Rudolfot tizennégy évesen a rajztanára tanította meg fényképezni, Escher Károly műszaki rajzolóként, majd filmhíradós operatőrként kezdte, Bárány Nándor is mindenekelőtt optikai mérnök volt (és csak mellesleg az egyik legizgalmasabb fotográfusunk), Kálmán Kata eredetileg gyógytornász volt…
S hogy mi a helyzet ma? Kiállító fotóművészeink fiatalabb generációi – Drégely Imre, Gulyás Miklós, Eperjesi Ágnes, Czeizel Balázs, Déri Miklós és még jó páran – a „kisképzőben” és/vagy az Iparművészeti Főiskolán (ma már egyetem) részesültek ugyan valamiféle művészeti képzésben, de nyugodtan mondhatjuk: voltaképpen az intézményes oktatás ellenére lettek művészfotósok. Érdeklődésüknek egészen biztosan nem a reklám- és alkalmazott fotográfia felelt meg, az Iparon viszont, értelemszerűen, ezt oktatják. Más kérdés, hogy a tanárok – fölismervén a helyzet faramuciságát – igyekeznek egy-egy félév experimentális fotót is becsempészni a tanmenetbe, de mindenki tisztában van vele: ez csak kényszer szülte megoldás, ha egyáltalán megoldásnak nevezhető. Az idősebb generációknak vagy a kevésbé szerencséseknek viszont még ez sem adatott meg, ők teljesen magukra voltak hagyatva: Kerekes Gábor például pincérből lett – önképzéssel – világszerte elismert fotóművésszé, Barta Zsolt eredeti szakmája szakács és cukrász (végül tévés segédoperatőrből lett fotográfus), Herendi Péter eredetileg képkeretező, Balla András kertmérnök... Folytathatnám a sort.
De kérdezzük meg újra: vajon baj-e ez? Ha a magyar fotóművészet múltbeli és mai teljesítményét nézzük, egyáltalán nem baj, sőt. Ezt személyes tapasztalatból mondom: a Magyar Fotográfia New Yorkban programunk résztvevői például éppen azzal értek el sikert Amerikában, hogy nem profik, hogy mást csinálnak, mint amit a nyugati, nagyüzemként működő műtárgy-kereskedelem megszokott és elvár. Pontosabban: valami olyasmit csinálnak ugyan, de egészen másképp. Biztos vagyok benne, hogy ennek a frissességnek és személyességnek az egyik alapja éppen az, hogy nem verték beléjük: hogyan kell a fotográfia művészetét űzni. Ám ez csak az érem egyik oldala. Nézzük a másikat is!
Háttérbe szorult a fotóművészet
Elég nagy baj, hogy ma Magyarországon nincs felsőfokú fotóművészeti képzés, mert így kinek-kinek magának kell – hosszú, fáradságos, évekig tartó munkával – fölépítenie magát. Megtanulni a fotótörténetet. Elsajátítani a technikai fogásokat, sokszor még alapszinten is. Tájékozódni a világban. Szellemi háttért teremteni a munkához. Megtudni, hogy a társművészetek merre tartanak. Elmagyarázni a kritikusoknak, művészettörténészeknek, hogy – az alkotói oldal felől nézve – mik a fotográfia mint médium lehetőségei és korlátai. Kinevelni a galeristákat és szakírókat. Hihetetlen energiákat emészt föl, hogy mindezt még ma is kiscserkészként, autodidakta módon kell megcsinálni, hogy mindenkinek mindig mindent a nulláról kell kezdeni – holott már réges-rég meg kellett volna teremteni ehhez az intézményes kereteket.
Ezen túlmenően is származik baj abból, hogy ma Magyarországon nincs (és sohasem volt) felsőfokú fotóművészeti képzés. Nevezetesen az, hogy a művészettörténészek, a közgyűjtemények vezetői és a galeristák a mai napig nem veszik művészetszámba a fotográfiát. A fotó valami egészen más, vélik, mint a festészet és a grafika, éspedig technikai és művészi értelemben is más: könnyebb, mondhatni olcsóbb amazoknál. Egész életművek és jelentős alkotók szorulnak ki így a művészeti közfigyelemből, pedig amit például Kerekes Gábor és Szilágyi Lenke tett és tesz le a kortárs képzőművészet asztalára, van annyira jelentős teljesítmény, mint nem egy agyonsztárolt festőnké. Nem hiszem, hogy elfogult vagyok; tessék megnézni a kiállításokat! Mégis, nemrégiben, amikor az egyik legrangosabb kortárs képzőművészeti galéria vezetőjének figyelmébe négy-öt fotóművészt ajánlottam, azt találta válaszolni: megölnek a művészeim, ha elkezdek fotóval is foglalkozni! Ez a mondat sem New Yorkban, sem San Franciscóban, sem Párizsban, sem Londonban, sem Berlinben, sem Bécsben, de talán még Prágában vagy Varsóban sem hangozhatott volna el.
Tetézi a bajt, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetsége – a nevével ellentétben – nem a fotográfiát művészetként művelő fotográfusok szervezete, s ezzel összekutyulja a dolgokat. A szövetség az alkotó, kreatív fotóművészek mellett, akik a legnagyobb jóindulattal számolva is csak a tagok egyharmadát teszik ki, egyfelől a bármily igényes, de mégiscsak amatőr fotográfusok (például a műkedvelő természetfotósok), másfelől a fotográfiát pusztán megélhetésből űző alkalmazott fotográfusok önérvényesítésének ad szervezeti keretet – előbbieknek alighanem az önbecsülésükhöz, utóbbiaknak a bizniszükhöz van szükségük rá, hogy a névjegyükre odaírhassák: fotóművész. Pedig a legtriviálisabb definíció szerint fotóművészet az, ami nem amatőr, de nem is alkalmazott fotográfia – ezeket a területeket tehát éppenséggel szétválasztani kellene, nem pedig összemosni, mondván: fotóművész mindenki, aki alkalmasint szép képeket csinál.
A fotóműtárgy megbecsültsége
Mindazon nehézségek ellenére, amiket említettem, az utóbbi években mégiscsak van némi elmozdulás a művészi indíttatású fotográfia szakmai elfogadottsága terén, s ez – az igazán szépen teljesítő fotóművészeink és a munkáikat bemutató fotógalériák mellett – mindenekelőtt Kincses Károly szívós szervező és ismeretterjesztő munkájának, valamint a fotó iránt régóta elkötelezett Beke László és néhány más, a fotó iránt nyitottabb művészettörténész (például Bán András, Miltényi Tibor) írásainak és kiadványainak, továbbá a Balkon szerkesztői és szerzői gárdájának köszönhető. Ám bármennyire örvendetes is ez a tény, azért ez sem teljesen problémamentes. A jelek szerint ugyanis még a fotográfia – pontosabban annak elméleti kérdései – iránt nyitott művészettörténészek sincsenek igazán tisztában a fotográfia mesterségbeli, technikai fogásaival, különösen a fényképkészítési eljárásokkal. (Ez alól, mondanom sem kellene talán, Kincses Károly kivétel.) A becsületesebbek önmaguknak is bevallják ezt, míg a szakmaetikailag kevésbé finnyásak úgy tesznek, mintha ez nem volna fontos. Holott nagyon is fontos, hiszen a fotográfia mint művészeti médium alapja éppen ez.
A fotóműtárgy esztétikai minőségét ugyanis a lehetséges technikák közötti választás, illetve annak manuális kivitelezése határozza meg. A művészi igényű fotográfia médiuma a fénykép, az alkotói szándékot a lehető legtökéletesebben tükröző (foto)grafikai nyomat (print). Aki látta a Brassai-kiállítást a Várban, pontosan tudja, miről beszélek. Ellenpéldaként ott volt a Man Ray-kiállítás a Francia Intézetben: mivel nem eredeti képek voltak, hanem utólag és más által készült nagyítások, épp „csak” a képek aurája veszett el… Ennek semmi köze a sznobizmushoz! Egyszerűen arról van szó, hogy a művészi igényű fényképet senki más nem tudja úgy előállítani, mint az, akinek a fejében már az exponálás pillanatában ott van a kész kép. A fotográfia mint a képzőművészet médiuma ugyanis, ismétlem, nem pusztán a meglátott és megörökített kép, hanem a műtárgy igényességével megalkotott fénykép. A művész ehhez választja meg a felvétel készítése során a megvilágítást, az expozíciós időt, majd a hívót és hívásidőt, a hagyományos brómezüst nagyításnál a papírfajtát, annak hívóját, a képmódosító eljárásokat (kitakarás, beégetés) és/vagy a „színezést” (barnítás, arany- vagy szelénfürdő stb.), illetve a ma már különlegesnek számító, alternatív fényképkészítő eljárásoknál a megfelelő technikákat. Vannak persze olyan műfajok (például az úgynevezett autonóm riport), ahol értelemszerűen meghatározóbb a kamera-szintaxis, mint a printing-szintaxis, de még e műfaj képviselői is gondosan ügyelnek rá, hogy a képeik tisztességes nagyításban kerüljenek falra, illetve hogy a reprodukció a lehető leghívebben adja vissza az eredetit, a kiállítási példányt.
A fotóműtárgy eme sajátosságát különösen tisztán látjuk ma, a digitális képalkotás korában, hiszen ez kiindulópontként szintén optikai eszközökkel rögzített látványokat használ ugyan, ám – ha helyesen fogják föl – épp az a lényege, hogy ne műtárgyat hozzon létre, hanem olyan virtuális képeket, amelyek azután a multimédia kontextusaiban nyerik el az értelmüket. Ma még van ugyan némi bizonytalanság e téren, mert sokan a digitális technikával is a hagyományos fotót imitáló, azt lepipálni akaró képeket, számítógépes printet hoznak létre, ez azonban – szerintem – múló divat lesz. Némi kisebbrendűségi érzésről is árulkodik, pedig az új technikai képalkotó eljárásoknak – szerencsére – nem kell kiverekedniük a maguk helyét a művészetek között. Ezt, ha máshonnan nem, onnan is tudhatjuk, hogy a Képzőművészeti Egyetemen – nagyon helyesen – létezik intermédia szak, a különböző médiumok természetével, elvi kérdéseivel foglalkozó Peternák Miklós vezetésével. De tudhatjuk onnan is, hogy az új, nem kémiai és nem manuális technikákban gondolkodó fiatal alkotók Szücs Tibor pásztorolta csapata – szintén helyesen – egyre határozottabban könyökli ki magának az őt megillető helyet.
Felsőfokon
Tudom, sokan vélik úgy: a kémiai alapú, manuális fotográfia előbb-utóbb el fog tűnni. Ezt a nézetet én nem osztom. Szerintem éppen azért, mert a fotográfia nem művészi ágai – a privát fotó és az alkalmazott fotográfia – minden bizonnyal át fognak térni a sokkal egyszerűbb, gyorsabb s idővel bizonyára olcsóbb digitális technikákra, továbbá azért is, mert a művészi önkifejezésben és kommunikációban is egyre nagyobb teret nyer majd a digitalizálás, e folyamatokkal párhuzamosan a hagyományos fotográfia fölértékelődik, megnemesedik. Hasonló folyamat ez, mint ami a XIX. század végén játszódott le, amikor épp a fotográfia (illetve a rotációs nyomda) váltotta föl – és ezzel meg is nemesítette – a korábban reprodukcióra és tömegtájékoztatásra használt sokszorosító eljárásokat: a fametszetet, rézkarcot, kőnyomatot. A fotográfiának ma épp a digitális technika megjelenésével adatott meg a lehetőség, hogy immár választott technikai képalkotás legyen – eddig ugyanis nem volt alternatívája.
Az lenne tehát a jó, ha a hagyományos fotográfia mesterségét is felsőfokon tanulhatná, aki ezt a médiumot választja művészi eszközéül. A Képzőművészeti Egyetemen lenne ennek a természetes helye, akár önálló szakként (ez volna a kívánatos), akár a fotográfia logikájához sok szempontból közel álló sokszorosító grafika oktatásán belül (valószínűleg ez lesz lehetséges). Kiegészítésként a művészettörténész-képzésbe is be kellene építeni a fotótörténet és -elmélet, továbbá a fotográfiai technikák, képalkotó és képmódosító eljárások oktatását, legalább olyan szintig, hogy a hallgatók (és a tanárok) a különböző technikákkal készült képeket fölismerjék, esetleg néhány technikát ki is próbáljanak – ami túl azon, hogy hozzájárulna e technikák tiszteletéhez és az alkotói dilemmák megismeréséhez, jópofa játék is lehetne. Úgy tudom, a Képzőművészeti Egyetem grafikai tanszékének és az ELTE művészettörténeti tanszékének oktatói gárdájában is van bizonyos befogadókészség a mondottakra. Majd látjuk, mi sül ki belőle.
- Kultúra [6]